– Már két hete folyton csak igazat mondok a feleségemnek – közölte barátom meccs után a sörözőben drámai hangon.

– Nemá! – szólt a nőtlen kapusunk, és mintha a csapat nős tagjainak érzéseit mondta volna ki, úgy csóválták többen a fejüket. – Fogadjunk, most is úgy tudja, hogy meccs után vissza kell menned a munkahelyedre, ahol a főnök születésnapját kell ünnepelni, aki ragaszkodik ahhoz, hogy igyál az egészségére, pedig szívesebben mentél volna vásárolni, mert a főnöködet úgy utálod, mint a… 

Barátom arcára diadalittas kifejezés ült ki.

– Nem. Mondtam neki, hogy meccs után egy csapat gazemberrel fogok sörözni, és nem is hazudtam, hiszen itt vagytok…

Az elképedés leírhatatlan volt.

– És hogy vált be az igazmondó juhász szerep? – kérdezte a középhátvéd szakmai érdeklődéssel. Mármint férjszakmai érdeklődéssel.

Barátom nagyot sóhajtott, és felém fordult.

– Kezdetben maga volt a tragédia. Bevallottam például, hogy munka után találkoztam néhány volt osztálytársammal egy sörre, mire a feleségem azonnal nekem támadt; valljam be, hogy megcsaltam. Máskor kertelés nélkül előadtam, hogy vettem egy újabb katonai tőrt a gyűjteményembe, mire számon kért, hogy már megint nagyobb összeget adtam kölcsön a mihaszna öcsémnek…

– Igen – sóhajtottam – nehéz lejönni a szerről… mindkettőtöknek. Ijesztő lehetett füllentéshez szokott feleségednek először találkozni az igazsággal. Azt hitte, hogy a töredelmes igazság valami nagy-nagy hazugságot leplez…

– Könnyű a bíróknak, ügyészeknek, rendőröknek, nektek folyton az igazat kell mondanotok!  

Elmosolyodtam.

– Voltam egyszer egy poligráfos bemutatón ahol az egyik kollégám vállalta, hogy oktatási célból beugrik a vizsgálóba. Na, a „követett-e el már szándékos bűncselekményt?” kérdésen úgy megbukott, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva…

– Nemá! – csapott le a témára kapusunk (ittas járművezetésért pénzbüntetésre és járművezetéstől eltiltásra elítélt) – Egy bűnöző ügyész?

A többiek is letették a korsókat poharakat az asztalra, és előrehajoltak.

– Ez olyan kérdés, amin esetleg egy futballkapus átmegy, de például egy büntetőbíró megbukik. Mert míg a futballkapusok azt hiszik, hogy az ittas járművezetést gondatlanságból követték el (gondatlanul nem figyeltek föl az út végén igazoltató rendőrökre, és így nem kanyarodtak el időben), addig egy büntetőjogász tudja, hogy mi számít szándékos bűncselekménynek. Kollégánk utóbb elmesélte, hogy amint önként jelentkezett a vizsgálatra, máris beugrott neki, hogy az elmúlt héten a váróteremben kicsúszott a száján, hogy az orvos egy sarlatán kókler, aki harmadszorra sem tudta rendesen feltenni a felhőbe a receptet. Már pedig, aki a sértett munkakörének teljesítésével összefüggésben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, az szándékos bűncselekményt, becsületsértést követ el. Ez villant át a kolléga agyán, meg az hogy szerencsére ez nem jutott vissza az orvos fülébe, de akkor is szándékos bűncselekmény, ha nem lett semmilyen következménye. Ez a kis emlék bőven elég volt arra, hogy megbukjon a műszeres hazugságvizsgálaton.

– Fúú! Ez nagyon durva! – nyögte a kapusunk. – Csak be ne ültessetek engem, mert gondtalanságból nem minden melómat vallottam be a NAV-nak az elmúlt öt évben.

– Nyugi! A műszeres vallomásellenőrzés a büntetőeljárásban feltételekhez kötött bizonyítási cselekmény. Nem lehet csak úgy beültetni senkit egy hazugságvizsgálóba. Először is: kell hozzá egy vallomás, amit ellenőrizni lehet. Aki például gyanúsítottként megtagadja a vallomástételt, ott nincs mit ellenőrizni. De aki vallomást tesz, az sem köteles alávetni magát a műszeres vallomásellenőrzésnek. Persze, aki ártatlan, annak nincsen titkolni valója. Vagy mégis? Amerikában történt egyszer egy kéjgyilkosság. A szomszéd férfi gyanúba keveredett, mert sokaknak feltűnt, milyen gyakran kerülgette a csinos áldozatot. A férfi vállalta, hogy aláveti magát a poligráfos vizsgálatnak. A rendőrségi kérdések között szerepelt, tudta-e a vizsgált személy, hogy a meztelen áldozat magzatpózban feküdt a konyhájában. A férfi rávágta, hogy nem, nem tudta. A műszerek jelezték, hogy a válasz idején a férfi szervezete olyan fiziológia jeleket mutatott, amely alapján válaszadáskor nem az igazat mondta. Ez a szomszédok vallomása mellett elég volt a letartóztatásához, mert olyan kérdés volt, amire csak a rendőrök, meg az elkövető tudhatta a választ. Meg az, aki a kéjgyilkosság után átjárt a szomszédba, és ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna, a szép szomszédnő meztelen testét kukkolta. Na, ezért fontos, hogy megfelelő szakember a megfelelő kérdéseket tegye föl.

(vége)

Barátom a mártíromság glóriájával feje fölött jelent meg három hét múlva a szokásos heti focimeccsen.

• Hol voltál az elmúlt két hétben? – vonta felelősségre az egyik sporttárs.

• Két meccses eltiltás… – válaszolta barátom – megbuktam az asszony hazugságvizsgálatán. Pedig azt hittem, ez soha nem fog megtörténni, olyan profi vagyok.

• Értem – bólogattam, pedig nem értettem. Barátom mindig büszke volt arra, hogy bármilyen füllentést kimagyaráz egy másikkal.

A többiek köréje gyűltek.

• Nemá – szólt a kapusunk. – Semmit nem tudtál kitalálni neki? Hő! Öregszel, vagy mi fene? 

Kapusunk életéből két dolog hiányzott: a jómodor és az asszony, így mindenki legyinteni szokott súlytalan hímsovinizmusára.

• Dehogy! – mondta a barátom. – Ezer dolgot soroltam, mikor azt vágta a fejemhez, hogy megfeledkeztem a legutóbbi szülinapjáról is. Hirtelen tényleg nem jutott eszembe, mit is vettem. Tíz éve vagyunk házasok, így meggyőző hangon idéztem föl néhányat az elmúlt évek karácsonyáról, házassági évfordulójáról, békülésnapjáról. Mire beugrott a helyes válasz, már késő volt, megsértődött.

• De ha nem volt hazugság, min sértődött meg? – kérdeztem csodálkozva.

• Sajnos a legutóbbi szülinapja éppen az aznapi volt – lógatta az orrát a barátom. – Jól behúzott a csőbe. Technikailag egyre fejlettebb a hazugságvizsgálója.

• A hazug férjet hamarabb utolérik, mint a sánta csatárt – bólogatott a kapus – ezért nem nősülök, míg a Barcelona el nem vesz.  

Barátom elég indiszponált volt a meccsen, folyton a szomszéd ház falán lévő parfümreklámot bámulta az óriásplakáton.

• Letelt már a büntetésed? – kérdeztem részvétteljesen a meccs után az öltözőben.

• Felfüggesztett kaptam… – felelte bánatosan – az asszony átköltözött a vendégeknek fenntartott hálószobába. Hagyjuk a fenébe, majd csak megbékél! El kell ismerni, jól csinálta! Ha aznap este azzal kezdi, hogy megfeledkeztem a születésnapjáról, most nem lennék ekkora szarban! Szidtam volna a rohadt virágfutárt, az internetes csomagküldést, vagy kitaláltam volna, hogy nem készült el időre a megrendelt ékszer, és hirtelen azt mondtam volna, sebaj, foglaltam egy asztalt az izéétteremben… Ehelyett azzal jött nekem, hogy elfelejtettem a legutóbbi születésnapját… Ti is ilyen váratlan kérdéssel cseszitek át szerencsétlen bűnösöket a poligráfon?     

• Egy: nincsen „ti is”; műszeres hazugságvizsgálatot csak képzett szakember végez, akit a nyomozó vagy az ügyész rendel ki – válaszoltam. – Kettő: a váratlan kérdés fals eredményre vezet. Ha például hirtelen nekem szegeznék, hogy én öltem-e meg Kennedy elnököt, lehet, jómagam is ideges lennék, de nem azért, mert én vagyok a tettes. Átfutna az agyamon, hogy valaki fondorlatos módon rám fogta a gyilkosságot, vagy azon töprengenék, mit tettem, amit félreérthetett a hatóság. Nem. Éppen ellenkezőleg. A vizsgálat előtt mindig átbeszélik a kérdéseket, és azt is, mit fog válaszolni a vizsgált személy. Éppen az a lényeg, hogy ki lehessen zárni, hogy meglepődés okozza a mért érzelmi kitörést. Aki hazudni fog, annak már az ártatlan kérdéseknél is emelkedni fog az érzelmi görbéje, ha tudja, hogy nemsokára jön az a kérdés, amire hazug választ kell adnia, és amikor a kínos kérdés jön, akkor…

• Rajzszöget tennék a cipőmbe – vágta rá barátom. – Az működne, nem?

• Hát hogyne! Véres lenne tőle a talpad. Ha az ártalmatlan kérdésekre is heves érzelmekkel reagálnál, nem az jönne ki belőle, hogy ártatlan vagy, hanem, hogy idióta: „Ön nő?” „Nem, júújj!” „Ön agglegény?” „Nem, júúúj!” „Ön törte el a felesége kedvenc vázáját! Nem, júúúj!”

• Akkor lemennék jógába! Semmi érzelem, csak mantra!

• „Ön gyerek még?” „Nem, óóóhm.” „Elvették a jogosítványát?” „Nem, óóóhm.” „Mondta az anyósára, hogy boszorkány?” „Nem, öhöm.”

• Szóval hazudni nagyon nehéz.

• Éppen ellenkezőleg, nagyon könnyű: mindenki gyakorolja. Megérteni nehéz, miért hazudik valaki.

• Múltkor azt mondtad, legközelebb elmeséled!

• Látod, én is hazudtam, mert ma én sietek haza…

(folytatjuk..)

• Tudtad, hogy feleségem, Polly – itt barátom rövid hatásszünetet tart – egy Gráf?

• Úgy tudtam, leánykori neve Nagymezey, de fölvette a tiédet – válaszolom óvatosan, nem tudva, mire föl e kérdés. Vajon, mit vétettem? Elfelejtettem volna barátom feleségének névnapját? Mármint leánykori vezetéknevének a napját?

Barátom arcára olyan kifejezés ül ki, mint aki előre örül valami jövőbeli kellemes eseménynek.

• Polly Gráf! Érted? Olyan, aki folyton hazugságon akar kapni engem – mondja televigyorral.

• He-he  – heherészek mérsékelt májkacajjal – szóval a feleséged egy poligráf? És sikeres? Mármint sikerül téged hazugságon kapni?

• Nem, soha. Ezért sem értem az állandó bizalmatlanságát. Tegnap például egy órán keresztül faggatott, hogy cigiztem-e, pedig a kedvéért szoktam le a dohányzásról. Úgy szimatolt körbe, mint egy vizslakutya, holott tegnap egy szálat sem szívtam, de tényleg. Engem sért ez a bizalmatlanság! Miért nem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem?

• Miért? Mit mondasz neki, amikor néha elszívsz egy cigit a haverokkal?

• Hogy nem dohányozom, illetve, hogy az nem ér. Mert akkor a haverok dohányfüstjétől is lehetne szagos az ingem. Azt állítja, arcomra van írva, amikor füllentek. De tegnap nem hazudtam! Mondd meg neki, hogy hazugságvizsgálatra nem lehet ítéletet alapítani. Olvastam az interneten, de nem hisz nekem.

Barátom őszintén irigyli a büntetőjogászok világát, ahogy mondani szokta, a mi munkánk bináris kódja a legegyszerűbb a világon; valami vagy bűncselekmény, vagy nem, minek ehhez annyit tanulni. Most meg arra kér, adjak szakvéleményt hazugságügyben a feleségének?

• Nem is tudom – válaszolom óvatosan – a műszeres vallomásellenőrzés ma már komoly tudományos tevékenység. Egyre fejlettebb ketyerékkel vizsgálják, a tanúk, gyanúsítottak vallomása mögött álló fiziológiai reakciókat; mérik a pulzust, a bőr izzadását, a szívritmust, a levegővétel gyakoriságát. Olvastam, hogy már az arcizmok mikro-rezdüléseiből, a hang rezonanciájából, a tekintetvezetés irányaiból is tudnak következtetéseket levonni. A baj az…

• Hogy a feleségem egy élő hazugságvizsgáló – vágja rá barátom.

• Az csak a te bajod. A nagyobb baj, hogy a hazugságvizsgáló nem vizsgál hazugságot vagy igazságot. Megköveznének az egyszerűsítésért a szakemberek, de a hazugságvizsgáló igazából fiziológiai reakciókból von le érzelmi következtetéseket.

• Sajnos, a feleségem meg az én válaszaimból von le érzelmi következtetéseket.

• Valóban, egyedül poligráfra bűnösséget vagy ártatlanságot alapítani nem lehet. A poligráf például nem tud mit kezdeni az érzelmi reakciók hiányával. Például, ha az elmeállapotom sajátossága miatt őszintén hinném, hogy én vagyok Jézus Krisztus, a poligráfon simán átmennék a „képes-e a vízen járni?” kérdésre. Miért izgulnék, hogy hazugságon kapnak, ha meggyőződésem szerint ennél nagyobb csodákat is tettem már? Ugyanez a helyzet az érzelmi reakciókkal akkor, ha tévedek egy kérdésben; vagyis az őszinte hazugságok megtévesztik a műszeres vizsgálatot.

• De hisz én is őszintén hazudtam!

• Szóval tényleg nem cigiztél a tegnapi napon?

• Nem, dehogy. Miért cigiztem volna, amikor a fészerben megtaláltam ifjúkori pipámat…

• Látod! Ez a műszeres hazugságvizsgálat másik baja. Megbuktál feleséged hazugságvizsgálóján, pedig igazat mondtál, csak a kérdés volt rosszul föltéve, de mivel te kiegészítetted a megfelelő kérdésre; azaz a cigiztél-e kérdést átfordítottad dohányoztál-e kérdésre, így őszintén elhasaltál az asszonyi igazmondó teszten. Képzeld el, ha a bizonyítás tárgya egy tetthelyen talált cigarettacsikk lett volna, és te magadban a pipázásra gondolva megbuksz a kérdésen. Mindegy, erről majd a jövő heti foci után mesélek.

• Ne már! Kíváncsivá tettél.

• Nem úgy volt, hogy időre kell hazaérned? Megígérted a feleségednek! Mentek bevásárolni.

• Majd azt mondom, kifordult a bokád, és megvártam, amíg kiér a mentő hozzád…

(folytatjuk..)

Miranda óta tudjuk, hogy „joga van hallgatni”, de vajon azt is tudjuk, hogy hallgatni arany? Az amerikai jogrendszerben hallgatással éveket lehet spórolni, de éveket lehet veszíteni is. Aki bűnös, jobban jár, ha beszél, aki ártatlan, annak mindegy, hogy beszél vagy hallgat. A néma bűnös rosszabbul jár, mintha beismert volna, ha rábizonyítják a bűncselekményt. És az a bűnös jár a legrosszabbul, aki hülyeségeket beszél.

FBI ügynökök tartottak előadást, bemutattak egy megtörtént esetet. Négy egyenruhás rendőr „maszekban” kábítószert szállító kamiont kísért jó pénzért. Az „okosság” az volt, ha egy kolléga megállította a kamiont, ők közbeléptek, és megpróbálták elhitetni az intézkedő rendőrrel, hogy a kamiont fedett nyomozó vezeti egy akció keretében. Rajtavesztettek. A belbiztonságiak bekamerázták a rendőrautót, és mindent felvettek. Az előadást tartó FBI ügynök rámutatott arra a három rendőrre, aki elvitte a balhét, vagyis vádalku keretében bűnösnek vallotta magát hat-nyolc évért cserébe. Az előadó megmutatta negyedik társukat is, aki úgy gondolta, ezt még ki tudja magyarázni. Esküdtszéki tárgyalás után közel húsz évet kapott. Nemcsak nem vallotta bűnösnek magát, de minden terhelő bizonyítékot megpróbált valami mesével cáfolni. Az ítéletébe ezt is beszámították. Ja, mert joga van hallgatni, de ha úgy dönt, hogy vallomást tesz, akkor az igazat kell mondania, különben – az amerikai jogrend szerint – újabb bűncselekményt követhet el. Hallgass, vagy mondj igazat! Persze ha valaki felett halálbüntetés lebeg, az úgy hazudhat, ahogy akar, méreginjekció után úgysem ültetik villamosszékbe.

Tapasztalatom szerint a magyar jogban sem mindig igaz, hogy hallgatni arany. Egyszer csalással vádolt meg valakit az ügyészség. A tényállás szerint a vádlott kölcsönkért egy nagyobb összeget, és amikor a tartozást ki kellett volna egyenlítenie, egyszerűen eltűnt, elérhetetlenné vált a hitelező számára. Annyit sem mondott, hogy fapapucs; sem a sértettnek, sem a rendőrségnek. A bíróság előtt azután azzal védekezett, hogy külföldön baleset érte nemsokkal a tartozás lejárata előtt, kórházba került, s miután nem volt biztosítása, kénytelen volt a kórházi költségeket abból az összegből fedezni, amiből a tartozását akarta megadni. A bírónak gyanús lett a dolog, jogsegély keretében megkereste a külföldi kórházat, amely megerősítette, hogy valóban ott feküdt a vádlott, és valóban a kezelésért annyit fizetett, amennyi a tartozása volt, sőt, még valamivel többet is. A bíró csodálkozva kérdezte – fél év múltán, mikor a külföldi bíróság teljesítette a jogsegélyt – hogy mi a fészkes fenéért miért nem mondta el ezt korábban a rendőrségen? A vádlott megvonta a vállát, és azt felelte, hogy a védő is és a rendőr is azt mondta, hogy joga van hallgatni, ketten csak nem tévedhetnek.

A magyar jogrendben a terheltnek nemcsak hallgatni van joga, hanem hazudni is, egy feltétellel: mást hamisan nem vádolhat. Vagyis a tetten ért betörő nem adhatja ki magát saját ikertestvérének, de a tetten nem ért elkövető sem foghatja a bűncselekményt a szomszédjára. A terheltet nem büntetik meg azért is, mert hazudott a hatóságnak. Sokszor lehet jó taktika megvárni, mire jutott a rendőrség magától, és a nyomozás végén kitalálni valami hihetőt, avagy beismerni mindent, amit bizonyítani tudnak. A töredelmes, tényfeltáró beismerő vallomás persze nyomatékos enyhítő körülmény, sok évet lehet spórolni vele, akár felfüggesztett szabadságvesztést is érhet. A tényfeltárást mellőző beismerő vallomás is enyhítő körülmény, csak valamivel kevesebbet ér. Aranyigazság, hogy a beismerő vallomás értékesebb az eljárás korai szakaszában, mint a tárgyalás végén. Aki a nyilvánvalót ismeri be hosszas huzavona után, annak a bíró az ítéletben felsorolja enyhítő körülményként a beismerést, és éppen csak nem teszi hozzá, hogy a késő bánat ebgondolat.  

Van, aki a leglehetetlenebb helyzetből is megpróbálja kidumálni magát. Úgy gondolja, hogy az ügyészségnek nem a bíróság előtt kell bizonyítani a vádat, hanem neki. Márpedig ő, a vádlott nem könnyen győzhető meg, hogy bűnös, hiszen a cilinderből mindig elő tud húzni egy újabb mesét. És igen, joga van hazudni, a hazugság miatt nem büntetik meg külön, csak éppen a bíró tolla fog esetleg majd vastagabban, hogy Miranda csókolta volna homlokon….

Vége.

Minden amerikai rendőr álmából is felkeltve el tudja szavalni Walt Whitman Fűszálak című művét a Miranda formulát, vagyis, hogy „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?” Ezek a szabadversszerű költői sorok Whitman verseihez hasonlóan nagyhatásúak, előadásuk szükséges a katarzishoz, vagyis hogy a bíróság elfogadja a gyanúsított rendőrség előtt tett beismerő vallomását.

Történt egyszer, hogy egy gyanúsított két rendőrrel ült a járőrkocsiban. A rendőrök nem szóltak a gyanúsítotthoz, egymással beszélgettek arról, hogy az eltűnt kislány családja nagyon vallásos, és nem elég, hogy valószínűleg megölte valaki a kislányt, ráadásul meg nem szentelt sírban fekszik, ez Karácsony idején különösen lélekromboló a szülők számára. A gyanúsított – akinek elméjében a kegyetlenség, az érzelgősség és a transzcendenciába vetett hit egzotikus elegyet alkotott, ahogy azt a hangok is megmondták neki – a rendőröket a megölt kislány elásott holttestéhez vezette. A bíróság ezt nem fogadta el bizonyítéknak, ahogy a rendőrök vallomását sem, mert nem figyelmeztették őt a Mirandára. Hiába hivatkoztak a rendőrök arra, hogy nem is szóltak a gyanúsítotthoz, nem kérték, hogy vallomást tegyen, a bíróságot ez nem hatotta meg. A Miranda figyelmeztetés nélkül a vallomás és a tetthely szemléje „beteg fának” minősült, és mint tudjuk, az amerikai igazságszolgáltatásban a „beteg fa” csakis romlott gyümölcsöt, azaz fel nem használható bizonyítékot teremhet. Ez van. Természetesen a Miranda eset előtt is megvolt a gyanúsítottak joga a hallgatáshoz, meg az ügyvédhez is (sőt, az ügyvéd előtti hallgatáshoz is), Miranda óta azonban ezekre kifejezetten figyelmeztetni kell a gyanúsítható személyeket mielőtt azok annyit is mondhatnának, hogy justizmord.

Vajon hogy van ez a magyar büntetőeljárásban? A terhelt Magyarországon is jogosult arra, hogy a vallomástételt megtagadja, sőt, jogosult ennek ellenkezőjére is, hogy vallomást tegyen. Joga van arra is, hogy védőt hatalmazzon meg, vagy védő kirendelését indítványozza. Van egy általános jogosultsága arra, hogy a büntetőeljárással összefüggő jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyészségtől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon, ezen felül a törvény egészen konkrétan meghatározza, miről kell tájékoztatni a terheltet első kihallgatása előtt:

Ugyanakkor a vallomás megtagadása az eljárás folytatását nem akadályozza, és nem érinti a terhelt kérdezési, észrevételezési és indítványtételi jogát. Ha a terhelt vallomást tesz, bizonyítékként felhasználható, amit mond, illetve rendelkezésre bocsát, erre külön figyelmeztetni kell. A magyar eljárási jog nem ismeri a vallomás visszavonásának intézményét. Magyarán ha az elkövető a törvényes figyelmeztetést követően egyszer már beismerte a bűncselekmény elkövetését, azt nem annulálhatja, nem teheti utóbb semmissé. Természetesen tehet egy más tartalmú, például bűnösségét tagadó másik vallomást. Ekkor azonban lesz két eltérő tartalmú vallomása, ami a szavahihetőségének nem használ, és a bíróság eldönti, melyik vallomása áll közelebb az igazsághoz és/vagy a többi bizonyítékhoz. Természetesen a bíró az utóbbi vallomást is elfogadhatja, ha a gyanúsított alaposan meg tudja okolni, miért változtatta meg a vallomást. (– Bíró úr! A rendőr megvert! – De hiszen a beismerő vallomást ügyvédje jelenlétében tette! – Bíró úr, a rendőr az ügyvédet is megverte! – Vádlott! A beismerő vallomását a nyomozási bíró előtt is megismételte. Csak nem verte meg a rendőr a nyomozási bírót is? – Nem, Bíró Úr! A nyomozási bíró engem vert meg, ezért ismertem be nála is a bűncselekményt! – Ja, akkor mindent értek, és azt a vallomását fogadom el, hogy ártatlan, nehogy a másodfokú bíró azt higgye, hogy én is megvertem magát. Hiszen magát mindenki megveri. Mivel is vádolja az ügyész? – Súlyos testi sértéssel.)

Ismertetni kell a jogait és figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomástételt, illetve az egyes kérdésekre történő válaszadást a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, de bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz, akkor is, ha korábban a vallomástételt megtagadta.

Oké, itthon is joga van hallgatni, de vajon érdemes-e?

A terhelti figyelmeztetést a terhelttel a nyomozás, valamint az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárás során történő első kihallgatásakor kell közölni. Mi van akkor, ha a magyarok is megsértik Mirandát? A terhelti figyelmeztetést, valamint a terheltnek a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A terhelti figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, kivéve, ha az eljárás során korábban terhelti figyelmeztetésben már részesült és a folytatólagos kihallgatása során a védője jelen volt, vagy a „romlott vallomását” a szabályszerű figyelmeztetés után is fenntartja.

(folytatjuk..)

Barátom portörlés közben összetörte nászajándékba kapott vázájukat; egyiket az ötven közül, mégis bánatosan lógatta az orrát.

• Figyelj, – szegezte nekem a kérdést – ugye van valami emberi jogi izé a kényszervallatás tilalmáról, amit a feleségemnek előadhatnék.

• A Genfi Egyezmény. Az egyezmény értelmében a férjekkel jól kell bánni – válaszoltam –, a feleség tartozik ellátásukról gondoskodni.

Barátom szeme elkerekedett.

• Genfi Egyezmény? Tényleg született férjvédő egyezmény Genfben?

• Igen. A hadifoglyokról való bánásmódról.

Barátom szomorúan ingatta a fejét.

• Hülye vagy! Ez most nem segít rajtam. A feleségem azt akarja, hogy ismerjem be, hogy én törtem el a vázát.

• Azt meg minek? – kérdeztem. – Ketten éltek a lakásban. Ha a feleséged biztosan tudja, hogy nem ő törte el azt a rohadt vázát, akkor egyedül te maradtál tettesnek. Mit kell itt még bizonyítani?

• Hát ez az! Mivel nem tettem beismerő vallomást, feleségem azt állítja, hogy ezzel őt vádoltam meg, mégpedig hamisan! Ha nem ismerem be a vázatörést, abból az következik, hogy csak ő lehetett, és ezt kikéri magának. Pedig én egy szóval sem mondtam, hogy ő volt, csak éltem a hallgatás jogával. Odáig jutottunk, hogy már nincsen vacsora… sem.

Barátom férfias bánata mélyen megindított.

• Neked a Miranda formulára van szükséged – mondtam.

• Mirandára? Még csak egy nőt kéne fölhoznom az asszonynak, és… – tiltakozott hevesen.

• Nem nő, hanem férfi: Ernesto Mirandának hívták, és az ő bűnügye folytán hangzik el az amerikai krimikben és a való életben is annyiszor, hogy: „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?”

• Jól hangzik – gondolkozott el a barátom – bár ügyvédre még nincsen szükségem. Mit tett ez a Miranda, hogy megúszta a vázatörést?

• Nem vázatörés volt. 1963. márciusában berántott egy nőt a kocsijába, megkötözte, és a városon kívül megerőszakolta. A nő nem tudott személyleírást adni róla, valahogy mégis képbe került. A rendőrök két órán keresztül hallgatták ki ügyvéd nélkül, végül beismert mindent, a beismerő vallomása részleteiben megegyezett a sértett által elmondottakkal. A bíróság saját vallomására alapozva elítélte. Később ügyvédjei a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. Ernesto Mirandának joga volt hallgatni, joga volt ügyvédhez is, és talán mindezt tudta is. Mivel azonban nem figyelmeztették külön erre, a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet. Azóta minden amerikai zsaru vízfolyásként fújja a Joga van hallgatni verset. Sőt, van ahol ez sem elég, kártyáról kell felolvasniuk akkor is, ha kívülről tudják.

• Ha neki beválik, nekem is bejöhet – gondolkozott el barátom.

• Figyelmeztetlek, neki csak időlegesen vált be. Új tárgyalást tartottak, ahol a volt barátnője is vallomást tett ellene. Később ugyanis Ernesto Miranda eldicsekedett neki is a tettével… Mirandát ismét lecsukták, és most jön a tragikomikus poén. Miután leülte a büntetését, egy kocsmai verekedés során leszúrták, meghalt. Ekkora a rendőrök kénytelenek voltak minden verekedőnek felolvasni a Miranda formulát. A figyelmeztetésre minden szóba jöhető tettes élt a hallgatás jogával. Mire a rendőrök az egyéb bizonyítékok alapján megállapították, melyikük szúrt tényleg, az igazi elkövető már régen megszökött. A Miranda formula miatt sohasem ítélték el Miranda gyilkosát.

• Azt hiszem, veszek egy vázát egy csokor virággal, és beismerő vallomást teszek – sóhajtott a barátom.

• Én is azt hiszem, hogy neked nem Miranda formulára, hanem nyomatékos enyhítő körülményre van szükséged…

(folytatjuk..)

Beteg vagy bűnöző?

• Elmebajnok az, aki az elmebaj védelmében száll sorompóba – mondta az ideiglenesen bentlakó az ügyvédjének, majd azt is megkérdezte: – Tudja, miért vagyunk mi itt bent? – és sorstársaira mutatott.

A védő valami politikailag korrekt válaszon törte fejét, ami lehetőség szerint nem ingereli föl azokat az egzotikus gondolkodású személyeket, akik pillanatnyilag körülvették őt, védence azonban szemlátomást vagy fülhallomást örült a gyors válasz elmaradásának, mert rávágta:

• Mert mi vagyunk kevesebben! – mondta boldog vigyorral az ideiglenesen bentlakó.

Az ügyvéd, mint frissen megbízott vagy kirendelt elmebajnok nem sértődött meg, mert nem ez volt a dolga. A büntetőeljárási triászból (vád, védelem, ítélkezés) ő volt az egyetlen, aki szerepe szerint leplezetlenül lehetett elfogult a gyanúsítottal, még akkor is, ha a gyanúsított egy húszéves férfiban ismert rá arra az ávósra, aki a múlt század közepén félholtra rugdosta a nagypapáját. Miután alaposan megtorolta családi sérelmét, az ember most itt ült az ügyvéddel szemben, és azzal védekezett, bár tudja, hogy hivatalos személyt ölni nem szabad, de az ávós megérdemelte.  Egy másik valóvilágban, az ügyvédében az „ávós” egy szerencsétlen közterületfelügyelő volt, aki szemetelés miatt próbálta megbüntetni a gyanúsítottat.

Az ügyvéd tudta, küzdeni fog védencéért, hogy a legjobbat hozza ki az ügyből, mégpedig a védence szempontjából a legjobbat. Csak abban nem volt biztos, hogy mi a legjobb a védencének. A gyanúsított néha olyan volt, mint akinek semmi baja, logikusan beszélt, viccelt, az ügyvéd sokszor maga is kételkedett abban, hogy a fogoly elmebeteg, vagy ahogy régen mondták, elmetehetsége megzavarodott. Néha viszont – mintegy gombnyomásra – váltott, ilyenkor az ügyvédnek kételye sem lehetett az őrültségében. Beteg vagy csak játssza a beteget? – az itt a hamleti kérdés. Ez az, amit a kirendelt igazságügyi elmeorvosszakértő sem tudott elsőre eldönteni, ezért a gyanúsítottat hosszabb megfigyelésre utalták. Ha beszámítási képessége kizárt, és tartani kell attól, hogy újabb, hasonló tettet hajt végre, felmentik ugyan, de elrendelik kényszergyógykezelését, amely határozatlan ideig, a gyógyulásig tart itt, a börtönszerű kórházban vagy kórházszerű börtönben. Ha nem beteg, hosszú fegyházbüntetés vár rá.

Van harmadik út is: ha beszámítási képessége nem kizárt, csak korlátozott, akkor az nyomatékos enyhítő körülménynek számít rövidebb büntetéssel, de a büntetést a csöppet sem szanatóriumszerű börtönben vagy fegyházban hajtják végre, ahonnan ha kijön… Melyik a jobb neki?

Az ügyvéd hirtelen meghallotta Finkey Ferencz régen elhunyt jogászprofesszor szavait, de ezen a helyen meg sem lepődött az ilyesmin: „A beszámítási képességnek, mint a beszámításhoz szükséges testi, értelmi és erkölcsi fejlettség minimumának logikai és szorosan jogi értelemben nincsenek fokozatai. Vagy megállapítható a beszámítási képesség, ha annak előbbi alkatrészei a tettesnél igazolhatók, vagy nem. (…) A mai büntetőjogi tudományban a modern lélektan s különösen az elmeorvosi tudomány legújabb vívmányai folytán általános vélemény lett, hogy a beszámíthatóság vagy beszámíthatatlanság határait teljes biztonsággal megállapítani a valóságban lehetetlenség, mert az élet számtalan olyan esetet hoz felszínre, melyekben a bíróság sokszor a szakértők véleménye alapján sem képes nyugodt lelkiismerettel egyszerűen nemet vagy igent mondani a beszámíthatóság nehéz kérdésében. (…) A BTK e hiányának pótlására állította föl a kriminálpolitikai irodalom a korlátozott beszámítási képesség fogalmát. (…) Ezeket (értsd korlátozott beszámítási képességű egyéneket) börtönbe helyezni kettős hiba, egyrészt mivel a börtönnek ily szilárd akaraterő és sokszor jellem- vagy erkölcsi érzék nélküli személyekre se javító, se visszatartó hatása nincs, másrészt mert az enyhébb elítélés folytán hamarabb visszakerülnek a társadalomba, mint azt a közérdek (közbiztonság és közegészség) megkívánná. (…) Amint e fogyatékos elméjűek középen állnak a józan eszűek és az őrültek közt, éppúgy a számukra felállítandó sajátos intézeteknek a börtön és a tébolyda közt középhelyet kell elfoglalniuk. Részemről ez utóbbi felfogást tartom helyesebbnek.” 

Ebben a minden idők legmodernebb világában tudja fene, mi a legjobb a védencemnek, gondolta az ügyvéd, miközben enyhén megborzongott, ahogy kilépett az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) kapuján. Most örült igazán, hogy apja akarata ellenére nem lett belőle se bíró, se ügyész, se jogtudós.

Előfordul, hogy a jogdogmatika ádáz küzdelmet vív a józan ésszel, és a csatában néha a jogdogmatika győz. Félreértés ne essék, nem vagyok ellensége a jogdogmatikának, melynek feladata a hatályos jog általánosan elismert értékeken alapuló, racionális érvekkel való magyarázata, a meglévő jogi megoldások elemzése, értékelése és rendszerezése. A jogdogmatika segítéséget nyújthat gyakorló jogászoknak azzal, hogy általános jogi elveket fogalmaz meg, amely általános jogi elveket azután a joghézagok betömésére lehet felhasználni.

Ugyanakkor a jogdogmatika hajlamos néha önálló életre kelni, öncélúvá válni, és követelni saját primátusát a józan ésszel szemben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a jogalkotó kénytelen volt az Alaptörvénybe iktatni, hogy a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.

Érdekes megfigyelni ezt az úgy nevezett „trükkös lopások” területén időről időre megújuló dogmatikai csatákban. A „trükkös lopás” nem attól trükkös, hogy bűvész hajtja végre, éppen ellenkezőleg: általában kezdő fiatalkorú bűnözők szokták elkövetni kezdő ifjú sértettek sérelmére. (Valahol el kell kezdeni a bűnelkövetést és a sértetté válást is. Előbbit el lehet kerülni, utóbbit sajnos sokszor nehezebb.) Trükkös lopás például, amikor az elkövető odamegy az utcán a sértetthez azzal, hogy fel kell hívnia beteg édesanyját a kórházban, kölcsönkéri egy percre a sértett telefonját, beszélgetést mímelve előbb eltávolodik tőle (a jólelkű áldozat ezt természetesnek veszi a diszkréció okán), majd az elkövető hirtelen elfut a telefonnal. A másik gyakori elkövetési módszer sem sokkal trükkösebb, itt az elkövető megcsodálja a sértett új biciklijét, kölcsönkéri kipróbálni egy körre (ő is pont ilyet szeretne venni), majd egyre nagyobb köröket leírva végül elhajt.

Az ifjú áldozatok rendszerint: „Anyúúúú! Ellopták a telefonomat / biciklimet!” bömböléssel térnek haza, s bár valószínűleg saját nagylelkűségüket utóbb saját hülyeségükként élik meg, ezzel együtt sem jut eszükbe, hogy „Annyúúú! „Elsikkasztották a telefonomat / biciklimet!”, vagy „Annyúúúú! Tévedésbe ejtettek, és kárt okoztak a telefonom / biciklim alkotta vagyonomban!”

Sebaj! Erre vannak a jogászok. Mert ki követ el lopást a Btk. szerint? Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. Ez így túl egyszerűnek tűnik, hiszen nem értékeltük, hogy az elkövető becsapta a sértettet!

Legyen inkább csalás! Ki követ el csalást a Btk. szerint? Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz. No lám, hiszen az ifjú sértettet tévedésbe ejtették (rendesen átvágták), kárt is okoztak neki (oda a telefon), és a jogtalan haszonszerzés is megvan (az elkövető gazdagodott egy telefonnal / biciklivel.) Csakhogy a jogdogmatika kimunkált elvei szerint a csalásnál a tévedésbe ejtett áldozat saját maga tesz olyan vagyoni rendelkezést, ami miatt kár éri. A sértett viszont nem akart megszabadulni a telefonjától vagy biciklijétől. Különben sem értékeltük, hogy a sértett rábízta a telefonját, biciklijét az elkövetőre (vagyis odaadta neki). Ennek a rábízásnak feltétlenül meg kell jelennie a minősítésben, hogy elkerüljük a jogdogmatika halálát.

Ki követ el sikkasztást a Btk. szerint? Aki a rábízott idegen dolgot jogtalanul eltulajdonítja, vagy azzal sajátjaként rendelkezik, sikkasztást követ el. De vajon rábízásnak felel-e meg az a körülmény, ha valakinek rövid időre használatra odaadom például a tollam, hogy jelenlétemben ő is aláírja a szerződést? Ettől kezdve ő lesz a tollam birtokosa? Még birtokvédelem is megilleti velem szemben? És mi van a tévedésbe ejtéssel? (Megfájdult a fejem.)

A fiatalkorú elkövetők ilyenkor szoktak szerényen mosolyogni a vádlottak padján, azzal az elfojtott érzéssel, hogy aki ilyen jogi hercehurcát képes okozni jogászoknak, annak inkább a rács másik oldalán lenne a helye, amit valószínűleg a bíró is akceptálni fog.

A lopás az lopás. Attól, hogy valamit a másik jelenlétében kezembe foghatok, nem válok birtokosává, a dolog feletti tényleges rendelkezési jog az „igazi” birtokosé marad. Az ékszerüzletben megtekintés céljából kezembe vett aranygyűrű felett sem nyerem meg a birtoklás jogát, de még csak rám sem bízták a gyűrűt. Ellenkező esetben simán kisétálhatnék vele, hanyagul odavetve, hogy indítson az ékszerész dolog kiadása érdekében polgári pert ellenem. A trükkös lopás lényege, hogy az elkövető az eltulajdonítani kívánt dolog fizikai elvételét kívánja megkönnyíteni: nem kell a telefont más kezéből kikapni, vagy arra várni, hogy a tulajdonos letámassza végre a biciklit valahová. 

Ne lőjünk verébre jogdogmatikával!

A számítógép sose fogja legyőzni az embert sakkban, mert a számítógépet nem lehet megtanítani sakkozni, ahhoz ész kell. Hoppá! Garri Kaszparovot legyőzte a Deep Blue nevű program! (1997.) Ja, ez nem ér! A számítógép nem okosabb a sakkvilágbajnoknál, csak több lépést tud előre kiszámítani; tárhely és processzor sebességének kérdése az egész. Ez nem igazi gondolkodás. Sebaj! A számítógép soha nem győzheti le Go nevű játékban az embert, mert az összetett, kombinatív gondolkodást igényel, ami az ember sajátja. Ajaj! Az AlphaGo nevű program legyőzte a legendás gojátékost, Li Szedolt! (2016.) Ráadásul a program több ezer játszmát játszott le előtte névtelenül az interneten, kielemezte kudarcait és a sikereit; tanult. Oké, oké! De ez nem is igazi gondolkodás, nem is igazi tanulás. Ez még nem mesterséges intelligencia, csak egy okosan megírt, bővíthető bináris kódrendszer óriási tárolási kapacitással! Van azonban valami, amire egy program soha nem lesz képes: ez a művészet! A művészet az emberi gondolkodás igazi lényege: érzelem és értelem; lényeglátás és absztrakció – az emberi intelligencia esszenciája! Egy program soha nem hozhat létre művészeti alkotást, mert az az ember sajátja. Majd akkor szóljatok, ha láttok ilyet! Figyúúúú! Mesterséges intelligencia nyert egy állami művészeti pályázaton! A „Théâtre D’opéra Spatial” című képzőművészeti alkotást egy Midjourney nevű AI-szoftver készítette, és emberekből álló zsűri választotta ki legjobb alkotásként, nem tudván, hogy a művész micsoda kicsoda. (2022.) Jó, de ez igazából csalás… mert, mert… csak!

Vegyétek tudomásul, hogy én, mint ember maga a csoda vagyok, annyira összetett, annyira bonyolult gondolkodású, hogy… hogy néha még magam sem értem magamat! Ezt csinálja utánam bárki! Van öntudatom! Blake Lemoine szoftvermérnök azt állította, hogy a Google LaMDa névre keresztelt mesterséges intelligenciája öntudatra ébredt, vannak már érzelmei is. A Google kirúgta Blake Lemoine mérnököt. Na, jó az öntudat még a jövő, korunk technikai színvonalán még senki nem állított olyat, hogy a mesterséges intelligenciának öntudata lenne, de ha megnézzük az évszámokat – 1997-2016-2022 – nem kizárt, hogy ez is eljön egyszer, méghozzá az igazán közeli jövőben. Nem ártana készülni rá.

Egyébként a jogászok, a jövő mérnökei készülnek rá. A képzőművész szoftverrel kapcsolatban például már tudományosan jól össze is vesztek. A vita tárgya csupa lényeges kérdés volt: például megilletik-e szerzői jogok a mesterséges intelligenciát? Vagy a mesterséges intelligenciát úgy programozták, hogy tanulmányozzon több ezer ember alkotta kiváló műalkotást, ezek lényegét vesse össze, és így hozzon létre újat, akkor ez nem szerzői jogi visszaélés? Megtilthatják-e a szerzők, hogy a képeiket egy számítógép analizálja? Vagy fizetni kell érte – mondjuk bitcoinnal? Lépjünk túl azon az apróságon, hogy emberi művészpalánták ugyanezt csinálják: kiállításokra járnak, nagy elődöket tanulmányoznak (ingyen), sőt, kezdetben másolnak is akadémiákon, azután a kis természetes intelligenciák kialakítják saját stílusukat. Miért ne tehetné ugyanezt egy mesterséges intelligencia?

Aki nem annyira öntelt, hogy saját gondolkodására, mint valami nagyszabású, utánozhatatlanul bonyolult sémára tekint, abban az emberben föl kell villanni a gondolatnak, hogy „mi lesz akkor, ha a telefonasszisztensem tényleg gondolkodni kezd”. Nem úgy, mint mi emberek. Annál sokkal jobban! A mesterséges intelligenciát már most arra használják cégek, hogy kedvükre manipulálják vele a mi nagyszerű, független agyunkat! Mi lesz, ha ebben az AI önállóságot kap, harcol ki, vagy csak magától úgy alakulnak a dolgok? Van-e olyan jogalkotó, aki (előre?) gondolkodott már ezen a kérdésen?

Egy ilyen jogalkotót ismerek; úgy hívták Isaac Asimov. Igaz, csak író volt, de megalkotta a robotika három törvényét:

1. § A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. § A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. § A robot saját védelméről gondoskodik, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

Hé, emberek! Ideje volna hatályba léptetni a fenti törvényeket, míg nem késő!