Kategória: Egyéb kategória

Gyűjtöm a régi büntetőjogi és kriminalisztikai tárgyú könyveket. Gyűjteményem egyik darabja a szocialista korszakból visszamaradt, szexuális bűncselekményekről írt mű. Az ott szereplő egyik jogesetet valahogy az alábbiak szerint tudnám összefoglalni. A férfi vádlottak bántalmazták, kirabolták, és személyi szabadságától megfosztották a sértett nőt. A bűncselekmény hatása alatt álló nőt berángatták egy kocsiba, kivitték egy elhagyatott helyre, ahol megerőszakolták. A bíróság az erőszakos közösülés vádja alól a férfiakat felmentette, a többi bűncselekmény miatt elítélte. A bíróság kifejtette, hogy a sértett az erdőben egy szóval sem tiltakozott, nem fejezte ki azon szándékát, hogy nem akar közösülni velük. A sértett ugyanis ekkor már az életét féltette, csak túl akart lenni a dolgon, attól tartott, ha ellenkezik, megölik.

Mondhatnánk, hogy az ilyen bírókat …. addig, amíg ….., hogy megtudják……, és akkor majd…. Manapság ezt így szokták röviden elintézni, a kipontozott helyre mindenki képzelje bele internetes olvasmánya valamely gyöngyszemét.

Kénytelen vagyok azonban a bíróságot megvédeni. A bírók a vádlottakat a többi bűncselekményben úgy elítéltek, hogy csak na, amit lehetett, halmazati büntetésként kiszabták. Valószínűleg az erőszakos közösülés megállapítása esetén sem tudtak volna nagyobb büntetést kiszabni, tehát kizárt, hogy az eljáró bírók érzéketlenek lettek volna az áldozattal, vagy hímsoviniszta módon gondolkodtak volna. Sőt, a tanulmányból az jön le, hogy a bírók szinte kívánták, bár mondott volna annyit a sértett, hogy „jaj, ne!” Ne felejtsük, ez egy ilyen kor volt ilyen jogfelfogással. Az erőszakos közösülés tényállása is úgy kezdődött, hogy „aki nőt házassági életközösségen kívül…” Vagyis házasságon belül addig szabadott.

A társadalom fejlődik, és ha a társadalom fejlődik, akkor előbb-utóbb a jog is fejlődik. Ma már házassági életközösségen belül sem szabad megerőszakolni a másikat. A szexuális önrendelkezési jog kiteljesedéséhez kell némi érettség. A „csak nyomultam” védekezés egyre kevésbé elfogadott, ha a partner kifejezte  nemakarását. Viszont még mindig nem jutottunk el a kölcsönös beleegyezéséig.

Szinte hallom az ellenvéleményeket: nem mehetünk minden szex előtt közjegyzőhöz vagy ügyvédhez. Megöli a libidót, ha házassági szerződést kötünk „az előtt”.

Mi van akkor, ha a főnök „csak nyomul”, vagy egy tiszteletbeli családi barát „nyomul”. Mi van, ha az alárendelt nem mond nemet, csak ledermed, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel, és paradox módon, még ő nem akarja megsérteni a „csak nyomulót”, vagy nem akarja tönkre vágni a karrierjét, vagy nem akarja, hogy a család őt hibáztassa kihívó magatartásért. Akkor oké a dolog?

A közös megegyezés nem feltétlenül jelent formális megállapodást. Öreg barátom mondta, hogy udvarláskor előbb-utóbb meg kell fogni a kislány kezét, és kockáztatni, hogy esetleg pofán csap. Öreg barátomnak igaza volt, különösen, hogy a kislány kezéről beszélt, és nem más testrészéről. Úgyhogy valószínűleg a közös beleegyezést írásbeli kontraktus nélkül is be lehet szerezni. Nem közös beleegyezés, ha a másik pusztán nem védekezik, csak dermedten hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok.

Kíváncsi vagyok, mikor jutunk el odáig, hogy ratifikáljuk, milyen jó is az az Isztambuli buli.

A jelenleg hatályos büntetőeljárási törvényünk (amit még sokan megszokásból új Be-nek hívnak, pedig már sok-sok éve hatályos) egyik vívmánya volt, hogy nagyobb teret engedett annak, hogy a terhelt ne csak elszenvedője legyen a büntetőeljárásnak, hanem bizonyos korlátok között maga is alakítsa sorsát. Na, nem olyan amerikai módon, hogy gázkamrát szeretnél vagy villamosszéket, méreginjekciót vagy kivégzőosztagot… izé, kerékbetörés nincs már?

Az egyezség vagy az ügyészi intézkedés kilátásba helyezése mind olyan jogintézmény, amelyben maga a gyanúsított is jelezheti, milyen büntetést tartana elfogadhatónak. Például: elfogadnám, ha az ügyészség felfüggesztett szabadságvesztést ajánlana, sőt, még jóvátételi munkát is végeznék. Esetleg pénzbüntetést szeretnék, de megtérítem a sértett kárát, sőt, azon felül is segítenék neki. A baj csak az, hogy ez a „szabadság” a vádemelésig tart, bírói szakban már megszűnik.

Vegyük például a súlyosítási tilalmat. A súlyosítási tilalom egy korszerű, a vádlottak javát szolgáló jogintézmény. Azt jelenti, hogy az elsőfokú bíróság által felmentett vádlott bűnösségét megállapítani, a vádlott büntetését, illetve a büntetés helyett alkalmazott intézkedést súlyosítani csak akkor lehet, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. A törvény meghatározza, mi számít súlyosabb büntetésnek és mi kevésbé súlyosnak.

Vegyünk néhány példát, ügyészi fellebbezés hiányában a másodfokú bíróság nem szabhat ki

– elzárás helyett szabadságvesztést annak felfüggesztése mellett sem,

– felfüggesztett szabadságvesztés helyett végrehajtandó szabadságvesztést,

– végrehajtandó szabadságvesztés helyett hosszabb tartamú szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem,

– lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése helyett szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem.

Ez elvben védi a terheltet.

A szigorú büntetési sorrendbe viszont a vádlottnak semmilyen beleszólása nincsen. Ha egyszer a törvény kimondja, hogy a felfüggesztett szabadságvesztés súlyosabb, mint a kilencven napos elzárás, miért okoskodhatna a vádlott, hogy inkább vállalja, hogy a kétéves próbaidőt kibírja bűncselekmény elkövetése nélkül, mintsem, hogy kilencven napra elzárják, amelynek következtében kirúgják a munkahelyéről, édesanyja kitagadja, barátnője elhagyja, és a kutya is éhen döglik a lakásban.

Ugyanez vonatkozik a végrehajtandó szabadságvesztésre is. Ha valakit egy év végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték elsőfokon, ne pampogjon már, hogy inkább vállalna két év börtönbüntetést öt évre felfüggesztve. A vak is láthatja, hogy a két év több az egynél, akár felfüggesztik, akár nem.

Találkoztam olyan vádlottal is (igaz nem sokkal), aki azt az elvet követte, hogy „ne már, ügyészkém, hagyjuk azt a felfüggesztett börtönt, úgyis csinálok valamit a felfüggesztés alatt, és akkor azt is hozzáadják. Inkább leülöm kajakra, és akkor tudom, mennyi az annyi”.

És a vicc az, hogy a súlyosítási tilalommal a jogalkotó a terhelt javát kívánja szolgálni a terhelt akarata és megkérdezése ellenére. Tapasztalatom szerint a legtöbb terhelt a felfüggesztett szereti jobban, feltéve, hogy nem a lámpavasra függesztik fel. Mi volna itt, ha meg lehetne kérdezni a terheltet?

A választásokkal kapcsolatban sokat foglalkozott a sajtó a Polymarket fogadóplatformmal, ami érdekesen vegyíti a fogadásszervezői és a tőzsdei tevékenységet. A hagyományos fogadási irodák (bukmékeri rendszerű irodák) esetén az oddsokat jellemzően úgy állapítják meg, hogy az iroda nagy valószínűséggel nyerjen, a fogadó ebben az esetben az irodával szemben fogad.

A Polymarketen ezzel szemben a tőzsdei jellegű “kereslet” és “kínálat” határozza meg az oddsokat, vagyis maguk a fogadók áraznak be egy-egy eseményt. „X” jelölt nyeri-e meg a konkrét választást? Az „IGEN” vagy a „NEM” válasz egy határidős tőzsdei befektetésként működik, az elején nagyobb a kockázat, vagyis olcsóbban lehet venni egyiket vagy másikat, minél közelebb kerülünk a határidőhöz, annál több információ érkezik, amelynek függvényében az esélyek változnak. A bukmékeri rendszerben nem lehet visszakérni a tétet a fogadóirodától, ha menet közben romlottak az esélyeim, a tőzsdén viszont el lehet adni a terméket, amíg akad vevő, aki még bizakodik vagy kockáztat.

Például: tavaly 50 petákot tettem „X” jelölt idei választási nyerésére, vagy tavaly 50 petákért jegyeztem az idén nyáron beérő zsák kukoricát. Év elején a jelöltem ellenfelei közül ketten kiestek, így az 50 petákos „oddsomat” 60 petákért el tudom adni, vagy év elején jött a hír, hogy a gazdákat jelentősen támogatja az állam, így az 50 petákos kukoricavásárlási „oddsomat” 60 petákért el tudom adni. Az utolsó pillanatban kiderült a jelöltem nagy felháborodást keltő korrupciós ügye, a fogadási „részvényem” már csak 10 petákot ér, az utolsó pillanatban kiderült, hogy a kukoricát veszélyes méreggel permetezték, így a „részvényem” már csak 10 petákot ér. A szisztéma, hogy egy-egy fogadást piaci alapon közelítsük meg, zseniális, és jól működik. A tőzsde az egyik legmegbízhatóbb értékmérő, amely átmeneti kilengést követően minden másnál pontosabban adja meg egy-egy döntés értékét.

Játsszunk el a gondolattal, vajon a büntetőeljárásban is zajlik-e valamilyen fogadás alapon működő piac a büntetések terén. (Ez csak játék, és nagyon fogom szégyellni magam miatta.) Először nézzük meg, kik a fogadásban részvevő játékosok? Ilyen játékos az ügyész, a védő, a vádlott, és az alacsonyabb fokú bíróság, amelynek ítélete fellebbezhető. Milyen fogadást lehet kötni, amely IGENNEL vagy NEMMEL eldönthető? Felmentik-e jogerősen a vádlottat? A büntetést a maximum közelébe hozzák-e meg? A büntetést a középmérték közelében hozzák-e meg? A büntetést a minimumhoz közelében hozzák-e meg?

Ugyanakkor a játékosok nem azonos valutával teszik meg a tétjeiket, vagy nem azonos valutával vásárolnak tőzsdei terméket. Az ügyész a vádemelés és fellebbezés sikerét, végső soron ügyészi munkájának megítélését teszi föl. A terhelt a szabadságával vagy pénzével fizeti a tétet. A védő a sikerdíját és ügyvédi reputációját teszi kockára. A fellebbezhető ítéletet hozó bíró az ügyészhez hasonlóan szakmai sikerrel vagy szakmai bukással fizet a helyben hagyott vagy hatályon kívül helyezett ítéletekkel.

A büntetéseknek egyébként ténylegesen van piaca a jogegység tőzsdéjén. Az ügyészi fellebbezéseknek és a másod- vagy harmadfokú bírósági ítéleteknek feladata, hogy a nagyon hasonló cselekmények nagyon hasonló következményekkel járjanak, azaz a piac kiegyensúlyozott legyen. Ugyanakkor ezen a tőzsdén nem lehet csak kívülről bevásárolni.

A szereplők először arra fogadnak, lesz-e büntetés vagy sem. A terhelt (a védővel tanácskozva) megteszi tétjét beismeréssel vagy tagadással. Ha beismer, akkor már a büntetésre fogad, vagyis arra, hogy maximális büntetés helyett közepes mértékű büntetést kap, avagy közepes mértékű büntetés helyett a minimálishoz közelít. A beismerés akkor erős valuta, ha az eljárás minél korábbi szakaszában teszi meg a terhelt. Egy túlbizonyított ügyben az eljárás végén nem sokat ér.

Ahogy a fogadási tőzsdén, úgy itt is menet közben változhatnak az esélyek: az egyik tanú más vallomást tesz, egy vádlott hirtelen beismer, vagy az eljárás elhúzódik.  Az ügyész a vádemeléssel fogad arra, lesz-e büntetés, avagy sem. Tud fogadni mértékes indítvánnyal is arra, vajon beismer-e a vádlott az előkészítő ülésen vagy sem. A terhelt és a védő ezzel szemben arra fogad, tud-e az ügyész által felajánlott árnál kedvezőbbet kicsikarni a végén. Az elsőfokú bíróság az ítéletkor teszi meg a tétet. Specialitása, hogy gyakran egyszerre fogad az ügyésszel és a védővel szemben is.

Belátom, hogy a büntetőeljárás, mint tőzsdei fogadás kissé erőltetett analógia. Ez a tőzsde csak akkor működik jól, ha az igazság téteken felül áll.

Az elején szögezzük le: olyan, hogy titkos nyomozás, nem létezik. Régen létezett, de a hatályos büntetőeljárási törvény megszüntette. Van a nyomozás, amelynek egyes részei „nyíltak”, míg más részei tartalmazhatnak leplezett eszközöket, amelyek iratait a nyomozók – a leplezett eszköz alkalmazásának végéig – elkülönítve, zártan kezelik. (És lehet olyan része is a nyomozásnak, amely úgynevezett minősített adatokat tartalmaz.) A nyomozás ettől függetlenül egy egységnek tekinthető. Akkor minek ez a fedőnevekkel való bohóckodás?

Itt Bravo2, Foxtrott jelentkezz! Ez a mozikban jól hangzik, és kivételesen a való világban is van értelme, például a leplezett eszközöket igénybe vevő nyomozás esetén. A lehallgatás leplezett eszköz. A lehallgatást a nyomozó hatóság előterjesztése, és az ügyészség indítványa alapján a bíróság rendeli el. Ugyanakkor magát a lehallgatást nem a nyomozó, nem az ügyész és nem a bíró végzi, hanem a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatnál erre kiképzett személy. A lehallgatás tehát leplezett eszköz, amely eszköz nem feltétlenül minősített, ma már a legtöbb lehallgatást „nyíltan” végzik. De attól, hogy valami „nyílt”, nem válik egyúttal nyilvánossá is, sőt, amíg a lehallgatás zajlik, annak eredményével még a gyanúsítottat és védőjét sem kell megismertetni… értelemszerűen. Hiszen ki az a hülye, aki bűncselekményről beszélgetne, ha tudná, hogy lehallgatják. (Egyébként ismerek ilyen személyt is.)   

Főszabályként a lehallgató a felvett beszélgetéseket utólag hallgatja meg, és utólag ír róluk jelentést. Ez viszonylag vontatott eljárás. Vannak esetek, amikor a leplezett eszközzel szerzett információt a lehallgató minél hamarabb meg akarja ismertetni a nyomozóval. Egy korrupciós ügyben fontos, hogy a nyomozást végző minél hamarabb tudja meg a pénzátadás helyét és idejét, hiszen gyakran a másnap is túl későn van. A fránya bűnelkövetők ritkán igazodnak a nyomozást végzők hivatali munkaidejéhez. Ha az elkövetők este hatkor beszélik meg a találkát nyolc órára, lehet, hogy a lehallgató valamelyik nagyáruház pénztáránál éri utol telefonon a nyomozást végző személyt. És így jutunk el a címben megjelölt témához, a fedőnevekhez.

Az elrendelt lehallgatásoknál van egy fedőneve az eljárásnak is. A lehallgatónak így nem kell végig mondania a telefonban azt, hogy „a hivatali helyzettel visszaélve, kötelességszegésre irányuló hivatalos személy által elkövetett vesztegetés bűntette miatt Madárfejű Lajcsika ellen az X hatóságnál 9999Nyom/1234/2026. bü. számon indult bűnügyben” keletkezett információkat akarja megosztani a nyomozást végző személlyel. Elég, ha annyit mond, hogy a „Lábas” fedőnevű ügyben van közlendője. A lehallgatott személyeknek is van fedőnevük (jobb esetben mindenkinek más). Így a lehallgatást végző úgy tud információkat megosztani a nyomozást végző, de éppen áruházi sorban álló személlyel, hogy az másnak nem jelent semmit.

Milyen fedőnevet célszerű adni a lehallgatott személynek? Egyrészt olyat, ami alapján könnyen azonosítható a nyomozást végző személy számára. Tehát a korrupcióval érintett személynek nem célszerű a „THX31kU28” fedőnevet adni, mert a nyomozó nem fogja tudni álmából fölébredve, hogy kiről van szó. Nem célszerű sértő, megalázó fedőnevet sem választani. Lehet, hogy a „Bandzsi” fedőnévről könnyen eszébe jut mindenkinek a szembetegségben szenvedő gyanúsított, ám, egyszer majd bizonyítékként kell felhasználni a „Bandzsi” beszélgetéseit, és akkor nehéz lesz elmagyarázni a bírónak, hogy az előadó nem volt elfogult. Egyszer találkoztam olyan esettel, amikor a színházat kedvelő nyomozó a Hamlet mellékszereplőinek nevét adta meg fedőnévként. „Osrick megbeszélte Fortinbrassal, hogy Marcellus holnap fölviszi a pénzt Rosencrantznak.”  Hogy mi van? Rosencrantz és Guildentstern halott! (Lásd Tom Stoppard drámáját.)

Sokkal célszerűbb ennél egyszerűbb fedőneveket választani. Amennyiben a „Lábas” fedőnevű nyomozás korrupciós ügy, akkor legyen például a kenőpénzt elfogadó hivatalos személy fedőneve „Séf”, a vesztegető személy legyen „Borravaló”, a pénzt szállító személy „Pincér”, míg „Séf” beosztott bűntársa a „Kukta”.

Így a „Lábas” fedőnevű nyomozásban a lehallgató által a nyomozónak telefonon átadott információ valahogy így fog hangzani: „Borravaló” megbeszélte „Kuktával”, hogy „Pincérrel” holnap átküldi „Séfnek” a pénzt. Így nagy valószínűséggel a nyomozást végző is tudni fogja, mi újság, és várhatóan a bírónak sem fog megfájdulni a feje.   

Néha úgy tűnik, mintha Isaac Asimov sci-fi irodalma életre akarna kelni, és szeretne kilépni az írott sorok közül.  Nemcsak a robotok a robotika törvényeiből, hanem Gaiai is, a közös tudattal bíró bolygó. Gaia bolygón az összes élő szervezet és élettelen dolog egy óriási organizmust alkot, ami biztosítani tudja a bolygó folyamatos fennmaradását és fejlődését, eléri, hogy a bolygó optimális legyen valamennyi élőlény és élettelen számára. A közös tudat az egész bolygót áthatja, beleértve az embereket, az állatvilágot, a növényvilágot és az élettelen környezetet. Az emberek egyszerre szólnak egyesszám elsőszemélyben, és többesszám elsőszemélyben. Én /MI Gaia vagyunk – mondják.  Írásbeliségre nincs szükség a gaiai kultúrában, mert mindent a közös tudatban raktároznak el. A bolygón nincsenek bűncselekmények sem, Én / Mi nem akarunk feleslegesen ártani önmagunknak.

Az embernek az MI-ről a mesterséges intelligencia jut az eszébe. Vajon MI képes lesz az emberiség, sőt, az egész Föld kollektív tudatává válni? Az MI már most felöleli az emberiség közös tudását, mindent, ami az internetre fölkerül: tudományt, irodalmat, történelmet, zenét, emberi történeteket. Én / MI egy számítógéppel szinte mindent tudunk, amit ember tudhat. Sőt, úgy tűnik annál is többet, mert MI fejleszti önmagát.

Én/MI kíváncsiságból írtunk egy ügyészekről szóló dalt. A dalszöveget én írtam, az informatikusunk pedig a dalszövegre ráeresztette az AI zenegenerátort az általunk tisztelt és kedvelt Tankcsapda stílusában. A szövege alul van, a zene csatolva. Én – aki akkor kaptam ének-zene órán jobb jegyet, ha csak szavaltam – ledöbbentem Én / MI közös szerzeményünktől.

Egy ügyészért

Mások harcát vívod folyton!
Az igazság miért is hajtson?
Vállaidon sötét lepel,
szenvedélyed jól rejtve el.
Sértett elé tartva pajzsot,
könnyet ne érezzen arcod,
szíved nem járhatja harag,
dicsőség is másra marad!

Refrén:

Mondd, mondd, hogy mennyit ért:
igazság az esküdért!
Mondd, mondd, hogy mennyit ért:
alázat az esküdért!
Mondd, mondd, hogy mennyit ért:
szolgálni az esküdért!

Mások harcát vívod folyton!
Az igazság miért ne hajtson?
Taláron bíbor tűz lobog,
letenni többé nem fogod.
Törvényből fent tiszta él,
belőled kovácsolt acél,
még ha lelkedbe is mar,
felöltöd újra majd hamar!

Refrén:

Mondd, mondd, hogy mennyit ért:
igazság az esküdért!
Mondd, mondd, hogy mennyit ért:
alázat az esküdért!
Mondd, mondd, hogy mennyit ért:
szolgálni az esküdért!

nem vicces bejegyzés

Van, aki úgy érzi, identitásának része, hogy egyik vagy másik pártra szavaz a választáson. Van, aki úgy érzi, hogy a pártok vannak ő érte, és nem ő a pártokért, ezért szavazatával büntet vagy jutalmaz. Van, aki érzése szerint szavaz, van, aki értelme szerint. Van, aki arra szavaz, amerre a szülei, van, aki arra, amerre a gyerekei. Van, aki a múltba tekint szavazáskor, van, aki a jövőt próbálja kifürkészni. Van, aki megosztja szavazatát, vannak, akiket a szavazás oszt meg. Van, aki rajongásból szavaz, van, aki ellenszenvből. Van, aki régóta vár, hogy szavazhasson, van, aki a szavazás napján dönti csak el, hogy elmegy a fülkéhez.

Akárhogy van is, a szavazás felemelő, nemes gesztus, azt jelzi, hogy a szavazót érdekli az ország sorsa, a választással közös felelősséget vállal, áldjon vagy verjen majd miatta a sors keze.

Azonban mint mindent, a szavazást is el lehet rontani. El lehet rontani úgy is, mint a lottószelvényt, hogy az ember több ikszet húz be a megengedettnél, de el lehet rontani úgyis, hogy az eredmény bűncselekmény legyen: választás rendje elleni bűncselekmény.

Nemcsak a szavazást ronthatja el, hanem életét is az a szavazó

• aki jogosultság nélkül szavaz,
• aki az arra jogosultat a választásban akadályozza,
• aki az arra jogosultat a választásban erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel befolyásolni törekszik,
• aki az arra jogosultat a választásban anyagi juttatással befolyásolni törekszik,
• aki megsérti a választás titkosságát,
• aki meghamisítja a választás eredményét,
• aki szavazatát anyagi juttatás nyújtásától teszi függővé, és erre tekintettel anyagi juttatást fogad el.

A választás rendje elleni bűncselekmény olyan deliktum, amelyet országgyűlési választás kapcsán szerencsés esetben négyévente lehet elkövetni, ám ha az ember „él a lehetőséggel”, jó eséllyel a következő választásból kimarad, ugyanis a bűncselekmény három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, és hozzájöhet még közügyektől eltiltás.

Mi az, amit ne csináljunk?

Például:

Ne szavazzunk, ha tudjuk, hogy tévedésből kerültünk a Nemzeti Választási Iroda által működtetett elektronikus nyilvántartásba, mert igazából el vagyunk tiltva a közügyek gyakorlásától.

Ne zárjuk be a szomszédot a szavazás napján a fészerbe, csak azért, mert nem az általunk kívánt pártra akar szavazni.

Ne fenyegessük veréssel, öléssel azt, aki nem hajlandó kedvenc pártunkra voksolni.

Ne mondjuk idős rokonunknak, hogy a választást a következő hétre halasztották.

Ne ajánljunk pénzt, anyagi javakat senkinek azért, hogy arra szavazzon, akire mi akarjuk, hogy szavazzon.

Ne kényszerítsünk senkit arra, hogy szavazólapját fényképezze le és mutassa meg nekünk.

Ne vegyük rá a szavazatszámlálókat arra, hogy lejtsen a pálya.

És végül ne bocsátsuk áruba szavazatunkat, ne fogadjunk el semmi anyagi juttatást érte.

Mondd, Te kit választanál? De csak akkor mondd, ha önszántadból mondanád, egyébként senkinek semmi köze hozzá.

Aki időt nyer, életet nyer. Ez a mondás a Harry Potter és az azkabani fogoly című regényben szó szerint értendő. Itt spoiler következik, aki nem akarja megtudni a poént, az ne olvassa el a könyvet, ne olvassa el a blogbejegyzést. A lényeg, hogy Hermione kap egy úgynevezett időnyerő nevű szerkezetet Dumbledore igazgatótól, hogy az eminens kislány olyan tanórákon is részt tudjon venni, amelyek párhuzamosan futnak egymással. Olyan ez, mintha iskolás koromban a fizika fakultáció mellett a vele egyidőben futó külön matekon is részt akartam volna venni, azaz sci-fi, vagy fantasy az egész. Végül Hermione és Harry az időnyerő segítségével visszaforgatják az időt, és megmentik a kivégzésre váró Csikócsőr életét, és a kivégzésnél is rosszabb sorsra ítélt Sirius életét, plusz lelkét. Vagyis akik időt nyertek, életeket nyertek. Sci-fi közhely, hogy az időgéppel nem szabad megváltoztatni a múltat, nem mintha a múlt olyan szuper lenne, hanem mert minden jelennél lehet még szarabb jelen is.

Büntetőjogi szempontból viszont érdekes problémát okozna egy ilyen készülék. Vegyünk egy gyilkosságot. A nyomozó visszamenne a múltba, bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz segítségével titokban rögzítené az emberölést, és lejátszaná a tárgyalóteremben. Ez igazi időnyerő lenne az elhúzódó tárgyalások esetén. Ám ha már a nyomozó visszamenne a múltba, vajon nem lenne-e kötelessége megakadályozni a gyilkosságot? Például az utolsó pillanatban félreütné a lesújtó fejszét. Csakhogy ekkor az emberölésből emberölés kísérlete lenne, ami enyhébben büntetendő.

Esetleg felmerülne, hogy nem minden nyomozó vállalja, hogy a fejsze és az áldozat közé lépjen, ki tudja, hány lövetű az az időnyerő gép. Vagyis nem a lendülő kart kellene a nyomozónak elkapnia, hanem már akkor közbe kellene avatkoznia, amikor a fejszét előveszi az elkövető. Így lenne az emberölés kísérletéből emberölés előkészülete, amelynek a büntetése még enyhébb. És akkor még nem beszéltünk a bűnmegelőzési célú titkos információgyűjtésről, amelyben a nyomozó már akkor közbe avatkozhatna (lebeszélés formájában), amikor az elkövetőben még az emberölés szándéka sem alakult ki. Akkor nem maradna bűncselekmény sem. Ha a múltban eltűnik a bűn, akkor a jelenben nincs rendőr, de ha nincs rendőr, akkor ki akadályozza meg a jövőből visszajövet a bűncselekmény szándékának kialakulását?

Mielőtt valaki azzal vádolna, hogy ezt már mind megírták, csak nem képzelem, hogy föltaláltam a féregben a lyukat (értik: féreglyukat hö-hö-hö), azért az időnyerő készülék mégis jól jönne a nyomozások során, még ha a használatát nem szabályozza is a büntetőeljárási törvény.

Vegyünk egy emberölést, és azokat a tanúkat, akik saját szemükkel látták a bűncselekményt, sőt, az elkövetőt is meg tudják nevezni. A kiérkező rendőrjárőr rögzíti az adataikat. Ezt követően megérkeznek a helyszínelők, és a nyomozók is. Forró nyomon elkapják az elkövetőt, őrizetbe veszik. Innen ketyeg az őrizet 72 órája. Az őrizet legfeljebb hetvenkét óráig tart, de ebbe bele kell férnie a letartóztatási ülésnek, annak, hogy a bíró és a védő felkészüljön az ülésre. Ezt megelőzően a 72 órába bele kell férnie annak is, hogy az ügyész tanulmányozza az iratokat, megírja az indítványt a letartóztatásra. Ha az elkövetőt hétfőn hajnali 1 órakor vették őrizetbe, akkor az őrizet törvényes határideje csütörtök hajnali 1 órakor fog lejárni. A bíróság azonban hajnalban nem tart ülést, így az ülést szerda 16 óra 30 percig be kell fejezni, ehhez azonban legalább 14 órakor (általában korábban) el kell kezdeni. Az elkövetőnek és a védőnek is biztosítani kell időt a felkészülésre. Vagyis az őrizet 72 órájából 60 óra a rendőrségé és az ügyészségé. És itt van a bökkenő.

Az eljárási törvény szerint a tanú idézését oly módon kell kézbesíteni, hogy azt a címzett legkésőbb az eljárási cselekmény időpontja előtt öt nappal megkapja. A tanúkihallgatás előtti 5 nap és az őrizet 72 órája között van némi matematikai összeférhetetlenség, de csak akkor, ha a nyomozó a letartóztatást szeretné tanúvallomásokkal is megalapozni (és igen, szeretné).

A törvény tartalmaz kibúvót, amely szerint a nyomozás során, ha az eljárási cselekmény sürgőssége indokolja, az idézés oly módon is kibocsátható, hogy a címzett azt az eljárási cselekmény időpontja előtt huszonnégy órával korábban kapja meg. Ez a huszonnégy óra barátibb, mint az öt nap (120 óra), ha az őrizet 72 óráját vesszük. A gyakorlat azonban ennél bonyolultabb. A helyszínre kiérkező rendőr általában nem a nyomozó, ő biztosan nem fog idézéseket kibocsátani. A hétfő hajnalban a helyszínre érkező rendőr hívni fogja a mentőket, a szemlebizottságot, összeírja a tanúk nevét, biztosítja a nyomokat. A tanút nem lehet megfosztani személyi szabadságától vagy a helyszínen marad, vagy nem. Ha nem marad, akkor meg kell keresni, át kell nyújtani neki egy idézést. Ha a sértett nem hal bele a bűncselekménybe, gyakran megműtik, a kihallgatáshoz meg kell várni, hogy fölébredjen az altatásból. A törvény szerint ekkor kell átadni az idézést 24 órával a kihallgatás előtt. A gyakorlat szerint ekkor az iratok már az ügyésznél vannak, aki írja az indítványt, próbál időpontot szerezni a bírósági ülésre, próbálja értesíteni a védőt, stb…

Összefoglalva, a 24 órás idézési szabály lényegében tarthatatlan. Tanúvallomás nélkül letartóztatni a gyanúsítottat, vállalhatatlan. Marad az időnyerő…

avagy a nyomozások hossza és lábnyoma

Pályám kezdetén volt az ügyészségen egy számítógép, jobban mondva egyetlen számítógép volt az ügyészségen, az is az irodán. Az ügyészek kézzel megírták a vádiratot, azt a vezető reviziózta, ha kellett belejavított, ha nem kellett, akkor is. Az úgynevezett írnokok a kijavított vádiratot legépelték. Ha a vádirat több vádlottat érintett, akkor több lapot fűztek az írógépbe, a lapok közé indigót helyeztek, és ha kellő erővel ütötték le a billentyűt, akkor az indigó a legalsó lapon is megjelenítette a gépelni kívánt szöveget. (Tudja még valaki, hogy mi az az indigó?)

Ha a gépíró elütött egy betűt, akkor befűzött egy úgynevezett kiütőt, ami a tévesztést lefedte, így felül lehetett írni a rontást. (Tudja még valaki, hogy mi az a kiütő?) A legjobb leírók akár hat lapot és öt indigólapot is be tudtak fűzni az írógépbe, és addig püfölték a billentyűket, amíg ínhüvelygyulladást nem kaptak. Ha egy ügyben nyolc vádlott volt, nyolc védő meg egy bíró és a tárgyalóügyésznek is kellett egy példány a vádiratból, akkor szegény leírók akár négyszer-ötször is legépelték ugyanazt a vádiratot. Az ügyészségen leírónak azt az írnokot hívták, aki hallás után is tudott gépelni, vagyis ha az ügyész kazettás magnóra diktálta a szöveget, a leíró a magnókazettáról legépelte a szöveget. (Tudja még valaki, hogy mi az a kazettás magnó?) Ha a vezető az így legépelt szövegben átjavított egy szót, a leíró nemcsak ínhüvelygyulladást kapott, hanem agyvérzést is.

A számítógép elterjedése kész áldás volt az ügyészeknek és az írnokoknak is. Az ügyészek többsége megtanult gépelni, a vezető immár javíthatott, ahogy akart, a leírók pedig szövegszerkesztővel vezették át a javítást, és egyetlen gombnyomással annyi példányban nyomtatták ki a vádiratot, amennyiben kellett.

A nyomozások irata kezdetben jellemzően diétásan vékony volt. Ha az összefűzéshez ún. adriát kellett használni, az már nagy ügynek számított, két adria terjedelmű irat pedig sóhajtozást váltott ki ügyészből, bíróból, védőből egyaránt. Csakhogy az informatika nemcsak a bűnüldözést segítette, hanem az elkövetőket is, megkezdődött a tartalomgyártás. A korábban kézzel vagy géppel írt levél formájú bizonyítékok jellemzően rövidek voltak, hiszen kétszer is meggondolta a szerző, hogy mit írjon le, nehogy javítani kelljen. Számítógépes szövegszerkesztésnél ez már nem probléma. Az internet beköszöntével pedig a levelezés egyre pongyolábbá vált és egyre nagyobb terjedelmű lett. A nyomozati iratokat ma már nem adriában mérik, hanem gigabájtokban, majd terrabájtokban, félek előbb-utóbb a petabájt fogalmát is megtanuljuk.

Régen egy rendes bűnöző a levélben rendesen megszólította a társát, precízen megfogalmazta, hová kell elásni a szajrét, és mit kell mondani a zsaruknak, ha az alibiről faggatóznak, sőt, gyakran alá is írta a levelet és keltezéssel látta el (ha egykor szigorú volt az alsós tanító nénije). A ma lefoglalt elektronikus levelezésben a nyomozónak gyakran az alábbiakon kell átrágnia megát, míg a lényeghez nem ér: „ Na cső.” „Mizús” „Beszarás.” „Ne má” „Mondom” „????” „!!!!!” „J J” és így, a végtelenségig. Szívás. (Tudja még valaki, hogy mi az a szívás? Ja, igen, azt mindenki tudja. J)

A telefonok és számítógépek tárhelye egyre nagyobb, az emberek életük egyre nagyobb részét dokumentálják nemcsak szöveggel, hanem képekkel, felvételekkel.

Sokan kérdik, mi tart ilyen sokáig egy-egy büntetőeljárásban. A lefoglalt bűnjelek tartalmának átvizsgálása egyre több időt vesz igénybe. Ha a nyomozó szeme átugrik egy terhelő bizonyítékon, az ciki. Ha a nyomozó egy mentő bizonyítékot nem vesz észre, az justizmord.  És akkor ez még csak az átvizsgálás, ezután jöhet a bizonyítékok egybevetése, azaz az elemzés. Az az érzésem, hogy egy nagyobb gazdasági bűncselekmény során lefoglalt adatmennyiség átvizsgálása, elemzése, befogadása lassan meghaladja az ember fizikai lehetőségeit (szemének, idegrendszerének, agyának biológiai korlátait).

A mesterséges intelligencia még nem segít, mert jellemzően az ismeretlenbe kellene bűnügyi személyes adatokat feltölteni, azt pedig a törvény tiltja. Így az igazságszolgáltatásnak kellene saját mesterséges intelligenciát fejleszteni, lehetőleg rendőrségnek, NAV-nak, ügyészségnek, bíróságnak közösen, az meg nem megy, mert Magyarországon élünk mert csak. A büntetőeljárások egyre nagyobb lábnyomot hagynak maguk után a társadalomban.

Szent MI-om, milyen jó is volt az az írógép!

A „mérgezett fának mérgezett a gyümölcse” olyan igazság, amire Hófehérke, a hét törpe és talán még a gonosz mostoha is megesküdne. A mérgezett fa mérgezett gyümölcse elv úgy lenne büntetőeljárási nyelvjárásra lefordítható, hogyha mérgezett a bizonyítási eszköz, akkor mérgezett a belőle nyert bizonyíték is. Visszafordítva hétköznapi nyelvre, ha a nyomozó hatóság a bizonyítással kapcsolatban súlyos jogsértést követett el, például addig verte a gyanúsítottat, amíg be nem ismerte a bármit (is), akkor az így szerzett bizonyíték, vagyis a beismerő vallomás nem használható fel.

Ez ma már közhelynek tűnik, de ne felejtsük el, hogy régen az inkvizíció addig vallatta a rabot, amíg az a) bele nem halt, b) be nem ismert. Az eljárás eredményessége százszázalékos volt.

Az angolszász jogrendben a mérgezett fa mérgezett gyümölcse lényegében evidencia. Ha a nyomozó nem mondja fel a Miranda formulát, akkor a beismerő vallomás akkor sem használható fel, ha az elkövető mindenáron bűnhődni akar, így sok nyomozó akkor is papírról olvassa azt, ha álmából fölébresztve is el tudná szavalni.

A kontinentális jogrend azonban ismeri a relatív eljárási jogsértés fogalmát, ami úgy lenne lefordítható mezőgazdasági nyelvre, hogy a kicsit beteg fa még hozhat szép és ízletes almát. Vagyis egy nem jelentős és nem szándékos eljárási hibának még nem kell feltétlenül bizonyítékvesztéshez vezetnie. 

Van a büntetőeljárási törvénynek egy olyan közelmúltbeli módosítása, amely a mérgezett fa mérgezett gyümölcsének elvét a mérgezett gyümölcs magjára is kiterjesztette. A mérgezett mag egyezség esetén merül föl. Az egyezség azt jelenti, hogy az ügyészség és a terhelt a vádemelés előtt egyezséget köt a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről és ennek következményeiről.

A korábbi szabály úgy szólt, hogy ha az ügyészség és a terhelt nem kötött egyezséget, a terhelti kezdeményezés, valamint az ezzel összefüggésben keletkezett ügyiratok bizonyítékként, illetve bizonyítási eszközként nem használhatók fel, azok nem képezik az eljárás ügyiratainak részét. Ebben az esetben az ügyészség az egyezség megkötésére irányuló kezdeményezésről nem tájékoztathatja a bíróságot. Ez még csak nem is a mérgezett fa effektus, hanem garanciális szabály.

Az, hogy az egyezség bármely okból nem jön létre, az még nem jelent eljárási szabálysértést, legfeljebb annyit, hogy a vádlotti kereslet és az ügyészi kínálat nem találkozott a büntetések piacán. Ugyanakkor teljesen jogos, hogy a tárgyaló bíró ne tudjon arról, hogy a vádlott korábban egyezkedni próbált, hiszen ettől nehezen tudna gondolatban eltekinteni, különösen, ha mérlegelnie kell majd a bűnösség vagy ártatlanság kérdését.

A jogszabálymódosítás azonban úgy rendelkezik, hogy az egyezség meg nem kötése esetén ne csak a terhelti vallomás és kezdeményezés ne legyen felhasználható, hanem az annak alapján beszerzett bizonyítási eszköz sem. Elvileg ez lehet jogos is, ha a csúnya ügyész csak úgy tesz, mint aki egyezséget akar kötni, de igazából nem, mert csak egyéb bizonyítékokat akar beszerezni (ügyész gonosz nevetést hallat: hi-hi-hi).

A gyakorlat azonban nem így működik. Az ügyésznek az egyéb bizonyítékokat hivatalból be kell szereznie, nem elégedhet meg az egyezségi kezdeményezésben tett vallomással. Márpedig sok esetben az egyéb bizonyítékok megrengetik az egyezkedő terhelt szavát.

Vegyünk egy példát: egy emberrablás egyik gyanúsítottja egyezséget kezdeményez, ajánlata szerint felfüggesztett szabadságvesztésért cserébe, megmondja, hol van a sértett. Az ügyészség ebbe belemegy, mert mégis jó volna, ha a sértett előkerülne. Az elkövető azután megmutatja, hova ásta el. A hatóság kiássa a sértettet, a boncolás, a halottszemle és az egyéb bizonyítékok alapján kiderül, hogy az elkövető ölte meg, ráadásul különös kegyetlenséggel. Szívás! Az ügyészség nem köti meg az egyezséget, mert ad 1/ a minősítés nem emberrablás, ad/2 ilyen cselekményért a felfüggesztett szabadságvesztés törvénytelenül enyhe.

Az új szabály szerint nemcsak a terhelti vallomást nem lehet felhasználni, hanem az annak alapján beszerzett bizonyítási eszközöket sem; lásd halottszemle, igazságügyi boncolás adatait stb. Mit csináljon az ügyész? Ássa vissza a holttestet?

A mérgezett fa mérgezett gyümölcsének mérgezett magjából megjóslom, hogy ilyen feltételek mellett az egyezségek száma csökkeni fog. 

Mi újság Wágner Úr?

esküszöm, nem ittam egy kortyot sem, a bélrendszerem termeli az alkoholt

-Mi újság, Wágner Úr? Már megint ittas állapotban vezeti ezt a lopott cirkálót?

-Esküszöm, Biztos Úr, egy kortyot sem ittam, amióta az eszemet tudom! A szervezetem termeli az alkoholt!

Wagner úr Rejtő Jenő ikonikus regényalakja, teljes neve: Wagner Rinaldo-Rinaldini, születési neve: Zaturek Manfréd, aki ”elefántszerűen csúnya, krokodilszerűen derűs és jóindulatúan közönyös, de zsebkésvetésben olimpikon lehetne. Ráncos, bibircsókos, fogatlan és széles szájú, vén arcán hosszú, búzakék szakáll vonul félkörben”. Wagner Úr egyben idült alkoholista, folyamatos részegsége több mint mámor: gyakran dionüszoszi látomások, filozofikus marhaságok forrása.

A fenti rendőrjárőr előtti elképzelt védekezés azonban még tőle is abszurd lenne, mi az, hogy nem ivott, hanem a szervezete termeli az alkoholt. Képtelenség!

Az igazság azonban ennél bonyolultabb. Az orvostudomány állítólag ismer olyan ritka genetikai rendellenességet, amelynek hatása, hogy a gyomor a cukortartalmú ételeket alkohollá erjeszti, ezáltal akaratlanul is gyakori alkoholos befolyásoltsággal kárhoztatja tulajdonosát. Nem tudom, melyik a kellemetlenebb, a délvidéki szélvihar okozta gyomorbetegség vagy az ittas állapot (na, jó, azért mindkettőt el tudom képzelni elbeszélések alapján :)). Mindenesetre az említett genetikai rendellenesség nem okoz olyan permanens, egyetemes részegséget, amelyben Wágner úr szenved, amelyet Wágner úr élvez, a rendellenesség mindössze enyhe fokú alkoholos befolyást idéz elő napjában akár többször is.

Játszunk el a gondolattal, hogy egy ilyen beteget (Wágner úr inkább áldásnak mondaná, mint betegségnek) tetten érnek vezetés közben. Játszunk el azzal a gondolattal is, hogy a fenti védekezést hallva, az intézkedő rendőr a röhögéstől nem távozik az élők sorából (lásd: büntethetőséget megszüntető ok), és az ügyész (akinek köztudottan nincs humora) is komolyan veszi azt egy igazságügyi szakértői kirendelés erejéig. Vajon büntethetőséget kizáró ok-e a betegség, különösen, ha az illető tisztában van annak hatásával.

A Btk. szerint az ittas járművezetést az követi el, aki ittas állapotban vasúti vagy légi járművet, gépi meghajtású úszólétesítményt vagy közúton, illetve közforgalom elől el nem zárt magánúton gépi meghajtású járművet vezet.    

Wágner úr azzal védekezne, hogy ő nem volt ittas állapotban, mert sajnos napok óta nem is ivott, csakhogy nem a vezetőnek kell ittasnak lennie, hanem az állapotának, azaz a bűncselekmény szempontjából közömbös, hogy az alkoholt megitta, inhalálta vagy intravénásan jutott hozzá. (Érdekességképpen: az 55/1953. (XII. 4.) MT rendelet még azt bűntette, aki szeszes ital hatása alatt lévő állapotban vezette a gépjárművet, vagy vezetés közben szeszes italt fogyasztott.)

A jogirodalom ismeri az ún. abortív patológiás részegséget, mint önhibán kívül eső kóros elmeállapotot. A lényege, hogy az ilyen részegségben szenvedő személy egészen kis mennyiségű alkoholtól is olyan állapotba kerül, amely személyiségétől idegen cselekvésre sarkallja (például mise közepén ellopja a templomból az oltárképet). Az abortív patológiás részegség jó védekezés lehet… egyszer. Aki egyszer megtudta, hogy már csekély alkoholtól is (büntetőjogilag) vállalhatatlan lesz, az ne igyon többet.  

Nem tudok olyan konkrét ittas járművezetésről, ahol fölmerült volna a szervezet termelte alkohol problémája. Az ittas járművezetés jogi tárgya a közlekedés biztonsága, és az élet, a testi épség védelméhez fűződő társadalmi érdek. Aki tudja önmagáról, hogy ittas állapotban van, az ne vezessen független attól, hogy önhibából került ilyen állapotba, vagy mások megviccelték, esetleg a szervezetének a tréfája.

Így van ez, sajnos, Wágner úr, drága sztrovacsek barátom!

ha akarom médiatartalom szolgáltató

Régen az számított újságírónak, aki újságba írt legalább olyan szinten, hogy a lapot kisebb-nagyobb példányszámban megvegyék. Ott volt a rettegett fogalom, a remittenda, ami a visszárut, azaz a lapterjesztőknél eladatlanul visszamaradt nyomdai terméket jelentette (lásd.: Y generációs időszámításunk előtt 30 évvel). A technika fejlődésével megszülettek a motorizált újságírók; a rádióriporterek, műsorvezetők, később a tévés riporterek, tévés műsorvezetők. (Ekkor már a remittenda a távkapcsoló használatát jelentette.) Ezzel együtt az újságírók jogi megítélése egyszerű volt; újságíró az, akinek van valamilyen újságírói igazolványa (jó esetben iskolája is).

Azután az internet megjelenésével minden bonyolulttá vált. Az internetes hírportálok, újságok még hagyján, ők még többé-kevésbé úgy működtek, mint az írott sajtó: volt szerkesztőségük, voltak külső és belső munkatársaik. Csakhogy megjelentek a youtuberek, influenszerek, tiktok huszárok. (Remittenda nuku, pedig csak két követője van, akiből egyik az anyukája.) Akkor ki is számít ma újságírónak?

A büntetőeljárási törvényből – a gordiuszi csomók átvágására specializálódott jogalkotói virtuozitással – egyszerűen törölték az újság és az újságíró fogalmát. Mi van helyettük? Aki a nyilvánosság tájékoztatása céljából a bíróságtól, ügyészségtől vagy nyomozó hatóságtól tájékoztatást kér – ideértve a kép-, hang-, vagy a kép- és hangfelvétel készítésére vonatkozó engedélyt is -, indítványában köteles közölni a nevét, nem természetes személy esetén megnevezését, valamint elérhetőségét és azt, hogy a nyilvánosságot hogyan – különösen mely médiatartalom-szolgáltató vagy egyéb, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás útján – tájékoztatja. Vagyis az újságíró helyett (mellett, nélkül stb…) van a médiatartalom-szolgáltató és van az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó.

Nem vitatom, ez jelentheti a média demokratizálódását is, meg azt, hogy a büntetőeljárási törvény halad a korral. Csakhogy. Egyik ismerősöm tizenkét éves kislánya egész életét közvetíti a… (majdnem azt írtam, hogy Facebook-on, ó, én boomer!) Tiktokon. 7 óra 10 perc: fogat mos (X cég ütvefúrós fogkeféjével, amire Y cég buborékhabzású fogrémét keni). 7 óra 30 perc: megreggelizik (Z cég mindenmentes csirkehúsos chia pudingját). 7 óra 50 perc: sminkel (sötétített szájfény az …-tól, betonhatású alapozó a…-tól, pasifogó parfüm anyukája táskájából). Iskolába menet (8 óra 15 perc) egy kis társadalmi célú bejegyzés (köcsögség, hogy Piroska néni óra előtt elszedi a telefonját, pedig nem is kapta rajta őt biológia órán, hogy posztolgat, csak Piroska néni délután maga is fent járt a social médián, kár volt őt ismerősként bejelölni). Nem szaporítom a szót, ez a tizenkét éves kislány igazi médiatartalom-szolgáltató: napi 30 bejegyzéssel, 20 követővel (19 osztálytárs + 1 feltételes szabadságát töltő ismeretlen pedofil) és posztonként 19 lájkkal (Emma nem lájkolja, mert ő egy hülye p.)  Vagyis ha a kiscsaj egy bűnügyben az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtásának reményében rákérdez arra, hogy a meggyilkolt énekesnő tetemét milyen sminkkel tartósítják (buli után ő maga is hullafáradt és hullasápadt), akkor adott esetben egy főügyész, rendőrségi vagy bírósági vezető dönthet arról, kívánja-e ilyen módon tájékoztatni a nyilvánosságot, avagy nem. (A helyes válasz a második.) Ha száz youtuber és 150 influenszer kérdez valami hasonlót vagy még ennél rosszabbat (esetenként viszont elég jót), ez az informatikai nyelven túlterheléses támadásnak felel meg.

Még mielőtt bárki könnyekben törne ki a főügyészek, rendőrségi és bírósági vezetők túlterheléstől terhes keserű sorsán (trolloknak egy kis segítség: vigye el őket a radai rosseb), tegyük föl a kérdést: de mi a helyzet az újságírói titoktartással a médiatartalom-szolgáltató és az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó esetében? Köteles-e a példánkban említett tizenkétéves kislány beárulni bejegyzésének forrását, vagyis kitől tudta meg, hogy Pistike törte be a lányok tornaöltözőjének ablakát?

A kérdésre megtudhatja a választ a jövő héten. (Vagy nem.)

ha akarom médiatartalom szolgáltató

„Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: »úr ír«.” Az író ember teremtéstörténete kezdődik így Karinthy Frigyes Tanár úr kérem kötetében. Az úr tollat ragadott, és írt. Írt novellát, regényt, publicisztikát. Kellett hozzá egy úr (úrhölgy) egy toll, némi papír, egy nyomda. Az író, az újságíró tisztában volt azzal, mi a különbség az „úr ír” és az „ír úr” között, vagy ha mégsem, akkor fennakadt a szerkesztőn, nem került nyomdába a műve. Legfeljebb azzal vigasztalhatta magát, hogy ő egy meg nem értett zseni, ami részben igaz volt; a meg nem értett részben. A Tanár úr kérem a tanulók érettségi vizsga előtti eposza, az értelmiséggé válás Odüsszeiája. (Egy ilyen mondatot például a szerkesztő nem engedett volna leírni. J) Az érettségizett ember immár hordhatott hosszú nadrágot, és gimnáziumi tanulmányai alkalmassá tették arra, hogy egészséges rálátása legyen a világra: belpolitikától külpolitikáig, művészetektől a gazdasági helyzetig, társadalmi pletykáktól a bűnügyekig.  

Az író ember fejlődéstörténetének mai szakasza, hogy az „úr ír”-hoz nem kell se toll, se papír, se nyomda, se szerkesztő, se érettségi. Az „úr ír” ma inkább az „úr médiatartalmat gyárt” jelentéssel bír. Sőt, ez is meghaladott, hiszen a médiatartalmat sokszor már nem is ember (úr vagy úrhölgy) gyártja, hanem mesterséges intelligencia. Idő kérdése, és MI riporter fog tájékoztatást kérni az ügyészségtől, az ügyészség MI sajtószóvivője útján válaszol, válaszát sok-sok kis MI fogyasztó fogja emésztgetni. Kicsit előre szaladtam az időben, ez még nem 2026. év realitása, ez majd csak 2027-ben lesz így.

Ma már nincsen meg nem értett zseni, legfeljebb csekélyebb elérést produkáló influenszer, blogger, vlogger, youtuber. A sajtó (bocsánat: média; bocsánat: médiaszolgáltatás; megint bocsánat: információs tartalommal összefüggő szolgáltatás) fejlődését fel lehet fogni az újságírás demokratizálódásaként is, az írott sajtó, a televízió, a rádió, az internetes sajtóorgánumok, és a médiaszolgáltatók más-más rétegeket érnek el, és az egész emberi populációt lefedik. (Igen, lassan a csecsemőket is: lásd MI által generált nyugtatózene.)

Elitista sznobként azért az érettségi hiányzik. Karinthy író ura nem kérdezett volna olyat az ügyészségtől, hogy az ügyészség letartóztatta-e az elkövetőt, vagy milyen nyomozási cselekményeket tervez az ügyészség a vádemelést követően bírósági szakba jutott ügyekben. Elitista sznobként néha a szerkesztő is hiányzik. A hitelesség szenved csorbát, ha egy médiatartalom-szolgáltató vagy információs tartalommal összefüggő szolgáltatást végző intézmény szerkesztő hiányában azt közli, hogy az ügyészség eltussolt egy olyan ügyet, amiben már gyanúsított is van, mert a szerző nincs tisztában azzal, hogy a nyomozást a rendőrség vagy ügyészség nem közvetíti élőben, és az nem eltussolás, hogy nem válaszol olyan kérdésekre, hogy kit hallgatnak le éppen, vagy kinél terveznek kutatást, szemlét.

Ha a szakmámat illetően azt észlelem, hogy egy médium hülyeségeket ír, akkor megkérdőjelezem a szakmámon kívül eső cikkek – gazdasági, orvosi, pedagógusi témákat érintő publicisztika – hitelességét is. Csak remélni tudom, hogy a közgazdászok, orvosok, pedagógusok is így vannak ezzel.

Igen, tudom, a hírverseny. Mire egy szerkesztő a maga régies módján (boomer módján) átolvas valamit, addigra a konkurenciában már meg is jelenik a hír. (Mint tudjuk, a tegnapi hír már nem is hír, a mai hír meg azért nem hír, mert nem igaz.)

Nem nyafogni akarok, mert ez van. Ma már az újság kifejezés is kiveszett magából a büntetőeljárási törvényből is, mint a nyilvánosság tájékoztatásának eszköze. Van helyette médiatartalom-szolgáltató és az információs tartalommal összefüggő szolgáltatás. Ha akarom, újságírók…

Hogy is viselkednek a „ha akarom újságírók” a büntetőeljárási törvényben? Ez itt a cliffhanger. Folytatjuk!

Régen minden jobb volt. A régi öregek voltak igazán öregek, ezek a mai öregek valahogy olyan fiatalok. Nem lehet engem azzal vádolni, hogy ne bírnám a hamis nosztalgiát, tudományos érvekkel tudom alátámasztani, régen én magam is fiatalabb voltam.

Régen még a kábítószer elleni küzdelem is könnyebb volt. A rendőr és az orvos már az előállított személy magatartása alapján be tudta lőni, mit fogyasztott az illető. A hang, a fény és az érintés megváltozott érzékelése, a testhőmérséklet emelkedése, felfokozott érzelmi reakciók, fogak összeszorítása, izomgörcsök, hidegrázás és izzadás – ecstasy-ra utalt. Zavart gondolkodás, zavarodott viselkedés, szorongás, depresszió, heves, indulatos viselkedés, pánikrohamok, kitágult pupillák, nyugtalanság, ingerlékenység, hallucinációk, paranoia – kokaint sejtetett. Tágult pupillák, a bőr elszíneződése, a koordináció elvesztése, eufória, az idő és a tér érzékelésének torzulása, hallucinációk, zavartság, paranoia, émelygés, hányás, szorongás, pánik, tehetetlenség és önpusztító magatartás – íme a jó öreg lsd.

Az orvos nagy valószínűséggel meg tudta állapítani, hogy az illetőt nyugtatóval kell kezelni, vagy nyugodtan hagyni kell az őrjöngést, persze gumifallal bélelt, zárt osztályon.

Azután jöttek az új pszichoaktív anyagok, amelyeket valami kétes laborban állított elő valami kétes egyén. Aki pedig beszedte a szert, az nagy valószínűséggel művelt olyan dolgokat, amelyeknek akut kezelése meghaladta az orvostudomány jelenlegi és jövőbeli állását. Volt, aki „csak” meztelenül futott a Duna partján, más megpróbálta kiszedni a bőre alá befurakodott bogarakat, volt olyan is, aki simán megkísérelte meghámozni önmagát. Az orvosnak meg fogalma sem volt, hogy egy kezelés halálos hatással lesz-e rá, vagy éppen megmenti az életét.

Nemcsak a jogalkalmazó futott a betépett ember után, de a jogalkotó is futott az újabb és újabb kotyvalékok után, amelyek kémiai képletén épphogy módosított valamit az alvilági kémikus, és az anyag hipp-hopp kikerült a katalógusból, holott ugyanolyan hatása volt, mint katalogizált társának, vagy még olyanabb. Ideje volt, hogy a jogalkotó átvágja a gordiuszi kenderszálat, és kiegészítse a meglévő kábítószer-bűncselekmények körét a „Tudatmódosító anyaggal visszaélés” elnevezésű újabb tényállással, amely a kábítószernek nem minősülő, nem emberi fogyasztásra szánt anyagok kóros élvezetszerzés céljából történő kínálását, átadását, forgalomba hozatalát és kereskedelmét hivatott büntetni.

(Kedves Madárfejű Lajcsika! Igen, tudom, hogy az alkohol is képes kóros élvezetszerzésre, de az alkoholt emberi fogyasztásra szánják. Igazad van, vannak szexuális szerek, amelyek alkalmasak élvezetszerzésre, de azokat is emberi fogyasztásra szánják, és csak nálad váltanak ki kóros hatást. Tudom, egyes politikai műsorok sem valók emberi fogyasztásra, és kórosak is, de nem az élvezetszerzést célozzák, hanem az ellenkezőjét. Tudod, mit? Vitázz inkább a jogalkotóval!)

Nos, az új bűncselekmény tárgya minden, ami nem minősül kábítószernek, és amit nem emberi fogyasztásra szántak, de kóros élvezetszerzés céljából adnak át, kínálnak, hoznak forgalomba vagy kereskednek vele. Vegyük például az építőipari áruházak polcain sorakozó hígító szereket. Ha azokat festék hígítása céljából kínálják, az rendben van, de ha valaki zacskóban árulja másnak szipuzás céljából, bűncselekményt követ el. Vannak patkánymérgek, amelyektől a patkány kinyiffan, mondjuk az ember is egy idő után, de előtte még jól érzi magát tőle (állítólag) – vagy nem. Nos, az ilyen méreg árulása patkányirtás céljából: OK; kóros élvezetszerzés céljából, nem OK.

Minden kóros élvezetszerzés céljából kotyvasztott új anyag, szer ilyen célú hasznosítása bűncselekmény még akkor is, ha katalogizálás szempontjából lemaradt vele az orvos, vegyész vagy jogász. Lesznek fanyalgók, de ha kevesebb zombi marad az utcán, már megérte.

Régen a nyomozók voltak a sztárok, ma az elkövetők. Könnyű ennek valóságát belátni, csak fel kell lapozni (klikkelni) a médiát. A gyilkosság nem más, mint egy közismertséget hozó médiabejegyzés, a sorozatgyilkosság pedig egyenes bevezetés a filmsorozatok világába. A gyilkosok beépülnek a popkultúrába, sztárokká válnak, szemben a rendőrökkel és áldozatokkal, ez utóbbiak szerepe úgyis csak annyi, hogy hétköznapi valójuk irritálta a „nagyembert”. A gyilkosról azonban mindent megtudunk, hogy emberi lény, hogy traumái vannak, mert anyukája nem szerette, apukája ugyan szerette, de nem hétköznapi értelemben… Szar az élet. Gyermekkorában az alig féléves kiscicája is elpusztult, igaz, ő maga fojtotta vízbe. Barátnője sosem volt, mert a lányok nem ismerték föl benne a mély érzéseket, vagy éppen azért, mert szerencséjükre fölismerték. Persze rajtuk kívül is sokan élnek traumákkal telten, akik nem lesznek gyilkosok, de mi érdekes lenne egy gyilkos nélküli áldozatban.

A gyilkos persze érdekes, lehet őt borzongva sajnálni, a társadalmat hibáztatni, megpróbálni megérteni őt, kigyógyítani abból a devianciából, hogy szeret ölni. Könnyű így eljutni „a gyilkos kivégzése is gyilkosság” igazságától (én magam is ellenzem a halálbüntetést), az életfogytig tartó szabadságvesztés tagadásáig. Milyen lehet az élet a cellák között az újrakezdés reménye nélkül… akár az emberölés újrakezdésének reménye nélkül. Vállalja csak a társadalom a kockázatot, hogy aki egykor szeretett gyerekeket, nőket ölni, mert húsz évig nem ölt gyerekeket vagy nőket (olyan helyen volt, ahol nem fért hozzájuk), szabadulva is jól fog viselkedni. Addig is, micsoda dolog, hogy a számos rajongó közül bárkit feleségül vehet, de a házasságot már nem hálhatja el? Hogy nem nyilatkozhat az általa elkövetett borzalmakról? Hogy nincs odabent széles sávú internet? Hogy nem mehet el a róla szóló könyv vagy film bemutatójára? Hogy nincsenek szerzői jogai azon gyilkosságok vonatkozásában, amelyeket ő követett el! Ne mááá, saját gyilkosságaira sincsenek szerzői jogok?

Az utolsó szolgálat című könyv olyan mű, amely nem a gyilkosokról szól, a legtöbb elkövető monogrammal szerepel benne. A könyvben még csak nem is a szerzők számítanak, hanem azok a rendőrök, akik szolgálat közben vesztették életüket az elmúlt harminc évben. Ezek a rendőrök nem sztárok voltak, hanem hősök. Mások életének védelmében adták sajátjukat, pedig nekik is volt életük! Voltak gyerekeik, házastársuk, szüleik. Voltak álmaik, elképzeléseik, jobb és rosszabb perceik. Közös bennük, hogy utolsó szolgálatuk során ezek az álmok a semmibe hulltak, illetve hullottak volna, ha a rendőrség hőseinek történeteit a Ludovika Egyetemi Kiadó nem adta volna ki a Nemzeti Védelmi Szolgálat ötlete és szervezése alapján.

Az itt szereplő rendőrök feláldozták életüket, mégsem tekinthetők áldozatnak, mert hivatásuknál fogva kockázatot vállaltak, szolgáltak és védtek… másokat. Többen közülük még halálos sebbel is azon voltak, hogy ártalmatlanná tegyék azokat, akiknek mások élete semmit sem jelent. Ezzel együtt sem váltak sztárokká, életükben sem törekedtek erre. Nem készült róluk filmsorozat, és remélhetőleg nem készül majd második kötet, de még újabb fejezet sem folytatásként. Ennek ellenére a kötet megjelenése már önmagában siker: mert örök emléket állít a Magyar Rendőrség hőseinek.

Occam borotvája az a filozófiai elv a jelenség leírásában, ami kimondja, hogy két egyformán jó magyarázat közül az egyszerűbbet érdemes választani. Ha a szavannán egy természetbúvár olyan kisebb lószerű lényeket lát, amelyek csíkosak, tudományos szempontból eredményesebb zebracsordára gyanakodni, mint azt vizsgálni, vajon tömeges kanyarójárvány tört-e ki az albínó pónilovak között. Utóbbi vizsgálata csekély valószínűséggel vezet orvosi-élettani Nobel díjhoz. Occam borotvája azért borotva, mert amennyiben egy jelenségre egyszerű, közérthető, ellentmondásmentes és életszerű magyarázat van, akkor Occam borotvájával le lehet metszeni minden más nyakatekert, az élettől elrugaszkodott verzió vizsgálatát.

Sajnos a jogtudósok között Occam borotvájának éle gyakran kicsorbul, a jogdogmatika néha legyőzi a józan észt, vagy a zebrákat.

Nemrég a jogalkotó jelentős mértékben módosította a büntető törvénykönyvet a kábítószerrel összefüggő bűncselekményekkel kapcsolatban. Példának okáért a testi sértés súlyosabban minősül, ha úgy követik el, hogy az elkövető a cselekményt megelőzően – annak elkövetésével összefüggésbe hozható módon – kábítószert fogyasztott.

A joggyakorlat kialakítása érdekében ilyenkor tudományos tanácskozások, műhelymunkák indulnak, tudományos dolgozatok születnek. Ezek fontos történések a jogalkalmazók életében, a jogegység megteremtése kiemelkedő érték egy jogállamban, és néha nem árt, ha ez a jogegység nem évtizedek alatt alakul ki, hanem mindjárt a jogalkalmazás elején. 

Az elején meg lehet például állapodni abban az elvi kérdésben, hogy ha az elkövetőt felelősségre vonják azért a minősített esetért, hogy bántalmazott valakit, kábítószer hatása alatt, meg kell-e büntetni külön a kábítószerfogyasztás miatt is. Vagyis nem esik-e ez az úgynevezett kétszeres értékelés tilalma alá. Ha az a körülmény, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott megjelenik a testi sértés miatt kiszabott súlyosabb büntetésben, akkor igazságtalan lenne megbüntetni külön azért, mert kábítószert fogyasztott. A kábítószerfogyasztással összefüggésben elkövetett testi sértést nem lehet kábítószerfogyasztás nélkül elkövetni. Ezt simán viszi Occam-borotvája. A jogalkotó arra a társadalmi problémára reagált, amikor a bódult figura azt sem tudja, hol van, azt sem tudja ki ő, de a szertől felpörgött, és ezt a pörgést le kell vezetnie az első szembejövőn, akit orrba vág. A jogalkotó nyilvánvaló szándéka az volt, hogy az új minősítő körülménnyel megemelje a könnyű és súlyos testi sértés büntetési tételkeretét, ezáltal próbálja, ha nem is megelőzni, de csökkenteni a kábítószeres öncélú bántalmazásokat; nem pedig az, hogy a kábítószerest furmányos módon különböző jogcímeken büntesse meg ugyanazon kábítószerezés miatt.

Ilyenkor szokott fölhorgadni a borostás jogdogmatikus, aki nem vásárolt be annak idején Occam borotvájából. „Na, de hát, kérem szépen”, mit is jelent az, hogy az elkövető a cselekményt megelőzően – annak elkövetésével összefüggésbe hozható módon – kábítószert fogyasztott? Ha öt évvel ezelőtt fogyasztott kábítószert, és a sértett buktatta le, majd az elkövető a szabadulását követően verte meg a sértettet, akkor a verés összefüggésbe hozható-e az öt évvel ezelőtti kábítószer fogyasztással? Miért nem fogalmaz pontosabban a jogalkotó? És mi van akkor, ha egy apa azért veri meg a gyerekét, mert a gyerek kábítószeres, és korábban az apa is kábítószert fogyasztott, és ennek káros hatásaitól akarja megkímélni csemetéjét az atyai pofonokkal? És mi van akkor, ha ….?

Ilyenkor szoktak ellentétes döntések születni, az ellentétes döntésekből születnek a közzétett bírósági határozatok, jogegységi döntések, tudományos cikkek. Pedig ha valaki szabadulása után azért veri meg a másikat, mert lebuktatta a kábítószerrel visszaélés miatt, az aljas indokból elkövetett testi sértés, amire már korábban is gondolt a jogalkotó, ez a jelenség nem kívánt jogszabálymódosítást.

Az álproblémák és álmegoldások felvetését követően általában Occam borotvája szokott győzni, de van úgy, hogy az álprobléma megoldására jogszabálymódosítás kell, ami olyan új álproblémákat vett föl, amitől maga Occam is szakállt növesztett volna. A jogtudományban néha nehéz a zebrát zebrának tekinteni és nem génhibás kaukázusi kutyának.     

Ügyszám: Tük. 1.000.000/6-2/2125.

                                                                                              2. számú példány

„Szigorúan titkos!”

 „Lelőni azt, aki olvasta!”

Minősítő: Madárfejű Lajcsika alföldi ellentengernagy

Beosztása: A Büntetőjogész legfőbb alosztályvezetője

Érvényességi idő: 2055. év február 31. 

Jó lenne egyszer s mindenkorra lerántani a misztikum leplét a minősített adatokról. Nincsen olyan fontos emberekből álló titkos társaság, amelyik a minősített adatokat öncélúan gyártja vagy olvasgatja, hogy csak a bennfentesek tudhassák, létezik magyar UFO, és másnak nem mondják meg, mert bi-bi-bí…

A minősített adat olyan, egyébként közérdekű, mindenkire tartozó adat, amellyel valakinek dolga, munkája van, és amely adat, ha idő előtt kiszivárog, akkor az sértené vagy veszélyeztetné azt a tevékenységet, ami szintén a közérdeket szolgálja – ez utóbbi közérdek időlegesen fontosabb annál a közérdeknél, hogy ezt az adatot mindenki megismerhesse. (Ennél bonyolultabban nem tudtam megfogalmazni, sőt, a törvény sem.) Vegyünk néhány példát:

Azt az adatot, hogy Madárfejű Lajcsika nagyon csúnya, nem lehet minősítéssel védeni (jogszerűen), mert egyrészt nem közérdekű, másrészt Lajcsika csúfságát mindenki megismeri, aki szembe jön vele az utcán. Ha Lajcsika azért olyan csúf, mert gyermekkorában kísérleteztek rajta, így ma már biológiai fegyvernek minősül, mert dermesztő a látványa, ez az adat ugyan már nem magánadat, mégsem lehet minősítéssel védeni, hiszen az emberkísérlet bűncselekmény. Márpedig jogszerűen minősítéssel nem védhető az az adat, hogy valakik bűncselekményt követtek el szegény Lajcsi sérelmére, és így nem akarnak lebukni.

Tegyük föl, hogy Madárfejű Lajcsika azért olyan csúf, mert ilyenre maszkírozták, és ő igazából egy fedett nyomozó vagy titkos szolga, és az igazi neve sem Madárfejű Lajcsika, mert ilyen hülye név nincs a világon, valójában Tehénarcú Töhötömnek hívják. Ez az adat jogszerűen minősíthető, hiszen legitim bűnüldözési érdek, hogy ne derüljön ki egy fedett nyomozóról, hogy rendőr, mert akkor senki nem ad el neki kábítószert. A minősítés időtartama alatt nyilván fontos érdek, hogy ne derüljön ki a titkosszolga valódi kiléte, mert az élete, szabadsága veszélybe kerül, azután meg senki nem vállal ilyen szolgálatot ilyen feltételek mellett.

Létezik azonban olyan eset, amikor minősített adatot olyan személy is szükségszerűen megismer, akinek eredetileg nem lett volna dolga vele. Képzeljünk el egy kémkedés miatti nyomozást, ahol a kém letartóztatásban van, így szükségszerűen van védője is. Egyik lehetőség az lenne (nem a törvényes), hogy az ügyvéd se ismerje meg azt a szigorúan titkos adatot, aminek megszerzése miatt védence éppen büntetőeljárás hatálya alá került. Ilyenkor egy védői perbeszéd úgy hangzana, hogy védencem ártatlan, mert csak. Ez nyilvánvalóan nem lehetséges, vagyis a védőnek szükségszerűen minősített adatot kell megismernie ahhoz, hogy feladatát ellássa. A védő tehát belenézhet a minősített adatba, de felhívják a figyelmét, hogy a minősített adatot nem oszthatja meg mással, mert azzal bűncselekményt követ el.

Ha egy olyan nyomozás zajlik, amely több minősített adatot tartalmaz, és más szervektől, személyektől is bizonyítékokat kell beszerezni, akkor a nyomozó hatóság vakaródzhat, hogy már maga a kérdés is tartalmaz-e olyan adatot, amely önmagában minősített. Ne feledjük, nem az irat a minősített, hanem az adat. Ha a konkrét irat nem tartalmaz minősített adatot, akkor arra minősített adattal visszaélést sem lehet elkövetni, még akkor sem, ha ez áll rajta. Ha Madárfejű Lajcsika a kém, és az a bizonyítandó kérdés, megfordult-e egy bizonyos étteremben (ahol az adatok szerint a titkos találkozója volt), akkor a pincért nem kell megesketni arra, hogy megtartsa a minősített adatot, hiszen nem az a minősített adat, hogy ebédelt-e Lajcsika valaha is az étteremben.

A nyomozó hatóságok tagjai előszeretettel iratnak alá úgynevezett titoktartási nyilatkozatot azzal a személlyel, akinél puhatolóztak. Ha ez a titoktartási nyilatkozat nem tartalmazza a minősítő nevét, beosztását, a minősítés érvényességi idejét, de tartalmazza azt, hogy már az is titok, hogy az illető beszélt vele, ráadásul az aláírt iratot nem helyezik el a minősített iratok tárolását célzó páncélszekrényben, hanem az aláírónál hagyják, nos, az a titoktartási nyilatkozat így is közokirat. Közokirat, mert közhitelesen tanúsítja, hogy a nyomozó nem ért a minősített adatokhoz.

Készítette és gépelte: Madárfejű Lajcsika

Készült: 2 példányban (1 példány 2 oldal)

Kapja: 1. példány az utókornak

         2. példány a Büntetőjogész olvasóinak

„Szigorúan titkos!”

Ügyszám: Tük. 1.000.000/6-1/2125.

                                                                                     2. számú példány

„Szigorúan titkos!”

„Nem másolható!”

Minősítő: Madárfejű Lajcsika alföldi ellentengernagy

Beosztása: A Büntetőjogész legfőbb alosztályvezetője

Érvényességi idő: 2055. év február 31. 

A rendszerváltás után nemsokkal megjelent a minősített adat védelméről szóló törvény, és ezzel leáldozott annak az államtitoknak, amely adott esetben biztosította a „titkosító” személynek, hogy élete végéig (például 90 évig) titokban maradjon valami, ami nemegyszer disznóságokat takart.

Ettől kezdve a közérdekű adat nyilvánosságához fűződő jogot csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén, a védelemhez szükséges minősítési szinttel és a feltétlenül szükséges ideig lehet korlátozni. A törvény meghatározta azokat a közérdekeket, amelyek minősítéssel védhetők. Ilyen Magyarország szuverenitása, területi integritása, alkotmányos rendje, honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési és bűnmegelőzési tevékenysége, igazságszolgáltatási, központi pénzügyi, gazdasági tevékenysége, külügyi vagy nemzetközi kapcsolatai, az állam illetéktelen külső befolyástól mentes, zavartalan működésének biztosítása.

Mondhatnánk, még a fentiek is túl általánosak, amibe bármit bele lehet minősíteni látni, ugyanakkor a törvény a minősítéssel védhető adatok körét ahhoz a kárhoz igazította, ami az adat kiszivárgása okozna. „Szigorúan titkos!” minősítéssel azt az adatot lehet ellátni, amelynek kiszivárgása rendkívül súlyosan károsítaná a minősítéssel védhető közérdeket. „Titkos!” minősítéssel azt az adatot lehet ellátni, amelynek kiszivárgása súlyosan károsítaná a védett közérdeket, „Bizalmas!” szintű védelemmel ellátott adat kiszivárgása csak simán károsítaná, míg a „Korlátozott terjesztésű!” minősítéssel ellátott adat kiszivárgása legfeljebb hátrányosan érintené a védett közérdeket.

Vegyünk konkrét példát! Ha a kormány tárgyalásokba kezdene Luke Skywalker-rel egy Halálcsillag elhárító rendszer beszerzése érdekében, maga a tárgyalás ténye, mint közérdekű adat olyan honvédelmi tevékenységet takarna, amely minősítéssel védhető. Vajon milyen szintű védelmet igényel az a közérdek, hogy ne derüljön ki, hogy Magyarország Halálcsillag elhárító Haláli Holdat kíván vásárolnia a Felkelőktől? Nos, ha a tárgyalás tényének napfényre kerülése azzal a következménnyel járna, hogy a Birodalom idepörköl egyet, akkor nyilván „Szigorúan titkos!” minősítéssel látnám el a tárgyalásokkal kapcsolatos valamennyi adatot. A minősítési idő akár 30 év is lehetne, az ilyen tárgyalások hosszan tartanak, és a tárgyalás tényének kiszivárgása veszélyeztetné Magyarország honvédelmi érdekeit még a tárgyalások eredménytelensége esetén is. (A Birodalom allergiás magára a próbálkozásra is.)

Tegyük föl, már megvásároltuk a Haláli Holdat, az ott kering Magyarország felett (nem látjuk tőle az igazit), a  vak is a hülye is mindenki tisztában van azzal, hogy vettünk egyet, kár titkolni, de Magyarország biztonságban van a Halálcsillag lézer sugaraitól. Ebben az esetben még mindig lehet „Titkos!” minősítésű maga a Haláli Hold katonai felszereltsége, például az, hogy csak védekezni képes, vagy vissza is tud sugározni a Halálcsillagra, mondjuk egy magyar gyártású reality showt. Ezen adat napvilágra kerülése súlyosan veszélyeztetné honvédelmi tevékenységünket, és nem kizártan sértené a Genfi egyezményt is. A Haláli Hold katonai felszereltségének titokban tartása még mindig olyan közérdek, amit a legfeljebb 30 éves védelmet indokolja.

Tegyük föl, hogy a kormány a Haláli Hold legénységét jedi lovagokkal akarja feltölteni (jól jönnek áramkimaradás esetén). Amennyiben nem szeretnénk, hogy a Haláli Holdra a Birodalom sith lovagokat küldjön kémkedési vagy szabotázs célból, akkor magát a fejvadász és kasztingoló tevékenységet is érdemes minősítéssel védeni. Itt már valószínűleg elég a „Bizalmas!” minősítés és a törvény adta legfeljebb 20 éves minősítési idő.

Elérkeztünk oda, hogy a Haláli Hold működik, fel van töltve Erővel és Személyzettel, már csak az a kérdés, mennyi wc papírt rendeljünk a személyzetnek, amíg ott keringenek felettünk. A wc papír mennyisége olyan adat, amelyből egy katonai szakértő következtetéseket vonhat le a személyzet számát és összetételét illetően (a vukiknak valószínűleg több papírra van szükségük, de Yodában már nem vagyok biztos). Ezen adatok védelmére elég a „Korlátozott terjesztésű!” minősítés, és a tíz év minősítési idő.

Most mennem kell, mert Boba Fett kopog az ajtómon. Lehet, hogy véletlenül ráhibáztam valamire?

Készítette és gépelte: Madárfejű Lajcsika

Készült: 2 példányban (1 példány 2 oldal)

Kapja: 1. példány az utókornak

         2. példány a Büntetőjogész olvasóinak

„Szigorúan titkos!”

Szó volt arról, hogy ha valami nem titkos, attól még nem nyilvános; ilyen adat például a személyes adat. Vannak azonban olyan adatok, amelyek ténylegesen titkosak, mégpedig azért, mert minősített adatok. Régen minden titkok titka maga az államtitok volt. Az államtitoknak valami olyan titkot kellett volna tartalmaznia, ami ha kiderül, leomlanak a hegyek, fölforrnak az óceánok, vagy legalábbis összeomlik az állam.  

A gyakorlatban az államtitkok tartalmaztak olyan adatokat is, hogy egy nyomozó hatóság lehallgatja Madárfejű Lajcsikát, aki egyébként ebben maga is biztos volt, mert recsegett a telefonja, meg recsegett a rádiója, sőt, a hűtőszekrénye is kattogott néha. (Azért persze mindent belemondott a telefonba, a rádióba és a hűtőszekrénybe is.) Szóval Madárfejű Lajcsika lehallgatása nem tűnt olyan titoknak, amire ha idő előtt (90 év) fény derül, akkor leomlik a Gellért-hegy, fölforr a Balaton, vagy megreccsen a magyar állam. De miért is volt kilencven évig szóló államtitok a köztudottan autótolvajlásból élő Madárfejű Lajcsika lehallgatása? Ki tudja. A válasz nem az autótolvajlásban keresendő…Igazából az számított Valakinek, aki valamit államtitok minősítéssel tudott ellátni. És ha egy Nagyembernek ez megadatott, akkor élt is a lehetőséggel. Így a Nagyember államtitoknak minősítette azt a szomorú tényt, hogy Madárfejű Lajcsikát lehallgatják, mert gyanú van arra, hogy üzletszerűen lopja a Trabantokat.

Néha egészen vicces dolgok is kikeredtek ebből. Például ha Madárfejű Lajcsika munkaidő után bemondta a telefonba, hogy hajnalban ellopja a művész úr Ferrariját, és csakugyan megpróbálta, akkor a rendőrség derült égből villámcsapásként megjelent a helyszínen, a rendőrök többsége sem tudta, miért van ott jelenésük (mert államtitok), és hirtelen tetten érték Madárfejű Lajcsikát, ahogy a Ferrari zárjával szerencsétlenkedik. Na mármost, ha Madárfejű Lajcsika azt állította, hogy dehogy is akart ő lopni, csak életében egyszer közelről meg akarta simogatni a kárpitot, akkor a rendőrök bajba kerültek az őrizettel, mert bár tudták volna bizonyítani az ellenkezőjét a lehallgatási anyag alapján, csakhogy az államtitok volt. (Akkoriban ez a tény akadálya volt annak, hogy az ügyész és a bíró megismerje, mert csupa megbízhatatlan alakból állt már akkor is mindkét testület.)

Szóval ekkor föl kellett volna ébreszteni azt a Nagyembert, aki „titkosította” Madárfejű Lajcsika telefonbeszélgetéseinek tartalmát, mert csak a Nagyember tudta törölni róla a minősítést. Azonban, ha valaki eljutott abba a pozícióba, amelyben már képes volt „államtitkosítani” a fél világot, akkor azt a Nagyembert nem lehetett csakúgy hajnali háromkor fölébreszteni holmi Madárfejű Lajcsika lopási kísérlete miatt.

Így Madárfejű Lajcsika és az ügyész bölcs tudatlanságban maradt abban a tekintetben, mi is cáfolja azon védekezést, hogy Lajcsi csak be akart ülni egy Ferrariba néhány percre. Persze a Nagyember nem mindig érkezett 8 órára a munkába, kávézni is szokott, meg néha gyakran át kellett ugrania a minisztériumba, az őrizet ideje meg csak telt, csak telt…

Joggal merül föl a kérdés, miért pont kilencven évre „államtitkosította” a Nagyember a nagyon fontos titkokat. Ennek legalább van észszerű magyarázata. A Nagyember mire azzá vált, legalább ötven éves volt. Tegyük föl, hogy valami nagyon el lett szabva Madárfejű Lajcsika lehallgatását illetően, például Lajcsika nem autókat, hanem autós kártyákat szokott lopkodni, és akkor most adjuk hozzá a Nagyember ötven évéhez a minősítés kilencven évét…

Így, aztán hála az államtitkoknak, az állam soha nem omlott össze.

A személyes adatokhoz fűződő jogok néha igen furcsán viselkednek. Itt a titok hol a titok? Személyes adattal visszaélést követ el, aki a személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezések megszegésével haszonszerzési célból vagy jelentős érdeksérelmet okozva jogosulatlanul vagy céltól eltérően személyes adatot kezel (egy évig terjedő bűn vétség). A bűnügyi személyes adatra vonatkozó személyes adattal visszaélés minden személyes adattal visszaélések legrútabb fajtája (két évig terjedő bűn vétség), ennél már csak az csúnyább, ha ezt hivatalos személyként vagy közmegbízatás felhasználásával követik el (három évig is terjedhet, mármint a szabadságvesztés, amit kapni lehet érte). Brrr…

Ez annyit jelent, hogy ha Madárfejű Lajcsikát gyanúsítottként hallgatta ki a nyomozó hatóság, ahhoz köze van a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek, esetleg a nyomozási bírónak, Madárfejű Lajcsikának, az ügyvédjének, és a sértettnek. Még Madárfejű Lajcsikánénak és a nagykorú Lajcsika édesanyjának sincs köze ehhez a bűnügyi személyes adathoz, még akkor sem, ha ők szeretik Lajcsikát a világon a legjobban. Lajcsika persze önként elmondhatja nekik, ha akarja. Tehát a gyanúsítás adatvédelmi szempontból titok.

Ha viszont Madárfejű Lajcsika közszereplőnek minősül, például országgyűlési képviselő, úgy már minden választónak lehet köze a gyanúsítás tényéhez, mert

1/ Lajcsika bűnöző, és hülyék, akik rászavaztak,

2/ Lajcsika ártatlan, és a gonosz rendőrség, ügyészség passzióból vegzálja.

Tehát adatvédelmi szempontból a gyanúsítás nem titok.

Ugyanakkor, ha közszereplő Madárfejű Lajcsika gyanúsításának nyilvánosságra hozatala a nyomozás érdekeit sérti, akkor megint nem tartozik a nyilvánosságra. Más kérdés, hogy Lajcsikának és ügyvédjének nem lehet megtiltani, hogy nyilatkozzanak róla. Tehát a gyanúsítás nem titok, de nem is nyilvános.

Amikor a közszereplő vagy a köz nem szereplő Madárfejű Lajcsika ügye bírósági tárgyalási szakba kerül, akkor a büntetőeljárás nyílttá válik, bárki beülhet közönségnek a bíróságra, és végignézheti a tárgyalást. Ekkor ugyanis magasabb érdek, hogy senkit ne lehessen sundán-bundán titokban elítélni vagy felmenteni, mint az az érdek, hogy Madárfejű Lajcsikáról ne derüljön ki, hogy lopott néhány milliót. Tehát a tárgyalás nem titok.

Aki végig ülte a tárgyalást, és saját fülével hallotta, hogy Lajcsikát elítélik például szexuális visszaélés miatt, majd ezt az illető hallgatóság Lajcsika szülőfalujában kidobolja, ami miatt Lajcsika felesége válópert indít, Lajcsika anyukája is megpróbál elválni saját fiától, de mivel ezt nem lehet, simán kitagadja az örökségből, nos, eme önkéntes bűnügyi tudósítót simán elítélik majd személyes adattal visszaélés miatt. Miért is? Mert Lajcsika nyilvánosan kihirdetett büntetése visszavedlik bűnügyi személyes adattá, ami rá és a büntetésvégrehajtási intézetre tartozik. Aki ott volt a tárgyaláson hallhatta a verdiktet, de tovább nem adhatja.

Nagyszüleim falujában sokáig úgy szólt az elítéltekről a fáma, hogy „kimentek Franciaországba dolgozni”. A szomszéd például három évig dolgozott Franciaországban, de szerencsére feltételesen hazaengedték a melóból.

Tehát óvatosan kezeljünk bűnügyi személyes adatot, ha nem vagyunk hivatalos személyek, ha meg azok vagyunk, még annál is óvatosabban.

Amennyiben létezik Madárfejű Lajos nevű olvasó, úgy nyilvánosan megkövetjük, természetesen nem róla szólt az írás, hanem egy másik, azonos nevűről.

Gimnazista koromban több társammal együtt csodás jelenetnek voltam tanúja: piros lámpa, kocsisor, elől buldózer, mögötte Trabant, Trabant után egy busz és egyéb gépjárművek sora. A lámpa zöldre váltott és a buldózer végtelenül lassan megindult, na, nem előre, hanem hátra. A fehér Trabi is zöldre váltott ijedtében, a sofőrje egyfolytában nyomta a dudát, de a buldózer csak közeledett felé, mint valami ostoba végzet. A sofőr joggal hihette, hogy rögvest bizarr szendviccsé válik busz és buldózer között, ám a buldózernek az utolsó pillanatban sikerült megállnia.  A trabantos kipattant, és érzéseit tízperces monológba öntötte. Ha angol lett volna, akkor ez a tízperces mondanivaló valahogy így hangzott volna: f…ck, f…ck, f…ck… Ha német az illető, akkor valahogy így: Scheisse, Scheisse, Scheisse…

Mivel a sofőr magyar volt, a magyar nyelv szépsége e téren is megmutatkozott: a szövegben nem volt nyomdafestéket tűrő kifejezés és nem volt benne szóismétlés. Valljuk be, így együtt bámulatos teljesítmény még egy magyar embertől is. Tíz percen keresztül nyomta: hogy a buldózeresnek a prostituálódott, beszámítási képességgel küszködő édesanyja, aki a lovak nemiszervét szokta szexuális gyönyörben részesíteni, inkább jelentkezett volna egynapos orvosi beavatkozásra kihordás helyett, és így tovább, és így tovább, csak nem ezekkel a szavakkal. Az előadás végeztével mi gimnazisták megtapsoltuk, így a feszültség is oldódott, a buldózeres töredelmesen bevallotta, hogy a buldózert sógorától kapta kölcsön valami építkezésről, mert a saját telkén bontásra érett sufni van, így ő most vezet ilyen járgányt először, és elnézést kér.

Tudom, hogy a közéletben az idióta már-már epitheton ornans-nak eposzi állandó jelzőnek tekinthető, amely jelzővel politikusok a másik felet illetik. Ugyanakkor az ember úgy érzi (még mindig úgy érzi), hogy van egy határ. Határsértés esetén jönnek a jogászok, akik heves vitába kezdenek, hogy itt most tényállítás történt, vagy véleményt nyilvánítottak, esetleg csak vélelmeztek valamit, és ha igen, akkor közérdek vagy jogos magánérdek fűződik-e ahhoz, hogy kiderüljön, a másik fél tényleg idióta.,. (Az idióta kifejezést egyébként az ókori görögök eredetileg azon személyekre alkalmazták, akik nem vettek részt a közéletben. Felszínes internetfogyasztónak úgy tűnhet, hogy eme jelentés mára pont az ellenkezőjére változott szerte a világon, vagyis idióta az, aki politizál.)

Mivel mi nem politizálunk, ezért nézzük a trabantos esetét. Szó szerinti értelmezésben a <buldózeres anyja egy kurva> kifejezés elsőre tényállításnak tűnhet, azonban a szövegértést tekintve, ma már egy gimnazista előtt (sőt, általános iskolás előtt is) világos, hogy a trabantos ténylegesen nem állította azt, hogy a buldózeres fazon édesanyja pénzért árulja bájait idegen férfiaknak. Így a rágalmazás (ahol tényt kell állítani, vagy híresztelni, vagy ilyen tényre közvetlenül utalni) kiesik a szóba jöhető bűncselekmények közül. Becsületsértés esetén azonban nem kell tényt állítani, ott elég a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használni. A becsület csorbítására alkalmas kifejezés lehet vélemény, vagy valamilyen öncélú, a másikat méltóságában alázó kifejezés. Jelen esetben biztos vagyok benne, hogy a trabantos nem alkotott olyan véleményt a buldózeres édesanyjáról, hogy viselkedése egy kurváéhoz hasonlítható, sőt, az anyát nem is ismerve, inkább a buldózert vezető fiúról fogalmazott meg negatív értékítéletet. Ez azonban teljesen közömbös a büntetőjogi megítélés szempontjából, itt nem érvényesül a véleménynyilvánítás szabadsága.

Ugyanakkor egy olyan állítás, hogy valaki kurva, lehet tényállítás is, de ilyen esetekben sem áll fenn a tényállítás teljes szabadsága. Lehet olyan közérdek vagy lehet bárkinek olyan jogos érdeke, amikor indokolttá teheti a másik becsületét csorbítani másodlagosan. Gyerekelhelyezési perben egyáltalán nem mindegy, hogy a gyereket az otthon prostituáltként dolgozó szülőnél (lehet férfi is), vagy a másik félnél helyezik-e el. Ilyen esetben, ha a felperes azt állítja előbb az ügyvédje, azután a bíróság előtt, hogy az alperes prostituáltként dolgozik, ez a tényállítás nem valósít meg bűncselekményt (persze még bizonyítani is kell). Vagy egy olyan politikus, aki kampányát a prostitúció elleni harcra építi fel, nem nehezményezheti, ha valaki azt a tényt állítja, hogy politikusunk rendszeresen jár örömlányokhoz. Ebben az esetben választói közérdeknek tekinthető az igazság kiderítése. Ilyenkor a bíróság engedi a valóságbizonyítást.

Jogászkodásmentesen :

• lehetőleg ne használjunk senkivel szemben becsületcsorbító tényt, véleményt, kifejezést,
• ha mégis szükségét érezzük ennek, az szolgáljon ténylegesen közérdeket vagy bárkinek jogos magánérdekét, ne úgy általában, hanem konkrétan,
• utóbbi esetben rendelkezzünk megfelelő bizonyítékokkal is.

Ezen esetekben elkerülhetjük, hogy bárki a fejünk fölött jogászkodjon arról, hogy bűncselekményt követtünk-e el vagy szabálysértést, tényt állítottunk-e vagy véleményt közöltünk, hogy közérdekből, jogos magánérdekből tettük-e vagy csak úgy, túlterhelt idegeink kicsapása érdekében.