Az elmetehetség megzavarodása II.
Beteg vagy bűnöző?
- Elmebajnok az, aki az elmebaj védelmében száll sorompóba – mondta az ideiglenesen bentlakó az ügyvédjének, majd azt is megkérdezte: – Tudja, miért vagyunk mi itt bent? – és sorstársaira mutatott.
A védő valami politikailag korrekt válaszon törte fejét, ami lehetőség szerint nem ingereli föl azokat az egzotikus gondolkodású személyeket, akik pillanatnyilag körülvették őt, védence azonban szemlátomást vagy fülhallomást örült a gyors válasz elmaradásának, mert rávágta:
- Mert mi vagyunk kevesebben! – mondta boldog vigyorral az ideiglenesen bentlakó.
Az ügyvéd, mint frissen megbízott vagy kirendelt elmebajnok nem sértődött meg, mert nem ez volt a dolga. A büntetőeljárási triászból (vád, védelem, ítélkezés) ő volt az egyetlen, aki szerepe szerint leplezetlenül lehetett elfogult a gyanúsítottal, még akkor is, ha a gyanúsított egy húszéves férfiban ismert rá arra az ávósra, aki a múlt század közepén félholtra rugdosta a nagypapáját. Miután alaposan megtorolta családi sérelmét, az ember most itt ült az ügyvéddel szemben, és azzal védekezett, bár tudja, hogy hivatalos személyt ölni nem szabad, de az ávós megérdemelte. Egy másik valóvilágban, az ügyvédében az „ávós” egy szerencsétlen közterületfelügyelő volt, aki szemetelés miatt próbálta megbüntetni a gyanúsítottat.
Az ügyvéd tudta, küzdeni fog védencéért, hogy a legjobbat hozza ki az ügyből, mégpedig a védence szempontjából a legjobbat. Csak abban nem volt biztos, hogy mi a legjobb a védencének. A gyanúsított néha olyan volt, mint akinek semmi baja, logikusan beszélt, viccelt, az ügyvéd sokszor maga is kételkedett abban, hogy a fogoly elmebeteg, vagy ahogy régen mondták, elmetehetsége megzavarodott. Néha viszont – mintegy gombnyomásra – váltott, ilyenkor az ügyvédnek kételye sem lehetett az őrültségében. Beteg vagy csak játssza a beteget? – az itt a hamleti kérdés. Ez az, amit a kirendelt igazságügyi elmeorvosszakértő sem tudott elsőre eldönteni, ezért a gyanúsítottat hosszabb megfigyelésre utalták. Ha beszámítási képessége kizárt, és tartani kell attól, hogy újabb, hasonló tettet hajt végre, felmentik ugyan, de elrendelik kényszergyógykezelését, amely határozatlan ideig, a gyógyulásig tart itt, a börtönszerű kórházban vagy kórházszerű börtönben. Ha nem beteg, hosszú fegyházbüntetés vár rá.
Van harmadik út is: ha beszámítási képessége nem kizárt, csak korlátozott, akkor az nyomatékos enyhítő körülménynek számít rövidebb büntetéssel, de a büntetést a csöppet sem szanatóriumszerű börtönben vagy fegyházban hajtják végre, ahonnan ha kijön… Melyik a jobb neki?
Az ügyvéd hirtelen meghallotta Finkey Ferencz régen elhunyt jogászprofesszor szavait, de ezen a helyen meg sem lepődött az ilyesmin: „A beszámítási képességnek, mint a beszámításhoz szükséges testi, értelmi és erkölcsi fejlettség minimumának logikai és szorosan jogi értelemben nincsenek fokozatai. Vagy megállapítható a beszámítási képesség, ha annak előbbi alkatrészei a tettesnél igazolhatók, vagy nem. (…) A mai büntetőjogi tudományban a modern lélektan s különösen az elmeorvosi tudomány legújabb vívmányai folytán általános vélemény lett, hogy a beszámíthatóság vagy beszámíthatatlanság határait teljes biztonsággal megállapítani a valóságban lehetetlenség, mert az élet számtalan olyan esetet hoz felszínre, melyekben a bíróság sokszor a szakértők véleménye alapján sem képes nyugodt lelkiismerettel egyszerűen nemet vagy igent mondani a beszámíthatóság nehéz kérdésében. (…) A BTK e hiányának pótlására állította föl a kriminálpolitikai irodalom a korlátozott beszámítási képesség fogalmát. (…) Ezeket (értsd korlátozott beszámítási képességű egyéneket) börtönbe helyezni kettős hiba, egyrészt mivel a börtönnek ily szilárd akaraterő és sokszor jellem- vagy erkölcsi érzék nélküli személyekre se javító, se visszatartó hatása nincs, másrészt mert az enyhébb elítélés folytán hamarabb visszakerülnek a társadalomba, mint azt a közérdek (közbiztonság és közegészség) megkívánná. (…) Amint e fogyatékos elméjűek középen állnak a józan eszűek és az őrültek közt, éppúgy a számukra felállítandó sajátos intézeteknek a börtön és a tébolyda közt középhelyet kell elfoglalniuk. Részemről ez utóbbi felfogást tartom helyesebbnek.”
Ebben a minden idők legmodernebb világában tudja fene, mi a legjobb a védencemnek, gondolta az ügyvéd, miközben enyhén megborzongott, ahogy kilépett az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) kapuján. Most örült igazán, hogy apja akarata ellenére nem lett belőle se bíró, se ügyész, se jogtudós.
