A hírek szerint egy ügyész visszaélt közhatalmával, mert egy feljelentett barátját információkkal látta el kollégái és a rendőrség háta mögött. A barát az interneten még dicsekedett is nagyhatamú pártfogójával. 33 millió forintra ítélték a bíróságok… mármint az ügyészséget, hogy ilyen csekélységért kirúgta az ügyészt. Egészen pontosan a munkaügyi bíróságok 33 millió forintot ítéltek meg neki, míg a büntetőbíróság bűnösnek mondta ki hivatali visszaélésben, és 750.000 forintos büntetést szabott ki rá. Kis matematikával 33.000.000 Ft – 750.000 Ft = 32.250.000 Ft; ennyi az egyenleg. Ennyit nyert az ex-ügyész a hivatali visszaélésen bírói ítéletek által.

Félreértés ne essék, a munkaügyi bíróság szerint is megtörtént a közhatalommal való visszaélés, de aránytalan ezért egy ügyészt kirúgni. Alkotmányos elv, hogy a bíróságnak „az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. Két fokon is megvizsgálták a dolgot a munkaügyekkel foglalkozó bíróságok, és úgy találták az ügyészekről szóló törvényt a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgáló módon értelmezni, hogy a hatalmi helyzetét barátja részére kamatoztató ügyésznek 33 millió forintot ítélnek meg……büntetőeljárás ide vagy oda. Ez valószínűleg kellő visszatartó erővel bír, hogy az ügyészség a jövőben ne rúgjon ki hivatali vesztegetőt, bűnpártolót. Talán egy gyilkossal szemben fegyelmi büntetésként megrovás kiszabható, akkor kisebb lesz az ügyészség büntetése.

Lehet, a kispolgári irigység mondatja velem, de vannak ügyészek, akik gyilkosokkal, szervezett bűnözőkkel kerülnek szembe, fenyegetik, leköpik őket, és soha nem ítélnek meg nekik 33 millió forintot semmilyen formában. A szomorú az, hogy az etikai mérce a bírókkal szemben semmivel sincs alacsonyabbra helyezve, mint az ügyészekkel szemben. Ha négy hivatásos bíró szerint a hivatali visszaélés belefér akár az ügyészi, akár a bírói hivatásba, akkor erkölcsileg kivéreztünk.

Egy másik ügyben az ügyészség vádat emelt egykor vezető posztokat betöltött ügyész ellen, mivel a nyomozás eredménye arra mutatott, hogy ugyancsak segített valakit egy büntetőügyben. Pártfogoltja egykor nem volt barátja, ügyészként még nyomoztatott is ellene, de aztán fordult a kocka, megbarátkoztak, és egy barát ott segít, ahol tud. Egy ügyészbarát a büntetőügyben tud. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott a bíróságtól hivatali visszaélés miatt elsőfokon. Egy politikai párt szinte rögtön felkarolta, igazságügyi tanácsadója lett, ha a párt győz egy választáson, ki tudja, akár miniszter is válhat belőle.

Közös a két ügyben, hogy mindkettőjükkel szemben amiatt volt a vád, hogy közhatalmukkal éltek vissza, mindketten személyes ismerősüket, barátjukat segítették az igazságszolgáltatással szemben köztörvényes bűnügyben, nem egy Dreyfus századost erkölcsi megfontolásból.

Közös az is, hogy mindkét személy elégtételt nyert szenvedéseikért; egyikük a bíróság, másikuk a politika által. Hiszek a megbocsátásban, különösen, ha a tettes maga kér bocsánatot. Nem hiszek abban, hogy megbélyegzett emberként kéne élniük életük végéig. De hivatali visszaélésért jutalmat adni…

Jó volna hinni, hogy megosztott világunkban vannak olyan közös értékek, amiben egyaránt hisz ügyészség, bíróság, politikai párt, és minden jóérzésű ember. Lehet, bennem van a hiba.

Mindenkinek van valamilyen elrettentő története egy vagy több hivatalos személyről: rendőri, bírói, ügyészi döntésről vagy más hivatalos személy határozatáról, intézkedéséről, intézkedésének elmulasztásáról, amelyet lehet vitatni, lehet vele vitatkozni, egyet nem érteni, vagy egyáltalán nem érteni. Mondhatni, ez Shakespeare óta így van, elég, ha a hamleti monológra gondolunk, „mert ki viselné […] a hivatalnak packázásait […] ha nyugalomba küldhetné magát egy puszta tőrrel?” Ma már nem kell, az öngyilkosság gondolatával foglalkoznunk a hivatali packázások miatt, elég, ha jogorvoslattal élünk ellenük. A jogalkotó ugyanis fölismerte, hogy a hivatalos személy döntései néha rosszak, jogsértők, méltánytalanok, sőt, ritkán olyan is előfordul, hogy packáznak velünk. Alig akad olyan hivatalosnak minősülő személy, akinek a döntése nem támadható: fellebbezéssel, másodfellebbezéssel, felülvizsgálattal, felülbírálattal, Alkotmánybírósághoz fordulással, ombudsmanhoz fordulással, Strasbourghoz fordulással, panasztestülethez, békéltető testülethez való fordulással, felfordulással, óvással, pótmagánváddal, közpótváddal, mulasztás elleni jogorvoslattal, ki tudja, még mi mindennel.

Van azonban valami, amivel nem támadható a hivatalos személy: erőszakkal, fenyegetéssel, bántalmazással. Akkor sem, ha az a véleményünk, hogy a hivatalos személyt jól fejbe kéne csapni. Az ilyen véleményt legjobb megtartani magunknak, mert e véleményünk tevőleges kinyilvánítását hivatalos személy elleni erőszaknak hívják. El lehetne vitatkozni arról, miért alakult így, mire föl ez a hivatalos személyt illető nagy védelem? Köze van-e ennek valamilyen társadalmi szerződéshez, vagy sem? Jobban meggondolva, a törvény nemcsak a hivatalos személyt védi kiemelten, hanem a közfeladatot ellátó személyt is, és ha még mélyebben belegondolunk, a törvény minden civilt is véd az erőszaktól, fenyegetéstől, bántalmazástól. Igaz, civilek esetén nem magánszemély elleni erőszaknak hívják az ilyen magatartást, hanem a bántalmazást testi sértésnek, rablásnak, önbíráskodásnak, kapcsolati erőszaknak, a fenyegetést pedig kényszerítésnek, zaklatásnak, zsarolásnak, stb…  

Nemrég született egy elsőfokú ítélet csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt. A bíró felmentett egy vádlottat, aki társaival egy tüntetésen füstgránátot dobált a rendőrök felé, a füstgránátok a rendőrök feje felett zúgtak el, és nem messze a hátuk mögött estek le. Némely rendőr azon gondolkodott, hogy a füst zavarja-e jobban, vagy az, hogy nem tudhatja, nem robban-e föl mögötte az a vacak. A bíróság felmentette a vádlottat, mert a füstgránát rendőr feje fölött hajigálását nem tartotta erőszaknak, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának, de lehet, hogy csak nem bizonyítható erőszakról volt szó, ez a híradásokból nem derült ki világosan.

Minden bíróság Magyarország nevében hirdet ítéletet, minden ítéletnek egyben iránymutatásnak kell lennie a társadalom számára. Ez az iránymutatás még zavaros egy kicsit. Ha a füstgránát rendőr mögé hajítása nem erőszak, hanem véleménynyilvánítás, akkor ugyanennek kell érvényesülnie a civilszférában is. Ha például valaki a Széll Kálmán téren egy csapat iskolás feje fölött, mögéjük hajít egy füstgránátot, mert zavarja a hangoskodásuk, akkor ez a bírói ítélet tükrében a jövőben nem garázdaság lesz, hanem rosszalló véleménynyilvánítás. Aki rendőrt hív a garázdára, az pedig a véleménynyilvánítás jogát próbálja majd korlátozni.

Vigyük tovább e gondolatsort. Ad absurdum: a bíró semmivel sem hivatalosabb személy, mint a rendőr, ha tehát a vádlott nem elégedett az ítélettel (eltér a véleménye börtönbüntetésének tárgyában a bíróságétól), és az ítélet indokolása közben füstgránátot hajít a bíró háta mögé, a jövőben ez sem minősül majd hivatalos személy elleni erőszaknak, legfeljebb fellebbezésnek?

Azt gondolom, várjunk még az ilyenfajta véleménynyilvánítással… legalább a másodfokú ítéletig.

– Már két hete folyton csak igazat mondok a feleségemnek – közölte barátom meccs után a sörözőben drámai hangon.

– Nemá! – szólt a nőtlen kapusunk, és mintha a csapat nős tagjainak érzéseit mondta volna ki, úgy csóválták többen a fejüket. – Fogadjunk, most is úgy tudja, hogy meccs után vissza kell menned a munkahelyedre, ahol a főnök születésnapját kell ünnepelni, aki ragaszkodik ahhoz, hogy igyál az egészségére, pedig szívesebben mentél volna vásárolni, mert a főnöködet úgy utálod, mint a… 

Barátom arcára diadalittas kifejezés ült ki.

– Nem. Mondtam neki, hogy meccs után egy csapat gazemberrel fogok sörözni, és nem is hazudtam, hiszen itt vagytok…

Az elképedés leírhatatlan volt.

– És hogy vált be az igazmondó juhász szerep? – kérdezte a középhátvéd szakmai érdeklődéssel. Mármint férjszakmai érdeklődéssel.

Barátom nagyot sóhajtott, és felém fordult.

– Kezdetben maga volt a tragédia. Bevallottam például, hogy munka után találkoztam néhány volt osztálytársammal egy sörre, mire a feleségem azonnal nekem támadt; valljam be, hogy megcsaltam. Máskor kertelés nélkül előadtam, hogy vettem egy újabb katonai tőrt a gyűjteményembe, mire számon kért, hogy már megint nagyobb összeget adtam kölcsön a mihaszna öcsémnek…

– Igen – sóhajtottam – nehéz lejönni a szerről… mindkettőtöknek. Ijesztő lehetett füllentéshez szokott feleségednek először találkozni az igazsággal. Azt hitte, hogy a töredelmes igazság valami nagy-nagy hazugságot leplez…

– Könnyű a bíróknak, ügyészeknek, rendőröknek, nektek folyton az igazat kell mondanotok!  

Elmosolyodtam.

– Voltam egyszer egy poligráfos bemutatón ahol az egyik kollégám vállalta, hogy oktatási célból beugrik a vizsgálóba. Na, a „követett-e el már szándékos bűncselekményt?” kérdésen úgy megbukott, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva…

– Nemá! – csapott le a témára kapusunk (ittas járművezetésért pénzbüntetésre és járművezetéstől eltiltásra elítélt) – Egy bűnöző ügyész?

A többiek is letették a korsókat poharakat az asztalra, és előrehajoltak.

– Ez olyan kérdés, amin esetleg egy futballkapus átmegy, de például egy büntetőbíró megbukik. Mert míg a futballkapusok azt hiszik, hogy az ittas járművezetést gondatlanságból követték el (gondatlanul nem figyeltek föl az út végén igazoltató rendőrökre, és így nem kanyarodtak el időben), addig egy büntetőjogász tudja, hogy mi számít szándékos bűncselekménynek. Kollégánk utóbb elmesélte, hogy amint önként jelentkezett a vizsgálatra, máris beugrott neki, hogy az elmúlt héten a váróteremben kicsúszott a száján, hogy az orvos egy sarlatán kókler, aki harmadszorra sem tudta rendesen feltenni a felhőbe a receptet. Már pedig, aki a sértett munkakörének teljesítésével összefüggésben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, az szándékos bűncselekményt, becsületsértést követ el. Ez villant át a kolléga agyán, meg az hogy szerencsére ez nem jutott vissza az orvos fülébe, de akkor is szándékos bűncselekmény, ha nem lett semmilyen következménye. Ez a kis emlék bőven elég volt arra, hogy megbukjon a műszeres hazugságvizsgálaton.

– Fúú! Ez nagyon durva! – nyögte a kapusunk. – Csak be ne ültessetek engem, mert gondtalanságból nem minden melómat vallottam be a NAV-nak az elmúlt öt évben.

– Nyugi! A műszeres vallomásellenőrzés a büntetőeljárásban feltételekhez kötött bizonyítási cselekmény. Nem lehet csak úgy beültetni senkit egy hazugságvizsgálóba. Először is: kell hozzá egy vallomás, amit ellenőrizni lehet. Aki például gyanúsítottként megtagadja a vallomástételt, ott nincs mit ellenőrizni. De aki vallomást tesz, az sem köteles alávetni magát a műszeres vallomásellenőrzésnek. Persze, aki ártatlan, annak nincsen titkolni valója. Vagy mégis? Amerikában történt egyszer egy kéjgyilkosság. A szomszéd férfi gyanúba keveredett, mert sokaknak feltűnt, milyen gyakran kerülgette a csinos áldozatot. A férfi vállalta, hogy aláveti magát a poligráfos vizsgálatnak. A rendőrségi kérdések között szerepelt, tudta-e a vizsgált személy, hogy a meztelen áldozat magzatpózban feküdt a konyhájában. A férfi rávágta, hogy nem, nem tudta. A műszerek jelezték, hogy a válasz idején a férfi szervezete olyan fiziológia jeleket mutatott, amely alapján válaszadáskor nem az igazat mondta. Ez a szomszédok vallomása mellett elég volt a letartóztatásához, mert olyan kérdés volt, amire csak a rendőrök, meg az elkövető tudhatta a választ. Meg az, aki a kéjgyilkosság után átjárt a szomszédba, és ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna, a szép szomszédnő meztelen testét kukkolta. Na, ezért fontos, hogy megfelelő szakember a megfelelő kérdéseket tegye föl.

(vége)

Barátom a mártíromság glóriájával feje fölött jelent meg három hét múlva a szokásos heti focimeccsen.

• Hol voltál az elmúlt két hétben? – vonta felelősségre az egyik sporttárs.

• Két meccses eltiltás… – válaszolta barátom – megbuktam az asszony hazugságvizsgálatán. Pedig azt hittem, ez soha nem fog megtörténni, olyan profi vagyok.

• Értem – bólogattam, pedig nem értettem. Barátom mindig büszke volt arra, hogy bármilyen füllentést kimagyaráz egy másikkal.

A többiek köréje gyűltek.

• Nemá – szólt a kapusunk. – Semmit nem tudtál kitalálni neki? Hő! Öregszel, vagy mi fene? 

Kapusunk életéből két dolog hiányzott: a jómodor és az asszony, így mindenki legyinteni szokott súlytalan hímsovinizmusára.

• Dehogy! – mondta a barátom. – Ezer dolgot soroltam, mikor azt vágta a fejemhez, hogy megfeledkeztem a legutóbbi szülinapjáról is. Hirtelen tényleg nem jutott eszembe, mit is vettem. Tíz éve vagyunk házasok, így meggyőző hangon idéztem föl néhányat az elmúlt évek karácsonyáról, házassági évfordulójáról, békülésnapjáról. Mire beugrott a helyes válasz, már késő volt, megsértődött.

• De ha nem volt hazugság, min sértődött meg? – kérdeztem csodálkozva.

• Sajnos a legutóbbi szülinapja éppen az aznapi volt – lógatta az orrát a barátom. – Jól behúzott a csőbe. Technikailag egyre fejlettebb a hazugságvizsgálója.

• A hazug férjet hamarabb utolérik, mint a sánta csatárt – bólogatott a kapus – ezért nem nősülök, míg a Barcelona el nem vesz.  

Barátom elég indiszponált volt a meccsen, folyton a szomszéd ház falán lévő parfümreklámot bámulta az óriásplakáton.

• Letelt már a büntetésed? – kérdeztem részvétteljesen a meccs után az öltözőben.

• Felfüggesztett kaptam… – felelte bánatosan – az asszony átköltözött a vendégeknek fenntartott hálószobába. Hagyjuk a fenébe, majd csak megbékél! El kell ismerni, jól csinálta! Ha aznap este azzal kezdi, hogy megfeledkeztem a születésnapjáról, most nem lennék ekkora szarban! Szidtam volna a rohadt virágfutárt, az internetes csomagküldést, vagy kitaláltam volna, hogy nem készült el időre a megrendelt ékszer, és hirtelen azt mondtam volna, sebaj, foglaltam egy asztalt az izéétteremben… Ehelyett azzal jött nekem, hogy elfelejtettem a legutóbbi születésnapját… Ti is ilyen váratlan kérdéssel cseszitek át szerencsétlen bűnösöket a poligráfon?     

• Egy: nincsen „ti is”; műszeres hazugságvizsgálatot csak képzett szakember végez, akit a nyomozó vagy az ügyész rendel ki – válaszoltam. – Kettő: a váratlan kérdés fals eredményre vezet. Ha például hirtelen nekem szegeznék, hogy én öltem-e meg Kennedy elnököt, lehet, jómagam is ideges lennék, de nem azért, mert én vagyok a tettes. Átfutna az agyamon, hogy valaki fondorlatos módon rám fogta a gyilkosságot, vagy azon töprengenék, mit tettem, amit félreérthetett a hatóság. Nem. Éppen ellenkezőleg. A vizsgálat előtt mindig átbeszélik a kérdéseket, és azt is, mit fog válaszolni a vizsgált személy. Éppen az a lényeg, hogy ki lehessen zárni, hogy meglepődés okozza a mért érzelmi kitörést. Aki hazudni fog, annak már az ártatlan kérdéseknél is emelkedni fog az érzelmi görbéje, ha tudja, hogy nemsokára jön az a kérdés, amire hazug választ kell adnia, és amikor a kínos kérdés jön, akkor…

• Rajzszöget tennék a cipőmbe – vágta rá barátom. – Az működne, nem?

• Hát hogyne! Véres lenne tőle a talpad. Ha az ártalmatlan kérdésekre is heves érzelmekkel reagálnál, nem az jönne ki belőle, hogy ártatlan vagy, hanem, hogy idióta: „Ön nő?” „Nem, júújj!” „Ön agglegény?” „Nem, júúúj!” „Ön törte el a felesége kedvenc vázáját! Nem, júúúj!”

• Akkor lemennék jógába! Semmi érzelem, csak mantra!

• „Ön gyerek még?” „Nem, óóóhm.” „Elvették a jogosítványát?” „Nem, óóóhm.” „Mondta az anyósára, hogy boszorkány?” „Nem, öhöm.”

• Szóval hazudni nagyon nehéz.

• Éppen ellenkezőleg, nagyon könnyű: mindenki gyakorolja. Megérteni nehéz, miért hazudik valaki.

• Múltkor azt mondtad, legközelebb elmeséled!

• Látod, én is hazudtam, mert ma én sietek haza…

(folytatjuk..)

• Tudtad, hogy feleségem, Polly – itt barátom rövid hatásszünetet tart – egy Gráf?

• Úgy tudtam, leánykori neve Nagymezey, de fölvette a tiédet – válaszolom óvatosan, nem tudva, mire föl e kérdés. Vajon, mit vétettem? Elfelejtettem volna barátom feleségének névnapját? Mármint leánykori vezetéknevének a napját?

Barátom arcára olyan kifejezés ül ki, mint aki előre örül valami jövőbeli kellemes eseménynek.

• Polly Gráf! Érted? Olyan, aki folyton hazugságon akar kapni engem – mondja televigyorral.

• He-he  – heherészek mérsékelt májkacajjal – szóval a feleséged egy poligráf? És sikeres? Mármint sikerül téged hazugságon kapni?

• Nem, soha. Ezért sem értem az állandó bizalmatlanságát. Tegnap például egy órán keresztül faggatott, hogy cigiztem-e, pedig a kedvéért szoktam le a dohányzásról. Úgy szimatolt körbe, mint egy vizslakutya, holott tegnap egy szálat sem szívtam, de tényleg. Engem sért ez a bizalmatlanság! Miért nem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem?

• Miért? Mit mondasz neki, amikor néha elszívsz egy cigit a haverokkal?

• Hogy nem dohányozom, illetve, hogy az nem ér. Mert akkor a haverok dohányfüstjétől is lehetne szagos az ingem. Azt állítja, arcomra van írva, amikor füllentek. De tegnap nem hazudtam! Mondd meg neki, hogy hazugságvizsgálatra nem lehet ítéletet alapítani. Olvastam az interneten, de nem hisz nekem.

Barátom őszintén irigyli a büntetőjogászok világát, ahogy mondani szokta, a mi munkánk bináris kódja a legegyszerűbb a világon; valami vagy bűncselekmény, vagy nem, minek ehhez annyit tanulni. Most meg arra kér, adjak szakvéleményt hazugságügyben a feleségének?

• Nem is tudom – válaszolom óvatosan – a műszeres vallomásellenőrzés ma már komoly tudományos tevékenység. Egyre fejlettebb ketyerékkel vizsgálják, a tanúk, gyanúsítottak vallomása mögött álló fiziológiai reakciókat; mérik a pulzust, a bőr izzadását, a szívritmust, a levegővétel gyakoriságát. Olvastam, hogy már az arcizmok mikro-rezdüléseiből, a hang rezonanciájából, a tekintetvezetés irányaiból is tudnak következtetéseket levonni. A baj az…

• Hogy a feleségem egy élő hazugságvizsgáló – vágja rá barátom.

• Az csak a te bajod. A nagyobb baj, hogy a hazugságvizsgáló nem vizsgál hazugságot vagy igazságot. Megköveznének az egyszerűsítésért a szakemberek, de a hazugságvizsgáló igazából fiziológiai reakciókból von le érzelmi következtetéseket.

• Sajnos, a feleségem meg az én válaszaimból von le érzelmi következtetéseket.

• Valóban, egyedül poligráfra bűnösséget vagy ártatlanságot alapítani nem lehet. A poligráf például nem tud mit kezdeni az érzelmi reakciók hiányával. Például, ha az elmeállapotom sajátossága miatt őszintén hinném, hogy én vagyok Jézus Krisztus, a poligráfon simán átmennék a „képes-e a vízen járni?” kérdésre. Miért izgulnék, hogy hazugságon kapnak, ha meggyőződésem szerint ennél nagyobb csodákat is tettem már? Ugyanez a helyzet az érzelmi reakciókkal akkor, ha tévedek egy kérdésben; vagyis az őszinte hazugságok megtévesztik a műszeres vizsgálatot.

• De hisz én is őszintén hazudtam!

• Szóval tényleg nem cigiztél a tegnapi napon?

• Nem, dehogy. Miért cigiztem volna, amikor a fészerben megtaláltam ifjúkori pipámat…

• Látod! Ez a műszeres hazugságvizsgálat másik baja. Megbuktál feleséged hazugságvizsgálóján, pedig igazat mondtál, csak a kérdés volt rosszul föltéve, de mivel te kiegészítetted a megfelelő kérdésre; azaz a cigiztél-e kérdést átfordítottad dohányoztál-e kérdésre, így őszintén elhasaltál az asszonyi igazmondó teszten. Képzeld el, ha a bizonyítás tárgya egy tetthelyen talált cigarettacsikk lett volna, és te magadban a pipázásra gondolva megbuksz a kérdésen. Mindegy, erről majd a jövő heti foci után mesélek.

• Ne már! Kíváncsivá tettél.

• Nem úgy volt, hogy időre kell hazaérned? Megígérted a feleségednek! Mentek bevásárolni.

• Majd azt mondom, kifordult a bokád, és megvártam, amíg kiér a mentő hozzád…

(folytatjuk..)

Miranda óta tudjuk, hogy „joga van hallgatni”, de vajon azt is tudjuk, hogy hallgatni arany? Az amerikai jogrendszerben hallgatással éveket lehet spórolni, de éveket lehet veszíteni is. Aki bűnös, jobban jár, ha beszél, aki ártatlan, annak mindegy, hogy beszél vagy hallgat. A néma bűnös rosszabbul jár, mintha beismert volna, ha rábizonyítják a bűncselekményt. És az a bűnös jár a legrosszabbul, aki hülyeségeket beszél.

FBI ügynökök tartottak előadást, bemutattak egy megtörtént esetet. Négy egyenruhás rendőr „maszekban” kábítószert szállító kamiont kísért jó pénzért. Az „okosság” az volt, ha egy kolléga megállította a kamiont, ők közbeléptek, és megpróbálták elhitetni az intézkedő rendőrrel, hogy a kamiont fedett nyomozó vezeti egy akció keretében. Rajtavesztettek. A belbiztonságiak bekamerázták a rendőrautót, és mindent felvettek. Az előadást tartó FBI ügynök rámutatott arra a három rendőrre, aki elvitte a balhét, vagyis vádalku keretében bűnösnek vallotta magát hat-nyolc évért cserébe. Az előadó megmutatta negyedik társukat is, aki úgy gondolta, ezt még ki tudja magyarázni. Esküdtszéki tárgyalás után közel húsz évet kapott. Nemcsak nem vallotta bűnösnek magát, de minden terhelő bizonyítékot megpróbált valami mesével cáfolni. Az ítéletébe ezt is beszámították. Ja, mert joga van hallgatni, de ha úgy dönt, hogy vallomást tesz, akkor az igazat kell mondania, különben – az amerikai jogrend szerint – újabb bűncselekményt követhet el. Hallgass, vagy mondj igazat! Persze ha valaki felett halálbüntetés lebeg, az úgy hazudhat, ahogy akar, méreginjekció után úgysem ültetik villamosszékbe.

Tapasztalatom szerint a magyar jogban sem mindig igaz, hogy hallgatni arany. Egyszer csalással vádolt meg valakit az ügyészség. A tényállás szerint a vádlott kölcsönkért egy nagyobb összeget, és amikor a tartozást ki kellett volna egyenlítenie, egyszerűen eltűnt, elérhetetlenné vált a hitelező számára. Annyit sem mondott, hogy fapapucs; sem a sértettnek, sem a rendőrségnek. A bíróság előtt azután azzal védekezett, hogy külföldön baleset érte nemsokkal a tartozás lejárata előtt, kórházba került, s miután nem volt biztosítása, kénytelen volt a kórházi költségeket abból az összegből fedezni, amiből a tartozását akarta megadni. A bírónak gyanús lett a dolog, jogsegély keretében megkereste a külföldi kórházat, amely megerősítette, hogy valóban ott feküdt a vádlott, és valóban a kezelésért annyit fizetett, amennyi a tartozása volt, sőt, még valamivel többet is. A bíró csodálkozva kérdezte – fél év múltán, mikor a külföldi bíróság teljesítette a jogsegélyt – hogy mi a fészkes fenéért miért nem mondta el ezt korábban a rendőrségen? A vádlott megvonta a vállát, és azt felelte, hogy a védő is és a rendőr is azt mondta, hogy joga van hallgatni, ketten csak nem tévedhetnek.

A magyar jogrendben a terheltnek nemcsak hallgatni van joga, hanem hazudni is, egy feltétellel: mást hamisan nem vádolhat. Vagyis a tetten ért betörő nem adhatja ki magát saját ikertestvérének, de a tetten nem ért elkövető sem foghatja a bűncselekményt a szomszédjára. A terheltet nem büntetik meg azért is, mert hazudott a hatóságnak. Sokszor lehet jó taktika megvárni, mire jutott a rendőrség magától, és a nyomozás végén kitalálni valami hihetőt, avagy beismerni mindent, amit bizonyítani tudnak. A töredelmes, tényfeltáró beismerő vallomás persze nyomatékos enyhítő körülmény, sok évet lehet spórolni vele, akár felfüggesztett szabadságvesztést is érhet. A tényfeltárást mellőző beismerő vallomás is enyhítő körülmény, csak valamivel kevesebbet ér. Aranyigazság, hogy a beismerő vallomás értékesebb az eljárás korai szakaszában, mint a tárgyalás végén. Aki a nyilvánvalót ismeri be hosszas huzavona után, annak a bíró az ítéletben felsorolja enyhítő körülményként a beismerést, és éppen csak nem teszi hozzá, hogy a késő bánat ebgondolat.  

Van, aki a leglehetetlenebb helyzetből is megpróbálja kidumálni magát. Úgy gondolja, hogy az ügyészségnek nem a bíróság előtt kell bizonyítani a vádat, hanem neki. Márpedig ő, a vádlott nem könnyen győzhető meg, hogy bűnös, hiszen a cilinderből mindig elő tud húzni egy újabb mesét. És igen, joga van hazudni, a hazugság miatt nem büntetik meg külön, csak éppen a bíró tolla fog esetleg majd vastagabban, hogy Miranda csókolta volna homlokon….

Vége.

Minden amerikai rendőr álmából is felkeltve el tudja szavalni Walt Whitman Fűszálak című művét a Miranda formulát, vagyis, hogy „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?” Ezek a szabadversszerű költői sorok Whitman verseihez hasonlóan nagyhatásúak, előadásuk szükséges a katarzishoz, vagyis hogy a bíróság elfogadja a gyanúsított rendőrség előtt tett beismerő vallomását.

Történt egyszer, hogy egy gyanúsított két rendőrrel ült a járőrkocsiban. A rendőrök nem szóltak a gyanúsítotthoz, egymással beszélgettek arról, hogy az eltűnt kislány családja nagyon vallásos, és nem elég, hogy valószínűleg megölte valaki a kislányt, ráadásul meg nem szentelt sírban fekszik, ez Karácsony idején különösen lélekromboló a szülők számára. A gyanúsított – akinek elméjében a kegyetlenség, az érzelgősség és a transzcendenciába vetett hit egzotikus elegyet alkotott, ahogy azt a hangok is megmondták neki – a rendőröket a megölt kislány elásott holttestéhez vezette. A bíróság ezt nem fogadta el bizonyítéknak, ahogy a rendőrök vallomását sem, mert nem figyelmeztették őt a Mirandára. Hiába hivatkoztak a rendőrök arra, hogy nem is szóltak a gyanúsítotthoz, nem kérték, hogy vallomást tegyen, a bíróságot ez nem hatotta meg. A Miranda figyelmeztetés nélkül a vallomás és a tetthely szemléje „beteg fának” minősült, és mint tudjuk, az amerikai igazságszolgáltatásban a „beteg fa” csakis romlott gyümölcsöt, azaz fel nem használható bizonyítékot teremhet. Ez van. Természetesen a Miranda eset előtt is megvolt a gyanúsítottak joga a hallgatáshoz, meg az ügyvédhez is (sőt, az ügyvéd előtti hallgatáshoz is), Miranda óta azonban ezekre kifejezetten figyelmeztetni kell a gyanúsítható személyeket mielőtt azok annyit is mondhatnának, hogy justizmord.

Vajon hogy van ez a magyar büntetőeljárásban? A terhelt Magyarországon is jogosult arra, hogy a vallomástételt megtagadja, sőt, jogosult ennek ellenkezőjére is, hogy vallomást tegyen. Joga van arra is, hogy védőt hatalmazzon meg, vagy védő kirendelését indítványozza. Van egy általános jogosultsága arra, hogy a büntetőeljárással összefüggő jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyészségtől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon, ezen felül a törvény egészen konkrétan meghatározza, miről kell tájékoztatni a terheltet első kihallgatása előtt:

Ugyanakkor a vallomás megtagadása az eljárás folytatását nem akadályozza, és nem érinti a terhelt kérdezési, észrevételezési és indítványtételi jogát. Ha a terhelt vallomást tesz, bizonyítékként felhasználható, amit mond, illetve rendelkezésre bocsát, erre külön figyelmeztetni kell. A magyar eljárási jog nem ismeri a vallomás visszavonásának intézményét. Magyarán ha az elkövető a törvényes figyelmeztetést követően egyszer már beismerte a bűncselekmény elkövetését, azt nem annulálhatja, nem teheti utóbb semmissé. Természetesen tehet egy más tartalmú, például bűnösségét tagadó másik vallomást. Ekkor azonban lesz két eltérő tartalmú vallomása, ami a szavahihetőségének nem használ, és a bíróság eldönti, melyik vallomása áll közelebb az igazsághoz és/vagy a többi bizonyítékhoz. Természetesen a bíró az utóbbi vallomást is elfogadhatja, ha a gyanúsított alaposan meg tudja okolni, miért változtatta meg a vallomást. (– Bíró úr! A rendőr megvert! – De hiszen a beismerő vallomást ügyvédje jelenlétében tette! – Bíró úr, a rendőr az ügyvédet is megverte! – Vádlott! A beismerő vallomását a nyomozási bíró előtt is megismételte. Csak nem verte meg a rendőr a nyomozási bírót is? – Nem, Bíró Úr! A nyomozási bíró engem vert meg, ezért ismertem be nála is a bűncselekményt! – Ja, akkor mindent értek, és azt a vallomását fogadom el, hogy ártatlan, nehogy a másodfokú bíró azt higgye, hogy én is megvertem magát. Hiszen magát mindenki megveri. Mivel is vádolja az ügyész? – Súlyos testi sértéssel.)

Ismertetni kell a jogait és figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomástételt, illetve az egyes kérdésekre történő válaszadást a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, de bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz, akkor is, ha korábban a vallomástételt megtagadta.

Oké, itthon is joga van hallgatni, de vajon érdemes-e?

A terhelti figyelmeztetést a terhelttel a nyomozás, valamint az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárás során történő első kihallgatásakor kell közölni. Mi van akkor, ha a magyarok is megsértik Mirandát? A terhelti figyelmeztetést, valamint a terheltnek a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A terhelti figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, kivéve, ha az eljárás során korábban terhelti figyelmeztetésben már részesült és a folytatólagos kihallgatása során a védője jelen volt, vagy a „romlott vallomását” a szabályszerű figyelmeztetés után is fenntartja.

(folytatjuk..)

Barátom portörlés közben összetörte nászajándékba kapott vázájukat; egyiket az ötven közül, mégis bánatosan lógatta az orrát.

• Figyelj, – szegezte nekem a kérdést – ugye van valami emberi jogi izé a kényszervallatás tilalmáról, amit a feleségemnek előadhatnék.

• A Genfi Egyezmény. Az egyezmény értelmében a férjekkel jól kell bánni – válaszoltam –, a feleség tartozik ellátásukról gondoskodni.

Barátom szeme elkerekedett.

• Genfi Egyezmény? Tényleg született férjvédő egyezmény Genfben?

• Igen. A hadifoglyokról való bánásmódról.

Barátom szomorúan ingatta a fejét.

• Hülye vagy! Ez most nem segít rajtam. A feleségem azt akarja, hogy ismerjem be, hogy én törtem el a vázát.

• Azt meg minek? – kérdeztem. – Ketten éltek a lakásban. Ha a feleséged biztosan tudja, hogy nem ő törte el azt a rohadt vázát, akkor egyedül te maradtál tettesnek. Mit kell itt még bizonyítani?

• Hát ez az! Mivel nem tettem beismerő vallomást, feleségem azt állítja, hogy ezzel őt vádoltam meg, mégpedig hamisan! Ha nem ismerem be a vázatörést, abból az következik, hogy csak ő lehetett, és ezt kikéri magának. Pedig én egy szóval sem mondtam, hogy ő volt, csak éltem a hallgatás jogával. Odáig jutottunk, hogy már nincsen vacsora… sem.

Barátom férfias bánata mélyen megindított.

• Neked a Miranda formulára van szükséged – mondtam.

• Mirandára? Még csak egy nőt kéne fölhoznom az asszonynak, és… – tiltakozott hevesen.

• Nem nő, hanem férfi: Ernesto Mirandának hívták, és az ő bűnügye folytán hangzik el az amerikai krimikben és a való életben is annyiszor, hogy: „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?”

• Jól hangzik – gondolkozott el a barátom – bár ügyvédre még nincsen szükségem. Mit tett ez a Miranda, hogy megúszta a vázatörést?

• Nem vázatörés volt. 1963. márciusában berántott egy nőt a kocsijába, megkötözte, és a városon kívül megerőszakolta. A nő nem tudott személyleírást adni róla, valahogy mégis képbe került. A rendőrök két órán keresztül hallgatták ki ügyvéd nélkül, végül beismert mindent, a beismerő vallomása részleteiben megegyezett a sértett által elmondottakkal. A bíróság saját vallomására alapozva elítélte. Később ügyvédjei a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. Ernesto Mirandának joga volt hallgatni, joga volt ügyvédhez is, és talán mindezt tudta is. Mivel azonban nem figyelmeztették külön erre, a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet. Azóta minden amerikai zsaru vízfolyásként fújja a Joga van hallgatni verset. Sőt, van ahol ez sem elég, kártyáról kell felolvasniuk akkor is, ha kívülről tudják.

• Ha neki beválik, nekem is bejöhet – gondolkozott el barátom.

• Figyelmeztetlek, neki csak időlegesen vált be. Új tárgyalást tartottak, ahol a volt barátnője is vallomást tett ellene. Később ugyanis Ernesto Miranda eldicsekedett neki is a tettével… Mirandát ismét lecsukták, és most jön a tragikomikus poén. Miután leülte a büntetését, egy kocsmai verekedés során leszúrták, meghalt. Ekkora a rendőrök kénytelenek voltak minden verekedőnek felolvasni a Miranda formulát. A figyelmeztetésre minden szóba jöhető tettes élt a hallgatás jogával. Mire a rendőrök az egyéb bizonyítékok alapján megállapították, melyikük szúrt tényleg, az igazi elkövető már régen megszökött. A Miranda formula miatt sohasem ítélték el Miranda gyilkosát.

• Azt hiszem, veszek egy vázát egy csokor virággal, és beismerő vallomást teszek – sóhajtott a barátom.

• Én is azt hiszem, hogy neked nem Miranda formulára, hanem nyomatékos enyhítő körülményre van szükséged…

(folytatjuk..)

Beteg vagy bűnöző?

• Elmebajnok az, aki az elmebaj védelmében száll sorompóba – mondta az ideiglenesen bentlakó az ügyvédjének, majd azt is megkérdezte: – Tudja, miért vagyunk mi itt bent? – és sorstársaira mutatott.

A védő valami politikailag korrekt válaszon törte fejét, ami lehetőség szerint nem ingereli föl azokat az egzotikus gondolkodású személyeket, akik pillanatnyilag körülvették őt, védence azonban szemlátomást vagy fülhallomást örült a gyors válasz elmaradásának, mert rávágta:

• Mert mi vagyunk kevesebben! – mondta boldog vigyorral az ideiglenesen bentlakó.

Az ügyvéd, mint frissen megbízott vagy kirendelt elmebajnok nem sértődött meg, mert nem ez volt a dolga. A büntetőeljárási triászból (vád, védelem, ítélkezés) ő volt az egyetlen, aki szerepe szerint leplezetlenül lehetett elfogult a gyanúsítottal, még akkor is, ha a gyanúsított egy húszéves férfiban ismert rá arra az ávósra, aki a múlt század közepén félholtra rugdosta a nagypapáját. Miután alaposan megtorolta családi sérelmét, az ember most itt ült az ügyvéddel szemben, és azzal védekezett, bár tudja, hogy hivatalos személyt ölni nem szabad, de az ávós megérdemelte.  Egy másik valóvilágban, az ügyvédében az „ávós” egy szerencsétlen közterületfelügyelő volt, aki szemetelés miatt próbálta megbüntetni a gyanúsítottat.

Az ügyvéd tudta, küzdeni fog védencéért, hogy a legjobbat hozza ki az ügyből, mégpedig a védence szempontjából a legjobbat. Csak abban nem volt biztos, hogy mi a legjobb a védencének. A gyanúsított néha olyan volt, mint akinek semmi baja, logikusan beszélt, viccelt, az ügyvéd sokszor maga is kételkedett abban, hogy a fogoly elmebeteg, vagy ahogy régen mondták, elmetehetsége megzavarodott. Néha viszont – mintegy gombnyomásra – váltott, ilyenkor az ügyvédnek kételye sem lehetett az őrültségében. Beteg vagy csak játssza a beteget? – az itt a hamleti kérdés. Ez az, amit a kirendelt igazságügyi elmeorvosszakértő sem tudott elsőre eldönteni, ezért a gyanúsítottat hosszabb megfigyelésre utalták. Ha beszámítási képessége kizárt, és tartani kell attól, hogy újabb, hasonló tettet hajt végre, felmentik ugyan, de elrendelik kényszergyógykezelését, amely határozatlan ideig, a gyógyulásig tart itt, a börtönszerű kórházban vagy kórházszerű börtönben. Ha nem beteg, hosszú fegyházbüntetés vár rá.

Van harmadik út is: ha beszámítási képessége nem kizárt, csak korlátozott, akkor az nyomatékos enyhítő körülménynek számít rövidebb büntetéssel, de a büntetést a csöppet sem szanatóriumszerű börtönben vagy fegyházban hajtják végre, ahonnan ha kijön… Melyik a jobb neki?

Az ügyvéd hirtelen meghallotta Finkey Ferencz régen elhunyt jogászprofesszor szavait, de ezen a helyen meg sem lepődött az ilyesmin: „A beszámítási képességnek, mint a beszámításhoz szükséges testi, értelmi és erkölcsi fejlettség minimumának logikai és szorosan jogi értelemben nincsenek fokozatai. Vagy megállapítható a beszámítási képesség, ha annak előbbi alkatrészei a tettesnél igazolhatók, vagy nem. (…) A mai büntetőjogi tudományban a modern lélektan s különösen az elmeorvosi tudomány legújabb vívmányai folytán általános vélemény lett, hogy a beszámíthatóság vagy beszámíthatatlanság határait teljes biztonsággal megállapítani a valóságban lehetetlenség, mert az élet számtalan olyan esetet hoz felszínre, melyekben a bíróság sokszor a szakértők véleménye alapján sem képes nyugodt lelkiismerettel egyszerűen nemet vagy igent mondani a beszámíthatóság nehéz kérdésében. (…) A BTK e hiányának pótlására állította föl a kriminálpolitikai irodalom a korlátozott beszámítási képesség fogalmát. (…) Ezeket (értsd korlátozott beszámítási képességű egyéneket) börtönbe helyezni kettős hiba, egyrészt mivel a börtönnek ily szilárd akaraterő és sokszor jellem- vagy erkölcsi érzék nélküli személyekre se javító, se visszatartó hatása nincs, másrészt mert az enyhébb elítélés folytán hamarabb visszakerülnek a társadalomba, mint azt a közérdek (közbiztonság és közegészség) megkívánná. (…) Amint e fogyatékos elméjűek középen állnak a józan eszűek és az őrültek közt, éppúgy a számukra felállítandó sajátos intézeteknek a börtön és a tébolyda közt középhelyet kell elfoglalniuk. Részemről ez utóbbi felfogást tartom helyesebbnek.” 

Ebben a minden idők legmodernebb világában tudja fene, mi a legjobb a védencemnek, gondolta az ügyvéd, miközben enyhén megborzongott, ahogy kilépett az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) kapuján. Most örült igazán, hogy apja akarata ellenére nem lett belőle se bíró, se ügyész, se jogtudós.

Előfordul, hogy a jogdogmatika ádáz küzdelmet vív a józan ésszel, és a csatában néha a jogdogmatika győz. Félreértés ne essék, nem vagyok ellensége a jogdogmatikának, melynek feladata a hatályos jog általánosan elismert értékeken alapuló, racionális érvekkel való magyarázata, a meglévő jogi megoldások elemzése, értékelése és rendszerezése. A jogdogmatika segítéséget nyújthat gyakorló jogászoknak azzal, hogy általános jogi elveket fogalmaz meg, amely általános jogi elveket azután a joghézagok betömésére lehet felhasználni.

Ugyanakkor a jogdogmatika hajlamos néha önálló életre kelni, öncélúvá válni, és követelni saját primátusát a józan ésszel szemben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a jogalkotó kénytelen volt az Alaptörvénybe iktatni, hogy a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.

Érdekes megfigyelni ezt az úgy nevezett „trükkös lopások” területén időről időre megújuló dogmatikai csatákban. A „trükkös lopás” nem attól trükkös, hogy bűvész hajtja végre, éppen ellenkezőleg: általában kezdő fiatalkorú bűnözők szokták elkövetni kezdő ifjú sértettek sérelmére. (Valahol el kell kezdeni a bűnelkövetést és a sértetté válást is. Előbbit el lehet kerülni, utóbbit sajnos sokszor nehezebb.) Trükkös lopás például, amikor az elkövető odamegy az utcán a sértetthez azzal, hogy fel kell hívnia beteg édesanyját a kórházban, kölcsönkéri egy percre a sértett telefonját, beszélgetést mímelve előbb eltávolodik tőle (a jólelkű áldozat ezt természetesnek veszi a diszkréció okán), majd az elkövető hirtelen elfut a telefonnal. A másik gyakori elkövetési módszer sem sokkal trükkösebb, itt az elkövető megcsodálja a sértett új biciklijét, kölcsönkéri kipróbálni egy körre (ő is pont ilyet szeretne venni), majd egyre nagyobb köröket leírva végül elhajt.

Az ifjú áldozatok rendszerint: „Anyúúúú! Ellopták a telefonomat / biciklimet!” bömböléssel térnek haza, s bár valószínűleg saját nagylelkűségüket utóbb saját hülyeségükként élik meg, ezzel együtt sem jut eszükbe, hogy „Annyúúú! „Elsikkasztották a telefonomat / biciklimet!”, vagy „Annyúúúú! Tévedésbe ejtettek, és kárt okoztak a telefonom / biciklim alkotta vagyonomban!”

Sebaj! Erre vannak a jogászok. Mert ki követ el lopást a Btk. szerint? Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. Ez így túl egyszerűnek tűnik, hiszen nem értékeltük, hogy az elkövető becsapta a sértettet!

Legyen inkább csalás! Ki követ el csalást a Btk. szerint? Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz. No lám, hiszen az ifjú sértettet tévedésbe ejtették (rendesen átvágták), kárt is okoztak neki (oda a telefon), és a jogtalan haszonszerzés is megvan (az elkövető gazdagodott egy telefonnal / biciklivel.) Csakhogy a jogdogmatika kimunkált elvei szerint a csalásnál a tévedésbe ejtett áldozat saját maga tesz olyan vagyoni rendelkezést, ami miatt kár éri. A sértett viszont nem akart megszabadulni a telefonjától vagy biciklijétől. Különben sem értékeltük, hogy a sértett rábízta a telefonját, biciklijét az elkövetőre (vagyis odaadta neki). Ennek a rábízásnak feltétlenül meg kell jelennie a minősítésben, hogy elkerüljük a jogdogmatika halálát.

Ki követ el sikkasztást a Btk. szerint? Aki a rábízott idegen dolgot jogtalanul eltulajdonítja, vagy azzal sajátjaként rendelkezik, sikkasztást követ el. De vajon rábízásnak felel-e meg az a körülmény, ha valakinek rövid időre használatra odaadom például a tollam, hogy jelenlétemben ő is aláírja a szerződést? Ettől kezdve ő lesz a tollam birtokosa? Még birtokvédelem is megilleti velem szemben? És mi van a tévedésbe ejtéssel? (Megfájdult a fejem.)

A fiatalkorú elkövetők ilyenkor szoktak szerényen mosolyogni a vádlottak padján, azzal az elfojtott érzéssel, hogy aki ilyen jogi hercehurcát képes okozni jogászoknak, annak inkább a rács másik oldalán lenne a helye, amit valószínűleg a bíró is akceptálni fog.

A lopás az lopás. Attól, hogy valamit a másik jelenlétében kezembe foghatok, nem válok birtokosává, a dolog feletti tényleges rendelkezési jog az „igazi” birtokosé marad. Az ékszerüzletben megtekintés céljából kezembe vett aranygyűrű felett sem nyerem meg a birtoklás jogát, de még csak rám sem bízták a gyűrűt. Ellenkező esetben simán kisétálhatnék vele, hanyagul odavetve, hogy indítson az ékszerész dolog kiadása érdekében polgári pert ellenem. A trükkös lopás lényege, hogy az elkövető az eltulajdonítani kívánt dolog fizikai elvételét kívánja megkönnyíteni: nem kell a telefont más kezéből kikapni, vagy arra várni, hogy a tulajdonos letámassza végre a biciklit valahová. 

Ne lőjünk verébre jogdogmatikával!

A számítógép sose fogja legyőzni az embert sakkban, mert a számítógépet nem lehet megtanítani sakkozni, ahhoz ész kell. Hoppá! Garri Kaszparovot legyőzte a Deep Blue nevű program! (1997.) Ja, ez nem ér! A számítógép nem okosabb a sakkvilágbajnoknál, csak több lépést tud előre kiszámítani; tárhely és processzor sebességének kérdése az egész. Ez nem igazi gondolkodás. Sebaj! A számítógép soha nem győzheti le Go nevű játékban az embert, mert az összetett, kombinatív gondolkodást igényel, ami az ember sajátja. Ajaj! Az AlphaGo nevű program legyőzte a legendás gojátékost, Li Szedolt! (2016.) Ráadásul a program több ezer játszmát játszott le előtte névtelenül az interneten, kielemezte kudarcait és a sikereit; tanult. Oké, oké! De ez nem is igazi gondolkodás, nem is igazi tanulás. Ez még nem mesterséges intelligencia, csak egy okosan megírt, bővíthető bináris kódrendszer óriási tárolási kapacitással! Van azonban valami, amire egy program soha nem lesz képes: ez a művészet! A művészet az emberi gondolkodás igazi lényege: érzelem és értelem; lényeglátás és absztrakció – az emberi intelligencia esszenciája! Egy program soha nem hozhat létre művészeti alkotást, mert az az ember sajátja. Majd akkor szóljatok, ha láttok ilyet! Figyúúúú! Mesterséges intelligencia nyert egy állami művészeti pályázaton! A „Théâtre D’opéra Spatial” című képzőművészeti alkotást egy Midjourney nevű AI-szoftver készítette, és emberekből álló zsűri választotta ki legjobb alkotásként, nem tudván, hogy a művész micsoda kicsoda. (2022.) Jó, de ez igazából csalás… mert, mert… csak!

Vegyétek tudomásul, hogy én, mint ember maga a csoda vagyok, annyira összetett, annyira bonyolult gondolkodású, hogy… hogy néha még magam sem értem magamat! Ezt csinálja utánam bárki! Van öntudatom! Blake Lemoine szoftvermérnök azt állította, hogy a Google LaMDa névre keresztelt mesterséges intelligenciája öntudatra ébredt, vannak már érzelmei is. A Google kirúgta Blake Lemoine mérnököt. Na, jó az öntudat még a jövő, korunk technikai színvonalán még senki nem állított olyat, hogy a mesterséges intelligenciának öntudata lenne, de ha megnézzük az évszámokat – 1997-2016-2022 – nem kizárt, hogy ez is eljön egyszer, méghozzá az igazán közeli jövőben. Nem ártana készülni rá.

Egyébként a jogászok, a jövő mérnökei készülnek rá. A képzőművész szoftverrel kapcsolatban például már tudományosan jól össze is vesztek. A vita tárgya csupa lényeges kérdés volt: például megilletik-e szerzői jogok a mesterséges intelligenciát? Vagy a mesterséges intelligenciát úgy programozták, hogy tanulmányozzon több ezer ember alkotta kiváló műalkotást, ezek lényegét vesse össze, és így hozzon létre újat, akkor ez nem szerzői jogi visszaélés? Megtilthatják-e a szerzők, hogy a képeiket egy számítógép analizálja? Vagy fizetni kell érte – mondjuk bitcoinnal? Lépjünk túl azon az apróságon, hogy emberi művészpalánták ugyanezt csinálják: kiállításokra járnak, nagy elődöket tanulmányoznak (ingyen), sőt, kezdetben másolnak is akadémiákon, azután a kis természetes intelligenciák kialakítják saját stílusukat. Miért ne tehetné ugyanezt egy mesterséges intelligencia?

Aki nem annyira öntelt, hogy saját gondolkodására, mint valami nagyszabású, utánozhatatlanul bonyolult sémára tekint, abban az emberben föl kell villanni a gondolatnak, hogy „mi lesz akkor, ha a telefonasszisztensem tényleg gondolkodni kezd”. Nem úgy, mint mi emberek. Annál sokkal jobban! A mesterséges intelligenciát már most arra használják cégek, hogy kedvükre manipulálják vele a mi nagyszerű, független agyunkat! Mi lesz, ha ebben az AI önállóságot kap, harcol ki, vagy csak magától úgy alakulnak a dolgok? Van-e olyan jogalkotó, aki (előre?) gondolkodott már ezen a kérdésen?

Egy ilyen jogalkotót ismerek; úgy hívták Isaac Asimov. Igaz, csak író volt, de megalkotta a robotika három törvényét:

1. § A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. § A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. § A robot saját védelméről gondoskodik, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

Hé, emberek! Ideje volna hatályba léptetni a fenti törvényeket, míg nem késő!

Pistikécske, a kis Banksy a véleménynyilvánítás szabadságaként festékszóróval elhelyezte iskolája falán a „hüje iskola” feliratot. Nagyot szórt a dolog, mert a gondnok elkapta, az iskola feljelentette, a szülőkön behajtották, apuka pedig családon belüli dorgálást alkalmazott otthon. A dolognak ezzel nem lett vége, mert Pistikécske elmúlt tizennégy, a rendőrség pedig, mint fiatalkorút gyanúsítottként hallgatta ki a Btk. 371. § (2) bekezdése b) pont ba) alpontjában meghatározott, falfirka elhelyezésével elkövetett, szabálysértési értékhatárt meg nem haladó kárt okozó rongálás vétsége miatt, pedig Pistikécskéék osztálya még el sem jutott a Btk-ban a 371. paragrafusig, hiszen még a Kiegyezést sem vették. Mindenesetre az osztályfőnök százszor leíratta vele: „nem követem el még egyszer a Btk. 371. § (2) bekezdése b) pont ba) alpontjában meghatározott, falfirka elhelyezésével elkövetett, szabálysértési értékhatárt meg nem haladó kárt okozó rongálás vétségét”. Pistikécske hiába hivatkozott arra, hogy a „hüje iskola” a véleménynyilvánítás szabadsága, amely véleményt amúgy az osztály nagyobbik része is osztotta. A jogalkotói szigor könyörtelenül lecsapott az ifjú graffitiművészre.

Csakhogy jöttek felnőttek, akik egy kft. tulajdonát képező, emlékművet védő ponyvára szórták ugyanolyan festékszóróval a véleménynyilvánítást, közel annyi kárt okozva, mint ifjú barátunk. No de, amit szabad Jupiternek, nem szabad Pistikécskének. Pedig a Btk. 371. §-ához fűzött jogalkotói értelmező rendelkezés szerint falfirka: festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más felületképző anyaggal létrehozott képi, grafikus vagy szöveges felületbevonat, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges. Úgy lett volna igazságos, ha a felnőtteknek is százszor le kellett volna írniuk a Btk. idevonatkozó részét. Ám a bíróság heveny jogértelmezésbe kezdett, és megállapította, hogy a jogalkotó még jogot alkotni sem tud, mert az értelmező rendelkezésben nem a falfirka fogalmát adta meg, hanem csak a firka fogalmát – tök ciki – mert adós maradt a fal fogalmának meghatározásával. A bíróság pedig nekiállt kijavítani a jogalkotót, és megállapította, hogy a fal köznapi és nyelvtani értelemben egy végleges építmény része, amely állagsérelem nélkül nem távolítható el.

Gondolnánk, ezzel pont került a graffitire, de nem, mert ifjú művészek hada kezdte festékszóróval díszíteni: a villamosmegálló üvegét, a villamos ablakait, az óriásplakátokat, a telefonfülkét, a cipőbolt kirakatát, a földgázhálózati kapcsolószekrényt, a hengeres hirdetőoszlopot, az üzlet redőnyét, a használtruha-gyűjtő konténert, az ereszcsatornát, a villanyóra szekrényét, az információs táblát, a fa törzsét, a tér járdáját, az épület ablakát, a tehergépkocsi oldalát, a tűzcsapot, a szeméttárolót, a transzformátor szekrényt, a  zajvédő plexit, a gépkocsik motorháztetőjét, szóval mindent, amit csak festékszóróval elértek. És ez így van rendjén, mert a felsoroltak egyike sem fal a bírósági értelmezés szerint. Csakhogy a jogban való tévedés a bíróság privilégiuma, így hol elítélték őket falfirka miatt, hol nem. A legfőbb ügyész kérte, legyen már végre jogegységi rend, ami meghallgatásra talált a Kúrián, és megszületett a 4/2022. számú jogegységi határozat. Íme:

1. A falfirkán értendő felületbevonat elhelyezése alapvetően a támadott idegen vagyontárgy külső megjelenésének háborítatlanságához fűződő érdek védelme szempontjából képez büntetendő magatartást.
2. A falfirka elhelyezésével elkövetett rongálás tényállásszerű, ha az elkövető az elkövetési tárgy, így bármely köz- vagy magántulajdonban lévő idegen vagyontárgy – azaz pénzben kifejezhető értékű ingó vagy ingatlan dolog – felületén a tulajdonos, vagy vagyonkezelésre jogosult engedélye nélkül hoz létre változást, így például jelet, ábrát vagy feliratot helyez el.
3. A falfirka elhelyezése nem önálló elkövetési magatartás, hanem az elkövetés olyan módja, amelyet a törvény minősített esetként szabályoz, és amelynek a rongálás – egyébként a károkozás mértékéhez igazodó – minősítése kapcsán tulajdonít jelentőséget. A falfirka esetében közömbös a vagyontárgyra felvitt ábrázolás tartalma, mibenléte, célja, önmagában a vagyontárgy felületén való elhelyezés ténye képez minősített esetet.
4. A firkálással, felfestéssel (lefestés), szennyezéssel (leöntés) elkövetett felületmegváltoztatás, a vagyontárgy állapotának megváltoztatása is állagsérelem, így a dologrongálás fogalma alá tartozik, mert megváltoztatja az eredeti felület megjelenését, és az eredeti állapot helyreállítása csak anyagi ráfordítás árán lehetséges. Ebben az esetben az eredeti állapot helyreállításának költsége a rongálással okozott kár.

Összefoglalom: annak lett igaza, aki nyilvános területen semmit nem fújt le semmivel. (A falra hányt borsó nem számít, mert az gondtalan gondatlan cselekmény.)

Pistikécskének már csak egy kérdése van: ha Petike pólójára hátul ráfesti, hogy „hüje Petike”, az most falfirkának minősül, vagy sem?

Üdvözlünk az Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmény esetén című internetes játékban. Válassz egyet a közhatalommal bíró ellenfelek közül:

Korrupt Man: szuperképesség: veszteget, vesztegetést fogad el, befolyást vásárol, befolyással üzérkedik bárhol, bármikor.

Hivatali Thanos: szupererő: bármilyen helyzettel visszaél: egyik kézzel protekciót nyújt, másikkal bárkire lesújt, hatóköre a hatáskör.

Vagyon Pók: szuperképesség: hálót sző a nemzeti vagyon és a közérdekű vagyonkezelő alapítványok által kezelt vagyon köré, majd bebábozza őket.

Költségvető Kriptonit: szupererő: kezei között a legváratlanabb helyzetben láthatatlanná válik a GDP.

Koncessziós VersenyManő: turbóautójával hátad mögül indul, olyan ködöt ereszt, hogy nemcsak a célt nem látod, de a versenypályát sem találod többé.

Pénzmosó Nő: a mosónők látszólag korán halnak, a valóságban angolnaként siklik kezei között a suska, majd eltűnik a cég is, tizenkilencre bármikor bemondja az offshore-t.

Level 1

Ha választottál ellenfelet, először meg kell találnod a virtuális térben (ügyészség, nyomozó hatóság honlapján) az anonimizált határozatot, ami mögé az ellenfél elbújt. Ha megvan, olyan ellenféllel találod szembe magad, aki egy: már legyűrte a rendőrséget és az ügyészséget, kettő: nem tudni, személy szerint ki ő, mert nincs neve, felismerhető adata, vagyis csak azt tudod a határozatból, mire használta szuper erejét. Vigyázz! Mert ketyeg az idő! A közzétételtől harminc napod van hátra.

Level 2

Ezt elbuktad öcsi, mert beelőztek! A sértett és a feljelentő bónusszal rendelkezik, ők kérhetnek felülbírálatot először. Máskor olyan szupergonoszt válassz, akit magad jelentettél föl, mert akkor tiéd a bónusz.

Level 3

Végre találtál olyan ellenfelet, aki legyőzte a rendőrséget, ügyészséget, feljelentőt, sértettet. Most Te jössz! Nyomj be egy felülbírálati indítványt! BRRRR! Már megint nem nyertél. Ahhoz, hogy felülbírálati indítványt nyújts be, kell találni a pályán elrejtett segédeszközök közül egy jogi képviselőt.

Level 4

Oké, vásároltál 1 bitcoin-ért az elvarázsolt kamarában egy jogi képviselőt. Minden OKÉ! Vagy mégsem? BRRRR! Már megint vesztettél, mert a fegyvered nem a legélesebb kés a fiókban, nem tudtad, hogy kötelező az elektronikus kapcsolattartás. Papír levéllel próbálkoztál a virtuális világban. Legközelebb az ügyvédet ne a zugban keresd.

LEVEL 5

Összegyűjtöttél 5 bitcoin-os ügyvédet, most már kiváló a fegyvertárad. Megvan a megfelelő ügy is. A nyomozási bíró visszaküldte az ügyészséget a startvonalra. Az ügyészség ismét tétlen volt, jöhet az ismételt felülbírálati indítvány. A nyomozási bíró szerint az ügy továbbra is felderítetlen, Te jössz! Hozzájutottál a rendes ügyiratokhoz, amiben már valódi adatok vannak! De mi történt? A feljelentés nem jelölt meg elkövetőt, a nyomozás ismertelen tettes ellen folyt. Kit vádolj meg akkor?

A szomszéd nénit vádoltad meg, azt a közismert szipirtyót. Jaj, most a tárgyaló bíró dobta vissza, mert nincs hivatali vesztegetésre megalapozott gyanú a szomszéd nénivel szemben. Miért az is kell? Mit gondolnak ezek, lopod azt a bitcoint a szomszédok wifijével? Ez nem volt benne a játékszabályokban. Most jelentheted föl a tárgyalási bírót hivatali visszaélés miatt.

(…)

LEVEL 153

Gratulálok! Immár profi játékos vagy az Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmény esetén című internetes játékban! Van már ügyed, van ügyvéded, ellenfeled. Legalább vármegyei főispán lenne, de csak járási közterületi csoportvezető. Mindegy. Megvádoltad. Minden kezdet nehéz.   

GAME OVER

az adatmegsemmisítés rejtelmei

Ez a bejegyzés olvasás után automatikusan megsemmisül.

Vegyünk egy elkövetőt, aki a lehallgatási anyag szerint elmeséli haverjának, hogy a sokk cucctól szőrösödik a háta (füle, orra, talpa), így nem tud ottlenni az adás-vétellel egybekötött találkozón, mert felesége megígérte, hogy este megborotválja a hátát (fülét, orrát, talpát). Van ilyen, ha az ember túltolja az ellenőrizetlen forrásból származó gyúrós kokszot. Ha vádemelésre kerül sor, ez a közlés minden bizonnyal nagy mulatságot vált ki a bíróból, ügyészből, védőkből hallgatóságból. Persze kérdés, tudnia kell-e a nyilvános tárgyaláson megjelenőknek, hogy az egyik vádlott háta (füle, orra, talpa) borbélyt igénylő módon szőrösödik.

Az ember kapásból rávágná a választ, hogy nem, mert ez olyan személyes adat, amely nem tárgya a büntetőeljárásnak, mivel kokszolni nem bűn, csak hülyeség. Persze, ha a büntetőeljárás tárgya éppen a tiltott teljesítményfokozó szerrel való visszaélés, könnyen lehet, hogy a felvételből mégiscsak bizonyíték lesz. Annak bizonyítására alkalmas, hogy a lehallgatott és a haverja fogyasztás mellett kereskedik is a cuccal, ami már bűncselekmény, és egy adott üzleti napra találkozót beszéltek meg ugyan, de az egyikük addig szőrözött, amíg mégsem tudott ott lenni.

Még kellemetlenebb, ha a felvételen a beszélgetés tárgya az, hogy az anyagtól az illetőnek merevedési zavara van, és a teljesítménylefokozó szerv miatt nem tud otthon helytállni. A rendszeres borotválásra szoruló hát személyes adat, az éjszakai teljesítmény, illetve annak elmaradása úgynevezett különleges személyes adat, mert az ember szexuális szokására utal. Alapesetben személyes adatával az ember önmaga rendelkezik, vagyis a szőrös hátáról vagy beszél, vagy nem. A különleges személyes adatra ez különlegesen igaz; különleges személyes adatát vagy megosztja az ember egy lánnyal, vagy a lány rájön magától az első éjszakán.

Van olyan szabály a büntetőeljárási törvényben, amely szerint a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság gondoskodik arról, hogy a büntetőeljárásban kezelt védett adat szükségtelenül ne kerüljön nyilvánosságra, ne juthasson illetéktelen személy tudomására, és a személyes adat védelme biztosított legyen. Ez akkor is így van, ha a bulvársajtó vagy bulvárpolitikus majd megvész, hogy egy kis csámcsogni valóhoz jusson.

A hatóságnak abban az esetben is vigyáznia kell más személyes adataira, ha azok bizonyítéknak minősülnek. A bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság kizárólag a törvény rendelkezései szerint teheti lehetővé a büntetőeljárásban kezelt személyes adat és védett adat megismerését. Ha az adat egyben bizonyíték is, akkor az adat zártan kezelése lehet a megoldás, vagyis azt csak bíró, ügyész, nyomozó hatóság láthatja.

Van, amikor a különleges személyes adatok kezelése maga az alapjogok háborúja. Ha valakit gyermekpornográfiával vádolnak, nehezen tudja védeni az igazát, például hogy a képen szereplő személy igenis elmúlt tizennyolc éves, ha teljesen elzárják a bizonyítéktól. Ugyanakkor az sem lenne helyes, ha a pedofil elkövető nyomozási iratmásolat jogcímen megtarthatná azokat a felvételeket, amelyek birtoklásával éppen vádolják. Ilyen esetben lehet megoldás az, hogy nem kap másolatot, de az ügyiratokat a hatóságnál megtekintheti.   

A hatóságoknak különösen ügyelniük kell a személyes adatokra azokban az esetben, ha azok nem is tárgyai a büntetőeljárásnak. Állampolgár nem lehet közprédája sajtónak, politikának csak azért, mert kapcsolatba került egy bűnelkövetővel. Például a leplezett eszközök alkalmazásának megszüntetését követő harminc napon belül az annak során megszerzett adatok közül törölni kell a leplezett eszközök alkalmazásának céljával össze nem függő adatot, mindazon személyes adatot, amelyre a büntetőeljárás céljából nincs szükség, akár tetszik ez valakinek, akár nem.

Ha a nyomozás során olyan dolgot foglalnak le az elkövetőtől, amelyről kezdetben felmerült, hogy bizonyíték lehet, és összefügg az eljárással (a tiltott teljesítményfokozó példánál maradva: szakállas nőről készült meztelen fotó), de az eljárás során kiderül, hogy nem bizonyíték, mert nincs köze a bűncselekményhez, akkor bizony a lefoglalást meg kell szüntetni. Ha a szakállas nő nem jelentkezik, hogy a fotó az övé, de egyértelmű, hogy nem azé, akitől azt lefoglalták, akkor a lefoglalt dolgot vagy el kell kobozni, mint jogszabályba ütközőt, vagy ha egyébként értéket nem képvisel, akkor meg kell semmisíteni. Ez akkor is így van, ha a többség majd megdöglik azért, hogy megtudja, kit takar a szakáll.

(Egyéként nem azt, akire gondolnak, de a különleges személyes adat védelme érdekében úgy sem mondhatom meg.)

Köztudott, hogy a gyerekek a legjobb detektívek a világon. Mert mi is kell egy jó kis nyomozáshoz? Megfigyelőképesség, logika és némi fantázia. OKÉ. Sok felnőtt kiváló megfigyelő. Akad olyan is, aki logikában sem szenved hiányt. Fantáziával viszont a felnőttek kis százaléka rendelkezik csak.

Ha tehát ez a három készség egyszerre található meg valakiben, az a valaki valószínűleg gyerek.

Egy ismerős kislány valóságos nyomozást indított a Mikulás után. Talán hároméves lehetett, amikor odaállt apukája elé egy november végi napon.

• Tudod, Apa, a Mikulás most kezdi nézni, jól viselkednek-e a gyerekek – mondta a kislány összeráncolt homlokkal.  

Apukája kérdőn nézett rá.

• Csak azt akarom mondani – folytatta a kislány – jó volna, ha nem veszekednél velem annyit mostanában.

Megfigyelőképesség, logika, fantázia és a probléma megoldva. Persze nem jó, ha az embergyerek ki van szolgáltatva olyasvalakinek, mint a Mikulás, aki alapvetően jóindulatú, de kiszámíthatatlan ízlésű.

Egy év múlva ismét november volt, ilyenkor jött el a… na, nem a Mikulás, hanem Norbi, a gázszerelő, hogy kitisztítsa a gázkazánt. A kislány gondosan szemmel tartotta a műveletet, Norbi meg csodálkozott, hogy egy kislányt érdekel a gázszerelés, így buzgón magyarázott.

• Ez itt a kazánrész, itt ég el a gáz, ami felmelegíti a kazán falát, az meg átadja a hőt a víznek, a melegvíz fölmelegíti a lakást. Nézd csak! Ott fönt van a kémény, ott távozik az égéstermék.

A kislány alig várta, hogy Norbi távozzon (az ajtón át, nem a kéményen), azután nekiszegezte a kérdést apukájának.

• Te Apa! A Mikulás a kéményen át hozza az ajándékot, de nálunk, ha beugrik a kéménybe… akkor a gázkazánban köt ki…

Apukája valami megnyugtatót akart mondani.

• Tudod, Kislányom, a Mikulás is halad a korral. Hidd el, megoldja, hogy észrevétlenül bejusson a lakásokba…

• De Apa! Te múltkor altatáskor azzal nyugtattál, hogy senki nem jöhet be hozzánk, ha este beriasztózol!

Mit volt mit tenni, az apuka kénytelen volt bevallani, hogy titkon együttműködik a Mikulással. Ezt a kislány elégedetten vette tudomásul, hiszen ha az apukájának megvan a Mikulás telefonszáma, akkor van remény arra a pörgős szoknyás babára is… Az apuka is megnyugodott, mert elmaradtak a további kérdések, amelyekben ő is bizonytalan volt kissé. Mert van a Mikulás, aki Mikuláskor jön. Meg van az a másik pirosruhás, nagyszakállú fickó; a Télapó, aki bizonyos helyekre Karácsonykor érkezik, de akkor ők rokonok? És Jézuska a Mikulás vagy a Télapó főnöke?

Az apuka nyugalma a munkahelyi Mikulás eljöveteléig tartott, aki köztudomásúan igazi, mert kövér, mélyhangú, és rengeteg titkot tud az adott kisgyerek életéről, amit a szülőkön kívül csakis a Mikulás ismerhet. A kislány azonban összeráncolt homlokkal tért vissza a Mikulástól mikuláscsomaggal a kezében. Félrehívta apukáját, hogy más ne hallja a mondandóját.

• Te Apa! Nem azt mondtad, hogy a Mikulás püspök? Képzeld, jegygyűrű volt a jobb kezén, megnősült?!? Valld be, nem is létezik igazából!

Ilyenkor jön el minden gyanúsított életében, hogy töredelmes beismerő vallomást kell tenni. Az apuka is megkönnyebbült a beismerő vallomástól, még ha ezáltal súlyosító körülményként volt értékelendő, hogy a Mikulás nem hozott pörgős szoknyás babát. Sebaj, majd Karácsonykor Jézuska ügyesebb lesz.

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Az alábbi sorok alkalmasak a köznyugalom súlyos megzavarására, de ez a cél!

Az elkövető (civilben kifogástalan férj és apa) álnéven regisztrált az interneten, egy társkereső oldalon. Az áldozat – 15 éves kislány – ugyancsak regisztrált ezen a társkereső oldalon. Áldozathibáztatók kedvéért előre bocsátom, a kislány nem szexpartnert keresett vagy sugar daddy-t. Nem akart mást, mint egy barátot, hiszen minden tinifilm és reklám azt sugallja, ha nincs barátod, nem vagy senki.

Az elkövető egyébként fiatal, jóképű pasi volt, kölcsönös fényképcsere alapján ideálisnak tűnt, hogy buliba elcipelve, leessen a barátnők álla. A kislány chatbeszélgetések során közölte vele, hogy nincs még 16, és gimnáziumba jár. Az elkövető ekkor egész alakos képet kért, amelyre egy fürdőruhás felvétel volt a válasz. Majd következett a fehérneműs fényképre vonatkozó kérés, sajnos a lány ezt is teljesítette. Ez volt az a pont, amikor már nem volt menekvés. Az elkövető egyre több és több intim képet kért. A lány észbe kapott, és próbálta megszakítani a kapcsolatot a férfival, de ekkor következett a fenyegetés: az elkövető azt üzente, hogy a korábban küldött fehérneműs fényképet elérhetővé teszi a neten, ha nem küld magáról ruha nélküli képeket.

Itt álljunk meg egy szóra. Aki azt gondolja, hogy tinédzser gyermeke a tomboló hormonviharban és a kortársai ítélőszéke előtt nem tenne ilyet, azt hadd emlékeztessem: az áldozat átlagos tinédzser volt, jó családi háttérrel. Már a szülőknek is ciki lett volna bevallani a fehérneműs dolgot, de ennél még rosszabb volt a gondolat, hogy esetleg az osztálytársak is láthatják. Az áldozat így a fenyegetés hatására meztelen fényképeket küldött. Közben könyörgött az elkövetőnek, hogy a továbbiakban hagyja békén, iskolában van és még a 16. életévét sem töltötte be. Mint kiderült, ez olaj volt a tűzre.

Az elkövető tablót készített a lányról, és azzal fenyegetőzött, hogy minden kép kikerül a netre, ha az áldozat ellenáll. „Na, most már azt fogod csinálni, amit én mondok, és ha feljelentesz, vagy eltűnsz, vagy nem azt csinálod, amit mondok, azonnal kiposztolom!” – üzente.

Ezt követően az áldozatot arra kényszerítette, hogy tanítási időben, az iskolai mosdóban készítsen magáról intim, szexuális tartalmú képeket, videókat. Mivel számított rá, hogy ez már „sok lesz” a lánynak, újabb zsaroló tablót készített és azzal fenyegetőzött, hogy azt megosztja az osztálytársakkal.

A több hétig tartó zsarolás szerencsére nem tragédiába torkollott, hanem „csak” zokogásba, a lány ugyanis sírva fordult az egyik tanárához, és elmondta neki a történteket. Igazi hősként viselkedett, talán más lányokat is megmentett ettől a ragadozótól. Sajnos ismerünk olyan esetet is, amikor az áldozat hajlandó volt találkozni az őt becserkésző kreténnel, de történt ennél rosszabb is, amikor az öngyilkosságot látta az egyetlen kiútnak. Az áldozatok között volt tinédzser lány és volt tinédzser fiú is. Utóbbit „szexre éhes nőként” cserkészte be az interneten egy pedofil férfi.

Tudom, felkavaró a történet. Kedves Szülők, Tanárok! A szemérem itt nem segít! A tinédzserek nem hülyék, de még hordoznak valamit a felnőttek iránti bizalomból, az élettapasztalat pedig nem segíti őket. Beszélni kell a témáról!

Szigorúan 14 éven felülieknek! Lájtosabb formában akár fiatalabbaknak is.  

Egyébként az eset bírói megítélése vegyes, van bíróság, amely a fentihez hasonló esetben négy év börtönbüntetést szab ki, és van bíróság, amely csak két évet, azt is öt évre felfüggesztve. Még ha tíz évet szabna is ki a bíróság, az sem segítené a tinédzsert megbirkózni a szégyennel, rettegéssel, amit átélt. Jó esetben talál támogatókat, rosszabb esetben életfogytig tartó lelki sérülés az ártatlannak induló chatelés következménye.

„Ez egy koncepciós eljárás!” – hallani sokszor a tárgyalóteremben a vádlottól már a vád ismertetését követően, különösen, ha a vádlottnak valamilyen politikai kötődése is van. Ez a mondat eleve felmentést ad a vád alól, akár elkövette, akár nem a terhére rótt cselekményt az illető. E patront vegytiszta köztörvényes ügyben is szokták pufogtatni, mintha a garázdaság vagy a hivatalos személy elleni erőszak politikai kérdés lenne (úgy kezdődött, hogy a rendőr visszaütött). Kérdés, tisztában van-e a vádlott, hogy kijelentésével elsősorban a bírót sértegeti, nem a vádlót. Bevallom, az ügyésznek tényleg van koncepciója a vádirat benyújtásakor, mégpedig az, hogy a vádlott elkövette a bűncselekményt, máskülönben mi a csudának vádolná meg. Az igazi koncepciós eljárásban azonban az ítélet előre készen van, akármi történik is a tárgyalóteremben. Vagyis ha koncepciós eljárást emlegetünk, ezzel megelőlegezzük, hogy a bíró nem veszi figyelembe a bizonyítékokat, a mentő és enyhítő körülményeket. (A bírák nagy részéről az ilyen sértegetés lepereg, nemcsak a vádlott, hanem a társadalom nagy szerencséjére is.)

Még jó, hogy a vádlottak többsége nem is sejti, hogy a magyar büntetőeljárási jogrend nem koncepciós, hanem inkvizitórius. „Ez egy inkvizíciós eljárás, amit itt az ügyészség folytat!” – mondanák különben.

Vajon mi köze az inkvizíciónak a magyar büntetőeljáráshoz? – kérdeznénk, ha nem félnénk attól, hogy kezet szoríthatunk a Szent Inkvizícióval (azután lábat, majd fület, orrot, az egyéb testrészek szorongatásáról nem is beszélve). Az inkvizitórius eljárás nemcsak Magyarország eljárásrendjére jellemző, hanem kontinensünk nagy részére is, szemben az úgynevezett akkuzatórius eljárással, amely főként angolszász vidékeken honosodott meg.

Az inkvizitórius eljárást az anyagi igazság (mi történt valójában) keresése jellemzi, míg az akkuzatórius eljárást az eljárási igazság keresése (mit tudok bizonyítani a tárgyalóteremben). Az inkvizitórius eljárást így szükségképpen hosszadalmas nyomozás előzi meg, még akkor is, ha kezdettől fogva van tettes, mert a vádlónak eleve azzal a tényállással (történettel) kell a bíró elé állnia, ami szerinte valójában történt. Az akkuzatórius eljárásban a bizonyítás nagy része a bíróság előtt zajlik, ha van „jó” tettesjelölt, akkor gyorsan bíróság elé kell állítani, azután meg a tárgyalóteremben derül ki, mi történt pontosan, ha történt egyáltalán valami. Akkuzatórius eljárásban még az is előfordulhat, hogy ügyész és védő olyan bűncselekményben egyeznek ki menet közben, amelyről mindketten tudják, hogy ilyen formában nem történt meg. (Például a vád szerint a gyanú szexuális erőszak, a védelem szerint viszont a terhelt ártatlan, a bizonyítás mindenhonnan nézve kétesélyes, így kiegyeznek végül egy enyhébb zaklatásban.)

Inkvizitórius eljárásban, ha arra van gyanú, hogy a feljelentő felesége boszorkány, ott bizony ki kell deríteni az igazságot, nem lehet kiegyezni félúton abban, hogy nem boszorkány, csak pocsékul főz és veszekedős. Groteszknek hangzik, de a Szent Inkvizíció azért fektetett annyi energiát az eretnekek, boszorkányok kínzásába, mert igenis kellett a bizonyossággal határos bizonyíték ahhoz, hogy bíróság elé vigyék az ügyet, vagyis a hatóság puszta állítása nem volt elég az elítéléshez. Nyilván sok vallató perverz is volt, vagy perverzzé vált munkája során, de kétségtelenül a vallatás elsődleges célja a beismerő vallomás megszerzése volt, még ha bele is halt a gyanúsított.

A bizonyítási teher az inkvizitórius eljárási rendben ma sincs másként. Bíróság elé azok az ügyek kerülnek, amelyekben az ügyészség az egyszerű gyanúnál lényegesen nagyobb bizonyossággal gondolja úgy, hogy „jó” vádlottat vádolt meg a valóságnak megfelelő cselekménnyel. (Ehhez azonban már nem szükséges a beismerő vallomás.) A puszta gyanú, meg a majd meglátjuk, mi lesz a tárgyalóteremben viszont kevés.

Akkuzatórius eljárásban jellemzően a tárgyaláson dőlnek el a dolgok, ahol – aki bújt, bújt – elven vagy sikerül bizonyítani, vagy nem a cselekményt. Fellebbezni főként eljárási jogsértés esetén lehet. Nem érdekes, hogy az ítélet megalapozatlan, vagyis a tényállást nem kellő mértékben derítették föl. Az eljárási igazság ezen a tárgyaláson derül ki. Ezzel szemben az inkvizitórius eljárási rendben először maga a rendőrség igyekszik a teljes igazságot föltárni a nyomozás során. Ha ezzel megvan, az ügyészség megdicséri, és vádat emel. Ha az elsőfokú eljáráson az elsőfokú bíró is úgy látja, hogy az történt, ami a vádiratban szerepel, megdicséri az ügyészt, és elítéli a vádlottat. Fellebbezés esetén – jó esetben – a másodfokú bíróság megdicséri az elsőfokú bíróságot, és helyben hagyja az ítéletet. E mögött az a törekvés áll, hogy a jogerős ítéletben az jelenjen meg, ami a valóságban történt.

Vitatkozni lehet, melyik rendszer jobb, igazság szerint mindkét rendszer vett át a másiktól elemeket az idők során. Csak az a kérésem, ne terjesszék a fentieket, nem akarom azt hallgatni, hogy az ügyészség maga az inkvizíció.

(folytatjuk) 

Van az az izé… ami úgy néz ki, mint a Csillagok háborújából szalajtott protézis; lábra rögzíthető, görbe, rugós, de hét métert lehet vele ugrani előre és öt métert magasra. Meg van az a bigyó… ami olyan mintha a Vasemberről lopták volna le; az ember a hátán hordja, valamit kifúj belőle a föld felé, és a karon lévő fújókával irányíthatja, akár tíz méter magasságban is. Namármost, ha a budapesti közlekedésben egy ilyen izé találkozik egy olyan bigyóval három méter magasan a közút felett, nos, akkor a KRESZ nem szól egy árva szót sem. Sem arról, hogy mit csinál izé és bigyó az utak felett, sem arról, hogy ki a hibás ütközés esetén. A Csillagok háborújás ugróprotézist viselő, aki elmulasztotta a kellő körültekintést, mármint csak körül tekintett, de nem tekintett fölfelé? Vagy a Vasemberes rakétameghajtású, aki szó szerint lenézte a pattogó vukit, de nem nézte ki belőle, hogy az útjába kerül? Az Erő legyen a Bosszúállókkal, akik tudják erre a választ, de nem én.

Nem szívesen lennék jogalkotó, aki/ami még alig gyürkőzött neki az elektromos roller szabályozásának, máris itt van az önvezető jármű, meg az összes rohadt találmány, amit agyament sci-fi-szerzők találnak ki, mérnökök meg megvalósítanak, hogy Elon Musk csípné meg őket! Így nem csoda, hogy szegény jogalkotó egyik szabályozással sem jut előrébb. Mire végiggondolja, hogy a járdán vagy az úttesten hajthasson-e az elektromos roller ezerrel, már itt is az etilalkohollal hajtott elektromos roller kérdése. Mármint a vezetőt hajtja az etilalkohol, a vezető meg hajtja az elektromos rollert, és ezen alternatív meghajtások addig cikáznak a közúton, míg rendőrbe nem csapnak le nem csap rájuk a rendőr, hogy föltegye nekik az univerzális nagy kérdést: ez most járművezetés ittas állapotban vétségének minősül-e avagy sem. A józan ész azt diktálja, hogy az egyensúlyozás művészetén alapuló közlekedési eszközre ne szálljunk föl részegen, ám Hofi Gézát idézve: a lét határozza meg a tudatot, ha megisszuk a lét, a tudat elmegy.

Az ügyészség a vádlottat megvádolta, a járásbíróság felmentette, a másodfokú ügyészség a fellebbezést fenntartotta, a törvényszék meg az elsőfokú ítélet felmentő rendelkezését tartotta fenn. A járásbíróság ugyanis az elektromos roller, mint járműkategória fogalmát, besorolhatóságát az 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (KRESZ) 1. számú függelék II. fejezete, a közúti járművek műszaki megvizsgálásáról szóló 5/1990. (IV. 12.) KÖHÉM rendelet, továbbá a közúti járművek forgalomba helyezésének és forgalomban tartásának műszaki feltételeiről szóló 6/1990. (IV. 12.) KÖHÉM rendelet, valamint a két- vagy háromkerekű járművek, valamint a négykerekű motorkerékpárok jóváhagyásáról és piacfelügyeletéről szóló az Európai Parlament és a Tanács 2013. január 15-i

168/2013/EU rendelet alapján vizsgálta, azonban az elektromos roller tekintetében ezen utóbbi jogszabály alkalmazása nem merül fel, mert a rendelet hatálya nem terjed ki a rollerre és az elektromos rollerre sem. A KRESZ alapján az elektromos roller egyik járműkategóriába sem sorolható be, a KÖHÉM rendeletek alapján pedig az elektromos rollerrel kizárólag járdán lehetne közlekedni (lásd: Elektromos gyalogos).

Ilyenkor szokott a vádlott szerényen mosolyogni, és arra gondolni, micsoda ösztönös zseni is ő, hogy amíg a rollere be volt dugva a konnektorba, addig ő rácsatlakozott a töltőre a bárpultnál… kompatibilisen KÖHÉM és Európai Parlament és Tanács rendelettel.  De ekkor jött az ünneprontó ügyészség, és kijátszotta a felülvizsgálati kártyát. Ennek kapcsán pedig a Kúria kimondta, hogy KÖHÉM ide vagy oda, az elektromos roller is csak olyan, mint a villamos; ha nem is gépjármű, de gépi meghajtású jármű, amelynek közúton szeszes italtól befolyásolt állapotban történő vezetése megalapozhatja a járművezetés ittas állapotban bűncselekményét.nek megállapítását. (Lefordítva: HA ITTÁL, NE VEZESS ELEKTROMOS ROLLERT (SEM), BAKER!)

Jó, hogy a Kúria az ügyészséggel karöltve megoldotta az ügyet, és így nem merült (jog)alkotói válságba hazánk. Föl kell hívni azonban a figyelmet, hogy mindent mégsem oldhat meg a jogalkalmazó a jogalkotó helyett.

Most olvastam, hogy kifejlesztették a cipőre húzható „Moonwalker”-t; egy MI-vel ellátott, akkus eszközt, ami feltöltés után másfél órán és mintegy tíz kilométeren át segít a járásban. Ezen gépi rásegítéssel 11 km/h sebességet lehet lazán sétálni!  Atyavilág! Ha ez így folytatódik, ittasan már gyalogolni sem lehet!

avagy a közpótmagánvádló esete az igazságszolgáltatással II. rész

A „Próbálja ki Ön is ügyészként magát” jogintézmény hatályba lépett az „Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében”. A jogintézmény valószínűleg érdekesebb lesz sok valóságshow-nál, mert míg utóbbiak a kiszavazásra építenek, addig a közpótmagánvád a beszavazásra … mármint arra, hogy ki kerülhet a vádlottak közé. Valaha a büntetőjog ún. ultima ráció, végső eszköz volt, mára úgy tűnik, a büntetőjog a vádaskodáshoz való alapvető emberi jogot testesíti meg szerte a világon. (Az Amerikai Egyesült Államokban például az utóbbi időkben nem is lehet igazi elnök, akit nem helyeznek valamilyen okból vád alá.) Legyen Ön is vádló! Legyen Ön is vádlott! Mert úgyis helyet cserélnek egyszer, csak idő kérdése.

Kezdjük az étlappal, mert étlap is van! Az étlap a rendőrség, a NAV, illetve az ügyészség internetes oldalán található, és nem ételeket, hanem különböző, közvádra üldözendő bűncselekményekben született feljelentést elutasító és eljárást megszüntető határozatokat tartalmaz. Az ember (vagy szervezet) választhat fogást az étlapról. Például: kis vesztegetést szeretnék csipetnyi költségvetési csalással fűszerezve. A nyomozó hatóság és az ügyészség megrágta már ugyan egyszer, de ha az ember (vagy szervezet) elég erőt érez, hogy megeméssze, akkor belevághat a dologba.

Az első nehézség abban a fránya személyiségi jogban rejlik, merthogy személyiségi jog is van a világon, az ügyészség meg nem olyan, hogy csak úgy kiszerkesszen valakit a honlapján névvel, címmel, foglalkozással. A határozatokat álnevesíteni kell, anonimizálni, ha úgy tetszik. Álnevesíteni pedig úgy kell, ahogy a csillag megy az égen, bocsánat, hogy ne lehessen azonosítani a feljelentettet, egyéb személyt, szervezetet. Lépjünk túl nagyvonalúan azon, hogy országunk nagyjait is feljelentik néha, és egy ilyen feljelentést elutasító határozatot nehéz úgy álnevesíteni, hogy abból ne derüljön ki a feljelentett személye. Vagy ne is lépjünk túl ezen, hanem álljon itt egy kis kvíz az álnevesítés műfajából.

A/ XY feljelentést tett hivatali visszaélés miatt egy közjogi méltóság ellen, aki hivatali helyzetével visszaélve, szándékosan nem gyakorolt kegyelmet a feljelentő unokahúgával szemben, holott a napnál is világosabb, hogy ártatlan.

B/ XY feljelentett hivatali visszaélés miatt egy hivatalos személyt, aki hivatali kötelességét megszegve, nem kérte az egyik országgyűlési képviselőjelölt mentelmi jogának felfüggesztését, így a feljelentett személyt a feljelentő orra előtt jól megválasztották országgyűlési képviselőnek.

C/ XY feljelentett egy hivatalos személyt, aki hivatali helyzetét kihasználva nem tett semmit az adatvédelmi bejelentésére, holott a napnál is világosabb, hogy A/ és B/ álnevesített határozattöredék alapján a feljelentett személyeket azonosítani lehetett.

Kérdés: kik a feljelentett személyek? A helyes megoldást beküldő személyek között két év fogházat sorsolunk ki.

Lépjünk túl, azaz lépjünk inkább tovább! Valaki feljelentést tett valaki ellen, és ezt a feljelentést véleményünk szerint a rendőség/ügyészség lustaságból, hülyeségből, elfogultságból vagy más rejtélyes okból elutasította, és ez a határozat most ott lóg a rendőrség/ügyészség virtuális hirdetőlapján közszemlére téve. Vegyünk egy extrémnek tűnő, de korántsem extrém példát.

XY feljelentése szerint ismeretlen személy lefizette az egyik megyei rendőrfőkapitányt, aki hivatali helyzetét kihasználva lehetővé tette, hogy az ismeretlen személy éjszaka belopakodjon a hullaházba, és kettesben maradjon a feljelentő elhunyt hozzátartozójával. Az ismeretlen tettes kimetszette az elhunyt férfi nemi szervét, és több nőt teherbe ejtett vele. Az ügyészség a feljelentést bűncselekmény gyanújának hiányában elutasította lényegében azzal az indokolással, hogy a feljelentésben írtak a tudomány jelenlegi állása mellett lehetetlen események. (A fenti feljelentés – esküszöm – nem légből kapott, ehhez hasonlót saját szememmel olvastam, csak álnevesítettem.)

Nem ismerjük a feljelentőt, nem ismerjük a feljelentettet, de elég erőt érzünk magunkban, hogy egy kicsit az ügyészség körmére nézzünk. Először is tudnunk kell, hogy csak a hivatali vesztegetés miatt léphetünk föl felülbírálati indítvánnyal, az emberi test tiltott felhasználása miatt nem. Ugyanakkor a két feljelentett cselekmény összefüggőnek látszik. A felülbírálati indítványban arra kell rámutatnunk, hogy a határozat megalapozatlan. Tegyük föl, olvastunk valamit arról, hogy a halál beállta után a szervezet még termel spermiumokat. Lehet, hogy ezt egy horror regényben olvastuk, lehet, hogy nekrofil pornóban, az ügy szempontjából lényegtelen, mert, hogy mi számít tudományos nonszensznek, azt csak egy igazságügyi szakértő állapíthatja meg, nem az ügyészség, naugye? Viszont egy rendőri vezetőt megvesztegetni, még a tudomány jelenlegi állása mellett sem lehetetlen, így az ügyészségi határozat ebben a körben megalapozatlannak tűnik. Ha bizonyítani lehet a csonkítást, akkor a vesztegetést is könnyen bizonyítani lehet – gondolhatjuk. Vagyis a felülbírálati indítványban indítványozni kell a számunkra ismeretlen hulla exhumálását, és ha hiányzik a far… a farpofák másik oldalán lévő nemzőszerv, akkor nyert ügyünk van.

Folytassuk? Folytatjuk.