A hivatalos személy elleni erőszak gáz!
Mindenkinek van valamilyen elrettentő története egy vagy több hivatalos személyről: rendőri, bírói, ügyészi döntésről vagy más hivatalos személy határozatáról, intézkedéséről, intézkedésének elmulasztásáról, amelyet lehet vitatni, lehet vele vitatkozni, egyet nem érteni, vagy egyáltalán nem érteni. Mondhatni, ez Shakespeare óta így van, elég, ha a hamleti monológra gondolunk, „mert ki viselné […] a hivatalnak packázásait […] ha nyugalomba küldhetné magát egy puszta tőrrel?” Ma már nem kell, az öngyilkosság gondolatával foglalkoznunk a hivatali packázások miatt, elég, ha jogorvoslattal élünk ellenük. A jogalkotó ugyanis fölismerte, hogy a hivatalos személy döntései néha rosszak, jogsértők, méltánytalanok, sőt, ritkán olyan is előfordul, hogy packáznak velünk. Alig akad olyan hivatalosnak minősülő személy, akinek a döntése nem támadható: fellebbezéssel, másodfellebbezéssel, felülvizsgálattal, felülbírálattal, Alkotmánybírósághoz fordulással, ombudsmanhoz fordulással, Strasbourghoz fordulással, panasztestülethez, békéltető testülethez való fordulással, felfordulással, óvással, pótmagánváddal, közpótváddal, mulasztás elleni jogorvoslattal, ki tudja, még mi mindennel.
Van azonban valami, amivel nem támadható a hivatalos személy: erőszakkal, fenyegetéssel, bántalmazással. Akkor sem, ha az a véleményünk, hogy a hivatalos személyt jól fejbe kéne csapni. Az ilyen véleményt legjobb megtartani magunknak, mert e véleményünk tevőleges kinyilvánítását hivatalos személy elleni erőszaknak hívják. El lehetne vitatkozni arról, miért alakult így, mire föl ez a hivatalos személyt illető nagy védelem? Köze van-e ennek valamilyen társadalmi szerződéshez, vagy sem? Jobban meggondolva, a törvény nemcsak a hivatalos személyt védi kiemelten, hanem a közfeladatot ellátó személyt is, és ha még mélyebben belegondolunk, a törvény minden civilt is véd az erőszaktól, fenyegetéstől, bántalmazástól. Igaz, civilek esetén nem magánszemély elleni erőszaknak hívják az ilyen magatartást, hanem a bántalmazást testi sértésnek, rablásnak, önbíráskodásnak, kapcsolati erőszaknak, a fenyegetést pedig kényszerítésnek, zaklatásnak, zsarolásnak, stb…
Nemrég született egy elsőfokú ítélet csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt. A bíró felmentett egy vádlottat, aki társaival egy tüntetésen füstgránátot dobált a rendőrök felé, a füstgránátok a rendőrök feje felett zúgtak el, és nem messze a hátuk mögött estek le. Némely rendőr azon gondolkodott, hogy a füst zavarja-e jobban, vagy az, hogy nem tudhatja, nem robban-e föl mögötte az a vacak. A bíróság felmentette a vádlottat, mert a füstgránát rendőr feje fölött hajigálását nem tartotta erőszaknak, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának, de lehet, hogy csak nem bizonyítható erőszakról volt szó, ez a híradásokból nem derült ki világosan.
Minden bíróság Magyarország nevében hirdet ítéletet, minden ítéletnek egyben iránymutatásnak kell lennie a társadalom számára. Ez az iránymutatás még zavaros egy kicsit. Ha a füstgránát rendőr mögé hajítása nem erőszak, hanem véleménynyilvánítás, akkor ugyanennek kell érvényesülnie a civilszférában is. Ha például valaki a Széll Kálmán téren egy csapat iskolás feje fölött, mögéjük hajít egy füstgránátot, mert zavarja a hangoskodásuk, akkor ez a bírói ítélet tükrében a jövőben nem garázdaság lesz, hanem rosszalló véleménynyilvánítás. Aki rendőrt hív a garázdára, az pedig a véleménynyilvánítás jogát próbálja majd korlátozni.
Vigyük tovább e gondolatsort. Ad absurdum: a bíró semmivel sem hivatalosabb személy, mint a rendőr, ha tehát a vádlott nem elégedett az ítélettel (eltér a véleménye börtönbüntetésének tárgyában a bíróságétól), és az ítélet indokolása közben füstgránátot hajít a bíró háta mögé, a jövőben ez sem minősül majd hivatalos személy elleni erőszaknak, legfeljebb fellebbezésnek?
Azt gondolom, várjunk még az ilyenfajta véleménynyilvánítással… legalább a másodfokú ítéletig.
