Miranda csókja I.
Barátom portörlés közben összetörte nászajándékba kapott vázájukat; egyiket az ötven közül, mégis bánatosan lógatta az orrát.
- Figyelj, – szegezte nekem a kérdést – ugye van valami emberi jogi izé a kényszervallatás tilalmáról, amit a feleségemnek előadhatnék.
- A Genfi Egyezmény. Az egyezmény értelmében a férjekkel jól kell bánni – válaszoltam –, a feleség tartozik ellátásukról gondoskodni.
Barátom szeme elkerekedett.
- Genfi Egyezmény? Tényleg született férjvédő egyezmény Genfben?
- Igen. A hadifoglyokról való bánásmódról.
Barátom szomorúan ingatta a fejét.
- Hülye vagy! Ez most nem segít rajtam. A feleségem azt akarja, hogy ismerjem be, hogy én törtem el a vázát.
- Azt meg minek? – kérdeztem. – Ketten éltek a lakásban. Ha a feleséged biztosan tudja, hogy nem ő törte el azt a rohadt vázát, akkor egyedül te maradtál tettesnek. Mit kell itt még bizonyítani?
- Hát ez az! Mivel nem tettem beismerő vallomást, feleségem azt állítja, hogy ezzel őt vádoltam meg, mégpedig hamisan! Ha nem ismerem be a vázatörést, abból az következik, hogy csak ő lehetett, és ezt kikéri magának. Pedig én egy szóval sem mondtam, hogy ő volt, csak éltem a hallgatás jogával. Odáig jutottunk, hogy már nincsen vacsora… sem.
Barátom férfias bánata mélyen megindított.
- Neked a Miranda formulára van szükséged – mondtam.
- Mirandára? Még csak egy nőt kéne fölhoznom az asszonynak, és… – tiltakozott hevesen.
- Nem nő, hanem férfi: Ernesto Mirandának hívták, és az ő bűnügye folytán hangzik el az amerikai krimikben és a való életben is annyiszor, hogy: „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?”
- Jól hangzik – gondolkozott el a barátom – bár ügyvédre még nincsen szükségem. Mit tett ez a Miranda, hogy megúszta a vázatörést?
- Nem vázatörés volt. 1963. márciusában berántott egy nőt a kocsijába, megkötözte, és a városon kívül megerőszakolta. A nő nem tudott személyleírást adni róla, valahogy mégis képbe került. A rendőrök két órán keresztül hallgatták ki ügyvéd nélkül, végül beismert mindent, a beismerő vallomása részleteiben megegyezett a sértett által elmondottakkal. A bíróság saját vallomására alapozva elítélte. Később ügyvédjei a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. Ernesto Mirandának joga volt hallgatni, joga volt ügyvédhez is, és talán mindezt tudta is. Mivel azonban nem figyelmeztették külön erre, a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet. Azóta minden amerikai zsaru vízfolyásként fújja a Joga van hallgatni verset. Sőt, van ahol ez sem elég, kártyáról kell felolvasniuk akkor is, ha kívülről tudják.
- Ha neki beválik, nekem is bejöhet – gondolkozott el barátom.
- Figyelmeztetlek, neki csak időlegesen vált be. Új tárgyalást tartottak, ahol a volt barátnője is vallomást tett ellene. Később ugyanis Ernesto Miranda eldicsekedett neki is a tettével… Mirandát ismét lecsukták, és most jön a tragikomikus poén. Miután leülte a büntetését, egy kocsmai verekedés során leszúrták, meghalt. Ekkora a rendőrök kénytelenek voltak minden verekedőnek felolvasni a Miranda formulát. A figyelmeztetésre minden szóba jöhető tettes élt a hallgatás jogával. Mire a rendőrök az egyéb bizonyítékok alapján megállapították, melyikük szúrt tényleg, az igazi elkövető már régen megszökött. A Miranda formula miatt sohasem ítélték el Miranda gyilkosát.
- Azt hiszem, veszek egy vázát egy csokor virággal, és beismerő vallomást teszek – sóhajtott a barátom.
- Én is azt hiszem, hogy neked nem Miranda formulára, hanem nyomatékos enyhítő körülményre van szükséged…
(folytatjuk..)
