(Az alábbi írás a képzelet szülötte, a valóságban ilyen nincs, ha valaki magára ismer, az a véletlen műve)

Két bíró találkozott az amerikai nagykövettel a követségen. A sajtó egy része összehangolt támadást indított a két bíró ellen, a sajtó egy másik része összehangolt támadást indított a sajtó összehangoltan támadó része ellen. Mondhatjuk, ez így van rendjén, hogy az eltérő vélemények ne a nagy Hadron-ütköztetőben, hanem a sajtóban ütközzenek. Az igazi társadalmi kérdés – amit a találkozó felvetett – a bírói függetlenség kérdése, vagyis az, mit is értünk alatta, ha lekaparjuk róla a jogdogmatikát, meg a hagymázt. Szüzességként vész-e el a függetlenség, ha egy bíró eszmét cserél egy olyan félig politikus, félig állami emberrel, mint amilyen egy nagykövet? Amúgy nem is árt, ha időről-időre maga a társadalom gondolja át, mit vár a bírói függetlenségtől, vagy inkább: BÍRÓI FÜGGETLENSÉGTŐL.

A bírói függetlenség szűken értelmezve azt jelenti, hogy a bíró nem lehet politikai párt tagja, nem folytathat politikai tevékenységet, törvénykezési (értsd: ítélkezési) tevékenységében nem utasítható, csak a jognak van alávetve, de annak nagyon. Tágabban (integritásként) értelmezve politizálni sem politizálhat, legfeljebb a szavazófülke magányában, vagyis még a látszatát is kerülnie kell, hogy bármely politikai oldal addig macerálta, míg megrontást nem követett el rajta. Legtágabb értelmezésben a függetlenség azt jelenti, hogy a bíró bármit megtehet, legfeljebb fellebbeznek ellene, és a fellebbezésen túl minden bírálat magát a függetlenséget (nemcsak az övét, hanem minden bíróét) veszélyezteti.

Régen viszonylag könnyű volt „tág értelemben” függetlennek lenni, nem kellett más, mint hogy a bíró úgy tegyen, mint aki nem olvas újságot, vagy ellenkezőleg, válogatás nélkül mindent elolvas, és a kutya ugatott, a bíró meg ítélkezett a karaván felett. Ma a politika az interneten keresztül bekúszik az ember bőre alá, lassan már az is politikai állásfoglalás, ha az ember nem foglal politikailag állást. Elvárjuk egy büntető bírótól, hogy tudja, mi veszélyes a társadalomra, vagyis figyelje az aktuális társadalmi folyamatokat, de ne alkosson véleményt róluk? Vagy a véleménye legyen olyan, mint a vizelet, amit mindenáron tartani kell a nyilvánosság előtt? Tegyen eleget egy nagyköveti meghívásnak, ahol nem bíráskodni kell, hanem társadalmi kérdésekben megnyilvánulni, vagy ne tegyen eleget? Nehéz kérdések, és szerencsére nem nekem kell megválaszolnom őket.

Magamban egyébként úgy fogalmaztam meg ezt a függetlenségi dolgot, hogy egy jó bíró a világ legkiszámíthatóbb embere, ha úgy tetszik, unalmas ember, ezt jelenti a bírói függetlenség. Nem érhet vele kapcsolatban meglepetés: ha ezt cselekszem, ez lesz a következménye, ha bűncselekményt követek el és ezt bizonyítani lehet, akkor elítélnek, ha nem követtem el bűncselekményt, vagy nem lehet bizonyítani, akkor felmentenek. Függetlenül attól, hogy roma vagyok-e, zsidó, színesbőrű, vallásos, hitetlen, gazdag, szegény, jobbos, balos, egyébként jó ember vagy rossz, a bírónak szimpatikus avagy antipatikus. Terheltként, sértettként, tanúként az történik velem az igazságszolgáltatásban, aminek a törvényekből következően történnie kell, sőt, ezen túlmenően a törvény szelleme is rám van tekintettel, nem a bíró magánérdekeire.

Vegyünk egy példát, egy külföldi állampolgárt, aki Magyarországon elkövetett egy csekélyebb bűncselekményt, a hatóságok elkapták, helyén kezelték a történteket, nem csukták le, csak kihallgatták, az ügyészség is pénzbüntetést kiszabását kérte. Csakhogy a vádlott saját országában elköltözött a megadott címéről. Ilyenkor bárhol a világon a bírók jogsegélyek sokaságával próbálják meg felderíteni a terhelt tartózkodási helyét, és a csíny letudva. Egy kiszámítható, unalmas bírónál ez így történne.

Egy kevésbé kiszámítható, de annál kreatívabb bíró – függetlenül attól, hogy ő tesz látogatást az amerikai nagykövetnél, vagy más – kapna az alkalmon, hogy a terhelt távol van, és kérdéseket tenne föl az Európai Unió Bíróságának, a kérdések pedig kísértetiesen összefüggenek – na, nem a vádlott – hanem a bíró egyéni sérelmeivel. Például, függetlennek tekinthető-e a bíró, ha egyes bírák fizetését indokolatlanul alacsonyabbnak tartja egyes ügyészek fizetésénél. Könnyű belátni, hogy a bíró lényegében azt kérdezte az Európai Unió Bíróságától, hogy pártatlan ítéletet tud-e hozni, amennyiben a későbbi tárgyaláson esetleg megjelenő ügyésznek esetlegesen magasabb a fizetése, mint neki. Ha a vádlott hirtelen megjelent volna a bíróságon, valószínűleg csodálkozott volna, hogy ezt az ő érdekében kérdezi a bíróság uniós aspektusból, és egyáltalán felmerülhet, hogy egy tárgyalást a fizetési papírok kicsapásával kell kezdeni a vád ismertetése helyett. (Valószínűleg a védő nyerte volna meg ezt a sajátos függetlenségi versenyt.) Tegyük fel, hogy ez a bíró azt is megkérdezi, hogy függetlennek tekinthető-e ő maga, ha Magyarországon a magasabb pozícióba történő kinevezések úgy mennek, ahogy mennek. Természetesen ez a kérdés is a vádlott érdekeit szolgálja uniós és emberi jogi szempontból, a kérdés mögött az áll, ha a dolgok úgy mennének, ahogy azt a bíró ideálisnak tartaná, már rég nem ennek a vádlottnak az ügyét tárgyalná. És tegyük föl, hogy a bíró a látszat kedvéért azt is megkérdezi, hogy megfelelően mennek-e a tolmács kirendelésével kapcsolatban dolgok, mert neki a vádlott távollétében kell eljárnia, és nem tudja, hogy a vádlott értette-e a nyomozás során a tolmácsot. Tegyük fel, hogy ez a bíró elhallgatja az Európai Unió Bírósága előtt, hogy nem járhat el a vádlott távollétében, mert azt a törvény ügyészi indítvány hiányában kifejezetten kizárja, ilyen indítvány meg nincs, tehát csak arra kellene várnia, hogy a vádlott előkerüljön végre, vagy az ügye elévüljön végre. Ezen bíró cselekménye természetesen az emberi jogokat, uniós irányelveket és a tisztességes eljárást szolgálják, leszámítva azt, hogy a terhelt évekkel tovább áll büntetőeljárás hatálya alatt, és ha véletlenül ezen plusz időben követ el újabb bűncselekményt, letartóztatják, mint a huzat bűnismétlésre hivatkozva. Az elévülés ugyanis nyugszik, amíg a kérdéseket az Európai Unió Bírósága meg nem tárgyalja és vissza nem utasítja, mint az ítélet meghozatalához nem tartozó kérdéseket, vagyis az elévülési idő jelentősen nő. Csak a legfontosabb kérdés nem merül föl ebben az ügyben: függetlennek tekinthető az a bíró, aki saját álláspontja igazolására a vádlott érdekeivel ellentétben tesz föl ilyen kérdéseket az Európai Unió Bíróságának, még ha ezt a törvény tételesen nem is zárja ki.

Függetlennek tekinthető-e az a bíró, aki a büntetés átvételekor úgy ismer el csoportos garázdaság és más bűncselekmények miatt külföldön hozott 14 éves szabadságvesztést magyar állampolgárral szemben, hogy az ellentétes a magyar büntetőszabályokkal. Vajon a külföldi jog megelőzi-e ilyenkor a magyart? Ügyészi indítványra a Kúria a törvényesség érdekében hozott jogorvoslat keretében – a magyar jogszabályoknak megfelelően – a szabadságvesztés mértékét 4 év 6 hónapban állapította meg egy olyan eljárási jogintézmény keretében, amellyel kapcsolatban éppen most kárhoztatnak külföldről, hogy a bírói függetlenség gátja.

A bírói függetlenség kérdésének megválaszolása szempontjából teljesen mindegy, hogy ez a bíró, vagy más elfogad-e később egy nagyköveti meghívást vagy sem. Hiszem, hogy egy magyar bíró cserélhet eszmét úgy egy nagykövettel, hogy egyikük integritása sem sérül. Mindketten az országukat képviselik: a nagykövet az Amerikai Egyesült Államokat Magyarországon, a büntetőbíró Magyarországot képviseli a büntető ítélkezésben. E tekintetben egyenlő felek. Ha egyenlő félként tárgyalnak, nekem (irodalmi, nem hivatalos) személy szerint nincs gondom ezzel. Úgy sem, hogy nem ismerem a tárgyalás tartalmát. Nem ismerem, hogy a nagykövet hívta-e meg a bírákat, avagy a bírák jelentkeztek a nagykövetnél. Nem tudom, hogy az Országos Bírósági Tanács volt-e a meghívott úgy általában, vagy kifejezetten ez a két bíró. Nem tudom, hogy ismert volt-e korábban a meghívás ténye a bírói szervezet előtt, vagy sem, kaptak-e mandátumot a tárgyalásra vagy sem. Nem tudom, titokban tartotta-e a két bíró a találkozót a nagykövet tudósításáig, avagy részletesen beszámolt róla bírótársaiknak.

Ismétlem, ha önös érdektől mentes, független, egyenlő félként tárgyaltak a bírók, akkor nem féltem a bírói függetlenséget. Ha bíróink elmondták azt is, hogy aggályos az amerikai gyakorlat, hogy a legfelsőbb bíróságon politikai szempontok alapján neveznek ki bírókat: republikánusokat és demokratákat. Ha, a mondjuk nyomozási bíróként tevékenykedő magyar bíró az elveinek megfelelően előadta, hogy emberi jogi kérdéseket vet föl, hogy az USA-ban letartóztatási ok, ha valaki vitatkozik a rendőrrel az intézkedéskor (lásd: a fiatal Bill Gates esetét), és ő, ha nyomozási bíróként járna el, úgy kiengedné, mint a pinty, mert már nem olyan időket élünk, hogy letartóztassanak valakit, mert vitatja a rendőri intézkedés jogosságát. Ha a bíróink elmondták, hogy Magyarországról nézve aggályos a börtönnépesség kiemelkedően nagy száma az Államokban, vagy hogy aggodalomra ad okot, hogy a színesbőrűek jellemzően súlyosabb büntetést kapnak, mint a fehérek.

Remélem, volt annyi politikai érzékük, hogy elmondták, ettől még demokráciának tartjuk az Egyesült Államokat, mert ennyi politikai érzék egy bírónál is megengedett.

Zemplénben autózunk nyaralás, akarom mondani, őszölés ürügyén. Csodálatos táj; jobb kanyar előtt mező, bal kanyar után domb, emelkedőre fel, emelkedőről le, jelzőtáblán szarvas, távolban őz (igazi), fent a magasban sas és nyúl (párosan). A KRESZ nyelvére lefordítva: „Veszélyes útkanyarulat balra” (64. ábra), „Veszélyes útkanyarulat jobbra” (65. ábra), „Veszélyes emelkedő” (69. ábra), „Veszélyes lejtő” (68. ábra), „Állatok” (86. ábra), „Légiveszély nyulakra”(ja, ilyen tábla nincs).

Na, de ki is törődik ilyen táj mellett a KRESZ-szel: csak aki vezet. Könnyű lenne belefeledkezni az őszi táj szépségeibe, feleségem és gyerekem megteheti, én legfeljebb néhány lopott pillanatot engedek meg magamnak a vidék csodálatára. Túl sok aktában olvastam: „figyelmetlenség miatt reakcióideje egy másodperccel nőtt meg”. „Tíz perc az nagy idő…” akarom dúdolni: „Egy másodperc az nagy idő, Elemér, másodpercbe annyi minden belefér…” Franc a büntetőjogba és franc a dalbéli Elemérbe is, hiszen nyaralunk, vagyis őszölünk. Lazítani megyünk, kirándulni, várakat nézni.

Kanyar után beérünk egy teherautót. Ősi budapesti reflex éled fel bennem: megelőzni! Teherautó csak mögöttem jó. Kanyar, emelkedő, kanyar, lejtő, út beláthatatlan. Azután a kilométerórára pillantok, a teherautó 90 km/óra sebességgel dönget. Szent Traffipax! (Hogy is értem be?)  A teherautó pont a megengedett sebességgel hajt. Minek is akarom megelőzni?  Hiszen nyaralni megyünk nem megőszülni. A teherautó sebessége megfelelő, még csak illetlen dolgokat sem pufog ki, a kanyarokat is lendületesen veszi, minek idegeskedni, jó nekünk mögötte.

Az idill nem tart sokáig, mert megjelenik mögöttünk Ő, az AUTÓJÁVAL. Azzal a típussal, amelybe gyárilag nem szereltek be indexet, féket, és jómodort. Rögtön belemászik a fenekembe. Nem mondom, jó kis farosszériám van: az a lökhárító, szépen gömbölyödő, dús féklámpák, kerek csomagtartó! Sokszor csodálom is magam érte, persze csak ha állok, és nem száguld a kocsi kilencvennel. És a szépsége is messziről jön ki, nem méteres távolságból. NEKI viszont karnyújtásra kell jönnie, nem féktávolra. Úristen! Gondolom, talán szélvédője sincs, ezért nem látja, hogy teherautó van előttem. Az út kanyargós, kizárt dolog, hogy ne látná a teherautót, ha máshol nem, az oldalsó ablakon, az csak van neki! Jön utánam, ahogy a FORMA 1-es versenyeken látta, egészen rám tapadva.

Talán nem mer megelőzni egy teherautóból és belőlem álló konvojt – gondolom, bár, ha gyermekem ül a kocsiban, öregurasan vezetek, és bőven féktávon kívül van a teherautó, simán elférne közöttünk egy betolakodó. Ő azonban nem előz, hanem tapad. Rám. Engedném, de ő nem enged… fékezni sem, mert ha fékezek, belém jön. Kezdem rosszul érezni magam. Mi van, ha elém ugrik egy őz? Az öreg néne őzikéje jut eszembe:

Eltörött a gida lába,

Őzpörkölt lesz vacsorára. 

Mellettem feleség, hátsó ülésen gyerek, csomagtartóban Ő – lesz mindjárt. És csak jön, mint egy ősi, bosszúálló angyal, az autópályák réme, a közutak vérszomjas bánata (civilben kisember). Pedig már egészen lehúzódom az útpadkához, de Ő nem előz, csak jön, bosszúállón, neheztelve, hogy még nem előztem meg a teherautót, ezért megérdemlem a letolást… mármint az útról. Ahogy az autópályán szokták a belső sávban száznegyvennél. (Jaj, Biztos Úr, miket is beszélek, százharmincnál!) Csakhogy ott előbb-utóbb vissza lehet térni a külső sávba. A büntetőfékezés jut eszembe. Múltkor kitárgyaltuk, hogy az minimum közúti veszélyeztetésnek minősül, amit az követ el, aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével közúton vagy közforgalom elől el nem zárt magánúton más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki.

Amit Ő művel, az nem büntetőfékezés, hanem pont az inverze: büntető letolás. Olyan vagyok, mint a viccbéli Móricka, csak nekem mindenről nem a szex, hanem a büntetőjog jut eszembe. Közúti veszélyeztetés? Lássuk csak! A KRESZ 27. szakasza szerint járművel másik járművet csak olyan távolságban szabad követni, amely elegendő ahhoz, hogy az elöl haladó jármű mögött – ennek hirtelen fékezése esetében is – meg lehessen állni. Vagyis a közúti közlekedés szabályainak megszegése, mint első tényállási elem, kipipálva. Közút, kipipálva. Vajon a féktávolság be nem tartása, a másikra való szándékos rátapadás és folyamatos tolás büntetőjogi szempontból megfelel-e a „testi épséget közvetlen veszélynek kitesz” fogalmának? Kilencven kilométeres sebességnél valószínűleg igen. Jól jönne most egy Btk., mert kidobnám az ablakon, és a kétszázharmincnegyedik paragrafusánál nyitva, rátapadna a szélvédőjére, és talán leszállna rólam. 

Mikor értik meg az autóvezetők végre, hogy a gépjármű veszélyes üzem, olyan, mint egy atomreaktor, csak előbbi működtetéséhez több hülye kap engedélyt, mint utóbbihoz. (Bár egy hülye is elég sok mindkettőnél.) Nem kell annak megértéséhez sem Btk., sem KRESZ, de még csak rengeteg ész sem, hogy egy robbanómotorral felszerelt, kb. 2 tonna súlyú, tíz másodperc alatt százra gyorsuló valami olyan, mint egy ágyúgolyó. Nagy kárt tud okozni őzben és emberben! Tessék, most felhúztam magam! Minek az ilyennek jogosítvány?

Minap összefutottam egykori általános iskolai osztálytársammal az utcán. A benga nagy ember úgy föl volt húzva, mint aki fogadóóráról jön éppen

–Te jogász vagy – hadarta – miért engeditek ezt?

– Nem engedjük – válaszoltam – engedély nélkül csinálják.

– Mit? – hőkölt vissza egy pillanatra.

– Hát azt – mondtam.

– Éppen erről beszélek! Az internet tönkreteszi ezeket a mai kölköket! Úgy csüggenek rajta, mint a… Ontja a marhaságokat az a sok influenszer, blogger, vlogger, meg mifene! Hogy dobjak egy lájkot a gatyámba mindjárt! A kis hülyék meg mindent bevesznek! Bezzeg a mi időnkben…

Bezzeg a mi időnkben – próbáltam visszaidézni a gyerekkorunkat – te barátocskám többet ültél az igazgatói irodában, mint maga a diri. Emlékszem, amikor elénekelted idős gyakorlati tanárnőnkek a „Nem csak a húszéveseké a világ, örüljetek hát vén csoroszlyák” saját átköltést…

– Nem csoda, hogy ilyen ez a mai világ! A jövő meg még ilyenebb lesz, ha hagyjuk, hogy kikészítsék a gyerekeinket azzal a sok szeméttel! Be kéne tiltani valamennyit! Hogy is hívják azt a bűncselekményt, amikor izé… a kiskorúakat veszélyeztetik?

– Kiskorú veszélyeztetésének. A Btk. 208. szakaszának második bekezdése szerint kiskorú veszélyeztetését követi el, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik…

– Mi az, hogy törekszik? Valósággal megfertőzik a mai ifjúságot! Itt van mindjárt az az idióta, aki ódákat zeng arról a kis hülyéről, aki covidosan is elment focizni a területi döntőbe, hogy bajnok legyen a csapata! A társai meg tudták, hogy covidos, és nem szóltak az edzőnek! Érted? Covidosan játszott egy szaros kis kupáért, aztán meg majd elvitte a tüdőgyuszi! Egy sem volt köztük, aki azt mondta volna, hogy nem kéne… Mert az internet teletömi a fejüket, hogy ilyen sztár leszel, meg olyan futball-celeb

– Szörnyű – mondtam.

– És akkor még nem beszéltünk a szexről! Két hülye tini megszökik otthonról, mert a szülők azt szeretnék, hogy tanuljanak inkább! Az internet népe meg odáig van értük, hogy ilyen nagy szerelem, meg, hogy nem tudnak találkozni, mert hol az egyiknek van hét órája, hol a másiknak valami szakköre! És még a szülők a hibásak, mert tiltják egymástól őket! Be kéne tiltani valamennyi szemét f@szbukot! És még mi csodálkozunk, hogy ideggyengék a gyerekeink? Hogy öngyilkosok lesznek minden szarságért, amikor telitömik a fejüket ilyenekkel? Múltkor is az ment a neten, hogy csóri gyerek egy gyorsbüfében végzett valami diákmelót, ott meg egy nő addig csábítgatta, addig húzta a fejét, amíg a srác jól megöngyilkolta magát. Hát minek az ilyet megírni? Hogy a többi hülye kövesse, baker?!?

– Szörnyű – mondtam.

– Te jogász vagy, nyugodtan szemembe mondhatod, hogy nincs igazam, amikor szétvágom a pofáját mindenkinek, aki közömbös az internetről a gyerekeinkre leselkedő veszéllyel szemben!

– Szörnyű! – mondtam.

– Tudod, hová jutott a mai világ? Múltkor odajött hozzám egy csöpp kislány, hogy adjak neki pénzt kajára meg tüzelőre. Elhajtottam, mondtam neki, rohanj haza anyádhoz, és szólj neki, hogy taníttasson inkább, mintsem koldulni küld! Ezt tanulják az internetről! Istenem, ha internetezés helyett a mai gyerekek is annyit olvasnának, amennyit mi, mindjárt más lenne a világ! Molnár Ferencet kell olvasni, nem szarjankó influenszert! A Pál utcai fiúk! Az igen! A kis Nemecsek tüdőgyulladással is ment harcolni, életét adta a nagybetűs Grundért! És melyik blog tud úgy írni, mint William Shakespeare?  Istenem! Rómeó és Júlia, az volt az igazi, mindent elsöprő önfeláldozó szerelem! Én nem szégyellem bevallani, mai napig megkönnyezem az Ifjú Werther szenvedéseit! Van benne valami lélekemelő, még ha szomorú is a vége! Bezzeg a mai világ, eldob mindent, aminek nem happy end a vége! Ki olvassa ma már a Kis gyufaáruslány történetét? Ha a Wertheren könnyeztem, ezen egyenesen bőgök ötvenévesen is! Gyufát árul, a tűz, a melegség szimbólumát! És megfagy a nyomorult, érted? Szóval be kéne tiltani mindet, hogy ne veszélyeztessék a kiskorúakat!

– A regényeket?

– Nem az internetet, ami árasztja a szörnyűségeket!

Vége.

Avagy: a karikatúra, mém – a Btk. 226/A. § II. része

Jelen blog és rajz nem a képzelet szülötte, ha bárki magára ismer, az nem a véletlen műve.

A tudomány szerint az ember képi memóriája jobb, mint a szám- vagy szövegmemóriája. Sok férfi képes jól elmutogatni angol, német, francia, japán, kínai nőnek, hogy nagyon tetszik neki, ugyanez a férfi ugyanezt szavakkal nehezebben fejezi ki angolul, németül, franciául, japánul és kínaiul, és van, aki barátnőinek számáról is könnyen megfeledkezik a felesége előtt.

A viccet és tudományt félretéve, létezik a világban egy memóriabajnokságnak nevezett verseny, ahol az agyatléták különböző dolgokat bifláznak be (például összekevert pakli kártyáinak sorrendjét). A versenyzők egy része úgynevezett memóriapalotát használ emlékezetének turbósítására. A memóriapalota úgy épül fel, hogy a versenyző egy általa ismert épületnek – például saját lakásának – helyiségeit képzeletében bizarr képekkel népesíti be, azokat memorizálja, majd amikor a versenyen néhány perce van a felsorolt dolgok megjegyzésére, a tárgyakat a korábban kialakított képekhez párosítja.

Vegyünk egy példát: belépünk az előszobánkba, a fogas előtt Marilyn Monroe fogad felfújt szoknyával, bugyi nélkül. Menjünk tovább! Az étkezőnkben Hófehérke látható a törpék társaságában, akik csak kis szűk kötényt viselnek. A konyhánkban Hamupipőke vár egy pár üvegcipőben. A nappalinkban Rihanna álldogál egy szál mikrofonba öltözve, mellékhelyiségünkben Leonardo DiCaprio trónol szoknyában, és így tovább …

Aki megbotránkozott a képeken, joggal tette, mert az ókorban kitalált memóriapalota akkor működik jól, ha minél viccesebb, bujább és bizarrabb a kép. (Lásd: Cornificius: A szónoki mesterség – A C. Herenniusnak ajánlott retorika Kr. e. 86 körül.) Amikor a versenyen egy hosszú beváráslólista bemagolása a feladat – például portörlő, pezsgő, zseblámpa, kempingszék, macisajt – akkor a versenyzőnek csak össze kell kötnie valahogy a bevásárlólista tételeit a memóriapalota képeivel, hogy vissza tudja idézni őket. Valahogy így: belépek a lakásom előszobájába, ahol felfújt szoknyában Marilyn Monroe fogad, aki a portörlőt beteszi az esernyőtartóba. A konyhában Hamupipőke pezsgővel kínál a cipőjéből, a nappaliban a kötényes törpék zseblámpával lesnek be Hófehérke szoknyája alá. Rihanna a kempingszékről énekel pucéran, Leonardo DiCaprio a wc-n macisajttal takargatja magát, és így tovább…

Hamupipőke, Hófehérke és a törpék, jogi szempontból kevésbé problémásak, feltéve, hogy nem Disney figuráiként jelenítjük meg őket. Rihannát valószínűleg sok kamaszfiú képzelte már el hiányos öltözetben, ahogy Leonardo DiCaprio is keveredett már álombéli romantikus afférba leányrajongók álmaiban. A fantázia piszkával nincs baj, de a kempingszéken pucéran éneklő Rihanna képe vagy a wc-csészén trónoló macisajtos Leonardo DiCaprio képe problémás lehet, ha a memóriabajnok képzeletéből kilép a photoshop segítségével (magánindítványra egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető), ha pedig nyilvánosságra is kerül, akkor két évig terjedő vétség is válhat belőle.    

Mondhatnánk, humortalanná vált a világ, ha már a photoshopra is óvszert kell húzni. A politikusokat nevetségessé tevő karikaturisták minimum erőszaktevők, a hangutánzó parodisták meg terroristák? Nos, nem egészen.

A közszereplők és a velük egy kalap alá eső személyek természetesen többet kötelesek elviselni, mint az átlagemberek, ugyanakkor ők sem mindent. Nem kötelesek elviselni, ha emberi méltóságukban sértik meg őket: például állatként ábrázolják, vagy meztelenül, megalázó pózban. Vagyis a becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítésének vétsége vagy azok nyilvánosságra hozásának vétsége, nem a karikatúrát vagy a mémet rendeli büntetni, hanem a másik ember becsületének tudatos sárba tiprását.

Az erkölcsi iránytű itt is utat mutathat a büntetőjog útvesztőjében, vagyis ideje, hogy bocsánatot kérjek Rihannától és Leonardo DiCapriótól, továbbá engesztelésül felhatalmazzam őket, hogy engem meg alsónadrág nélkül képzeljenek el, ahogy a Szabadság-szobor koronáján egyensúlyozom… bár sok örömük nem lesz benne.

Végem

Jelen blog és rajz a képzelet szülötte, ha bárki magára ismer vagy a szomszédjára, esetleg a szomszédja nagynénijének az unokahúgára, az csak a véletlen műve.

Olvastam, hogy külföldön egy karikatúra kiverte a biztosítékot (nem energiatakarékossági okokból). Nyilván nem várható el, hogy akin élcelődnek, köteles legyen felhőtlenül boldog lenni, de itt nem is a célzott személy/személyek sértődött/sértődtek meg. Akadt valaki, aki mások nevében sértődött meg, ezzel megsértve ezeket a másokat, akik nem sértődtek meg mindaddig, amíg meg nem tudták védelmezőjüktől, hogy meg kellett volna sértődniük, mert akár ők is lehettek volna azok, akiket a kép ábrázol, pedig nem is ők voltak azok, ezáltal teljesen ártatlanul szenvedték el, hogy nem sértették meg őket. (Ha valaki érti, amit leírtam, kérem, jelezzen vissza!)

Erről az jut eszembe, hogy a karikatúra veszélyes fegyver, veszélyesebb, mint az írás, mert látni sokkal többen látnak, mint ahányan olvasnak. Az ember vizuális alkat, valószínűleg már a barlangrajzokat sem nézte jó szemmel a Mamutok Szakszervezete, pedig biztos gyakori volt, hogy a mamutok győztek, csak kevésbé jól dokumentálták magukat, mint őskortársaink (így ki is haltak szegények, mémként sem maradva fönn).

Erről meg az jutott eszembe, nézzük meg, mi a helyzet ezekkel a becsület csorbítására alkalmas kis fegyverekkel; a karikatúrákkal és a mémekkel, amelyek sokszor jobban fájnak, mint a legtöbb durva-anyázás.

Baráti társaságban hallottam egy Gábor nevű tizenhétéves fiúról (bocs minden Gábortól és gáboros szülőtől, nem róluk van szó), aki valamilyen szerkesztő program segítségével kivágta egy képről barátja, Norbi fejét (bocs minden Norbitól és norbis szülőtől, nem róluk van szó), és a fejet egy interneten talált meztelen nő feje helyére másolta. (Értelmi-informatikai IQ = 150; érzelmi IQ = 60, szexuál-pszichológiai IQ= – 60)

• A büdös kölyök – mesélte a büszke apa, Józsi (nem is igazi Józsi) – még arra is ügyelt, hogy Norbi álla a megfelelő árnyékot vesse a nő nyakára a képen.

Hősünk a képet bevitte az iskolába, ahol évszázados hagyományt követve, a kép a pad alatt járt körbe-körbe kisebb röhögésgejzíreket fakasztva, míg az osztályfőnöknő (matematika-makarenkó szakos) le nem csapott rá. Iszonyatosan lehordta Norbit, aki nem szégyelli meztelen képen mutogatni magát. Norbi próbált azzal védekezni, hogy ha neki ilyen jó mellei lennének, egész nap kettesben maradna önmagával, ez azonban csak olaj volt a tűzre, alig tudta a feldühödt tanerő (aki pályája elején már letudta azt a pofont, így gyakorlatilag eszköztelen maradt) írásba foglalni érzelmeit intő formájában. (A sértődések elkerülése végett nem is tanárról van szó, hanem kéményseprőről.) Gábor persze jót röhögött a barátján, mert a poén az poén.

Társaságunkban heves vita alakult ki arról, becsületsértő volt-e a kép, avagy vicces, mígnem valaki felütötte büntetőjogi kódexünket a 226/A. szakasznál, és hangosan felolvasta:

• Aki abból a célból, hogy más vagy mások becsületét csorbítsa, hamis, hamisított vagy valótlan tartalmú hang- vagy képfelvételt készít, ha más bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Norbi apja szerint egy év szobafogság sem elegendő egy ilyen tettre, de a többség úgy vélte, hogy Gábornak elég büntetés, hogy nincs az a tinilány, aki szóba áll az érettség ilyen fokán álló alakkal. Vajon sérti-e egy fiatalember becsületét, ha a fejét egy jó nő meztelen testére kopizzák? És ha egy kevésbé jó nő testére?

• Uram Atyám! Hiszen akkor minden karikaturista bűnöző! – kiáltott fel hirtelen valaki.

• Börtönbe a mém-gyárosokkal is! – tette hozzá humortalan barátunk.

• És mi van a stand up-osokkal? – kérdezte Gábor apja. – Csak mert szóban nyomják, megúszhatják?

• A hangutánzó parodistáknak annyi, emlékszel, aki hamis hangfelvételt készít…

(folytatjuk)   

avagy az integritás kérdése

A kölcsönös szívességek elve olyan társadalmi szabály, amely gyakran a hála kötelezettségét rója a megajándékozottra, és egyben a korrupció melegágya. Dennis Regan pszichológus kísérleteiben bizonyította, hogy a jótett helyébe, jót várj mondás, kamatostul értendő. Egy piszchológiai kísérlet alanya és Regan beépített „ügynöke” hosszadalmas elterelő feladatot végzett. A szünetben a segéd két kólával tért vissza, és közölte a kísérleti alannyal, hogy a büfében kólát osztogattak, s ő hozott egyet neki is. A feladat végeztével a segéd előadta a kísérlet alanyának, hogy másodállásban sorsjegyeket árul, és ha ő adja el aznap a legtöbb sorsjegyet, akkor 50 dollár jutalmat adnak neki. Azon kísérleti alanyok közül, akik a szünetben kólát kaptak tőle, szignifikánsan többen vettek sorsjegyet, mint a kontroll csoport tagjai. Az ajándék kóla hatására azok is vettek tőle sorsjegyet, akik egyébként egy korábbi kérdőíven nem találták szimpatikusnak a beépített segédet. Ami a legérdekesebb, hogy többen a kóla értékénél nagyobb összegért vásároltak sorsjegyet, vagyis veszteséggel jöttek ki a dologból.

Ki nem fogadott el munkája során reprezentációs célú tollat, csokit, bort, könyvet, autót? Képzeljük el, ha egy kóla ilyen hálaadási kötelezettséget alapoz meg, milyen hálára kötelez egy jobb minőségű, díszdobozos bor vagy egy bonbon. Egyáltalán hol húzódik a határ a korrupció és a társadalmi érintkezés illemszabályai között?

Hivatalos személy esetén az ügyféltől már egy kávé vagy teasütemény elfogadása sem szerencsés, ennél értékesebb ajándék pedig nagy valószínűséggel átcsúszik Korrupció ország határán. Gazdasági kapcsolatban a határt jelző tilalomtáblák valamivel nehezebben látszanak. Vajon korrupció-e a pincérnek adott borravaló? Nyilvánvalóan nem. És egy nagyobb társaság nagyobb fogyasztása után adott nagyobb összeg, amely ha orvosi hálapénz lenne, már meghaladná a törvényes értékhatárt? És ha a pincérnek előre adja valaki a borravalót (sőt üveg whiskey-re valót), hogy biztosítsa a figyelmes kiszolgálást?

A törvény szerint, aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző személynek (…) azért ad vagy ígér jogtalan előnyt, hogy a kötelességét megszegje vesztegetést követ el. Vagyis ha azért adunk borravalót, hogy a pincér olyat tegyen, amit egyébként nem tehetne meg – például teltház esetén más személy korábbi foglalását mondja le a javunkra – akkor vesztegetést követünk el, hívjuk a csúsztatott pénzt borravalónak, baksisnak vagy bármi másnak. A pincér oldaláról nézve a következő a helyzet: aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében végzett tevékenységével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, avagy a jogtalan előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja (…), vesztegetés elfogadásának bűntettét követi el. Akkor a borravaló elfogadása mégis vesztegetésnek minősül? A hangsúly a jogtalan előnyön van. Ha a pincér munkáltatója nem tiltja a borravaló elfogadását, akkor a borravaló előnynek ugyan előny, de nem jogtalan. Ha viszont üzletpolitikai okokból kifejezetten tilalmazott a borravaló, akkor a pincér által elfogadott előny minősülhet jogtalannak. Honnan kéne ezt a vendégnek tudnia? Sehonnan. Neki elég annyit tudnia, hogy nem adhat kötelesség megszegését célzó előnyt.

Az emberek többsége persze nem büntetőjogász, és nem mindenki jár ügyvéddel üzleti tárgyalásra (bár sokszor nem ártana). Legyen az ajándékozással kapcsolatban a jelszó az INTEGRITÁS. Láthattuk korábban, hogy a legártatlanabb repi-ajándék is alkalmas lehet befolyásolásra még nyilvánvaló manipulatív szándék nélkül is. Ugyanakkor egy céges feliratú golyóstoll visszautasítása a másik félből sértődött reakciót válthat ki. Tisztázzuk magunkban, sérül-e a befolyásmentes döntési helyzetünk vagy cégünk befolyásmentes helyzete, ha elfogadjuk azt az ajándékot. (Tudunk-e az ajándékot nem nyújtó másik cég javára dönteni, ha kell.) Tegyük fel a következő kérdéseket magunknak:

Ha a konkurens cég értesülne az ajándékról, fegyverként használhatná társaságunk ellen? Ha a sajtó értesülne az ajándékról, rontaná-e az cégünk megítélését? Vajon állami forrásból származó pénzekről (költségvetési támogatásról, önkormányzati támogatásról stb…) tárgyalunk-e? Amennyiben bármelyik kérdésre igen a válasz, repi-tollnál értékesebb ajándékot semmi esetre se adjunk vagy fogadjunk el.

Hol húzódik a bűncselekményi értékhatár? A jogalkotó nem húzta meg, mint a hálapénz esetén. Nehéz is lenne meghúzni, mert ne legyünk álszemérmesek, nem mindegy, hogy milliós fizetésű bankigazgatók üzleti tárgyalásáról van szó, vagy egy nyolcvanezres villanyszerelési munkában kell megállapodni.

Műanyag golyóstollnál nagyobb értékű ajándék esetén diszkréten hívjuk fel a főnökünket, és kérdezzük meg, elfogadhatjuk-e a cég nevében. Egyébként is ajánljuk fel cégünknek az ajándékot, mert így az már nem személyes, és nem lehet ránk fogni, hogy a döntést az ajándék miatt hoztuk meg. Ha olyan cégnél tárgyalunk, amelynél valószínű az ilyen ajándékozás, legyen nálunk egy céges ellenajándék. Ami a legfontosabb: legyen józan eszünk és egészséges erkölcsi érzékünk.     

(Vége.)

leánykori nevén vesztegetés

Valljuk be, a hálapénz sokszor a vesztegetés eufémizmusa volt régen is, meg ma is. Egy ismerősöm mondogatta, hogy a hálapénzt előre kell adni, hogy utólag tényleg hálásak lehessünk. Ezt a fajta hálapénzt aztán volt, aki elfogadta, volt, aki nem, és volt orvos, aki babonából (előző este rendőr beteggel álmodott) a kezelés utánra halasztotta. Sokszor előfordult, hogy az orvos előre megmondta, mennyi lesz a műtét ára, amitől a beteg valóban hálás lett, legalább nem kellett találgatnia, vagy más betegeket nyüstölni, hogy mennyit illik adni a professzornak. (Állítólag a hálapénznek hála, a magyar professzorok annyi vakbélműtétet végeztek, mint sehol másutt a világon, mivel a vakbélműtétek száma és végeredménye sokkal kiszámíthatóbb a szívátültetések számánál és végeredményénél, ezáltal kifizetődőbbek voltak.)

Ugyancsak hálára adott okot, ha az orvos olyan többletszolgáltatást nyújtott, amire nem lett volna köteles. Például valakit soron kívül fogadott, vizsgált, műtött. Vagy körzeten kívül tette ugyanezt. Vagy a külföldi nyaralás idejére befogadta a mámit a kettes belre. Ez egyáltalán nem lett volna kötelessége, sőt. Az ilyen rendes orvossal szemben természetesen nem maradhat hálátlan az ember…

Akadt a hálapénznek külön alfaja, ez az orvosi igazolásokért járt.  (Lásd: táppénzes igazolás, leszázalékolási igazolás, biztosítási jogviszonyhoz nyújtott igazolás, orvosi alkalmassági igazolás stb…) Az olyan orvosok, akik nagyon rendesek, mert nem kekecek, nem ragaszkodnak a személyes megjelenéshez sem, leköteleznek mindenkit. Borítékolhatóan hálátlan gazember, aki nem borítékol egy ilyen orvosnak.

De ki kell ábrándítanom mindenkit, ezek régen is és ma is vesztegetések voltak, még ha könnyű is volt kimagyarázni,

• hogy nem azért adtam, hogy előnyt szerezzek magamnak, hanem azért, hogy ne toljanak ki velem,
• hogy szegény professzor, elhalasztott egy szigorlatot, hogy megműthessen,
• hogy a zsírleszívás életmentő műtét, mert az Életemnek csak karcsún tetszem,
• hogy Bélát is leszázalékolták, pedig én sokkal betegebb vagyok nála.

Az egészségügyi dolgozó legálisan csak olyan, kis értékű ajándéktárgyat (tehát nem pénzt) fogadhat el, amelyet

– a beteg vagy a betegre tekintettel más, kérés nélkül, önként,

– az egészségügyi szolgáltatás nyújtását (kezelést, műtétet) követően,

– egy alkalommal ad, feltéve, hogy

– a tárgy értéke a mindenkori minimálbér havi összegének 5 százalékát nem haladja meg.

Folyamatos kórházi kezelés esetén, hosszú ideig tartó egészségügyi szolgáltatás nyújtása során ilyen ajándéktárgyat kéthavonta egyszer lehet adni és elfogadni. Az ennél gyakoribb vagy magasabb értékű tárgyajándék, illetve – összegtől függetlenül – a készpénz adása jogtalan előnynek, ezáltal vesztegetésnek minősül.

Vegyük a többi esetet is:

Az egészségügyi szolgáltatás előtt kért és adott előny

Az ilyen előny sem a korábbi, sem a mostani szabályozás alapján nem tekinthető hálapénznek, ilyen előny kérése, adása, elfogadása kétséget kizáró módon jogtalan előnynek, ezáltal vesztegetésnek minősül az egészségügyi jogviszony és a büntetőjog szempontjából is.

Az egészségügyi szolgáltatás során aszolgáltatás nyújtásáért kért és adott előny

Az orvos által az egészségügyi szolgáltatásért (vagyis a szolgáltatás feltételeként) kért vagy elfogadott előny sem korábban, sem a mostani szabályozás alapján nem tekinthető hálapénznek, az ilyen előny jogtalan előnynek minősül az egészségügyi jogviszony és a büntetőjog szempontjából is.

Igazolás kiállításáért kért és adott előny

Az orvosi igazolás, látlelet, szakvélemény kiállításáért kért és adott előny soha nem minősült hálapénznek, ahogy most sem, hanem színtiszta vesztegetésnek, esetleg közokirat-hamisítással fűszerezve.

Természetesen más a helyzet, ha az orvos magánrendelésén veszünk részt. Az itt kért összeg nem minősül vesztegetésnek (sok esetben inkább mondanám rablásnak).

És mi a helyzet a hálapénz rokonaival: a borravalóval, baksissal, repi-ajándékokkal?

(folytatjuk)