„Inkvizíciós” eljárás
„Ez egy koncepciós eljárás!” – hallani sokszor a tárgyalóteremben a vádlottól már a vád ismertetését követően, különösen, ha a vádlottnak valamilyen politikai kötődése is van. Ez a mondat eleve felmentést ad a vád alól, akár elkövette, akár nem a terhére rótt cselekményt az illető. E patront vegytiszta köztörvényes ügyben is szokták pufogtatni, mintha a garázdaság vagy a hivatalos személy elleni erőszak politikai kérdés lenne (úgy kezdődött, hogy a rendőr visszaütött). Kérdés, tisztában van-e a vádlott, hogy kijelentésével elsősorban a bírót sértegeti, nem a vádlót. Bevallom, az ügyésznek tényleg van koncepciója a vádirat benyújtásakor, mégpedig az, hogy a vádlott elkövette a bűncselekményt, máskülönben mi a csudának vádolná meg. Az igazi koncepciós eljárásban azonban az ítélet előre készen van, akármi történik is a tárgyalóteremben. Vagyis ha koncepciós eljárást emlegetünk, ezzel megelőlegezzük, hogy a bíró nem veszi figyelembe a bizonyítékokat, a mentő és enyhítő körülményeket. (A bírák nagy részéről az ilyen sértegetés lepereg, nemcsak a vádlott, hanem a társadalom nagy szerencséjére is.)
Még jó, hogy a vádlottak többsége nem is sejti, hogy a magyar büntetőeljárási jogrend nem koncepciós, hanem inkvizitórius. „Ez egy inkvizíciós eljárás, amit itt az ügyészség folytat!” – mondanák különben.
Vajon mi köze az inkvizíciónak a magyar büntetőeljáráshoz? – kérdeznénk, ha nem félnénk attól, hogy kezet szoríthatunk a Szent Inkvizícióval (azután lábat, majd fület, orrot, az egyéb testrészek szorongatásáról nem is beszélve). Az inkvizitórius eljárás nemcsak Magyarország eljárásrendjére jellemző, hanem kontinensünk nagy részére is, szemben az úgynevezett akkuzatórius eljárással, amely főként angolszász vidékeken honosodott meg.
Az inkvizitórius eljárást az anyagi igazság (mi történt valójában) keresése jellemzi, míg az akkuzatórius eljárást az eljárási igazság keresése (mit tudok bizonyítani a tárgyalóteremben). Az inkvizitórius eljárást így szükségképpen hosszadalmas nyomozás előzi meg, még akkor is, ha kezdettől fogva van tettes, mert a vádlónak eleve azzal a tényállással (történettel) kell a bíró elé állnia, ami szerinte valójában történt. Az akkuzatórius eljárásban a bizonyítás nagy része a bíróság előtt zajlik, ha van „jó” tettesjelölt, akkor gyorsan bíróság elé kell állítani, azután meg a tárgyalóteremben derül ki, mi történt pontosan, ha történt egyáltalán valami. Akkuzatórius eljárásban még az is előfordulhat, hogy ügyész és védő olyan bűncselekményben egyeznek ki menet közben, amelyről mindketten tudják, hogy ilyen formában nem történt meg. (Például a vád szerint a gyanú szexuális erőszak, a védelem szerint viszont a terhelt ártatlan, a bizonyítás mindenhonnan nézve kétesélyes, így kiegyeznek végül egy enyhébb zaklatásban.)
Inkvizitórius eljárásban, ha arra van gyanú, hogy a feljelentő felesége boszorkány, ott bizony ki kell deríteni az igazságot, nem lehet kiegyezni félúton abban, hogy nem boszorkány, csak pocsékul főz és veszekedős. Groteszknek hangzik, de a Szent Inkvizíció azért fektetett annyi energiát az eretnekek, boszorkányok kínzásába, mert igenis kellett a bizonyossággal határos bizonyíték ahhoz, hogy bíróság elé vigyék az ügyet, vagyis a hatóság puszta állítása nem volt elég az elítéléshez. Nyilván sok vallató perverz is volt, vagy perverzzé vált munkája során, de kétségtelenül a vallatás elsődleges célja a beismerő vallomás megszerzése volt, még ha bele is halt a gyanúsított.
A bizonyítási teher az inkvizitórius eljárási rendben ma sincs másként. Bíróság elé azok az ügyek kerülnek, amelyekben az ügyészség az egyszerű gyanúnál lényegesen nagyobb bizonyossággal gondolja úgy, hogy „jó” vádlottat vádolt meg a valóságnak megfelelő cselekménnyel. (Ehhez azonban már nem szükséges a beismerő vallomás.) A puszta gyanú, meg a majd meglátjuk, mi lesz a tárgyalóteremben viszont kevés.
Akkuzatórius eljárásban jellemzően a tárgyaláson dőlnek el a dolgok, ahol – aki bújt, bújt – elven vagy sikerül bizonyítani, vagy nem a cselekményt. Fellebbezni főként eljárási jogsértés esetén lehet. Nem érdekes, hogy az ítélet megalapozatlan, vagyis a tényállást nem kellő mértékben derítették föl. Az eljárási igazság ezen a tárgyaláson derül ki. Ezzel szemben az inkvizitórius eljárási rendben először maga a rendőrség igyekszik a teljes igazságot föltárni a nyomozás során. Ha ezzel megvan, az ügyészség megdicséri, és vádat emel. Ha az elsőfokú eljáráson az elsőfokú bíró is úgy látja, hogy az történt, ami a vádiratban szerepel, megdicséri az ügyészt, és elítéli a vádlottat. Fellebbezés esetén – jó esetben – a másodfokú bíróság megdicséri az elsőfokú bíróságot, és helyben hagyja az ítéletet. E mögött az a törekvés áll, hogy a jogerős ítéletben az jelenjen meg, ami a valóságban történt.
Vitatkozni lehet, melyik rendszer jobb, igazság szerint mindkét rendszer vett át a másiktól elemeket az idők során. Csak az a kérésem, ne terjesszék a fentieket, nem akarom azt hallgatni, hogy az ügyészség maga az inkvizíció.
(folytatjuk)
