Bad boys, avagy mire nem jók a rosszfiúk

Amikor egy feljelentő értesítést kap arról, hogy indítványára elrendelték a nyomozást, filmsorozatokban jártas feljelentők arra számítanak, hogy nemsokára megjelenik náluk egy Columbo, Kojak, rosszabb esetben Monk-szerű zsaru. Nemsokkal később azzal szembesülnek, hogy a rendőrség ritkán megy házhoz, inkább őt magát idézik be tanúként, de az idézésen nem egy főfelügyelő szerepel, sokkal valószínűbb, hogy egy törzsőrmester.

A … -i helyszínelők rajongóit meglepetésként érheti bizonyos csúcstechnológiás ketyerék hiánya is. Nem mondom, a magyar forenzikus kriminalisztika is sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, azonban a készülék, aminek az üvegbúrájába behelyeznek egy névtelen fenyegető levelet, majd az eszköz elárasztja az üvegbúrát füsttel, és kis idő múlva kiadja az elkövető nevét, címét, telefonszámát…. nos ez az izé hiányzik a rendőrség eszköztárából. Egy panaszos sérelmezte is beadványában, hogy diszkriminatív módon nem alkalmazták ezt a technológiát, pedig az ő ügye is van olyan fontos, mint az Isauráé. (Lehet, kicsit keverte a sorozatokat.) Az internetes bűnözés is visszaszorulna, ha a magyar nyomozó is felkereshetné azt a szakértőnőt, aki rendszerint maga is bombázó, de a számítógépet is képes bombázni kívülállók számára véletlenszerűnek tűnő számokkal, majd hirtelen csak annyit mond: bent vagyunk.

Azt talán kevesebb sorozatrajongó bánja, hogy a hazai zsaruk szigorúbb számadással tartoznak a lelőtt állampolgárokat illetően, mint a Halálos fegyver nyomozó párosa. Martin Riggs és Roger Murtaugh őrmesterek sokszor szó szerint halomra lövik a rosszfiúkat, majd hazamennek sörözni, és filozofálni arról, hogy szar az élet. Se egy rendőri jelentés, se egy parancsnoki vagy ügyészi vizsgálat, de még csak egy telefonos bejelentést sincs, hogy főnök, bocs a kuplerájért, hívd a takarítóbrigádot.

Ismerőseim furcsán néznek rám akkor is, amikor azt bizonygatom, hogy a magyar nyomozók nem alkotnak olyan párokat, mint Derrick felügyelő és Harry, vagy Starsky és Hutch, vagy a már említett Riggs és Murtaugh. Magyarországon egy ügynek általában egy előadója van. Amikor Leroy Jethro Gibbs különleges ügynök odaveti az NCIS tengerészeti helyszínelőinek; meggyilkoltak egy tengerészgyalogost, mondhatnánk, hogy az ügynökök félredobják a többi ügyet, csakhogy szemmel láthatólag nincsen többi ügyük, és nem is lesz, amíg ezt az egyet meg nem oldották. A magyar nyomozóknak ilyenkor valószínűleg rácsorog a DNS-ük a képernyőre, nekik bizony 30, 40, sőt, 50 nyomozással kell zsonglőrködniük egyszerre. Ennyi ügy mellett nemcsak Riggs, de Murtaugh is az öngyilkosságon gondolkodna.

A Columbo sorozat ügyészi szemmel maga a katasztrófa. Az rendben, hogy ballonkabátos hősünk zaklatás-szinten jár minden elkövető nyakára, de hogy egyetlen törvényes figyelmeztetés sem hangzik el a szájából, a jegyzőkönyvet pedig hírből sem ismeri… Barátom, ez a bizonyíték is kuka, ez a vallomás sem használható fel a bíróságon, szóljon már valaki neki! – kiabálnék legszívesebben.

Néha azon gondolkodom, hogyan illeszkednének be hőseink a magyar viszonyokba. Kojak felügyelő szemlátomást egy csapatot vezet, ez rendben is van. A magyar nyomozóknak is tudniuk kell csapatban dolgozni, különösen, ha összehangolt akcióra van szükség, azután mindenki visszatér a saját ügyeihez.

Hercule Poirot-ból remek felderítő válna. A felderítőknek a magyar büntetőeljárásban addig van szerepük, amíg az ismeretlen elkövető személyét fel nem derítik, ezért felderítők. Hercule Poirot nem nagyon törekszik arra, hogy az elkövetővel szemben minden bizonyítékot perrendszerű módon beszerezzen, igaz, erre nem is szorul rá, ahogy megnevezi a tettest, és azt, miből jött rá, a tettesek rögtön megadják magukat, és készségesen beismernek mindent. A való életben ez ritkán fordul elő, a többség rögtön ügyvéd után kiált, az ügyvéd pedig általában bizonyítékokat szokott követelni.

A felderítést követően a vizsgálók jönnek, akik szorgos hangyaként próbálnak összeszedni valamennyi bizonyítékot, terhelőt és mentőt egyaránt. Itt talán jöhetne Columbo, aki ismert elkövetőkre bizonyítja rá nagy hatékonysággal a tettüket, igaz, az eljárási szabályokban kissé jobban el kellene mélyülnie… neki vagy a feleségének.

A …-i helyszínelők leginkább ún. „készenlétis” rendőröknek mennének el. A „készenlétis” rendőrök feladata leginkább az, hogy forrónyomon beindítsák a nyomozást.

Miss Marple-ből viszont kiváló fedett nyomozó lenne, fene se gondolná a vénkisasszonyról, hogy nem pletykálkodik, hanem nyomoz. Igaz, kissé nehéz lenne egy kábítószerkereskedő bűnszervezetbe beépíteni, bár ki tudja, virágkertészeti ismeretei a kenderültetvényen is jól jönnének.

És mielőtt a nyomozók végkép belefulladnak a sok bűncselekménybe, nos, akkor jöhetne Riggs és Murtaugh, ugyanis a Nagy Büntethetőséget Megszüntető Ok, vagyis az elkövető halála végül minden ügyet megold…

Szuperhősök igenis vannak

LelkiErőd egyáltalán nem nézett ki szuperhősnek, vagyis szuperhősnőnek, inkább nézték volna nővérnek, orvosnak, egy szeretetszolgálat törékeny vezetőjének. Álcája tökéletesen elrejtette szupererejét. LelkiErőd letekintett a nagyváros forgatagára, és felsóhajtott. Ki hitte volna, hogy rabszolgák még mindig léteznek, ráadásul itt, a XXI. században Európa közepén egy nagyvárosban. Aki annak idején látta a Gyökerek című sorozatot, annak örökre beivódott a lelkébe, amint a színesbőrű Kunta Kinte kétségbeesve rohan az eladott gyermekét elszállító szekér után, miközben a rabszolgatartó korbáccsal próbálja távoltartani őt, míg a szekér örökre ködbe nem vész a gyerekkel. Hiába, Kunta Kinte jó munkaerő volt, szívós, erős, kitartó, nem csoda, ha ő maga is sokat ért a piacon, és még nála is többet leánygyermeke, aki jó befektetése lett egy másik rabszolgatartónak. Nem volt se okos, se szép a gazdától, hogy eladta a fiatal lányt az ismeretlenbe.

LelkiErőd elmélázott azon, vajon mit gondolna a XVIII. századi rabszolgatartó, ha tudná, milyen kereslet van manapság öreg, sokszor demens rabszolgákra. Olyanokra, akiknek alig van foga, betegesek, a gyapotföldön fél órát sem lennének képesek dolgozni, legfeljebb az udvar felseprésére alkalmasak. Valószínűleg otthagyták volna éhen halni a lóistálló mellett. Bezzeg ma, micsoda kincs az ilyen! Először is az öregnek van lakása, amit át lehet íratni pár jó szóért, meg annak reményében, hogy a rabtartó gondoskodik megfelelő tartásról. Másodszor van jó nyugdíja, amit el lehet venni tőle, nem kell több, mint más öregek társasága, egy kis tablettás bor, és némi étel. Öt-hat öreg nyugdíja egész szép havi jövedelem. Ja, és kisepregetik a konyhát, kiviszik a szemetet, remek kezesnek bizonyulnak a soha-vissza-nem-fizetésre felvett kölcsönnél. Nehéz az őrzésük? Ugyan már! Nincs annyi vesződség velük, mint amennyi Kunta Kintével volt. Hova is szöknének? Igazolványuk, bankkártyájuk a rabtartónál, feleségük, rokonaik eltemetve, a rendszeres tablettás bor pedig olyan bűvös méreg, ami jobb bármilyen béklyónál. Jut eszembe, a közértbe is kockázatmentesen el lehet küldeni őket. A nagyvárosi emberek előbb ismernének fel egy XVIII. századi rabszolgát, mint a szomszédságukban élőt. Nem csoda, ha egy-egy ilyen öreg piaci értékkel bír.

LelkiErőd azonban szuperhős, aki egész hálózatot tart fenn információszerzésre. A hálózat tagjai általában kisemberek, akik nyíltan nem mernének szembeszállni a rabtartókkal, de azért tétlenül sem szeretik nézni az emberkereskedelmet. Ha LelkiErőd rálel egy rabszolgára, akkor megszervezi a titkos megfigyelését. Fel kell mérni titokban, van-e még ereje a szökésre, új élet kezdésére. Persze vigyázni kell, hogy a rabtartó erről mit se sejtsen. Ha a rab szabadságvágya még pislákol, titokban meg kell szervezni a szökését, de nemcsak a szökését, hanem az új életet is. Új lakhatás szervezése, új személyazonosító igazolványok szerzése önmagában sem könnyű feladat, pofonegyszerűnek tűnik mégis ahhoz képest, hogy vissza kell adni a tartást, amit a sokszor évekig tartó szolgaság és a tablettás bor elvett. De ne felejtsük, LelkiErőd szupererővel bír.

LelkiErőd ha kell, konspirációba kezd, fedőtörténetet talál ki, megtéveszti a rabtartókat, akik nem annyira a hatóságtól tartanak, hanem attól, hogy elveszítik szolgájuk nyugdíját. Amikor LelkiErődnek az új büntetőeljárási törvényben írt leplezett eszközökről meséltem, amelyeket ő ösztönösen alkalmazott munkája során, csak szerényen mosolygott. Lássuk csak, mit is:

1/ Titkos együttműködő alkalmazása

Be. 215. § (1) bekezdése: a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv a bűncselekményre vonatkozó információk megszerzése érdekében titkosan együttműködő személyt vehet igénybe. LelkiErőd titkos együttműködők egész hálózatát alkalmazza annak érdekében, hogy felderítse az emberkereskedelem áldozatait.

2/ Rejtett figyelés

Be. 215. § (5) bekezdés a) pontja a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv a bűncselekménnyel kapcsolatba hozható személyt nyilvános vagy a közönség részére nyitva álló helyen titokban megfigyelheti. LelkiErőd megfigyelteti az emberkereskedelem áldozatát; hol lehetne megismerkedni vele.

3./ Puhatolás

Be. 215. § (2) bekezdése: A leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv tagja az eljárás valódi céljának titokban tartásával a bűncselekményre vonatkozó információt gyűjthet, ellenőrizhet. LelkiErőd megszervezi a sértettel való kapcsolatfelvételt, annak felmérése érdekében, akar-e, tud-e kilépni, új életet kezdeni, hogyan tudnák segíteni őt.

4./ Dezinformáció

Be. 215. § (7) bekezdés: a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv a bűncselekmény megszakítása érdekében a leplezett eszköz alkalmazásával érintett személlyel valótlan vagy megtévesztő információt közölhet. Az információ továbbításához a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv titkosan együttműködő személyt is igénybe vehet. LelkiErőd megszervezi a szöktetést a rabtartók becsapásával, ha kell, hatóságok titkos együttműködésével. Egymaga végzi el rendőrök, ügyészek, pártfogók munkáját.

Mi tagadás, szuperhősök igenis léteznek….

A segítő

Feljelentést tenni sokszor nem könnyű dolog, különösen, ha a feljelentést rögzítő hivatalos személy nem rendelkezik kellő empátiával. Az egyik oldalon remegő lábú laikus állampolgár, akinek – lehet – életében most van először dolga a rendőrséggel. A másik oldalon sokat látott rendőr, aki talán rinocéroszbőrt növesztett cinizmusból, annyi szörnyűséggel találkozott már életében. Elképzelhető, hogy a találkozás valamelyiküknek életre szóló élmény lesz, és ez a valaki általában az állampolgár. Értem én, a rendőr is ember, neki is védeni kell valahogy a pszihéjét, és hitem szerint a legtöbb rendőr felelősségteljesen teszi a dolgát. A baj a kivétellel van, akikből könnyen városi legenda vagy mém lesz, ami gyorsan terjed, és amin keresztül az állampolgárok gyakran az egész rendőrséget megítélik.

Egyik ismerősöm látott az erdőben valakit, aki a kirándulókat fejszével ijesztgette. Nem nagyon, csak annyira, hogy a nők halálra rémültek. Ismerősöm úgy gondolta, bejelentést tesz a rendőrségen, de már bánja, mivel elég sok poén ült a baltás gyilkosról. Valószínűleg nem is volt a viccelődésben rossz szándék, és így, hogy az erdőből azóta sem kerültek elő emberi hulladarabkák, lehet, hogy ismerősöm túlreagálta a történteket. Annyi bizonyos, hogy a jövőben addig nem tesz bejelentést, amíg a fejszés ijesztgető konkrétan le nem csap valakire. Akkor a helyzet jogilag tisztább lesz, csakhát….

Vagy. Az állampolgár quad-osokat látott természetvédelmi területen. A quad az a jármű, ami vaddisznókat megszégyenítő nyomokat hagy az erdőben, ezért az állampolgár úgy gondolta a dúvadakkal kapcsolatban, hogy a megelőzés jobb lenne, mint a természeti károk helyreállítása, így rendőrségi bejelentést tett, ám bejelentésére csak tanácsot kapott – igaz, abból rengeteget – hogy hová forduljon; ami a természetvédelmi hatóságtól a kormányhivatalig terjedt. Az állampolgár csodálkozott, és rosszul érezte magát, segíteni akart, cserébe feladatmeghatározást kapott.

Vagy. Ismerősöm pletykát hallott arról, hogy válófélben lévő feleségének új barátja pedofil hajlamú. Ismerősöm az egészet rosszindulatú pletykának tartotta, de az ördög, mint tudjuk álmatlanságban szenved, így ismerősöm megnézte lánya telefonját, és ledöbbent, amikor a kamaszlányról készült meztelen képeket talált a telefonon. A helyzet egyszerűnek látszott, bement feljelentést tenni a rendőrségre, de néhány percen belül a kapun kívül találta magát azzal, hogy ez gyámügyi probléma…

Vagy. Az állampolgár bement feljelentést tenni, de addig beszéltek neki, amíg a végén „csak” bejelentés lett belőle, merthogy már a kapuban őrszolgálatot teljesítő valaki azt tanácsolta, hogy ez a legjobb megoldás, így nem lesz hatóság félrevezetése a feljelentésből.

Nos, tegyük tisztába a dolgokat. A Be. 376. §-ának (1) bekezdése szerint közvádra üldözendő bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést. Az állampolgár nem jogász, így nem neki kell tudni, mi minősül közvádra üldözendő cselekménynek. A feljelentés megtétele miatt senkit nem érhet bántódás, ha a feljelentő az általa észlelt tényekről a valóságnak megfelelően számol be. Ez abban az esetben is így van, ha az észlelt cselekmény valóban nem bűncselekmény, hanem „csak” szabálysértés, gyámügyi kérdés, bírósági végrehajtási kérdés, államigazgatási kérdés, vagy egy büdös nagy semmi. Erre találta ki a jogalkotó a feljelentést elutasító határozatot. A feljelentés tárgyában ráadásul nem is a kapus, vagy a feljelentést felvevő dönt, hanem jólképzett parancsnok. Amennyiben tehát úgy gondoljuk, hogy az áltaunk észlelt cselekmény büntetendő cselekmény, és szeretnénk, hogy az elkövetőt felelősségre vonják, ne hagyjuk, hogy a kapus elküldjön, ne hagyjuk, hogy feljelentés helyett bejelentésről vegyenek fel jegyzőkönyvet.

Egy tanács. A Be. 377. §-ának (3) bekezdése szerint, a személyesen tett feljelentés során jelen lehet a feljelentő által megjelölt nagykorú személy, kivéve, ha ez az eljárás érdekeit sérti. A törvény az ilyen személyt segítőnek hívja. Ha feljelentést megyünk tenni, kérjük meg egy ismerősünket, hogy kísérjen el segítőként minket. Ez az ismerős lehetőleg ne a feljelentett személy legyen ne olyan személy legyen, aki maga is tanúja volt az eseményeknek, így jelenléte az eljárás érdekeit nem sértheti. Két személyt már nehezebben küldenek el a kapuból, két személy jelenlétében nehezebben vesznek föl bejelentési jegyzőkönyvet feljelentés helyett.

Ha a kapus ezt nem hiszi, járjon utána… a Büntetőjogész blogon.

A végszükség

Korábban volt már szó a jogos védelemről, amelyre a büntetőjogászok (és a gyanúsítottak) mint büntethetőséget kizáró okra szoktak hivatkozni. Egyszerűen megfogalmazva, van egy cselekmény, amely amúgy bűncselekmény lenne, csakhogy fennáll valamilyen ok, amely az elkövető büntethetőségét kizárja. Ilyen ok például a személyünket ért jogtalan támadás:

Bihiróhó úhúr, kérem! Éhén jogos öhönvédelmi helyzetbe voltam, brühühü! Mert ha az éhén bátyám nem oholyan gazember, brühü, akkor én nem tahartohok itt, kérem! Mehert az éhén báhátyám, kérem, gazdag ehembeher, az öhönkormányzahatnál van hivatali állása, kérem, de soha egy fillért nem ad az öcsikéjének, kérem! Ezért én, kérem, elmentem hozzá, kérem, hogy számon kérjem, miért is ilyen ember ő, kérem, hogy a saját testi vérének lopnia kell miatta, merthogy ő soha nem támogat engem, brühühü. Hogy miért vittem szekercét magammal a bátyámhoz, kérem? Tisztelt bíró úr, ha ismerné a bátyámat, maga sem a Btk-t vitte volna magával, mert azzal nem lehet akkorát ütni. Szóval, jogos önvédelmi helyzetből vittem azt a szekercét, mert tudtam, hogyha számon kérem a bátyámat, miért lett belőlem ilyen szar alak, akkor nemcsak a hangját fogja fölemelni, kérem! És így lett volna ötösöm a lottón! Bihiróhó úhúr, kérem, tessék engem fölmenteni jogos védelem címén! Segítek, ott található a Btk-ban, a 22. paragrafusnál!

A fenti sorok nem egy bohózatban, hanem egy vádlotti védekezésben hangzottak el. Kétségkívül, a jogos védelem az egyik legnépszerűbb büntethetőséget kizáró ok elkövetői körökben, és méltán: egy jó kis utcai bunyónál ember (bocsánat, ügyész) legyen a talpán, aki megmondja, ki kezdte, ki lépett fel támadólag, ki volt a megtámadott a maga jogos védelmi helyzetében. Úgy szokott kezdődni, hogy uram, a késemért jöttem… Úgy szokott kezdődni, hogy én csak azért mentem oda hozzá, hogy megbeszéljük a dolgot… Ő meg szabadulása óta utálja a beszélőt.

Volt egy ügy, amelyben az egyik garázda elkövető jogos védelemre hivatkozott azzal, hogy az általa megütött személy benézte magának. Először azt hittem, hogy a vallomást felvevő rendőr elgépelte, de amikor a harmadik tanú is magától értetődően számolt be arról, hogy Pista azért ütött, mert Józsika benézte a Pistát, rá kellett döbbenem, hogy a benézés = más személyét jogtalan támadással közvetlenül fenyegető helyzet. Legalább is bizonyos körökben – és a dzsungelben – a közvetlen szemkontaktus felvétele nem a társalgási illem, hanem az agresszió jele. Az egyik tanú még hozzátette, hogy nem elég, hogy Józsika benézte Pistát, de a pólóját is letépte magáról, amely után közismerten Józsika ütni fog. Ezt csak egy hülye jogász nem látja.

Van a jogos védelemnek egy kevésbé népszerű kistestvére, a végszükség, amely nem azt jelenti, hogy a duplanullás ügynök végkép nem képes tartani szükségét, ezért másokat elgáncsolva tör be a duplanullás helyiségbe. A törvény szerint nem büntetendő annak a cselekménye, aki saját, illetve más személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelme érdekében így jár el, feltéve, hogy a cselekmény nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett.

Vagyis itt nem támadó és megtámadott feszül egymásnak, mint a jogos védelemnél, hanem ember és egy közvetlen veszély. Az elkövető azért töri be más ember gépkocsijának ablakát, hogy kivegye a nap tűzte autóból az ottfelejtett csecsemőt, kutyát. Valaki azért hatol be más lakásába éjszaka, hogy mentse a tűzből az ottalvókat. Nyilvánvalóan az ilyen emberek kitüntetést érdemelnek, és nem rongálás vagy magánlaksértés miatti elítélést.

Azért egy élelmes vádlott végszükség esetén hivatkozhat végszükségre, bár kevesebb potenciál van benne, mint a jogos védelemben. Kedvenc védekezésemet egy kocsmai verekedés vádlottja adta elő, aki a vád szerint egy székkel sújtott le a sértett fejére. A vádlott szerint végszükségben cselekedett. Látta ugyanis, hogy a sértett felindultan fut felé, ő pedig észlelt egy széket a sértett és saját maga között. Félő volt, hogy a sértett lendületből átesik a széken, és összetöri magát. Ő végszükségben arra gondolt, hogy fölhajítja a széket a levegőbe, és így a sértett pont átfut a szék alatt. Csak azzal nem számolt, hogy a sértett a szék alatt meg fog torpanni. Kár, hogy ez nem Fülig Jimmynek jutott eszébe…

Makarenkó és az ő pofonja

avagy a közfeladatot ellátó személy eljárása során elkövetett bántalmazás

Vannak ügyek, amelyek hosszan nem hagyják nyugodni az embert, még évek múlva sem; ilyenek például a felmentéssel zárult esetek. Nem arról van szó, hogy az ember nem tud veszíteni. Nincs olyan szabály, hogy ha egy ügyész dolgozott egy vádirattal, tessék csak elítélni a vádlottat, mert az ártatlanság csak rossz bírónál akadály. Ha valaki ártatlan, és felmentik, akkor győzött az igazság, rossz érzést legfeljebb az kelt, hol hibázott az igazságszolgáltatás, hogy valaki ártatlanul került a vádlottak padjára. Bár több helyen olvastam, hogy a magyar ügyészség kimagaslóan jó váderedményessége igazából rossz dolog… valamiért. Lehet, hogy több ártatlan embert kellene megvádolni, hogy javuljon a helyzet? Nem hinném.

Amikor egy vádlottat úgy mentenek fel, hogy az ügyész lelke mélyéig meg van győződve a bűnösségéről, az még rosszabb érzés. Valami ilyesmi történt az egyik ügyben, amelyben a sértettek gyerekek voltak, a vádlott pedig edző és pedagógus. Nem az a lényeg, milyen sportágról van szó, inkább az, meddig terjed egy pedagógus fegyelmezési joga. Történetünk vádlottja úgy fegyelmezte a rábízott emberkéket, hogy büntetésből fölküldte őket a mászókötélre, jó magasra, és addig kellett csüngeniük ott, míg csak bírták, sőt, azon is túl. Rendszeresen előfordult, hogy a tenyerük véresre horzsolódott a kötél dörzsfelületétől, mert még akkor is kétségbeesetten szorították, amikor már csúsztak lefelé. Több edzőt is tanúként szólított a védelem, és mindegyikük azt vallotta, hogy bár ő nem alkalmazna ilyet, de ez egy elismert edzési módszer, nem pedig kínzás; látszódott a bírón, hogy elveszett a kiskorú veszélyeztetése miatt indult ügyben. Ha egy börtönőr művel ilyet egy rabbal, az vita nélkül hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás, ha edző teszi ezt egy rabnál is védtelenebb kisgyerekkel, az edzési módszer.

Nem tudom, miért zavart úgy ez a felmentés, talán mert kisemberként én is összefutottam olyan orosztanárral, aki a makarenkói módszerből egyedül a pofont jegyezte meg. Emlékszem, egyszer a „süt a nap” félmondatot kellett oroszra fordítanunk. Az első versenyző a szvetát szolnce megoldásra hatalmas kokit kapott. A második kis versenyző szvetut szolnce megoldással esett ki a padból egy újabb kokitól, és így kopogtak végig a soron a tanár ökölbe szorított ujjízületei. (Én a szvétyitszolnce megoldásra szavaztam behúzott nyakkal, de simogatást kaptam koki helyett – nem annyira a tudásomnak, inkább a szerencsémnek köszönhetően, előttem ugyanis a többiek az összes rossz variációt elsütötték.) Sokaktól hallottam: én is kaptam pofont diákként, mégis ember lett belőlem. Itt a mégis szón van a hangsúly, ami azt jelenti, hogy a pofonok ellenére lettem ember, nem a pofonok okán. A tanári pofon ugyanis a lelket öli, nem a testet, egy verekedés miatt kiosztott pedagógiai pofon például azt a jelentést hordozza: nem a megfelelő időben verekedtél, fiam, ki kellett volna várnod, amíg felnőtt, szülő vagy pedagógus leszel, és csak azután üthetsz gyereket.

Állítólag Makarenkó jó pedagógus volt, nem helyeselte az iskolai verést, csak egyszer osztott ki egy frászt pályafutása alatt olyan diáknak, aki még őt is kihozta a sodrából, igazságtalanság tehát, hogy neve a pofonnal forrt össze, bár erről azt is meg kellene kérdezni, aki a pofont kapta. (Nála csak a halálbüntetést ellenző Guillotine doktor járt rosszabbul, akinek a neve a nyaktilóval vált eggyé. Ja, és Molotov néven sem lennék bármixer.)

Talán az egykori diák örömét éreztem, amikor a jogalkotó a Büntető Törvénykönyvbe iktatta a 302. szakaszt, azaz a közfeladatot ellátó személy eljárása során elkövetett bántalmazás bűntettét. Mivel a tanár közfeladatot ellátó személynek minősül, úgy tűnt, nem verheti többé büntetlenül a diákját. Csakhogy a jogalkotó elkövette azt a hibát, hogy a köznevelésről szóló törvénybe azt fektette le, hogy a pedagógus a büntetőjogi védelem szempontjából minősül közfeladatot ellátó személynek. Így a Kúria 5/2018. számú Büntetőjogi jogegységi határozata értelmében az a fura helyzet állt elő, hogy amikor diák üti a pedagógust, akkor a pedagógus közfeladatot ellátó személy, amikor a pedagógus üti a diákot, akkor a pedagógus hirtelen nem közfeladatot ellátó személy. Vagyis a tanár sértettje lehet közfeladatot ellátó személy elleni erőszaknak, viszont elkövetője nem lehet közfeladatot ellátó személy eljárása során elkövetett bántalmazás bűntettének.

Szerencsére a jogalkotó időközben eszmélt, és a nemzeti köznevelésről szóló törvényt 2021. január 1-jétől úgy módosította, hogy a pedagógus, valamint a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítő alkalmazott az óvodai nevelőmunka, az iskolai és kollégiumi nevelő és oktató munka, valamint a pedagógiai szakszolgálat ellátása során a gyermekekkel, tanulókkal összefüggő tevékenységével kapcsolatban a Büntető Törvénykönyvről szóló törvény szempontjából közfeladatot ellátó személy. Ezután a tanár nemcsak a büntetőjogi védelem szempontjából, hanem minden tekintetben közfeladatot ellátó személy, ami így minden IGAZI PEDAGÓGUS védelméül szolgál a Makarenkókkal szemben.

A szükség arányt bont

avagy jogos védelem III.

Az elmúlt két alkalommal Toldi Miklós esetéről olvashattunk egy vád- és egy védőbeszédet. Aki arra számított, hogy most az ítélet ideje jött el, annak rá kell döbbennie, milyen megbízhatatlan alak vagyok, ráadásul nem elég tökös, hogy ítélkezzek egy hős felett. (Dr. Kiss Anna egyébként felmentette Bűnbe esett irodalmi hősök című művében – ez továbbra sem fizetett promóció.) Toldi esete tökéletesen mutatja, mennyire eltérő lehet a »ha megdobnak dárdával, dobj vissza malomkővel« történeti tényállás megítélése.

A jogos védelem kérdése talán egyike a legnépszerűbb árucikkeknek az egyetemi házi- és szakdolgozatok piacán, sőt, az átlagembert is izgatja. Ha szóba kerül, hogy az ember büntetőjogász-féle, előbb-utóbb ismerősei ilyen kérdésekkel kezdik bombázni:

  • Ha vasvillával fenyeget, de csak fakanál van nála, lelőhetem egy pisztollyal?
  • Ha azt kiabálja, hogy kitépi a szívem gyökerét, fejbe verhetem egy szívlapáttal?

Nos, a jogos védelem valószínűleg azért birizgálja úgy a fantáziánkat, mert ennyi maradt nekünk, mióta az állam magához ragadta tőlünk a büntetőjogi igény érvényesítését: ha megtámadnak, védekezhetünk. Érvényesíthetjük a Talio-elvet, akár ölhetünk is, hrrrr! Ősi, antagonisztikus érzések élednek bennünk, Tarzan megvédeni Jane, vili?

Jelen Büntető Törvénykönyvünk helyretett néhány dolgot, ami korábban bántotta a társadalom igazságérzetét. Immár villanypásztorral védhetjük gyümölcsfánkat, sőt, egy lábtörésre alkalmas várárokkal is kombinálhatjuk azt, mert a Btk. 21. §-a kimondta, hogy nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet. (Csak ki kell írni: Vigyázat, elektromos rája!)

Büntető törvényünk azt is kimondta, hogy a megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől. Pipogya férfiaknak ezután annyi, nem mondhatják szívük hölgyének: azért futottam el a támadó elől, mert nem akartam, hogy engem ítéljenek el súlyos testi sértésért, akár emberölésért, tudod, szívem, milyen vagyok, amikor kijön belőlem az állat. Jöjjön ki, aminek jönnie kell!

Törvényünk szerint nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. A szükség nagy úr, különösen, ha valamiféle arányosságot is jelent a gyakorlatban: nem ölhetem meg a tettleges becsületsértőt, mert a becsületsértés elhárításához embert ölni általában nem szükséges.

Voltak korábban olyan helyzetek, amelyekben elég nehéz volt megítélni, mi arányos, és mi nem. Képzeljük el (illetve inkább mégse képzeljük el) azt az esetet, amikor az ember arra ébred éjjel, hogy betörő motoszkál az éjjeliszekrényünkben. Sokáig nekünk kellett álmunkból fölébredve fölmérni, mire is irányul a támadás, ehhez képest mi az, ami a támadás elhárításhoz szükséges. Csak vagyon elleni elkövetőnek tetszik lenni, avagy személy elleninek is, esetleg emberölős fajta? Ha lelőttünk egy piti betörőt, a végén mi kerülhettünk bajba.

Szerencsére jelen törvényünk segítségünkre sietett. A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna bizonyos esetekben, vagyis a jogtalan támadót akár meg is ölhetjük. Ezek az esetek a következők:

  • ha személyünk ellen éjjel intéznek támadást,
  • ha személyünk ellen fegyveresen intéznek támadást,
  • ha személyünk ellen felfegyverkezve intéznek támadást (lásd Toldit),
  • ha személyünk ellen csoportosan intéznek támadást (lásd ugyancsak Toldit),
  • ha a lakásba éjjel hatol be a támadó,
  • ha a lakásba fegyveresen hatol be a támadó,
  • ha a lakásba felfegyverkezve hatol be a támadó,
  • ha a lakásba csoportosan hatolnak be a támadók,
  • ha a lakáshoz tartozó helyre fegyveresen hatol be a támadó.

Így jó szívvel ajánlom mindenkinek, tartson jogos védelmi helyzetekre otthon a kispárnája alatt egy malomkövet.

Fuss, ha futhatsz…

avagy jogos védelem II

Tekintetes Történelmi Ítélőszék!

Nehéz dolga van a védelemnek, mikor olyan egyenes embert kell támogatnia, amilyen Toldi Miklós, akitől távol áll, hogy önmagát holmi jogos önvédelemmel mentegesse. Egyetértek a váddal abban, hogy Arany János nyomozó legjobb tudása szerint derítette föl a tényállást, és gyönyörű jelentést tett le a Tekintetes Történelmi Ítélőszék asztalára. Ugyancsak elismerést érdemel Jankovics Marcell kriminalisztikai grafikus, aki Toldi Miklós tetteit nagy hűséggel jelenítette meg képileg.

A vádirat szerint:

Toldi György meg, amint torkig itta-ette, Egy öreg karszékbe úr-magát vetette, És az eresz alól gyönyörködve nézi, Hogyan játszadoznak csintalan vitézi; Majd, midőn meglátta a telek lábjában Ülni öccsét Mikóst nagy-busan magában, Föltámad lelkének szennyes indulatja, S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja: “Hé fiúk! amott ül egy túzok magában, Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e? Meg kell a palánkot döngetni körűle!” Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének, Kaptak a beszéden a szilaj legények, Döng a deszkabástya Miklósnak megette, Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette. Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel, Hanem ököllel is, és megfogni kézzel, Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa, Mely ugyan fejétől sem járt messze néha. Toldi tűr azonban, bárha nem békével; Birkozik nagy lelke fellázadt dühével; Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri, Szolganép belőle a csúfot hogy űzi. Mert e nép eperszem volna haragjának, Bosszuló karjától úgy elhullanának, Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon. Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette, Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette; Úgy mutatta, mintha nem is venné észre, Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre. De, midőn egy dárda válla csontját érte, Iszonyatosképen megharagutt érte, S melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta. Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg? Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed! Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!

Helyesen tartalmazza a vádirati tényállás, hogy Toldi György felbujtására annak katonái olyan magatartást tanúsítottak, amely vitathatatlanul védencem személye ellen intézett, személyét közvetlenül fenyegető jogtalan támadásnak értékelhető. Fordítsuk le ezt a támadást a jog nyelvére. Toldi György katonáit lényegében Toldi Miklós becsületét súlyosan sértő cselekményre hívta föl, amikor saját testvérét emberi mivoltát megkérdőjelezendő olyan túzokként jelölte meg, amelyről nem tudni, nem dög-e már, ezért meg kell döngetni körülötte a palánkot. Felhívnám a Tekintetes Történelmi Ítélőszék figyelmét arra, hogy ezek a kijelentések még a Facebook irányelvei szerint is gyűlöletbeszédnek minősülnek. Amikor azonban a katonák dárdákat hajigáltak Toldi Miklós mellé, egyre közelebb céloztak a sértetthez, míg végül egyikük véletlenül el is találta Toldi Miklóst, ekkorra cselekményük messze túlmutatott a becsületsértés határán.

Nem szabad elfelejteni, hogy a katonai dárda az élet kioltására rendszeresített eszköz, használatára modern, XIV. századi korunkban a lovagi játékokra vonatkozó foglalkozási szabályok alkalmazandók, így a katonák cselekedete kimerítette a Btk. 165. §-a szerinti foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetés bűntettét. E bűncselekményt az követi el, aki foglalkozási szabály megszegésével más vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét szándékosan közvetlen veszélynek teszi ki. Márpedig a Btk. 22. §-a szerint nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. Tekintetes Történelmi Ítélőszék! Toldi Miklósnak már az első dárda elhajításakor, de tovább megyek, már az első dárda célzásra emelésekor jogában állt volna a tárgyi malomkövet elhajítani! Életét közvetlen fenyegető jogtalan támadásnak volt kitéve, és állíthatja-e valaki, hogy a dárdákkal szembeni támadás elhárításához a malomkővel való viszont támadás túllépi a védekezés szükséges mértékét?

Tisztelt Közvádló arra hivatkozott, hogy „repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg, ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg?”; vagyis Toldi Miklós nem tudhatta, vajon a kővel szerencsétlenül agyondobott hadfi részt vett-e egyáltalán a támadásban. Ennek a körülménynek – a védelem álláspontja szerint – nincsen relevanciája. A malomkő áldozata a vád által sem vitatottan annak a csoportnak a tagja volt, amelynek magatartása Toldi Miklós testi épségét, életét közvetlenül veszélyeztette.  

A vád hivatkozott arra is, hogy Toldi Miklós a malomkövet erős felindulásából fakadó haragjában hajította el, és nem azért, hogy jogtalan támadást hárítson el. Kétségtelen tény, hogy Toldi Miklós egyenes ember, vallomása erre irányult, így a vád bár tévesen, de okszerűen vonhatott le Toldi Miklós tudattartalmára ilyen következtetést. Ugyanakkor a vád figyelmen kívül hagyja Toldi Miklós tetteiben is megnyilvánuló igaz jellemét. Ő soha nem mondana ki olyat, hogy félt rókalelkű bátyja katonáitól. Jó urunk, Nagy Lajos királyunk seregében számtalanszor bizonyította rendíthetetlen bátorságát. Azonban ne felejtsük el, hogy a malomkő elhajításakor a személye iránti fenyegetés nem zárult még le, a történeti tényállás szerint a támadó csoport nem vonult el, nem kért bocsánatot a sérülés miatt, Toldi György sem szólt rájuk, hogy elég legyen. Vajon kinek a fejében ne fordulna meg kimondva-kimondatlanul, hogy a következő dárda talán kioltja az ő életét, még ha be sem vallja. Javaslom a vádirati tényállást azzal kiegészíteni, hogy Toldi Miklós részben saját személyének további támadástól való védelme érdekében hajította a csoport tagjai közé a malomkövet, azért is, hogy a további támadásnak véget vessen. Indítványozom, hogy a Tekintetes Történelmi Törvényszék védencemet jogos védelem, mint büntethetőséget kizáró okból mentse föl a vád alól.

Ilosvai Selymes Péter védő

Ismét a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom (nem fizetett promóció!) Dr. Kiss Anna Bűnbe esett irodalmi hősök című könyvét.

Repül a nehéz kő…

avagy a jogos védelmi helyzet

Tekintetes Történelmi Ítélőszék!

Nehéz dolga van a vádnak, ha olyan nemzeti hőst kell illetnie, mint Toldi Miklós jóuram, aki nemzetünkért bajnoki tetteket hajtott végre, és akinek nevét mindenki tiszteli szerte e hazában. Ámde a jog asztalának oly kerekasztalnak kell lennie, amelynél tetteink súlyát nem aszerint mérik, hogy az asztalfőn ülünk-e avagy a csücskében.

Legnagyobb elismerés illeti Arany János nyomozót, aki a tényállást részrehajlás nélkül állapította meg, figyelembe véve mentő és terhelő, valamint enyhítő és súlyosító körülményeket. Ugyancsak elismerést érdemel Jankovics Marcell kriminalisztikai grafikus, aki Toldi Miklós tetteit nagy hűséggel jelenítette meg képileg.

A vád szerint megállapítható tények tehát a következők:

Toldi György meg, amint torkig itta-ette, Egy öreg karszékbe úr-magát vetette, És az eresz alól gyönyörködve nézi, Hogyan játszadoznak csintalan vitézi; Majd, midőn meglátta a telek lábjában Ülni öccsét Miklóst nagy-busan magában, Föltámad lelkének szennyes indulatja, S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja: “Hé fiúk! amott ül egy túzok magában, Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e? Meg kell a palánkot döngetni körűle!” Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének, Kaptak a beszéden a szilaj legények, Döng a deszkabástya Miklósnak megette, Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette. Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel, Hanem ököllel is, és megfogni kézzel, Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa, Mely ugyan fejétől sem járt messze néha. Toldi tűr azonban, bárha nem békével; Birkozik nagy lelke fellázadt dühével; Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri, Szolganép belőle a csúfot hogy űzi. Mert e nép eperszem volna haragjának, Bosszuló karjától úgy elhullanának, Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon. Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette, Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette; Úgy mutatta, mintha nem is venné észre, Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre. De, midőn egy dárda válla csontját érte, Iszonyatosképen megharagutt érte, S melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta. Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg? Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed! Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!

Ezen magatartás kimeríti a Btk. 161. §-ában írt erős felindulásban elkövetett emberölés bűntettét, amelyet az követ el, aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl.

Tanult védő kollégám minden bizonnyal jogos védelemre fog hivatkozni, avagy arra, hogy Toldi Miklós az őt ért támadás elhárításához szükséges mértéket ijedtségből avagy menthető felindulásból lépte túl. És valóban, nem büntetendő az a cselekmény, amely saját személye ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. De erről van-e szó?

A vád sem vitatja, hogy Toldi Miklóst azon a napon jogtalan támadás érte. Toldi György katonái gúnyt űztek belőle, dárdát hajigáltak körülötte, sőt, az egyik dárda véletlenül eltalálta a vállát. Nem vitatható az sem, hogy az ilyen magatartás menthető felinduláshoz vezet minden jóérzésű emberben, különösen, ha a cselekedetre tulajdon bátyánk a felbujtó.

Vajon Toldi Miklós azt a bizonyos malomkövet azért dobta-e el, mert az a személye elleni támadás elhárításához volt szükséges? Avagy ijedtségből, vagy menthető felindulásból lépte volna túl a támadás elhárításához szükséges mértéket?

Aligha erről van szó. Jogtudósaink régen kidolgozták azon elveket, amelyek alapján az elkövető szándékára lehet következtetni. Ilyenek például kijelentései a tett alatt illetve után, továbbá a cselekmény utáni magatartása. Jelen esetben még csak jogtudósainkra sem szorulunk, hiszen a vádlottól, Toldi Miklóstól távol áll minden hamisság, szándékát, tetteit le nem tagadja. Elmondta, hogy bátyja katonáinak tettét vastag tréfának élte meg. Hallotta azt is, hogy Toldi György a katonáit nem az ő megölésére szólította föl, hanem arra, hogy alázzák meg. Vádlotti vallomásból tudható, hogy bár bántotta őt ez a magatartás, sőt megfordult a fejében, hogy ököllel vet ennek véget, azonban azt is átlátta, hogy az ő erejével ennek halálos eredménye lesz (meggyőzte magát, hogy „bosszuló karjától elhullanának, mint Sámsonétól”). A vádlott viaskodott magával, „de, midőn egy dárda válla csontját érte, iszonyatosképen megharagutt érte, s melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta”. Vagyis nem a jogtalan támadási helyzetnek kívánt véget vetni, nem is menthető felindultságból nem tudta felmérni a jogos védelmi helyzet határait, hanem haragból, bosszúból dobott, még ha e haragot menthető felindulás táplálta is.

Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Toldi Miklós a nagy dobás előtt nem győződött meg arról, hogy a malomkővel eltalált személy volt-e az, aki dárdájával megsértette, sőt, még arról sem, hogy a sértett egyáltalán tevőlegesen vett-e részt a hajigálásban. Ezt a mai napig nem tudjuk. Toldi Miklós azért menekült el a helyszínről cselekménye után, mert saját tettét is gyilkosságnak ítélte meg („víz se mossa rólad le a gyilkos nevet”).

Tekintetes Történelmi Ítélőszék! Kérem, hogy Toldi Miklóst erős felindulásból elkövetett emberölésben mondja ki bűnösnek, és enyhítő körülményként vegye figyelembe történelmi tetteit valamint azt, hogy a sértett tagja volt annak a csoportnak, amely őt megalázta.

Folytatjuk a védőbeszéddel…

Egyben a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom (nem fizetett promóció!) Dr. Kiss Anna Bűnbe esett irodalmi hősök című könyvét.

Kés, villa, olló, rabló kezébe nem való…

Bár egy pofon megítélése sokszor nem egyszerű, hiszen a pofon megvalósíthat tettleges becsületsértést, könnyű testi sértést, súlyos testi sértést, sőt, halált okozó testi sértést is, mégis vannak pofonegyszerű jogesetek. Amikor a karikatúrán szereplő álarcos férfi kezében pisztollyal azt mondja a megrémült éjszakai járókelőnek, hogy „pénzt vagy életet”, nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy az olvasó fölismerje, rablás van folyamatban. Krimikedvelők rögtön rávágják: nem is akármilyen, hanem fegyveres rablás történik itt, kérem! És valóban; a Btk. 365. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző rablást követ el az, aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett úgy vesz el mástól, hogy evégből valaki ellen erőszakot, illetve az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz. Az is igaz, hogy a cselekmény, mint fegyveres elkövetés súlyosabban minősül. Egy joghallgató pedig azt is hozzáteszi, hogy a fenyegetés olyan súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.

Idegen dolog-e a pénzem akinek, azaz a rablónak? Még ha már sajátjának is érzi, akkor is idegen dolog. Jár-e a pénzem bárkinek, aki pisztolyt fog rám? Persze, hogy nem jár, vagyis a pénzem eltulajdonítása jogtalan. Fenyegetés-e a „pénzt vagy életet” felszólítás? Fenyegetés bizony. Valaki pisztolyt fog rám, vajon alkalmas-e ez arra, hogy bennem komoly félelmet keltsen? Még a szar… a szaracén is megijedne tőle! Vagyis

  • aki – kipipálva,
  • idegen dolgot – kipipálva,
  • jogtalan eltulajdonítás végett – kipipálva,
  • úgy vesz el mástól – kipipálva,
  • hogy evégből valaki ellen az élet elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz – kipipálva,
  • a megölésem gondolata pedig olyan súlyos hátrány, amely alkalmas arra, hogy… de ne is folytassuk.

És bár látva például a gyümölcs árát, sok kereskedőre mondjuk, hogy rabló, igazából nem kell jogi kommentárokat, egyetemi tankönyveket, bírói döntvénytárakat bújni ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a kereskedelmet a rablástól.

Sajnos vannak jogdogmatikában kevésbé járatos bűnözők, akik igyekeznek szegény büntetőjogászok életét megbonyolítani. Ilyen bűnöző volt az a francia rovott múltú személy is, aki Párizsban, éjszaka, elhagyatott helyen, hazafelé tartó magányos nők útját elállva, szemébe húzott sapkával előkapott egy nagy, rozsdás konyhakést, és ahelyett, hogy a szokásos „pénzt vagy életet” kérdést tette volna föl, csak annyit kérdezett: nem akarja-e megvenni ezt a konyhakést, nagysád, olcsón adom, csak ötszáz euró. Ötből öt nő hirtelen meg akarta venni, és meg is vette a konyhakést. Emberünk rugalmas volt, ha valakinél nem volt ötszáz euró, vele lehetett alkudni, megelégedett annyival, amennyi volt, sőt, egy esetben még aranygyűrűt is beszámított a vételárba…

Nos, szerencse, hogy mindez Franciaországban történt, és nem nálunk, mert így a francia büntetőjogászok talárja lett tele kihullott hajszállakkal, nem a magyaroké. Hogy is állnánk itthon ezzel a jogesettel? Mert hol van itt, kérem, a fenyegetés? Egyszerű üzletről van szó: veszi, vagy nem veszi a konyhakést. Hogy a kihalt éjjeli utca nem konyhafelszerelési üzlet? Jó-jó, ez legfeljebb egy jogosulatlan közterületi értékesítés szabálysértése. (Tényleg van ilyen, lásd. Szabs. tv. 154/A. §-át.) Hogy egyetlen nő sem merte visszautasítani az ajánlatot? Na, ez az! Hogyan bizonyíthatnánk így, hogy a kereskedőnk bántotta volna azt, aki nem akarja megvenni a konyhakést? Sehogy. Hogy az ötszáz euró nagyon sok pénz egy rozsdás konyhakésért? Szerződési szabadságról még soha nem hallottak? Ez nem rablás, hanem egyszerű üzlet, a nők egytől-egyig megkapták pénzükért cserébe a konyhakést. Mutassanak olyan tankönyvet, kommentárt, jogirodalmat, bírói döntvényt, ami az ellenkezőjét mondja.

Nos, amikor az ember a fenti jogesetre nem talál semmi fogódzót a kommentárokban, tankönyvekben, döntvénytárakban, jogirodalomban, egy jogásznak a legnehezebb dolgot kell elővennie, amit jogász csak használhat, ez pedig a józan ész. Mit mond a józan ész? A fenyegetésnek nem kell szóbelinek lennie. Ha valaki olyan helyen állja el a másik útját egy nagy konyhakéssel, ahol a másik nem számíthat segítségre, védelemre, akkor ez már önmagában az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetést jelent. És ha ez a valaki egy relatíve értéktelen rozsdás konyhakésért cserébe elkéri a másik értékeit, akkor ez bizony az idegen dolog jogtalan eltulajdonítása. Vagyis rablás. Szerencsére erre jutottak a franciák is.

Kísérlet járja be Európát…

Egyéves a Büntetőjogész blog

Hol volt, hol nem volt? Magyarországon 2019-ben még nem volt, 2020-ban már volt, mi az? Büntetőjogész, a sértettek blogja. Bocsásd meg, nyájas Olvasó, hogy a magam bárdolatlan módján így próbálom tudomásodra hozni az egyéves évfordulót, de nem akartam, hogy elfeledd, és emiatt később feszélyezve érezd magad.

Tekintetes Ítélőszékünk, a Kedves Olvasók Tábora! Egy év után töredelmesen beismerem, mi itt a Büntetőjogész blognál bűnből élünk. Szenvedélyesen szeretjük a büntetőjogot, a büntetőeljárási jogot, a kriminalisztikát. Ha nem lenne bűnözés, nem lenne munkánk, sőt, mi több, nem lenne Büntetőjogész sem. Ezzel együtt szimpátiánk nem „munkaadóinkat”, a bűnözőket illeti, hanem a bűncselekmények áldozatait, a sértetteket. Vagyis szívből kellene kívánunk, hogy ne legyen bűnözés, mert akkor nem lennének sértettek sem, de akkor… Skizofrén egy helyzet, ugye. Kedvenc pszichopata sorozatgyilkosunk, Hamlet szavaival élve: lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés. Szerencsére a Büntető törvénykönyvben – ahogy ez egy rendes szakrális könyvtől elvárható – ott a válasz a lét minden nagy kérdésére: szabad-e mást megölni, megerőszakolni, kirabolni, kell-e fogat mosni. (Nem, nem, nem, igen.) Kis lételméleti kérdésünkre a válasz a Btk. 10. §-ának (1) bekezdésében található: kísérlet miatt büntetendő, aki a szándékos bűncselekmény elkövetését megkezdi, de nem fejezi be. Vagyis ha mindenki rendesen olvassa blogunkat, és időben felismeri, ha bűncselekményt kísérelnek meg ellene, akkor az elkövető nem tudja befejezni azt, azonban büntethető lesz, vagyis a kecske nem lakik jól, és a Büntetőjogész is megmarad.

Pedofil bűncselekmény, lakásmaffia, unokázós csalás – ezek voltak az elmúlt év azon bejegyzései, amelyek nemcsak az olvasókat érdekelték, de törésteszten is átmentek. A cikkeket követően ugyanis megpróbálták a blogot feltörni, volt, hogy egymás után negyven kísérlet is történt. Érdekelne, vajon miért? (Cseppet sem nyájas Olvasó, aki információs rendszer elleni bűncselekményt kíséreltél meg! Igen, Te, aki most lesütöd a szemed a klaviatúrára! Arra voltál kíváncsi, vajon rólad szólnak-e a cikkek, tudjuk-e ki vagy? A válasz igen, úgyhogy add fel magad gyorsan a rendőrségen, mert a feltáró jellegű beismerő vallomás nyomatékos enyhítő körülmény.)

A blog éves adatait böngészve látható, hogy olvasónk akadt a világ csaknem összes tájáról. Olvastak minket a Guemsey-szigeten, Indonéziában, Kazahsztánban, a Maldív-szigeteken és Pakisztánban. Viccelődtünk is vele, hogy vajon mit írtak a keresőbe Dél-Pápuán, hogy a buntetojogesz.hu oldalt dobta fel a „gugli”? A költőinek tűnő kérdésre egy emailváltásnyi idő alatt szakadt ki belőlem az örök klasszikus: „mikor évül el a büntetésem?”

A statisztikát nézve jogos kritika, hogy kevés a fiatal olvasónk. Sajnos ez a kor hibája. Mármint az én koromé, hogy életkoromnál fogva nem tudom megszólítani az Y, W, Z, ZS generációt. Ha bemegyek egy gyorsétterembe, a pult mögött álló fiatalok tegezve köszöntenek (még nyílnak a völgyben a…), de amint a pulthoz lépek, rögtön átváltanak magázódásra (de látod, amott a …), távozáskor jó, hogy nem bácsiznak le, de az sincs messze (…már hó takará el a …. fejtetőd.) Szerencsére lányom nemsokára belép a tinédzserkorba, majd tőle megtanulom a fiatalok nyelvét, és akkor majd király módra hasítunk, vagy ilyesmi.

Addig is köszönjük mindenki megtisztelő figyelmét!

Az éves fordulóra összeállítottunk egy kvízjátékot. A helyes megoldást beküldők között értékes nyereményeket sorsolunk ki.

Első díj: 20 év fegyház a Csillagban

Második díj: vagyonelkobzás

Harmadik díj: járművezetéstől eltiltás 5 évre

I/ Melyik a legsúlyosabb bűncselekmény az alábbiak közül?

  1. könnyű testi sertés
  2. tenorcselekmény
  3. feleségsértés

Pontozás: a) válasz 1 pont b) válasz még 1 pont c) válasz: no még 1 pont

II/ Hol kell feljelentést tenni?

  1. a Büntetőjogész blogon
  2. a Legfőbb Ítélőszék előtt
  3. a házmesternél

Pontozás: a2+ b2= c2

III/ Melyik középkori büntetést hozná vissza a modern igazságszolgáltatásba?

  1. nyelvkitépés trollkodásért
  2. karlevágás hekkelésért
  3. Isaura, a rabszolgalány című brazil szappanopera életfogytig tartó vetítése a Büntetőjogész blog olvasásának elmulasztása miatt

Pontozás: a) válasz 0 pont b) válasz 0 pont c) válasz 500 pont