Kategória: Egyéb kategória

Barátom portörlés közben összetörte nászajándékba kapott vázájukat; egyiket az ötven közül, mégis bánatosan lógatta az orrát.

• Figyelj, – szegezte nekem a kérdést – ugye van valami emberi jogi izé a kényszervallatás tilalmáról, amit a feleségemnek előadhatnék.

• A Genfi Egyezmény. Az egyezmény értelmében a férjekkel jól kell bánni – válaszoltam –, a feleség tartozik ellátásukról gondoskodni.

Barátom szeme elkerekedett.

• Genfi Egyezmény? Tényleg született férjvédő egyezmény Genfben?

• Igen. A hadifoglyokról való bánásmódról.

Barátom szomorúan ingatta a fejét.

• Hülye vagy! Ez most nem segít rajtam. A feleségem azt akarja, hogy ismerjem be, hogy én törtem el a vázát.

• Azt meg minek? – kérdeztem. – Ketten éltek a lakásban. Ha a feleséged biztosan tudja, hogy nem ő törte el azt a rohadt vázát, akkor egyedül te maradtál tettesnek. Mit kell itt még bizonyítani?

• Hát ez az! Mivel nem tettem beismerő vallomást, feleségem azt állítja, hogy ezzel őt vádoltam meg, mégpedig hamisan! Ha nem ismerem be a vázatörést, abból az következik, hogy csak ő lehetett, és ezt kikéri magának. Pedig én egy szóval sem mondtam, hogy ő volt, csak éltem a hallgatás jogával. Odáig jutottunk, hogy már nincsen vacsora… sem.

Barátom férfias bánata mélyen megindított.

• Neked a Miranda formulára van szükséged – mondtam.

• Mirandára? Még csak egy nőt kéne fölhoznom az asszonynak, és… – tiltakozott hevesen.

• Nem nő, hanem férfi: Ernesto Mirandának hívták, és az ő bűnügye folytán hangzik el az amerikai krimikben és a való életben is annyiszor, hogy: „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?”

• Jól hangzik – gondolkozott el a barátom – bár ügyvédre még nincsen szükségem. Mit tett ez a Miranda, hogy megúszta a vázatörést?

• Nem vázatörés volt. 1963. márciusában berántott egy nőt a kocsijába, megkötözte, és a városon kívül megerőszakolta. A nő nem tudott személyleírást adni róla, valahogy mégis képbe került. A rendőrök két órán keresztül hallgatták ki ügyvéd nélkül, végül beismert mindent, a beismerő vallomása részleteiben megegyezett a sértett által elmondottakkal. A bíróság saját vallomására alapozva elítélte. Később ügyvédjei a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. Ernesto Mirandának joga volt hallgatni, joga volt ügyvédhez is, és talán mindezt tudta is. Mivel azonban nem figyelmeztették külön erre, a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet. Azóta minden amerikai zsaru vízfolyásként fújja a Joga van hallgatni verset. Sőt, van ahol ez sem elég, kártyáról kell felolvasniuk akkor is, ha kívülről tudják.

• Ha neki beválik, nekem is bejöhet – gondolkozott el barátom.

• Figyelmeztetlek, neki csak időlegesen vált be. Új tárgyalást tartottak, ahol a volt barátnője is vallomást tett ellene. Később ugyanis Ernesto Miranda eldicsekedett neki is a tettével… Mirandát ismét lecsukták, és most jön a tragikomikus poén. Miután leülte a büntetését, egy kocsmai verekedés során leszúrták, meghalt. Ekkora a rendőrök kénytelenek voltak minden verekedőnek felolvasni a Miranda formulát. A figyelmeztetésre minden szóba jöhető tettes élt a hallgatás jogával. Mire a rendőrök az egyéb bizonyítékok alapján megállapították, melyikük szúrt tényleg, az igazi elkövető már régen megszökött. A Miranda formula miatt sohasem ítélték el Miranda gyilkosát.

• Azt hiszem, veszek egy vázát egy csokor virággal, és beismerő vallomást teszek – sóhajtott a barátom.

• Én is azt hiszem, hogy neked nem Miranda formulára, hanem nyomatékos enyhítő körülményre van szükséged…

(folytatjuk..)

Beteg vagy bűnöző?

• Elmebajnok az, aki az elmebaj védelmében száll sorompóba – mondta az ideiglenesen bentlakó az ügyvédjének, majd azt is megkérdezte: – Tudja, miért vagyunk mi itt bent? – és sorstársaira mutatott.

A védő valami politikailag korrekt válaszon törte fejét, ami lehetőség szerint nem ingereli föl azokat az egzotikus gondolkodású személyeket, akik pillanatnyilag körülvették őt, védence azonban szemlátomást vagy fülhallomást örült a gyors válasz elmaradásának, mert rávágta:

• Mert mi vagyunk kevesebben! – mondta boldog vigyorral az ideiglenesen bentlakó.

Az ügyvéd, mint frissen megbízott vagy kirendelt elmebajnok nem sértődött meg, mert nem ez volt a dolga. A büntetőeljárási triászból (vád, védelem, ítélkezés) ő volt az egyetlen, aki szerepe szerint leplezetlenül lehetett elfogult a gyanúsítottal, még akkor is, ha a gyanúsított egy húszéves férfiban ismert rá arra az ávósra, aki a múlt század közepén félholtra rugdosta a nagypapáját. Miután alaposan megtorolta családi sérelmét, az ember most itt ült az ügyvéddel szemben, és azzal védekezett, bár tudja, hogy hivatalos személyt ölni nem szabad, de az ávós megérdemelte.  Egy másik valóvilágban, az ügyvédében az „ávós” egy szerencsétlen közterületfelügyelő volt, aki szemetelés miatt próbálta megbüntetni a gyanúsítottat.

Az ügyvéd tudta, küzdeni fog védencéért, hogy a legjobbat hozza ki az ügyből, mégpedig a védence szempontjából a legjobbat. Csak abban nem volt biztos, hogy mi a legjobb a védencének. A gyanúsított néha olyan volt, mint akinek semmi baja, logikusan beszélt, viccelt, az ügyvéd sokszor maga is kételkedett abban, hogy a fogoly elmebeteg, vagy ahogy régen mondták, elmetehetsége megzavarodott. Néha viszont – mintegy gombnyomásra – váltott, ilyenkor az ügyvédnek kételye sem lehetett az őrültségében. Beteg vagy csak játssza a beteget? – az itt a hamleti kérdés. Ez az, amit a kirendelt igazságügyi elmeorvosszakértő sem tudott elsőre eldönteni, ezért a gyanúsítottat hosszabb megfigyelésre utalták. Ha beszámítási képessége kizárt, és tartani kell attól, hogy újabb, hasonló tettet hajt végre, felmentik ugyan, de elrendelik kényszergyógykezelését, amely határozatlan ideig, a gyógyulásig tart itt, a börtönszerű kórházban vagy kórházszerű börtönben. Ha nem beteg, hosszú fegyházbüntetés vár rá.

Van harmadik út is: ha beszámítási képessége nem kizárt, csak korlátozott, akkor az nyomatékos enyhítő körülménynek számít rövidebb büntetéssel, de a büntetést a csöppet sem szanatóriumszerű börtönben vagy fegyházban hajtják végre, ahonnan ha kijön… Melyik a jobb neki?

Az ügyvéd hirtelen meghallotta Finkey Ferencz régen elhunyt jogászprofesszor szavait, de ezen a helyen meg sem lepődött az ilyesmin: „A beszámítási képességnek, mint a beszámításhoz szükséges testi, értelmi és erkölcsi fejlettség minimumának logikai és szorosan jogi értelemben nincsenek fokozatai. Vagy megállapítható a beszámítási képesség, ha annak előbbi alkatrészei a tettesnél igazolhatók, vagy nem. (…) A mai büntetőjogi tudományban a modern lélektan s különösen az elmeorvosi tudomány legújabb vívmányai folytán általános vélemény lett, hogy a beszámíthatóság vagy beszámíthatatlanság határait teljes biztonsággal megállapítani a valóságban lehetetlenség, mert az élet számtalan olyan esetet hoz felszínre, melyekben a bíróság sokszor a szakértők véleménye alapján sem képes nyugodt lelkiismerettel egyszerűen nemet vagy igent mondani a beszámíthatóság nehéz kérdésében. (…) A BTK e hiányának pótlására állította föl a kriminálpolitikai irodalom a korlátozott beszámítási képesség fogalmát. (…) Ezeket (értsd korlátozott beszámítási képességű egyéneket) börtönbe helyezni kettős hiba, egyrészt mivel a börtönnek ily szilárd akaraterő és sokszor jellem- vagy erkölcsi érzék nélküli személyekre se javító, se visszatartó hatása nincs, másrészt mert az enyhébb elítélés folytán hamarabb visszakerülnek a társadalomba, mint azt a közérdek (közbiztonság és közegészség) megkívánná. (…) Amint e fogyatékos elméjűek középen állnak a józan eszűek és az őrültek közt, éppúgy a számukra felállítandó sajátos intézeteknek a börtön és a tébolyda közt középhelyet kell elfoglalniuk. Részemről ez utóbbi felfogást tartom helyesebbnek.” 

Ebben a minden idők legmodernebb világában tudja fene, mi a legjobb a védencemnek, gondolta az ügyvéd, miközben enyhén megborzongott, ahogy kilépett az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) kapuján. Most örült igazán, hogy apja akarata ellenére nem lett belőle se bíró, se ügyész, se jogtudós.

Előfordul, hogy a jogdogmatika ádáz küzdelmet vív a józan ésszel, és a csatában néha a jogdogmatika győz. Félreértés ne essék, nem vagyok ellensége a jogdogmatikának, melynek feladata a hatályos jog általánosan elismert értékeken alapuló, racionális érvekkel való magyarázata, a meglévő jogi megoldások elemzése, értékelése és rendszerezése. A jogdogmatika segítéséget nyújthat gyakorló jogászoknak azzal, hogy általános jogi elveket fogalmaz meg, amely általános jogi elveket azután a joghézagok betömésére lehet felhasználni.

Ugyanakkor a jogdogmatika hajlamos néha önálló életre kelni, öncélúvá válni, és követelni saját primátusát a józan ésszel szemben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a jogalkotó kénytelen volt az Alaptörvénybe iktatni, hogy a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.

Érdekes megfigyelni ezt az úgy nevezett „trükkös lopások” területén időről időre megújuló dogmatikai csatákban. A „trükkös lopás” nem attól trükkös, hogy bűvész hajtja végre, éppen ellenkezőleg: általában kezdő fiatalkorú bűnözők szokták elkövetni kezdő ifjú sértettek sérelmére. (Valahol el kell kezdeni a bűnelkövetést és a sértetté válást is. Előbbit el lehet kerülni, utóbbit sajnos sokszor nehezebb.) Trükkös lopás például, amikor az elkövető odamegy az utcán a sértetthez azzal, hogy fel kell hívnia beteg édesanyját a kórházban, kölcsönkéri egy percre a sértett telefonját, beszélgetést mímelve előbb eltávolodik tőle (a jólelkű áldozat ezt természetesnek veszi a diszkréció okán), majd az elkövető hirtelen elfut a telefonnal. A másik gyakori elkövetési módszer sem sokkal trükkösebb, itt az elkövető megcsodálja a sértett új biciklijét, kölcsönkéri kipróbálni egy körre (ő is pont ilyet szeretne venni), majd egyre nagyobb köröket leírva végül elhajt.

Az ifjú áldozatok rendszerint: „Anyúúúú! Ellopták a telefonomat / biciklimet!” bömböléssel térnek haza, s bár valószínűleg saját nagylelkűségüket utóbb saját hülyeségükként élik meg, ezzel együtt sem jut eszükbe, hogy „Annyúúú! „Elsikkasztották a telefonomat / biciklimet!”, vagy „Annyúúúú! Tévedésbe ejtettek, és kárt okoztak a telefonom / biciklim alkotta vagyonomban!”

Sebaj! Erre vannak a jogászok. Mert ki követ el lopást a Btk. szerint? Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa. Ez így túl egyszerűnek tűnik, hiszen nem értékeltük, hogy az elkövető becsapta a sértettet!

Legyen inkább csalás! Ki követ el csalást a Btk. szerint? Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz. No lám, hiszen az ifjú sértettet tévedésbe ejtették (rendesen átvágták), kárt is okoztak neki (oda a telefon), és a jogtalan haszonszerzés is megvan (az elkövető gazdagodott egy telefonnal / biciklivel.) Csakhogy a jogdogmatika kimunkált elvei szerint a csalásnál a tévedésbe ejtett áldozat saját maga tesz olyan vagyoni rendelkezést, ami miatt kár éri. A sértett viszont nem akart megszabadulni a telefonjától vagy biciklijétől. Különben sem értékeltük, hogy a sértett rábízta a telefonját, biciklijét az elkövetőre (vagyis odaadta neki). Ennek a rábízásnak feltétlenül meg kell jelennie a minősítésben, hogy elkerüljük a jogdogmatika halálát.

Ki követ el sikkasztást a Btk. szerint? Aki a rábízott idegen dolgot jogtalanul eltulajdonítja, vagy azzal sajátjaként rendelkezik, sikkasztást követ el. De vajon rábízásnak felel-e meg az a körülmény, ha valakinek rövid időre használatra odaadom például a tollam, hogy jelenlétemben ő is aláírja a szerződést? Ettől kezdve ő lesz a tollam birtokosa? Még birtokvédelem is megilleti velem szemben? És mi van a tévedésbe ejtéssel? (Megfájdult a fejem.)

A fiatalkorú elkövetők ilyenkor szoktak szerényen mosolyogni a vádlottak padján, azzal az elfojtott érzéssel, hogy aki ilyen jogi hercehurcát képes okozni jogászoknak, annak inkább a rács másik oldalán lenne a helye, amit valószínűleg a bíró is akceptálni fog.

A lopás az lopás. Attól, hogy valamit a másik jelenlétében kezembe foghatok, nem válok birtokosává, a dolog feletti tényleges rendelkezési jog az „igazi” birtokosé marad. Az ékszerüzletben megtekintés céljából kezembe vett aranygyűrű felett sem nyerem meg a birtoklás jogát, de még csak rám sem bízták a gyűrűt. Ellenkező esetben simán kisétálhatnék vele, hanyagul odavetve, hogy indítson az ékszerész dolog kiadása érdekében polgári pert ellenem. A trükkös lopás lényege, hogy az elkövető az eltulajdonítani kívánt dolog fizikai elvételét kívánja megkönnyíteni: nem kell a telefont más kezéből kikapni, vagy arra várni, hogy a tulajdonos letámassza végre a biciklit valahová. 

Ne lőjünk verébre jogdogmatikával!

A számítógép sose fogja legyőzni az embert sakkban, mert a számítógépet nem lehet megtanítani sakkozni, ahhoz ész kell. Hoppá! Garri Kaszparovot legyőzte a Deep Blue nevű program! (1997.) Ja, ez nem ér! A számítógép nem okosabb a sakkvilágbajnoknál, csak több lépést tud előre kiszámítani; tárhely és processzor sebességének kérdése az egész. Ez nem igazi gondolkodás. Sebaj! A számítógép soha nem győzheti le Go nevű játékban az embert, mert az összetett, kombinatív gondolkodást igényel, ami az ember sajátja. Ajaj! Az AlphaGo nevű program legyőzte a legendás gojátékost, Li Szedolt! (2016.) Ráadásul a program több ezer játszmát játszott le előtte névtelenül az interneten, kielemezte kudarcait és a sikereit; tanult. Oké, oké! De ez nem is igazi gondolkodás, nem is igazi tanulás. Ez még nem mesterséges intelligencia, csak egy okosan megírt, bővíthető bináris kódrendszer óriási tárolási kapacitással! Van azonban valami, amire egy program soha nem lesz képes: ez a művészet! A művészet az emberi gondolkodás igazi lényege: érzelem és értelem; lényeglátás és absztrakció – az emberi intelligencia esszenciája! Egy program soha nem hozhat létre művészeti alkotást, mert az az ember sajátja. Majd akkor szóljatok, ha láttok ilyet! Figyúúúú! Mesterséges intelligencia nyert egy állami művészeti pályázaton! A „Théâtre D’opéra Spatial” című képzőművészeti alkotást egy Midjourney nevű AI-szoftver készítette, és emberekből álló zsűri választotta ki legjobb alkotásként, nem tudván, hogy a művész micsoda kicsoda. (2022.) Jó, de ez igazából csalás… mert, mert… csak!

Vegyétek tudomásul, hogy én, mint ember maga a csoda vagyok, annyira összetett, annyira bonyolult gondolkodású, hogy… hogy néha még magam sem értem magamat! Ezt csinálja utánam bárki! Van öntudatom! Blake Lemoine szoftvermérnök azt állította, hogy a Google LaMDa névre keresztelt mesterséges intelligenciája öntudatra ébredt, vannak már érzelmei is. A Google kirúgta Blake Lemoine mérnököt. Na, jó az öntudat még a jövő, korunk technikai színvonalán még senki nem állított olyat, hogy a mesterséges intelligenciának öntudata lenne, de ha megnézzük az évszámokat – 1997-2016-2022 – nem kizárt, hogy ez is eljön egyszer, méghozzá az igazán közeli jövőben. Nem ártana készülni rá.

Egyébként a jogászok, a jövő mérnökei készülnek rá. A képzőművész szoftverrel kapcsolatban például már tudományosan jól össze is vesztek. A vita tárgya csupa lényeges kérdés volt: például megilletik-e szerzői jogok a mesterséges intelligenciát? Vagy a mesterséges intelligenciát úgy programozták, hogy tanulmányozzon több ezer ember alkotta kiváló műalkotást, ezek lényegét vesse össze, és így hozzon létre újat, akkor ez nem szerzői jogi visszaélés? Megtilthatják-e a szerzők, hogy a képeiket egy számítógép analizálja? Vagy fizetni kell érte – mondjuk bitcoinnal? Lépjünk túl azon az apróságon, hogy emberi művészpalánták ugyanezt csinálják: kiállításokra járnak, nagy elődöket tanulmányoznak (ingyen), sőt, kezdetben másolnak is akadémiákon, azután a kis természetes intelligenciák kialakítják saját stílusukat. Miért ne tehetné ugyanezt egy mesterséges intelligencia?

Aki nem annyira öntelt, hogy saját gondolkodására, mint valami nagyszabású, utánozhatatlanul bonyolult sémára tekint, abban az emberben föl kell villanni a gondolatnak, hogy „mi lesz akkor, ha a telefonasszisztensem tényleg gondolkodni kezd”. Nem úgy, mint mi emberek. Annál sokkal jobban! A mesterséges intelligenciát már most arra használják cégek, hogy kedvükre manipulálják vele a mi nagyszerű, független agyunkat! Mi lesz, ha ebben az AI önállóságot kap, harcol ki, vagy csak magától úgy alakulnak a dolgok? Van-e olyan jogalkotó, aki (előre?) gondolkodott már ezen a kérdésen?

Egy ilyen jogalkotót ismerek; úgy hívták Isaac Asimov. Igaz, csak író volt, de megalkotta a robotika három törvényét:

1. § A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. § A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. § A robot saját védelméről gondoskodik, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.

Hé, emberek! Ideje volna hatályba léptetni a fenti törvényeket, míg nem késő!

Pistikécske, a kis Banksy a véleménynyilvánítás szabadságaként festékszóróval elhelyezte iskolája falán a „hüje iskola” feliratot. Nagyot szórt a dolog, mert a gondnok elkapta, az iskola feljelentette, a szülőkön behajtották, apuka pedig családon belüli dorgálást alkalmazott otthon. A dolognak ezzel nem lett vége, mert Pistikécske elmúlt tizennégy, a rendőrség pedig, mint fiatalkorút gyanúsítottként hallgatta ki a Btk. 371. § (2) bekezdése b) pont ba) alpontjában meghatározott, falfirka elhelyezésével elkövetett, szabálysértési értékhatárt meg nem haladó kárt okozó rongálás vétsége miatt, pedig Pistikécskéék osztálya még el sem jutott a Btk-ban a 371. paragrafusig, hiszen még a Kiegyezést sem vették. Mindenesetre az osztályfőnök százszor leíratta vele: „nem követem el még egyszer a Btk. 371. § (2) bekezdése b) pont ba) alpontjában meghatározott, falfirka elhelyezésével elkövetett, szabálysértési értékhatárt meg nem haladó kárt okozó rongálás vétségét”. Pistikécske hiába hivatkozott arra, hogy a „hüje iskola” a véleménynyilvánítás szabadsága, amely véleményt amúgy az osztály nagyobbik része is osztotta. A jogalkotói szigor könyörtelenül lecsapott az ifjú graffitiművészre.

Csakhogy jöttek felnőttek, akik egy kft. tulajdonát képező, emlékművet védő ponyvára szórták ugyanolyan festékszóróval a véleménynyilvánítást, közel annyi kárt okozva, mint ifjú barátunk. No de, amit szabad Jupiternek, nem szabad Pistikécskének. Pedig a Btk. 371. §-ához fűzött jogalkotói értelmező rendelkezés szerint falfirka: festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más felületképző anyaggal létrehozott képi, grafikus vagy szöveges felületbevonat, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges. Úgy lett volna igazságos, ha a felnőtteknek is százszor le kellett volna írniuk a Btk. idevonatkozó részét. Ám a bíróság heveny jogértelmezésbe kezdett, és megállapította, hogy a jogalkotó még jogot alkotni sem tud, mert az értelmező rendelkezésben nem a falfirka fogalmát adta meg, hanem csak a firka fogalmát – tök ciki – mert adós maradt a fal fogalmának meghatározásával. A bíróság pedig nekiállt kijavítani a jogalkotót, és megállapította, hogy a fal köznapi és nyelvtani értelemben egy végleges építmény része, amely állagsérelem nélkül nem távolítható el.

Gondolnánk, ezzel pont került a graffitire, de nem, mert ifjú művészek hada kezdte festékszóróval díszíteni: a villamosmegálló üvegét, a villamos ablakait, az óriásplakátokat, a telefonfülkét, a cipőbolt kirakatát, a földgázhálózati kapcsolószekrényt, a hengeres hirdetőoszlopot, az üzlet redőnyét, a használtruha-gyűjtő konténert, az ereszcsatornát, a villanyóra szekrényét, az információs táblát, a fa törzsét, a tér járdáját, az épület ablakát, a tehergépkocsi oldalát, a tűzcsapot, a szeméttárolót, a transzformátor szekrényt, a  zajvédő plexit, a gépkocsik motorháztetőjét, szóval mindent, amit csak festékszóróval elértek. És ez így van rendjén, mert a felsoroltak egyike sem fal a bírósági értelmezés szerint. Csakhogy a jogban való tévedés a bíróság privilégiuma, így hol elítélték őket falfirka miatt, hol nem. A legfőbb ügyész kérte, legyen már végre jogegységi rend, ami meghallgatásra talált a Kúrián, és megszületett a 4/2022. számú jogegységi határozat. Íme:

1. A falfirkán értendő felületbevonat elhelyezése alapvetően a támadott idegen vagyontárgy külső megjelenésének háborítatlanságához fűződő érdek védelme szempontjából képez büntetendő magatartást.
2. A falfirka elhelyezésével elkövetett rongálás tényállásszerű, ha az elkövető az elkövetési tárgy, így bármely köz- vagy magántulajdonban lévő idegen vagyontárgy – azaz pénzben kifejezhető értékű ingó vagy ingatlan dolog – felületén a tulajdonos, vagy vagyonkezelésre jogosult engedélye nélkül hoz létre változást, így például jelet, ábrát vagy feliratot helyez el.
3. A falfirka elhelyezése nem önálló elkövetési magatartás, hanem az elkövetés olyan módja, amelyet a törvény minősített esetként szabályoz, és amelynek a rongálás – egyébként a károkozás mértékéhez igazodó – minősítése kapcsán tulajdonít jelentőséget. A falfirka esetében közömbös a vagyontárgyra felvitt ábrázolás tartalma, mibenléte, célja, önmagában a vagyontárgy felületén való elhelyezés ténye képez minősített esetet.
4. A firkálással, felfestéssel (lefestés), szennyezéssel (leöntés) elkövetett felületmegváltoztatás, a vagyontárgy állapotának megváltoztatása is állagsérelem, így a dologrongálás fogalma alá tartozik, mert megváltoztatja az eredeti felület megjelenését, és az eredeti állapot helyreállítása csak anyagi ráfordítás árán lehetséges. Ebben az esetben az eredeti állapot helyreállításának költsége a rongálással okozott kár.

Összefoglalom: annak lett igaza, aki nyilvános területen semmit nem fújt le semmivel. (A falra hányt borsó nem számít, mert az gondtalan gondatlan cselekmény.)

Pistikécskének már csak egy kérdése van: ha Petike pólójára hátul ráfesti, hogy „hüje Petike”, az most falfirkának minősül, vagy sem?

Üdvözlünk az Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmény esetén című internetes játékban. Válassz egyet a közhatalommal bíró ellenfelek közül:

Korrupt Man: szuperképesség: veszteget, vesztegetést fogad el, befolyást vásárol, befolyással üzérkedik bárhol, bármikor.

Hivatali Thanos: szupererő: bármilyen helyzettel visszaél: egyik kézzel protekciót nyújt, másikkal bárkire lesújt, hatóköre a hatáskör.

Vagyon Pók: szuperképesség: hálót sző a nemzeti vagyon és a közérdekű vagyonkezelő alapítványok által kezelt vagyon köré, majd bebábozza őket.

Költségvető Kriptonit: szupererő: kezei között a legváratlanabb helyzetben láthatatlanná válik a GDP.

Koncessziós VersenyManő: turbóautójával hátad mögül indul, olyan ködöt ereszt, hogy nemcsak a célt nem látod, de a versenypályát sem találod többé.

Pénzmosó Nő: a mosónők látszólag korán halnak, a valóságban angolnaként siklik kezei között a suska, majd eltűnik a cég is, tizenkilencre bármikor bemondja az offshore-t.

Level 1

Ha választottál ellenfelet, először meg kell találnod a virtuális térben (ügyészség, nyomozó hatóság honlapján) az anonimizált határozatot, ami mögé az ellenfél elbújt. Ha megvan, olyan ellenféllel találod szembe magad, aki egy: már legyűrte a rendőrséget és az ügyészséget, kettő: nem tudni, személy szerint ki ő, mert nincs neve, felismerhető adata, vagyis csak azt tudod a határozatból, mire használta szuper erejét. Vigyázz! Mert ketyeg az idő! A közzétételtől harminc napod van hátra.

Level 2

Ezt elbuktad öcsi, mert beelőztek! A sértett és a feljelentő bónusszal rendelkezik, ők kérhetnek felülbírálatot először. Máskor olyan szupergonoszt válassz, akit magad jelentettél föl, mert akkor tiéd a bónusz.

Level 3

Végre találtál olyan ellenfelet, aki legyőzte a rendőrséget, ügyészséget, feljelentőt, sértettet. Most Te jössz! Nyomj be egy felülbírálati indítványt! BRRRR! Már megint nem nyertél. Ahhoz, hogy felülbírálati indítványt nyújts be, kell találni a pályán elrejtett segédeszközök közül egy jogi képviselőt.

Level 4

Oké, vásároltál 1 bitcoin-ért az elvarázsolt kamarában egy jogi képviselőt. Minden OKÉ! Vagy mégsem? BRRRR! Már megint vesztettél, mert a fegyvered nem a legélesebb kés a fiókban, nem tudtad, hogy kötelező az elektronikus kapcsolattartás. Papír levéllel próbálkoztál a virtuális világban. Legközelebb az ügyvédet ne a zugban keresd.

LEVEL 5

Összegyűjtöttél 5 bitcoin-os ügyvédet, most már kiváló a fegyvertárad. Megvan a megfelelő ügy is. A nyomozási bíró visszaküldte az ügyészséget a startvonalra. Az ügyészség ismét tétlen volt, jöhet az ismételt felülbírálati indítvány. A nyomozási bíró szerint az ügy továbbra is felderítetlen, Te jössz! Hozzájutottál a rendes ügyiratokhoz, amiben már valódi adatok vannak! De mi történt? A feljelentés nem jelölt meg elkövetőt, a nyomozás ismertelen tettes ellen folyt. Kit vádolj meg akkor?

A szomszéd nénit vádoltad meg, azt a közismert szipirtyót. Jaj, most a tárgyaló bíró dobta vissza, mert nincs hivatali vesztegetésre megalapozott gyanú a szomszéd nénivel szemben. Miért az is kell? Mit gondolnak ezek, lopod azt a bitcoint a szomszédok wifijével? Ez nem volt benne a játékszabályokban. Most jelentheted föl a tárgyalási bírót hivatali visszaélés miatt.

(…)

LEVEL 153

Gratulálok! Immár profi játékos vagy az Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmény esetén című internetes játékban! Van már ügyed, van ügyvéded, ellenfeled. Legalább vármegyei főispán lenne, de csak járási közterületi csoportvezető. Mindegy. Megvádoltad. Minden kezdet nehéz.   

GAME OVER

az adatmegsemmisítés rejtelmei

Ez a bejegyzés olvasás után automatikusan megsemmisül.

Vegyünk egy elkövetőt, aki a lehallgatási anyag szerint elmeséli haverjának, hogy a sokk cucctól szőrösödik a háta (füle, orra, talpa), így nem tud ottlenni az adás-vétellel egybekötött találkozón, mert felesége megígérte, hogy este megborotválja a hátát (fülét, orrát, talpát). Van ilyen, ha az ember túltolja az ellenőrizetlen forrásból származó gyúrós kokszot. Ha vádemelésre kerül sor, ez a közlés minden bizonnyal nagy mulatságot vált ki a bíróból, ügyészből, védőkből hallgatóságból. Persze kérdés, tudnia kell-e a nyilvános tárgyaláson megjelenőknek, hogy az egyik vádlott háta (füle, orra, talpa) borbélyt igénylő módon szőrösödik.

Az ember kapásból rávágná a választ, hogy nem, mert ez olyan személyes adat, amely nem tárgya a büntetőeljárásnak, mivel kokszolni nem bűn, csak hülyeség. Persze, ha a büntetőeljárás tárgya éppen a tiltott teljesítményfokozó szerrel való visszaélés, könnyen lehet, hogy a felvételből mégiscsak bizonyíték lesz. Annak bizonyítására alkalmas, hogy a lehallgatott és a haverja fogyasztás mellett kereskedik is a cuccal, ami már bűncselekmény, és egy adott üzleti napra találkozót beszéltek meg ugyan, de az egyikük addig szőrözött, amíg mégsem tudott ott lenni.

Még kellemetlenebb, ha a felvételen a beszélgetés tárgya az, hogy az anyagtól az illetőnek merevedési zavara van, és a teljesítménylefokozó szerv miatt nem tud otthon helytállni. A rendszeres borotválásra szoruló hát személyes adat, az éjszakai teljesítmény, illetve annak elmaradása úgynevezett különleges személyes adat, mert az ember szexuális szokására utal. Alapesetben személyes adatával az ember önmaga rendelkezik, vagyis a szőrös hátáról vagy beszél, vagy nem. A különleges személyes adatra ez különlegesen igaz; különleges személyes adatát vagy megosztja az ember egy lánnyal, vagy a lány rájön magától az első éjszakán.

Van olyan szabály a büntetőeljárási törvényben, amely szerint a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság gondoskodik arról, hogy a büntetőeljárásban kezelt védett adat szükségtelenül ne kerüljön nyilvánosságra, ne juthasson illetéktelen személy tudomására, és a személyes adat védelme biztosított legyen. Ez akkor is így van, ha a bulvársajtó vagy bulvárpolitikus majd megvész, hogy egy kis csámcsogni valóhoz jusson.

A hatóságnak abban az esetben is vigyáznia kell más személyes adataira, ha azok bizonyítéknak minősülnek. A bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság kizárólag a törvény rendelkezései szerint teheti lehetővé a büntetőeljárásban kezelt személyes adat és védett adat megismerését. Ha az adat egyben bizonyíték is, akkor az adat zártan kezelése lehet a megoldás, vagyis azt csak bíró, ügyész, nyomozó hatóság láthatja.

Van, amikor a különleges személyes adatok kezelése maga az alapjogok háborúja. Ha valakit gyermekpornográfiával vádolnak, nehezen tudja védeni az igazát, például hogy a képen szereplő személy igenis elmúlt tizennyolc éves, ha teljesen elzárják a bizonyítéktól. Ugyanakkor az sem lenne helyes, ha a pedofil elkövető nyomozási iratmásolat jogcímen megtarthatná azokat a felvételeket, amelyek birtoklásával éppen vádolják. Ilyen esetben lehet megoldás az, hogy nem kap másolatot, de az ügyiratokat a hatóságnál megtekintheti.   

A hatóságoknak különösen ügyelniük kell a személyes adatokra azokban az esetben, ha azok nem is tárgyai a büntetőeljárásnak. Állampolgár nem lehet közprédája sajtónak, politikának csak azért, mert kapcsolatba került egy bűnelkövetővel. Például a leplezett eszközök alkalmazásának megszüntetését követő harminc napon belül az annak során megszerzett adatok közül törölni kell a leplezett eszközök alkalmazásának céljával össze nem függő adatot, mindazon személyes adatot, amelyre a büntetőeljárás céljából nincs szükség, akár tetszik ez valakinek, akár nem.

Ha a nyomozás során olyan dolgot foglalnak le az elkövetőtől, amelyről kezdetben felmerült, hogy bizonyíték lehet, és összefügg az eljárással (a tiltott teljesítményfokozó példánál maradva: szakállas nőről készült meztelen fotó), de az eljárás során kiderül, hogy nem bizonyíték, mert nincs köze a bűncselekményhez, akkor bizony a lefoglalást meg kell szüntetni. Ha a szakállas nő nem jelentkezik, hogy a fotó az övé, de egyértelmű, hogy nem azé, akitől azt lefoglalták, akkor a lefoglalt dolgot vagy el kell kobozni, mint jogszabályba ütközőt, vagy ha egyébként értéket nem képvisel, akkor meg kell semmisíteni. Ez akkor is így van, ha a többség majd megdöglik azért, hogy megtudja, kit takar a szakáll.

(Egyéként nem azt, akire gondolnak, de a különleges személyes adat védelme érdekében úgy sem mondhatom meg.)

Köztudott, hogy a gyerekek a legjobb detektívek a világon. Mert mi is kell egy jó kis nyomozáshoz? Megfigyelőképesség, logika és némi fantázia. OKÉ. Sok felnőtt kiváló megfigyelő. Akad olyan is, aki logikában sem szenved hiányt. Fantáziával viszont a felnőttek kis százaléka rendelkezik csak.

Ha tehát ez a három készség egyszerre található meg valakiben, az a valaki valószínűleg gyerek.

Egy ismerős kislány valóságos nyomozást indított a Mikulás után. Talán hároméves lehetett, amikor odaállt apukája elé egy november végi napon.

• Tudod, Apa, a Mikulás most kezdi nézni, jól viselkednek-e a gyerekek – mondta a kislány összeráncolt homlokkal.  

Apukája kérdőn nézett rá.

• Csak azt akarom mondani – folytatta a kislány – jó volna, ha nem veszekednél velem annyit mostanában.

Megfigyelőképesség, logika, fantázia és a probléma megoldva. Persze nem jó, ha az embergyerek ki van szolgáltatva olyasvalakinek, mint a Mikulás, aki alapvetően jóindulatú, de kiszámíthatatlan ízlésű.

Egy év múlva ismét november volt, ilyenkor jött el a… na, nem a Mikulás, hanem Norbi, a gázszerelő, hogy kitisztítsa a gázkazánt. A kislány gondosan szemmel tartotta a műveletet, Norbi meg csodálkozott, hogy egy kislányt érdekel a gázszerelés, így buzgón magyarázott.

• Ez itt a kazánrész, itt ég el a gáz, ami felmelegíti a kazán falát, az meg átadja a hőt a víznek, a melegvíz fölmelegíti a lakást. Nézd csak! Ott fönt van a kémény, ott távozik az égéstermék.

A kislány alig várta, hogy Norbi távozzon (az ajtón át, nem a kéményen), azután nekiszegezte a kérdést apukájának.

• Te Apa! A Mikulás a kéményen át hozza az ajándékot, de nálunk, ha beugrik a kéménybe… akkor a gázkazánban köt ki…

Apukája valami megnyugtatót akart mondani.

• Tudod, Kislányom, a Mikulás is halad a korral. Hidd el, megoldja, hogy észrevétlenül bejusson a lakásokba…

• De Apa! Te múltkor altatáskor azzal nyugtattál, hogy senki nem jöhet be hozzánk, ha este beriasztózol!

Mit volt mit tenni, az apuka kénytelen volt bevallani, hogy titkon együttműködik a Mikulással. Ezt a kislány elégedetten vette tudomásul, hiszen ha az apukájának megvan a Mikulás telefonszáma, akkor van remény arra a pörgős szoknyás babára is… Az apuka is megnyugodott, mert elmaradtak a további kérdések, amelyekben ő is bizonytalan volt kissé. Mert van a Mikulás, aki Mikuláskor jön. Meg van az a másik pirosruhás, nagyszakállú fickó; a Télapó, aki bizonyos helyekre Karácsonykor érkezik, de akkor ők rokonok? És Jézuska a Mikulás vagy a Télapó főnöke?

Az apuka nyugalma a munkahelyi Mikulás eljöveteléig tartott, aki köztudomásúan igazi, mert kövér, mélyhangú, és rengeteg titkot tud az adott kisgyerek életéről, amit a szülőkön kívül csakis a Mikulás ismerhet. A kislány azonban összeráncolt homlokkal tért vissza a Mikulástól mikuláscsomaggal a kezében. Félrehívta apukáját, hogy más ne hallja a mondandóját.

• Te Apa! Nem azt mondtad, hogy a Mikulás püspök? Képzeld, jegygyűrű volt a jobb kezén, megnősült?!? Valld be, nem is létezik igazából!

Ilyenkor jön el minden gyanúsított életében, hogy töredelmes beismerő vallomást kell tenni. Az apuka is megkönnyebbült a beismerő vallomástól, még ha ezáltal súlyosító körülményként volt értékelendő, hogy a Mikulás nem hozott pörgős szoknyás babát. Sebaj, majd Karácsonykor Jézuska ügyesebb lesz.

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Az alábbi sorok alkalmasak a köznyugalom súlyos megzavarására, de ez a cél!

Az elkövető (civilben kifogástalan férj és apa) álnéven regisztrált az interneten, egy társkereső oldalon. Az áldozat – 15 éves kislány – ugyancsak regisztrált ezen a társkereső oldalon. Áldozathibáztatók kedvéért előre bocsátom, a kislány nem szexpartnert keresett vagy sugar daddy-t. Nem akart mást, mint egy barátot, hiszen minden tinifilm és reklám azt sugallja, ha nincs barátod, nem vagy senki.

Az elkövető egyébként fiatal, jóképű pasi volt, kölcsönös fényképcsere alapján ideálisnak tűnt, hogy buliba elcipelve, leessen a barátnők álla. A kislány chatbeszélgetések során közölte vele, hogy nincs még 16, és gimnáziumba jár. Az elkövető ekkor egész alakos képet kért, amelyre egy fürdőruhás felvétel volt a válasz. Majd következett a fehérneműs fényképre vonatkozó kérés, sajnos a lány ezt is teljesítette. Ez volt az a pont, amikor már nem volt menekvés. Az elkövető egyre több és több intim képet kért. A lány észbe kapott, és próbálta megszakítani a kapcsolatot a férfival, de ekkor következett a fenyegetés: az elkövető azt üzente, hogy a korábban küldött fehérneműs fényképet elérhetővé teszi a neten, ha nem küld magáról ruha nélküli képeket.

Itt álljunk meg egy szóra. Aki azt gondolja, hogy tinédzser gyermeke a tomboló hormonviharban és a kortársai ítélőszéke előtt nem tenne ilyet, azt hadd emlékeztessem: az áldozat átlagos tinédzser volt, jó családi háttérrel. Már a szülőknek is ciki lett volna bevallani a fehérneműs dolgot, de ennél még rosszabb volt a gondolat, hogy esetleg az osztálytársak is láthatják. Az áldozat így a fenyegetés hatására meztelen fényképeket küldött. Közben könyörgött az elkövetőnek, hogy a továbbiakban hagyja békén, iskolában van és még a 16. életévét sem töltötte be. Mint kiderült, ez olaj volt a tűzre.

Az elkövető tablót készített a lányról, és azzal fenyegetőzött, hogy minden kép kikerül a netre, ha az áldozat ellenáll. „Na, most már azt fogod csinálni, amit én mondok, és ha feljelentesz, vagy eltűnsz, vagy nem azt csinálod, amit mondok, azonnal kiposztolom!” – üzente.

Ezt követően az áldozatot arra kényszerítette, hogy tanítási időben, az iskolai mosdóban készítsen magáról intim, szexuális tartalmú képeket, videókat. Mivel számított rá, hogy ez már „sok lesz” a lánynak, újabb zsaroló tablót készített és azzal fenyegetőzött, hogy azt megosztja az osztálytársakkal.

A több hétig tartó zsarolás szerencsére nem tragédiába torkollott, hanem „csak” zokogásba, a lány ugyanis sírva fordult az egyik tanárához, és elmondta neki a történteket. Igazi hősként viselkedett, talán más lányokat is megmentett ettől a ragadozótól. Sajnos ismerünk olyan esetet is, amikor az áldozat hajlandó volt találkozni az őt becserkésző kreténnel, de történt ennél rosszabb is, amikor az öngyilkosságot látta az egyetlen kiútnak. Az áldozatok között volt tinédzser lány és volt tinédzser fiú is. Utóbbit „szexre éhes nőként” cserkészte be az interneten egy pedofil férfi.

Tudom, felkavaró a történet. Kedves Szülők, Tanárok! A szemérem itt nem segít! A tinédzserek nem hülyék, de még hordoznak valamit a felnőttek iránti bizalomból, az élettapasztalat pedig nem segíti őket. Beszélni kell a témáról!

Szigorúan 14 éven felülieknek! Lájtosabb formában akár fiatalabbaknak is.  

Egyébként az eset bírói megítélése vegyes, van bíróság, amely a fentihez hasonló esetben négy év börtönbüntetést szab ki, és van bíróság, amely csak két évet, azt is öt évre felfüggesztve. Még ha tíz évet szabna is ki a bíróság, az sem segítené a tinédzsert megbirkózni a szégyennel, rettegéssel, amit átélt. Jó esetben talál támogatókat, rosszabb esetben életfogytig tartó lelki sérülés az ártatlannak induló chatelés következménye.

„Ez egy koncepciós eljárás!” – hallani sokszor a tárgyalóteremben a vádlottól már a vád ismertetését követően, különösen, ha a vádlottnak valamilyen politikai kötődése is van. Ez a mondat eleve felmentést ad a vád alól, akár elkövette, akár nem a terhére rótt cselekményt az illető. E patront vegytiszta köztörvényes ügyben is szokták pufogtatni, mintha a garázdaság vagy a hivatalos személy elleni erőszak politikai kérdés lenne (úgy kezdődött, hogy a rendőr visszaütött). Kérdés, tisztában van-e a vádlott, hogy kijelentésével elsősorban a bírót sértegeti, nem a vádlót. Bevallom, az ügyésznek tényleg van koncepciója a vádirat benyújtásakor, mégpedig az, hogy a vádlott elkövette a bűncselekményt, máskülönben mi a csudának vádolná meg. Az igazi koncepciós eljárásban azonban az ítélet előre készen van, akármi történik is a tárgyalóteremben. Vagyis ha koncepciós eljárást emlegetünk, ezzel megelőlegezzük, hogy a bíró nem veszi figyelembe a bizonyítékokat, a mentő és enyhítő körülményeket. (A bírák nagy részéről az ilyen sértegetés lepereg, nemcsak a vádlott, hanem a társadalom nagy szerencséjére is.)

Még jó, hogy a vádlottak többsége nem is sejti, hogy a magyar büntetőeljárási jogrend nem koncepciós, hanem inkvizitórius. „Ez egy inkvizíciós eljárás, amit itt az ügyészség folytat!” – mondanák különben.

Vajon mi köze az inkvizíciónak a magyar büntetőeljáráshoz? – kérdeznénk, ha nem félnénk attól, hogy kezet szoríthatunk a Szent Inkvizícióval (azután lábat, majd fület, orrot, az egyéb testrészek szorongatásáról nem is beszélve). Az inkvizitórius eljárás nemcsak Magyarország eljárásrendjére jellemző, hanem kontinensünk nagy részére is, szemben az úgynevezett akkuzatórius eljárással, amely főként angolszász vidékeken honosodott meg.

Az inkvizitórius eljárást az anyagi igazság (mi történt valójában) keresése jellemzi, míg az akkuzatórius eljárást az eljárási igazság keresése (mit tudok bizonyítani a tárgyalóteremben). Az inkvizitórius eljárást így szükségképpen hosszadalmas nyomozás előzi meg, még akkor is, ha kezdettől fogva van tettes, mert a vádlónak eleve azzal a tényállással (történettel) kell a bíró elé állnia, ami szerinte valójában történt. Az akkuzatórius eljárásban a bizonyítás nagy része a bíróság előtt zajlik, ha van „jó” tettesjelölt, akkor gyorsan bíróság elé kell állítani, azután meg a tárgyalóteremben derül ki, mi történt pontosan, ha történt egyáltalán valami. Akkuzatórius eljárásban még az is előfordulhat, hogy ügyész és védő olyan bűncselekményben egyeznek ki menet közben, amelyről mindketten tudják, hogy ilyen formában nem történt meg. (Például a vád szerint a gyanú szexuális erőszak, a védelem szerint viszont a terhelt ártatlan, a bizonyítás mindenhonnan nézve kétesélyes, így kiegyeznek végül egy enyhébb zaklatásban.)

Inkvizitórius eljárásban, ha arra van gyanú, hogy a feljelentő felesége boszorkány, ott bizony ki kell deríteni az igazságot, nem lehet kiegyezni félúton abban, hogy nem boszorkány, csak pocsékul főz és veszekedős. Groteszknek hangzik, de a Szent Inkvizíció azért fektetett annyi energiát az eretnekek, boszorkányok kínzásába, mert igenis kellett a bizonyossággal határos bizonyíték ahhoz, hogy bíróság elé vigyék az ügyet, vagyis a hatóság puszta állítása nem volt elég az elítéléshez. Nyilván sok vallató perverz is volt, vagy perverzzé vált munkája során, de kétségtelenül a vallatás elsődleges célja a beismerő vallomás megszerzése volt, még ha bele is halt a gyanúsított.

A bizonyítási teher az inkvizitórius eljárási rendben ma sincs másként. Bíróság elé azok az ügyek kerülnek, amelyekben az ügyészség az egyszerű gyanúnál lényegesen nagyobb bizonyossággal gondolja úgy, hogy „jó” vádlottat vádolt meg a valóságnak megfelelő cselekménnyel. (Ehhez azonban már nem szükséges a beismerő vallomás.) A puszta gyanú, meg a majd meglátjuk, mi lesz a tárgyalóteremben viszont kevés.

Akkuzatórius eljárásban jellemzően a tárgyaláson dőlnek el a dolgok, ahol – aki bújt, bújt – elven vagy sikerül bizonyítani, vagy nem a cselekményt. Fellebbezni főként eljárási jogsértés esetén lehet. Nem érdekes, hogy az ítélet megalapozatlan, vagyis a tényállást nem kellő mértékben derítették föl. Az eljárási igazság ezen a tárgyaláson derül ki. Ezzel szemben az inkvizitórius eljárási rendben először maga a rendőrség igyekszik a teljes igazságot föltárni a nyomozás során. Ha ezzel megvan, az ügyészség megdicséri, és vádat emel. Ha az elsőfokú eljáráson az elsőfokú bíró is úgy látja, hogy az történt, ami a vádiratban szerepel, megdicséri az ügyészt, és elítéli a vádlottat. Fellebbezés esetén – jó esetben – a másodfokú bíróság megdicséri az elsőfokú bíróságot, és helyben hagyja az ítéletet. E mögött az a törekvés áll, hogy a jogerős ítéletben az jelenjen meg, ami a valóságban történt.

Vitatkozni lehet, melyik rendszer jobb, igazság szerint mindkét rendszer vett át a másiktól elemeket az idők során. Csak az a kérésem, ne terjesszék a fentieket, nem akarom azt hallgatni, hogy az ügyészség maga az inkvizíció.

(folytatjuk) 

Van az az izé… ami úgy néz ki, mint a Csillagok háborújából szalajtott protézis; lábra rögzíthető, görbe, rugós, de hét métert lehet vele ugrani előre és öt métert magasra. Meg van az a bigyó… ami olyan mintha a Vasemberről lopták volna le; az ember a hátán hordja, valamit kifúj belőle a föld felé, és a karon lévő fújókával irányíthatja, akár tíz méter magasságban is. Namármost, ha a budapesti közlekedésben egy ilyen izé találkozik egy olyan bigyóval három méter magasan a közút felett, nos, akkor a KRESZ nem szól egy árva szót sem. Sem arról, hogy mit csinál izé és bigyó az utak felett, sem arról, hogy ki a hibás ütközés esetén. A Csillagok háborújás ugróprotézist viselő, aki elmulasztotta a kellő körültekintést, mármint csak körül tekintett, de nem tekintett fölfelé? Vagy a Vasemberes rakétameghajtású, aki szó szerint lenézte a pattogó vukit, de nem nézte ki belőle, hogy az útjába kerül? Az Erő legyen a Bosszúállókkal, akik tudják erre a választ, de nem én.

Nem szívesen lennék jogalkotó, aki/ami még alig gyürkőzött neki az elektromos roller szabályozásának, máris itt van az önvezető jármű, meg az összes rohadt találmány, amit agyament sci-fi-szerzők találnak ki, mérnökök meg megvalósítanak, hogy Elon Musk csípné meg őket! Így nem csoda, hogy szegény jogalkotó egyik szabályozással sem jut előrébb. Mire végiggondolja, hogy a járdán vagy az úttesten hajthasson-e az elektromos roller ezerrel, már itt is az etilalkohollal hajtott elektromos roller kérdése. Mármint a vezetőt hajtja az etilalkohol, a vezető meg hajtja az elektromos rollert, és ezen alternatív meghajtások addig cikáznak a közúton, míg rendőrbe nem csapnak le nem csap rájuk a rendőr, hogy föltegye nekik az univerzális nagy kérdést: ez most járművezetés ittas állapotban vétségének minősül-e avagy sem. A józan ész azt diktálja, hogy az egyensúlyozás művészetén alapuló közlekedési eszközre ne szálljunk föl részegen, ám Hofi Gézát idézve: a lét határozza meg a tudatot, ha megisszuk a lét, a tudat elmegy.

Az ügyészség a vádlottat megvádolta, a járásbíróság felmentette, a másodfokú ügyészség a fellebbezést fenntartotta, a törvényszék meg az elsőfokú ítélet felmentő rendelkezését tartotta fenn. A járásbíróság ugyanis az elektromos roller, mint járműkategória fogalmát, besorolhatóságát az 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (KRESZ) 1. számú függelék II. fejezete, a közúti járművek műszaki megvizsgálásáról szóló 5/1990. (IV. 12.) KÖHÉM rendelet, továbbá a közúti járművek forgalomba helyezésének és forgalomban tartásának műszaki feltételeiről szóló 6/1990. (IV. 12.) KÖHÉM rendelet, valamint a két- vagy háromkerekű járművek, valamint a négykerekű motorkerékpárok jóváhagyásáról és piacfelügyeletéről szóló az Európai Parlament és a Tanács 2013. január 15-i

168/2013/EU rendelet alapján vizsgálta, azonban az elektromos roller tekintetében ezen utóbbi jogszabály alkalmazása nem merül fel, mert a rendelet hatálya nem terjed ki a rollerre és az elektromos rollerre sem. A KRESZ alapján az elektromos roller egyik járműkategóriába sem sorolható be, a KÖHÉM rendeletek alapján pedig az elektromos rollerrel kizárólag járdán lehetne közlekedni (lásd: Elektromos gyalogos).

Ilyenkor szokott a vádlott szerényen mosolyogni, és arra gondolni, micsoda ösztönös zseni is ő, hogy amíg a rollere be volt dugva a konnektorba, addig ő rácsatlakozott a töltőre a bárpultnál… kompatibilisen KÖHÉM és Európai Parlament és Tanács rendelettel.  De ekkor jött az ünneprontó ügyészség, és kijátszotta a felülvizsgálati kártyát. Ennek kapcsán pedig a Kúria kimondta, hogy KÖHÉM ide vagy oda, az elektromos roller is csak olyan, mint a villamos; ha nem is gépjármű, de gépi meghajtású jármű, amelynek közúton szeszes italtól befolyásolt állapotban történő vezetése megalapozhatja a járművezetés ittas állapotban bűncselekményét.nek megállapítását. (Lefordítva: HA ITTÁL, NE VEZESS ELEKTROMOS ROLLERT (SEM), BAKER!)

Jó, hogy a Kúria az ügyészséggel karöltve megoldotta az ügyet, és így nem merült (jog)alkotói válságba hazánk. Föl kell hívni azonban a figyelmet, hogy mindent mégsem oldhat meg a jogalkalmazó a jogalkotó helyett.

Most olvastam, hogy kifejlesztették a cipőre húzható „Moonwalker”-t; egy MI-vel ellátott, akkus eszközt, ami feltöltés után másfél órán és mintegy tíz kilométeren át segít a járásban. Ezen gépi rásegítéssel 11 km/h sebességet lehet lazán sétálni!  Atyavilág! Ha ez így folytatódik, ittasan már gyalogolni sem lehet!

avagy a közpótmagánvádló esete az igazságszolgáltatással II. rész

A „Próbálja ki Ön is ügyészként magát” jogintézmény hatályba lépett az „Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében”. A jogintézmény valószínűleg érdekesebb lesz sok valóságshow-nál, mert míg utóbbiak a kiszavazásra építenek, addig a közpótmagánvád a beszavazásra … mármint arra, hogy ki kerülhet a vádlottak közé. Valaha a büntetőjog ún. ultima ráció, végső eszköz volt, mára úgy tűnik, a büntetőjog a vádaskodáshoz való alapvető emberi jogot testesíti meg szerte a világon. (Az Amerikai Egyesült Államokban például az utóbbi időkben nem is lehet igazi elnök, akit nem helyeznek valamilyen okból vád alá.) Legyen Ön is vádló! Legyen Ön is vádlott! Mert úgyis helyet cserélnek egyszer, csak idő kérdése.

Kezdjük az étlappal, mert étlap is van! Az étlap a rendőrség, a NAV, illetve az ügyészség internetes oldalán található, és nem ételeket, hanem különböző, közvádra üldözendő bűncselekményekben született feljelentést elutasító és eljárást megszüntető határozatokat tartalmaz. Az ember (vagy szervezet) választhat fogást az étlapról. Például: kis vesztegetést szeretnék csipetnyi költségvetési csalással fűszerezve. A nyomozó hatóság és az ügyészség megrágta már ugyan egyszer, de ha az ember (vagy szervezet) elég erőt érez, hogy megeméssze, akkor belevághat a dologba.

Az első nehézség abban a fránya személyiségi jogban rejlik, merthogy személyiségi jog is van a világon, az ügyészség meg nem olyan, hogy csak úgy kiszerkesszen valakit a honlapján névvel, címmel, foglalkozással. A határozatokat álnevesíteni kell, anonimizálni, ha úgy tetszik. Álnevesíteni pedig úgy kell, ahogy a csillag megy az égen, bocsánat, hogy ne lehessen azonosítani a feljelentettet, egyéb személyt, szervezetet. Lépjünk túl nagyvonalúan azon, hogy országunk nagyjait is feljelentik néha, és egy ilyen feljelentést elutasító határozatot nehéz úgy álnevesíteni, hogy abból ne derüljön ki a feljelentett személye. Vagy ne is lépjünk túl ezen, hanem álljon itt egy kis kvíz az álnevesítés műfajából.

A/ XY feljelentést tett hivatali visszaélés miatt egy közjogi méltóság ellen, aki hivatali helyzetével visszaélve, szándékosan nem gyakorolt kegyelmet a feljelentő unokahúgával szemben, holott a napnál is világosabb, hogy ártatlan.

B/ XY feljelentett hivatali visszaélés miatt egy hivatalos személyt, aki hivatali kötelességét megszegve, nem kérte az egyik országgyűlési képviselőjelölt mentelmi jogának felfüggesztését, így a feljelentett személyt a feljelentő orra előtt jól megválasztották országgyűlési képviselőnek.

C/ XY feljelentett egy hivatalos személyt, aki hivatali helyzetét kihasználva nem tett semmit az adatvédelmi bejelentésére, holott a napnál is világosabb, hogy A/ és B/ álnevesített határozattöredék alapján a feljelentett személyeket azonosítani lehetett.

Kérdés: kik a feljelentett személyek? A helyes megoldást beküldő személyek között két év fogházat sorsolunk ki.

Lépjünk túl, azaz lépjünk inkább tovább! Valaki feljelentést tett valaki ellen, és ezt a feljelentést véleményünk szerint a rendőség/ügyészség lustaságból, hülyeségből, elfogultságból vagy más rejtélyes okból elutasította, és ez a határozat most ott lóg a rendőrség/ügyészség virtuális hirdetőlapján közszemlére téve. Vegyünk egy extrémnek tűnő, de korántsem extrém példát.

XY feljelentése szerint ismeretlen személy lefizette az egyik megyei rendőrfőkapitányt, aki hivatali helyzetét kihasználva lehetővé tette, hogy az ismeretlen személy éjszaka belopakodjon a hullaházba, és kettesben maradjon a feljelentő elhunyt hozzátartozójával. Az ismeretlen tettes kimetszette az elhunyt férfi nemi szervét, és több nőt teherbe ejtett vele. Az ügyészség a feljelentést bűncselekmény gyanújának hiányában elutasította lényegében azzal az indokolással, hogy a feljelentésben írtak a tudomány jelenlegi állása mellett lehetetlen események. (A fenti feljelentés – esküszöm – nem légből kapott, ehhez hasonlót saját szememmel olvastam, csak álnevesítettem.)

Nem ismerjük a feljelentőt, nem ismerjük a feljelentettet, de elég erőt érzünk magunkban, hogy egy kicsit az ügyészség körmére nézzünk. Először is tudnunk kell, hogy csak a hivatali vesztegetés miatt léphetünk föl felülbírálati indítvánnyal, az emberi test tiltott felhasználása miatt nem. Ugyanakkor a két feljelentett cselekmény összefüggőnek látszik. A felülbírálati indítványban arra kell rámutatnunk, hogy a határozat megalapozatlan. Tegyük föl, olvastunk valamit arról, hogy a halál beállta után a szervezet még termel spermiumokat. Lehet, hogy ezt egy horror regényben olvastuk, lehet, hogy nekrofil pornóban, az ügy szempontjából lényegtelen, mert, hogy mi számít tudományos nonszensznek, azt csak egy igazságügyi szakértő állapíthatja meg, nem az ügyészség, naugye? Viszont egy rendőri vezetőt megvesztegetni, még a tudomány jelenlegi állása mellett sem lehetetlen, így az ügyészségi határozat ebben a körben megalapozatlannak tűnik. Ha bizonyítani lehet a csonkítást, akkor a vesztegetést is könnyen bizonyítani lehet – gondolhatjuk. Vagyis a felülbírálati indítványban indítványozni kell a számunkra ismeretlen hulla exhumálását, és ha hiányzik a far… a farpofák másik oldalán lévő nemzőszerv, akkor nyert ügyünk van.

Folytassuk? Folytatjuk.

Az Európai Bizottság (erősen) ajánlotta, a kormány (gyorsan) kidolgozta, az Országgyűlés (még gyorsabban) elfogadta, az Alkotmánybíróság (ízlelgette) megrágta, majd a Magyar Közlöny közhírré tette. Mi az? Az „Európai Bizottsággal való megegyezés érdekében a büntetőeljárásról szóló XC. törvény módosítása”, amely a büntetőeljárási törvényen belül az „Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények esetén” frappánsan tömör címet kapta a keresztségben. (Ajánlanám az „elközgyakvagy közkézkapkicsele esete” rövidítést, amelyet „közkézen kicsalt”-nak lehetne tovább rövidíteni.)

Az új jogintézménnyel fogunk még bővebben is foglalkozni. Legyen most elég annyi, hogy ha a nyomozóhatóság vagy az ügyészség nem restelkedik rest lenni, és elutasítani olyan feljelentést vagy megszüntetni olyan nyomozást, amely a „közkézen kicsalt” bűncselekmények közé tartozik, akkor bárki (értsd majdnem mindenki) magához ragadhatja Justitia kardját és

• előbb egy jogi képviselő és egy nyomozási bíró által további nyomozásra bírhatja a nyomozó hatóságot vagy az ügyészséget, és ha ez sem segít,
• jól megmagánközvádolhat valakit, értsd bárkit (nem kizártan olyan személyt is, aki az eredeti feljelentésben nem is szerepelt).

Létezik hasonló jogintézmény más országokban is. Nem akarok én az ördög ügyvédje lenni, különösen, hogy az a domain már foglalt, de találkoztam számtalan olyan jogintézménnyel, amely más országokban működik, de erősen kilóg hazánk jogrendszeréből.

Vegyük például az óvadékot. Az óvadék jogintézménye jól bevált például az Egyesült Államokban, ahol előbb tartóztatnak le, mint kérdeznek, majd a szabadságot meg lehet váltani az ítélethozatalig (nem az utolsóig, az elsőig). Amikor a jogalkotó az óvadékot beemelte jogrendszerünkbe, lelkesedésből ki sem látszottunk az óvadéki ülésekből az elején, az utóbbi sok évben viszont alig találkoztam egy valamirevaló óvadékfelajánlással, mert minek is? Akit emberöléssel vagy ehhez hasonló főbűnnel gyanúsítanak, azt óvadékkal sem engedik ki, akit meg vagyon elleni bűncselekménnyel, az meg hat hónap múlva úgyis kint van bűnügyi felügyeletben, ha egyáltalán letartóztatják, a kivétel meg erősíti a szabályt. Ne is beszéljünk annak erkölcstelenségéről, hogy óvadékkal a gazdag ember élhet, viszont az óvadék összege egyenesen bizonyítja, hogy a minimálbéres gazdag ember mégiscsak elsikkasztotta a hűtlenül kezelt költségvetésből elcsalt támogatási adót.

Vagy vegyük a pótmagánvádat. Egyszer vezető FBI ügynökök tartottak nekünk előadást, és kérdezni lehetett tőlük. Megkérdeztem, hány nyomozás van egy FBI ügynök kezén. A vezető azt mondta, két-három nyomozás, a negyediknél már morognak az emberek. (Egy magyar nyomozó kezén ekkor 30-40 sőt, 90 nyomozás is volt.) Önöknél nincsenek notórius feljelentők? – kérdeztem. Hajaj, de még mennyi – válaszolta az FBI ügynök – de nem foglalkozunk velük, arra való a pótmagánvád. Nos, nálunk pótmagánváddal lehet élni olyan ügyben is, amelybe a rendőrség többszáz munkaórát fektetett, összelapátolt többezer oldal nyomozati iratot, húszasával hallgatta ki a tanúkat, gyanúsított nem maradt szembesítetlen, és a nyomozó hatóság legjobb szakmai tudása ellenére (vagy éppen ezáltal) úgy gondolta, hogy nem lehet bizonyítani a cselekményt, amit az ügyész is megerősített panaszt elbíráló határozatában. A pótmagánvádló meg úgy gondolja, hogy csakazértis, így végül a pótmagánvádlottak jó ha 6 százalékát elítélik, a többi 94 százalék meg „csak” büntetőeljárás hatálya alatt áll évekig.

Biztosan van olyan ország, ahol bevált például, ha a gyanúsítottat megesketik a világot a hátán tartó teknősbéka páncéljára, mert a hamis eskü „rossz babun”, és az emberek többsége fél, hogy beszorul a Déli sark és a teknőspáncél közé, de jó szívvel nem tudnám ajánlani ezen esküforma meghonosítását a magyar büntetőeljárásban. Túl sok olyan elkövetővel találkoztam, aki egy anya életére is megesküszik, akár az ügyész vagy bíró anyjáéra is.

Tehát nem minden – máshol működőképes – jogi megoldás ültethető át automatikusan sikerrel.

Ennek ellenére drukkolok a közkézen kicsalt magánpótközvádló intézményének. Egy kicsi kontroll mindenkinek kell…

(folytatjuk) 

(Az alábbi írás a képzelet szülötte, a valóságban ilyen nincs, ha valaki magára ismer, az a véletlen műve)

Két bíró találkozott az amerikai nagykövettel a követségen. A sajtó egy része összehangolt támadást indított a két bíró ellen, a sajtó egy másik része összehangolt támadást indított a sajtó összehangoltan támadó része ellen. Mondhatjuk, ez így van rendjén, hogy az eltérő vélemények ne a nagy Hadron-ütköztetőben, hanem a sajtóban ütközzenek. Az igazi társadalmi kérdés – amit a találkozó felvetett – a bírói függetlenség kérdése, vagyis az, mit is értünk alatta, ha lekaparjuk róla a jogdogmatikát, meg a hagymázt. Szüzességként vész-e el a függetlenség, ha egy bíró eszmét cserél egy olyan félig politikus, félig állami emberrel, mint amilyen egy nagykövet? Amúgy nem is árt, ha időről-időre maga a társadalom gondolja át, mit vár a bírói függetlenségtől, vagy inkább: BÍRÓI FÜGGETLENSÉGTŐL.

A bírói függetlenség szűken értelmezve azt jelenti, hogy a bíró nem lehet politikai párt tagja, nem folytathat politikai tevékenységet, törvénykezési (értsd: ítélkezési) tevékenységében nem utasítható, csak a jognak van alávetve, de annak nagyon. Tágabban (integritásként) értelmezve politizálni sem politizálhat, legfeljebb a szavazófülke magányában, vagyis még a látszatát is kerülnie kell, hogy bármely politikai oldal addig macerálta, míg megrontást nem követett el rajta. Legtágabb értelmezésben a függetlenség azt jelenti, hogy a bíró bármit megtehet, legfeljebb fellebbeznek ellene, és a fellebbezésen túl minden bírálat magát a függetlenséget (nemcsak az övét, hanem minden bíróét) veszélyezteti.

Régen viszonylag könnyű volt „tág értelemben” függetlennek lenni, nem kellett más, mint hogy a bíró úgy tegyen, mint aki nem olvas újságot, vagy ellenkezőleg, válogatás nélkül mindent elolvas, és a kutya ugatott, a bíró meg ítélkezett a karaván felett. Ma a politika az interneten keresztül bekúszik az ember bőre alá, lassan már az is politikai állásfoglalás, ha az ember nem foglal politikailag állást. Elvárjuk egy büntető bírótól, hogy tudja, mi veszélyes a társadalomra, vagyis figyelje az aktuális társadalmi folyamatokat, de ne alkosson véleményt róluk? Vagy a véleménye legyen olyan, mint a vizelet, amit mindenáron tartani kell a nyilvánosság előtt? Tegyen eleget egy nagyköveti meghívásnak, ahol nem bíráskodni kell, hanem társadalmi kérdésekben megnyilvánulni, vagy ne tegyen eleget? Nehéz kérdések, és szerencsére nem nekem kell megválaszolnom őket.

Magamban egyébként úgy fogalmaztam meg ezt a függetlenségi dolgot, hogy egy jó bíró a világ legkiszámíthatóbb embere, ha úgy tetszik, unalmas ember, ezt jelenti a bírói függetlenség. Nem érhet vele kapcsolatban meglepetés: ha ezt cselekszem, ez lesz a következménye, ha bűncselekményt követek el és ezt bizonyítani lehet, akkor elítélnek, ha nem követtem el bűncselekményt, vagy nem lehet bizonyítani, akkor felmentenek. Függetlenül attól, hogy roma vagyok-e, zsidó, színesbőrű, vallásos, hitetlen, gazdag, szegény, jobbos, balos, egyébként jó ember vagy rossz, a bírónak szimpatikus avagy antipatikus. Terheltként, sértettként, tanúként az történik velem az igazságszolgáltatásban, aminek a törvényekből következően történnie kell, sőt, ezen túlmenően a törvény szelleme is rám van tekintettel, nem a bíró magánérdekeire.

Vegyünk egy példát, egy külföldi állampolgárt, aki Magyarországon elkövetett egy csekélyebb bűncselekményt, a hatóságok elkapták, helyén kezelték a történteket, nem csukták le, csak kihallgatták, az ügyészség is pénzbüntetést kiszabását kérte. Csakhogy a vádlott saját országában elköltözött a megadott címéről. Ilyenkor bárhol a világon a bírók jogsegélyek sokaságával próbálják meg felderíteni a terhelt tartózkodási helyét, és a csíny letudva. Egy kiszámítható, unalmas bírónál ez így történne.

Egy kevésbé kiszámítható, de annál kreatívabb bíró – függetlenül attól, hogy ő tesz látogatást az amerikai nagykövetnél, vagy más – kapna az alkalmon, hogy a terhelt távol van, és kérdéseket tenne föl az Európai Unió Bíróságának, a kérdések pedig kísértetiesen összefüggenek – na, nem a vádlott – hanem a bíró egyéni sérelmeivel. Például, függetlennek tekinthető-e a bíró, ha egyes bírák fizetését indokolatlanul alacsonyabbnak tartja egyes ügyészek fizetésénél. Könnyű belátni, hogy a bíró lényegében azt kérdezte az Európai Unió Bíróságától, hogy pártatlan ítéletet tud-e hozni, amennyiben a későbbi tárgyaláson esetleg megjelenő ügyésznek esetlegesen magasabb a fizetése, mint neki. Ha a vádlott hirtelen megjelent volna a bíróságon, valószínűleg csodálkozott volna, hogy ezt az ő érdekében kérdezi a bíróság uniós aspektusból, és egyáltalán felmerülhet, hogy egy tárgyalást a fizetési papírok kicsapásával kell kezdeni a vád ismertetése helyett. (Valószínűleg a védő nyerte volna meg ezt a sajátos függetlenségi versenyt.) Tegyük fel, hogy ez a bíró azt is megkérdezi, hogy függetlennek tekinthető-e ő maga, ha Magyarországon a magasabb pozícióba történő kinevezések úgy mennek, ahogy mennek. Természetesen ez a kérdés is a vádlott érdekeit szolgálja uniós és emberi jogi szempontból, a kérdés mögött az áll, ha a dolgok úgy mennének, ahogy azt a bíró ideálisnak tartaná, már rég nem ennek a vádlottnak az ügyét tárgyalná. És tegyük föl, hogy a bíró a látszat kedvéért azt is megkérdezi, hogy megfelelően mennek-e a tolmács kirendelésével kapcsolatban dolgok, mert neki a vádlott távollétében kell eljárnia, és nem tudja, hogy a vádlott értette-e a nyomozás során a tolmácsot. Tegyük fel, hogy ez a bíró elhallgatja az Európai Unió Bírósága előtt, hogy nem járhat el a vádlott távollétében, mert azt a törvény ügyészi indítvány hiányában kifejezetten kizárja, ilyen indítvány meg nincs, tehát csak arra kellene várnia, hogy a vádlott előkerüljön végre, vagy az ügye elévüljön végre. Ezen bíró cselekménye természetesen az emberi jogokat, uniós irányelveket és a tisztességes eljárást szolgálják, leszámítva azt, hogy a terhelt évekkel tovább áll büntetőeljárás hatálya alatt, és ha véletlenül ezen plusz időben követ el újabb bűncselekményt, letartóztatják, mint a huzat bűnismétlésre hivatkozva. Az elévülés ugyanis nyugszik, amíg a kérdéseket az Európai Unió Bírósága meg nem tárgyalja és vissza nem utasítja, mint az ítélet meghozatalához nem tartozó kérdéseket, vagyis az elévülési idő jelentősen nő. Csak a legfontosabb kérdés nem merül föl ebben az ügyben: függetlennek tekinthető az a bíró, aki saját álláspontja igazolására a vádlott érdekeivel ellentétben tesz föl ilyen kérdéseket az Európai Unió Bíróságának, még ha ezt a törvény tételesen nem is zárja ki.

Függetlennek tekinthető-e az a bíró, aki a büntetés átvételekor úgy ismer el csoportos garázdaság és más bűncselekmények miatt külföldön hozott 14 éves szabadságvesztést magyar állampolgárral szemben, hogy az ellentétes a magyar büntetőszabályokkal. Vajon a külföldi jog megelőzi-e ilyenkor a magyart? Ügyészi indítványra a Kúria a törvényesség érdekében hozott jogorvoslat keretében – a magyar jogszabályoknak megfelelően – a szabadságvesztés mértékét 4 év 6 hónapban állapította meg egy olyan eljárási jogintézmény keretében, amellyel kapcsolatban éppen most kárhoztatnak külföldről, hogy a bírói függetlenség gátja.

A bírói függetlenség kérdésének megválaszolása szempontjából teljesen mindegy, hogy ez a bíró, vagy más elfogad-e később egy nagyköveti meghívást vagy sem. Hiszem, hogy egy magyar bíró cserélhet eszmét úgy egy nagykövettel, hogy egyikük integritása sem sérül. Mindketten az országukat képviselik: a nagykövet az Amerikai Egyesült Államokat Magyarországon, a büntetőbíró Magyarországot képviseli a büntető ítélkezésben. E tekintetben egyenlő felek. Ha egyenlő félként tárgyalnak, nekem (irodalmi, nem hivatalos) személy szerint nincs gondom ezzel. Úgy sem, hogy nem ismerem a tárgyalás tartalmát. Nem ismerem, hogy a nagykövet hívta-e meg a bírákat, avagy a bírák jelentkeztek a nagykövetnél. Nem tudom, hogy az Országos Bírósági Tanács volt-e a meghívott úgy általában, vagy kifejezetten ez a két bíró. Nem tudom, hogy ismert volt-e korábban a meghívás ténye a bírói szervezet előtt, vagy sem, kaptak-e mandátumot a tárgyalásra vagy sem. Nem tudom, titokban tartotta-e a két bíró a találkozót a nagykövet tudósításáig, avagy részletesen beszámolt róla bírótársaiknak.

Ismétlem, ha önös érdektől mentes, független, egyenlő félként tárgyaltak a bírók, akkor nem féltem a bírói függetlenséget. Ha bíróink elmondták azt is, hogy aggályos az amerikai gyakorlat, hogy a legfelsőbb bíróságon politikai szempontok alapján neveznek ki bírókat: republikánusokat és demokratákat. Ha, a mondjuk nyomozási bíróként tevékenykedő magyar bíró az elveinek megfelelően előadta, hogy emberi jogi kérdéseket vet föl, hogy az USA-ban letartóztatási ok, ha valaki vitatkozik a rendőrrel az intézkedéskor (lásd: a fiatal Bill Gates esetét), és ő, ha nyomozási bíróként járna el, úgy kiengedné, mint a pinty, mert már nem olyan időket élünk, hogy letartóztassanak valakit, mert vitatja a rendőri intézkedés jogosságát. Ha a bíróink elmondták, hogy Magyarországról nézve aggályos a börtönnépesség kiemelkedően nagy száma az Államokban, vagy hogy aggodalomra ad okot, hogy a színesbőrűek jellemzően súlyosabb büntetést kapnak, mint a fehérek.

Remélem, volt annyi politikai érzékük, hogy elmondták, ettől még demokráciának tartjuk az Egyesült Államokat, mert ennyi politikai érzék egy bírónál is megengedett.

Zemplénben autózunk nyaralás, akarom mondani, őszölés ürügyén. Csodálatos táj; jobb kanyar előtt mező, bal kanyar után domb, emelkedőre fel, emelkedőről le, jelzőtáblán szarvas, távolban őz (igazi), fent a magasban sas és nyúl (párosan). A KRESZ nyelvére lefordítva: „Veszélyes útkanyarulat balra” (64. ábra), „Veszélyes útkanyarulat jobbra” (65. ábra), „Veszélyes emelkedő” (69. ábra), „Veszélyes lejtő” (68. ábra), „Állatok” (86. ábra), „Légiveszély nyulakra”(ja, ilyen tábla nincs).

Na, de ki is törődik ilyen táj mellett a KRESZ-szel: csak aki vezet. Könnyű lenne belefeledkezni az őszi táj szépségeibe, feleségem és gyerekem megteheti, én legfeljebb néhány lopott pillanatot engedek meg magamnak a vidék csodálatára. Túl sok aktában olvastam: „figyelmetlenség miatt reakcióideje egy másodperccel nőtt meg”. „Tíz perc az nagy idő…” akarom dúdolni: „Egy másodperc az nagy idő, Elemér, másodpercbe annyi minden belefér…” Franc a büntetőjogba és franc a dalbéli Elemérbe is, hiszen nyaralunk, vagyis őszölünk. Lazítani megyünk, kirándulni, várakat nézni.

Kanyar után beérünk egy teherautót. Ősi budapesti reflex éled fel bennem: megelőzni! Teherautó csak mögöttem jó. Kanyar, emelkedő, kanyar, lejtő, út beláthatatlan. Azután a kilométerórára pillantok, a teherautó 90 km/óra sebességgel dönget. Szent Traffipax! (Hogy is értem be?)  A teherautó pont a megengedett sebességgel hajt. Minek is akarom megelőzni?  Hiszen nyaralni megyünk nem megőszülni. A teherautó sebessége megfelelő, még csak illetlen dolgokat sem pufog ki, a kanyarokat is lendületesen veszi, minek idegeskedni, jó nekünk mögötte.

Az idill nem tart sokáig, mert megjelenik mögöttünk Ő, az AUTÓJÁVAL. Azzal a típussal, amelybe gyárilag nem szereltek be indexet, féket, és jómodort. Rögtön belemászik a fenekembe. Nem mondom, jó kis farosszériám van: az a lökhárító, szépen gömbölyödő, dús féklámpák, kerek csomagtartó! Sokszor csodálom is magam érte, persze csak ha állok, és nem száguld a kocsi kilencvennel. És a szépsége is messziről jön ki, nem méteres távolságból. NEKI viszont karnyújtásra kell jönnie, nem féktávolra. Úristen! Gondolom, talán szélvédője sincs, ezért nem látja, hogy teherautó van előttem. Az út kanyargós, kizárt dolog, hogy ne látná a teherautót, ha máshol nem, az oldalsó ablakon, az csak van neki! Jön utánam, ahogy a FORMA 1-es versenyeken látta, egészen rám tapadva.

Talán nem mer megelőzni egy teherautóból és belőlem álló konvojt – gondolom, bár, ha gyermekem ül a kocsiban, öregurasan vezetek, és bőven féktávon kívül van a teherautó, simán elférne közöttünk egy betolakodó. Ő azonban nem előz, hanem tapad. Rám. Engedném, de ő nem enged… fékezni sem, mert ha fékezek, belém jön. Kezdem rosszul érezni magam. Mi van, ha elém ugrik egy őz? Az öreg néne őzikéje jut eszembe:

Eltörött a gida lába,

Őzpörkölt lesz vacsorára. 

Mellettem feleség, hátsó ülésen gyerek, csomagtartóban Ő – lesz mindjárt. És csak jön, mint egy ősi, bosszúálló angyal, az autópályák réme, a közutak vérszomjas bánata (civilben kisember). Pedig már egészen lehúzódom az útpadkához, de Ő nem előz, csak jön, bosszúállón, neheztelve, hogy még nem előztem meg a teherautót, ezért megérdemlem a letolást… mármint az útról. Ahogy az autópályán szokták a belső sávban száznegyvennél. (Jaj, Biztos Úr, miket is beszélek, százharmincnál!) Csakhogy ott előbb-utóbb vissza lehet térni a külső sávba. A büntetőfékezés jut eszembe. Múltkor kitárgyaltuk, hogy az minimum közúti veszélyeztetésnek minősül, amit az követ el, aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével közúton vagy közforgalom elől el nem zárt magánúton más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki.

Amit Ő művel, az nem büntetőfékezés, hanem pont az inverze: büntető letolás. Olyan vagyok, mint a viccbéli Móricka, csak nekem mindenről nem a szex, hanem a büntetőjog jut eszembe. Közúti veszélyeztetés? Lássuk csak! A KRESZ 27. szakasza szerint járművel másik járművet csak olyan távolságban szabad követni, amely elegendő ahhoz, hogy az elöl haladó jármű mögött – ennek hirtelen fékezése esetében is – meg lehessen állni. Vagyis a közúti közlekedés szabályainak megszegése, mint első tényállási elem, kipipálva. Közút, kipipálva. Vajon a féktávolság be nem tartása, a másikra való szándékos rátapadás és folyamatos tolás büntetőjogi szempontból megfelel-e a „testi épséget közvetlen veszélynek kitesz” fogalmának? Kilencven kilométeres sebességnél valószínűleg igen. Jól jönne most egy Btk., mert kidobnám az ablakon, és a kétszázharmincnegyedik paragrafusánál nyitva, rátapadna a szélvédőjére, és talán leszállna rólam. 

Mikor értik meg az autóvezetők végre, hogy a gépjármű veszélyes üzem, olyan, mint egy atomreaktor, csak előbbi működtetéséhez több hülye kap engedélyt, mint utóbbihoz. (Bár egy hülye is elég sok mindkettőnél.) Nem kell annak megértéséhez sem Btk., sem KRESZ, de még csak rengeteg ész sem, hogy egy robbanómotorral felszerelt, kb. 2 tonna súlyú, tíz másodperc alatt százra gyorsuló valami olyan, mint egy ágyúgolyó. Nagy kárt tud okozni őzben és emberben! Tessék, most felhúztam magam! Minek az ilyennek jogosítvány?

Minap összefutottam egykori általános iskolai osztálytársammal az utcán. A benga nagy ember úgy föl volt húzva, mint aki fogadóóráról jön éppen

–Te jogász vagy – hadarta – miért engeditek ezt?

– Nem engedjük – válaszoltam – engedély nélkül csinálják.

– Mit? – hőkölt vissza egy pillanatra.

– Hát azt – mondtam.

– Éppen erről beszélek! Az internet tönkreteszi ezeket a mai kölköket! Úgy csüggenek rajta, mint a… Ontja a marhaságokat az a sok influenszer, blogger, vlogger, meg mifene! Hogy dobjak egy lájkot a gatyámba mindjárt! A kis hülyék meg mindent bevesznek! Bezzeg a mi időnkben…

Bezzeg a mi időnkben – próbáltam visszaidézni a gyerekkorunkat – te barátocskám többet ültél az igazgatói irodában, mint maga a diri. Emlékszem, amikor elénekelted idős gyakorlati tanárnőnkek a „Nem csak a húszéveseké a világ, örüljetek hát vén csoroszlyák” saját átköltést…

– Nem csoda, hogy ilyen ez a mai világ! A jövő meg még ilyenebb lesz, ha hagyjuk, hogy kikészítsék a gyerekeinket azzal a sok szeméttel! Be kéne tiltani valamennyit! Hogy is hívják azt a bűncselekményt, amikor izé… a kiskorúakat veszélyeztetik?

– Kiskorú veszélyeztetésének. A Btk. 208. szakaszának második bekezdése szerint kiskorú veszélyeztetését követi el, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik…

– Mi az, hogy törekszik? Valósággal megfertőzik a mai ifjúságot! Itt van mindjárt az az idióta, aki ódákat zeng arról a kis hülyéről, aki covidosan is elment focizni a területi döntőbe, hogy bajnok legyen a csapata! A társai meg tudták, hogy covidos, és nem szóltak az edzőnek! Érted? Covidosan játszott egy szaros kis kupáért, aztán meg majd elvitte a tüdőgyuszi! Egy sem volt köztük, aki azt mondta volna, hogy nem kéne… Mert az internet teletömi a fejüket, hogy ilyen sztár leszel, meg olyan futball-celeb

– Szörnyű – mondtam.

– És akkor még nem beszéltünk a szexről! Két hülye tini megszökik otthonról, mert a szülők azt szeretnék, hogy tanuljanak inkább! Az internet népe meg odáig van értük, hogy ilyen nagy szerelem, meg, hogy nem tudnak találkozni, mert hol az egyiknek van hét órája, hol a másiknak valami szakköre! És még a szülők a hibásak, mert tiltják egymástól őket! Be kéne tiltani valamennyi szemét f@szbukot! És még mi csodálkozunk, hogy ideggyengék a gyerekeink? Hogy öngyilkosok lesznek minden szarságért, amikor telitömik a fejüket ilyenekkel? Múltkor is az ment a neten, hogy csóri gyerek egy gyorsbüfében végzett valami diákmelót, ott meg egy nő addig csábítgatta, addig húzta a fejét, amíg a srác jól megöngyilkolta magát. Hát minek az ilyet megírni? Hogy a többi hülye kövesse, baker?!?

– Szörnyű – mondtam.

– Te jogász vagy, nyugodtan szemembe mondhatod, hogy nincs igazam, amikor szétvágom a pofáját mindenkinek, aki közömbös az internetről a gyerekeinkre leselkedő veszéllyel szemben!

– Szörnyű! – mondtam.

– Tudod, hová jutott a mai világ? Múltkor odajött hozzám egy csöpp kislány, hogy adjak neki pénzt kajára meg tüzelőre. Elhajtottam, mondtam neki, rohanj haza anyádhoz, és szólj neki, hogy taníttasson inkább, mintsem koldulni küld! Ezt tanulják az internetről! Istenem, ha internetezés helyett a mai gyerekek is annyit olvasnának, amennyit mi, mindjárt más lenne a világ! Molnár Ferencet kell olvasni, nem szarjankó influenszert! A Pál utcai fiúk! Az igen! A kis Nemecsek tüdőgyulladással is ment harcolni, életét adta a nagybetűs Grundért! És melyik blog tud úgy írni, mint William Shakespeare?  Istenem! Rómeó és Júlia, az volt az igazi, mindent elsöprő önfeláldozó szerelem! Én nem szégyellem bevallani, mai napig megkönnyezem az Ifjú Werther szenvedéseit! Van benne valami lélekemelő, még ha szomorú is a vége! Bezzeg a mai világ, eldob mindent, aminek nem happy end a vége! Ki olvassa ma már a Kis gyufaáruslány történetét? Ha a Wertheren könnyeztem, ezen egyenesen bőgök ötvenévesen is! Gyufát árul, a tűz, a melegség szimbólumát! És megfagy a nyomorult, érted? Szóval be kéne tiltani mindet, hogy ne veszélyeztessék a kiskorúakat!

– A regényeket?

– Nem az internetet, ami árasztja a szörnyűségeket!

Vége.

Avagy: a karikatúra, mém – a Btk. 226/A. § II. része

Jelen blog és rajz nem a képzelet szülötte, ha bárki magára ismer, az nem a véletlen műve.

A tudomány szerint az ember képi memóriája jobb, mint a szám- vagy szövegmemóriája. Sok férfi képes jól elmutogatni angol, német, francia, japán, kínai nőnek, hogy nagyon tetszik neki, ugyanez a férfi ugyanezt szavakkal nehezebben fejezi ki angolul, németül, franciául, japánul és kínaiul, és van, aki barátnőinek számáról is könnyen megfeledkezik a felesége előtt.

A viccet és tudományt félretéve, létezik a világban egy memóriabajnokságnak nevezett verseny, ahol az agyatléták különböző dolgokat bifláznak be (például összekevert pakli kártyáinak sorrendjét). A versenyzők egy része úgynevezett memóriapalotát használ emlékezetének turbósítására. A memóriapalota úgy épül fel, hogy a versenyző egy általa ismert épületnek – például saját lakásának – helyiségeit képzeletében bizarr képekkel népesíti be, azokat memorizálja, majd amikor a versenyen néhány perce van a felsorolt dolgok megjegyzésére, a tárgyakat a korábban kialakított képekhez párosítja.

Vegyünk egy példát: belépünk az előszobánkba, a fogas előtt Marilyn Monroe fogad felfújt szoknyával, bugyi nélkül. Menjünk tovább! Az étkezőnkben Hófehérke látható a törpék társaságában, akik csak kis szűk kötényt viselnek. A konyhánkban Hamupipőke vár egy pár üvegcipőben. A nappalinkban Rihanna álldogál egy szál mikrofonba öltözve, mellékhelyiségünkben Leonardo DiCaprio trónol szoknyában, és így tovább …

Aki megbotránkozott a képeken, joggal tette, mert az ókorban kitalált memóriapalota akkor működik jól, ha minél viccesebb, bujább és bizarrabb a kép. (Lásd: Cornificius: A szónoki mesterség – A C. Herenniusnak ajánlott retorika Kr. e. 86 körül.) Amikor a versenyen egy hosszú beváráslólista bemagolása a feladat – például portörlő, pezsgő, zseblámpa, kempingszék, macisajt – akkor a versenyzőnek csak össze kell kötnie valahogy a bevásárlólista tételeit a memóriapalota képeivel, hogy vissza tudja idézni őket. Valahogy így: belépek a lakásom előszobájába, ahol felfújt szoknyában Marilyn Monroe fogad, aki a portörlőt beteszi az esernyőtartóba. A konyhában Hamupipőke pezsgővel kínál a cipőjéből, a nappaliban a kötényes törpék zseblámpával lesnek be Hófehérke szoknyája alá. Rihanna a kempingszékről énekel pucéran, Leonardo DiCaprio a wc-n macisajttal takargatja magát, és így tovább…

Hamupipőke, Hófehérke és a törpék, jogi szempontból kevésbé problémásak, feltéve, hogy nem Disney figuráiként jelenítjük meg őket. Rihannát valószínűleg sok kamaszfiú képzelte már el hiányos öltözetben, ahogy Leonardo DiCaprio is keveredett már álombéli romantikus afférba leányrajongók álmaiban. A fantázia piszkával nincs baj, de a kempingszéken pucéran éneklő Rihanna képe vagy a wc-csészén trónoló macisajtos Leonardo DiCaprio képe problémás lehet, ha a memóriabajnok képzeletéből kilép a photoshop segítségével (magánindítványra egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető), ha pedig nyilvánosságra is kerül, akkor két évig terjedő vétség is válhat belőle.    

Mondhatnánk, humortalanná vált a világ, ha már a photoshopra is óvszert kell húzni. A politikusokat nevetségessé tevő karikaturisták minimum erőszaktevők, a hangutánzó parodisták meg terroristák? Nos, nem egészen.

A közszereplők és a velük egy kalap alá eső személyek természetesen többet kötelesek elviselni, mint az átlagemberek, ugyanakkor ők sem mindent. Nem kötelesek elviselni, ha emberi méltóságukban sértik meg őket: például állatként ábrázolják, vagy meztelenül, megalázó pózban. Vagyis a becsület csorbítására alkalmas hamis hang- vagy képfelvétel készítésének vétsége vagy azok nyilvánosságra hozásának vétsége, nem a karikatúrát vagy a mémet rendeli büntetni, hanem a másik ember becsületének tudatos sárba tiprását.

Az erkölcsi iránytű itt is utat mutathat a büntetőjog útvesztőjében, vagyis ideje, hogy bocsánatot kérjek Rihannától és Leonardo DiCapriótól, továbbá engesztelésül felhatalmazzam őket, hogy engem meg alsónadrág nélkül képzeljenek el, ahogy a Szabadság-szobor koronáján egyensúlyozom… bár sok örömük nem lesz benne.

Végem

Jelen blog és rajz a képzelet szülötte, ha bárki magára ismer vagy a szomszédjára, esetleg a szomszédja nagynénijének az unokahúgára, az csak a véletlen műve.

Olvastam, hogy külföldön egy karikatúra kiverte a biztosítékot (nem energiatakarékossági okokból). Nyilván nem várható el, hogy akin élcelődnek, köteles legyen felhőtlenül boldog lenni, de itt nem is a célzott személy/személyek sértődött/sértődtek meg. Akadt valaki, aki mások nevében sértődött meg, ezzel megsértve ezeket a másokat, akik nem sértődtek meg mindaddig, amíg meg nem tudták védelmezőjüktől, hogy meg kellett volna sértődniük, mert akár ők is lehettek volna azok, akiket a kép ábrázol, pedig nem is ők voltak azok, ezáltal teljesen ártatlanul szenvedték el, hogy nem sértették meg őket. (Ha valaki érti, amit leírtam, kérem, jelezzen vissza!)

Erről az jut eszembe, hogy a karikatúra veszélyes fegyver, veszélyesebb, mint az írás, mert látni sokkal többen látnak, mint ahányan olvasnak. Az ember vizuális alkat, valószínűleg már a barlangrajzokat sem nézte jó szemmel a Mamutok Szakszervezete, pedig biztos gyakori volt, hogy a mamutok győztek, csak kevésbé jól dokumentálták magukat, mint őskortársaink (így ki is haltak szegények, mémként sem maradva fönn).

Erről meg az jutott eszembe, nézzük meg, mi a helyzet ezekkel a becsület csorbítására alkalmas kis fegyverekkel; a karikatúrákkal és a mémekkel, amelyek sokszor jobban fájnak, mint a legtöbb durva-anyázás.

Baráti társaságban hallottam egy Gábor nevű tizenhétéves fiúról (bocs minden Gábortól és gáboros szülőtől, nem róluk van szó), aki valamilyen szerkesztő program segítségével kivágta egy képről barátja, Norbi fejét (bocs minden Norbitól és norbis szülőtől, nem róluk van szó), és a fejet egy interneten talált meztelen nő feje helyére másolta. (Értelmi-informatikai IQ = 150; érzelmi IQ = 60, szexuál-pszichológiai IQ= – 60)

• A büdös kölyök – mesélte a büszke apa, Józsi (nem is igazi Józsi) – még arra is ügyelt, hogy Norbi álla a megfelelő árnyékot vesse a nő nyakára a képen.

Hősünk a képet bevitte az iskolába, ahol évszázados hagyományt követve, a kép a pad alatt járt körbe-körbe kisebb röhögésgejzíreket fakasztva, míg az osztályfőnöknő (matematika-makarenkó szakos) le nem csapott rá. Iszonyatosan lehordta Norbit, aki nem szégyelli meztelen képen mutogatni magát. Norbi próbált azzal védekezni, hogy ha neki ilyen jó mellei lennének, egész nap kettesben maradna önmagával, ez azonban csak olaj volt a tűzre, alig tudta a feldühödt tanerő (aki pályája elején már letudta azt a pofont, így gyakorlatilag eszköztelen maradt) írásba foglalni érzelmeit intő formájában. (A sértődések elkerülése végett nem is tanárról van szó, hanem kéményseprőről.) Gábor persze jót röhögött a barátján, mert a poén az poén.

Társaságunkban heves vita alakult ki arról, becsületsértő volt-e a kép, avagy vicces, mígnem valaki felütötte büntetőjogi kódexünket a 226/A. szakasznál, és hangosan felolvasta:

• Aki abból a célból, hogy más vagy mások becsületét csorbítsa, hamis, hamisított vagy valótlan tartalmú hang- vagy képfelvételt készít, ha más bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Norbi apja szerint egy év szobafogság sem elegendő egy ilyen tettre, de a többség úgy vélte, hogy Gábornak elég büntetés, hogy nincs az a tinilány, aki szóba áll az érettség ilyen fokán álló alakkal. Vajon sérti-e egy fiatalember becsületét, ha a fejét egy jó nő meztelen testére kopizzák? És ha egy kevésbé jó nő testére?

• Uram Atyám! Hiszen akkor minden karikaturista bűnöző! – kiáltott fel hirtelen valaki.

• Börtönbe a mém-gyárosokkal is! – tette hozzá humortalan barátunk.

• És mi van a stand up-osokkal? – kérdezte Gábor apja. – Csak mert szóban nyomják, megúszhatják?

• A hangutánzó parodistáknak annyi, emlékszel, aki hamis hangfelvételt készít…

(folytatjuk)   

avagy az integritás kérdése

A kölcsönös szívességek elve olyan társadalmi szabály, amely gyakran a hála kötelezettségét rója a megajándékozottra, és egyben a korrupció melegágya. Dennis Regan pszichológus kísérleteiben bizonyította, hogy a jótett helyébe, jót várj mondás, kamatostul értendő. Egy piszchológiai kísérlet alanya és Regan beépített „ügynöke” hosszadalmas elterelő feladatot végzett. A szünetben a segéd két kólával tért vissza, és közölte a kísérleti alannyal, hogy a büfében kólát osztogattak, s ő hozott egyet neki is. A feladat végeztével a segéd előadta a kísérlet alanyának, hogy másodállásban sorsjegyeket árul, és ha ő adja el aznap a legtöbb sorsjegyet, akkor 50 dollár jutalmat adnak neki. Azon kísérleti alanyok közül, akik a szünetben kólát kaptak tőle, szignifikánsan többen vettek sorsjegyet, mint a kontroll csoport tagjai. Az ajándék kóla hatására azok is vettek tőle sorsjegyet, akik egyébként egy korábbi kérdőíven nem találták szimpatikusnak a beépített segédet. Ami a legérdekesebb, hogy többen a kóla értékénél nagyobb összegért vásároltak sorsjegyet, vagyis veszteséggel jöttek ki a dologból.

Ki nem fogadott el munkája során reprezentációs célú tollat, csokit, bort, könyvet, autót? Képzeljük el, ha egy kóla ilyen hálaadási kötelezettséget alapoz meg, milyen hálára kötelez egy jobb minőségű, díszdobozos bor vagy egy bonbon. Egyáltalán hol húzódik a határ a korrupció és a társadalmi érintkezés illemszabályai között?

Hivatalos személy esetén az ügyféltől már egy kávé vagy teasütemény elfogadása sem szerencsés, ennél értékesebb ajándék pedig nagy valószínűséggel átcsúszik Korrupció ország határán. Gazdasági kapcsolatban a határt jelző tilalomtáblák valamivel nehezebben látszanak. Vajon korrupció-e a pincérnek adott borravaló? Nyilvánvalóan nem. És egy nagyobb társaság nagyobb fogyasztása után adott nagyobb összeg, amely ha orvosi hálapénz lenne, már meghaladná a törvényes értékhatárt? És ha a pincérnek előre adja valaki a borravalót (sőt üveg whiskey-re valót), hogy biztosítsa a figyelmes kiszolgálást?

A törvény szerint, aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző személynek (…) azért ad vagy ígér jogtalan előnyt, hogy a kötelességét megszegje vesztegetést követ el. Vagyis ha azért adunk borravalót, hogy a pincér olyat tegyen, amit egyébként nem tehetne meg – például teltház esetén más személy korábbi foglalását mondja le a javunkra – akkor vesztegetést követünk el, hívjuk a csúsztatott pénzt borravalónak, baksisnak vagy bármi másnak. A pincér oldaláról nézve a következő a helyzet: aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében végzett tevékenységével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, avagy a jogtalan előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja (…), vesztegetés elfogadásának bűntettét követi el. Akkor a borravaló elfogadása mégis vesztegetésnek minősül? A hangsúly a jogtalan előnyön van. Ha a pincér munkáltatója nem tiltja a borravaló elfogadását, akkor a borravaló előnynek ugyan előny, de nem jogtalan. Ha viszont üzletpolitikai okokból kifejezetten tilalmazott a borravaló, akkor a pincér által elfogadott előny minősülhet jogtalannak. Honnan kéne ezt a vendégnek tudnia? Sehonnan. Neki elég annyit tudnia, hogy nem adhat kötelesség megszegését célzó előnyt.

Az emberek többsége persze nem büntetőjogász, és nem mindenki jár ügyvéddel üzleti tárgyalásra (bár sokszor nem ártana). Legyen az ajándékozással kapcsolatban a jelszó az INTEGRITÁS. Láthattuk korábban, hogy a legártatlanabb repi-ajándék is alkalmas lehet befolyásolásra még nyilvánvaló manipulatív szándék nélkül is. Ugyanakkor egy céges feliratú golyóstoll visszautasítása a másik félből sértődött reakciót válthat ki. Tisztázzuk magunkban, sérül-e a befolyásmentes döntési helyzetünk vagy cégünk befolyásmentes helyzete, ha elfogadjuk azt az ajándékot. (Tudunk-e az ajándékot nem nyújtó másik cég javára dönteni, ha kell.) Tegyük fel a következő kérdéseket magunknak:

Ha a konkurens cég értesülne az ajándékról, fegyverként használhatná társaságunk ellen? Ha a sajtó értesülne az ajándékról, rontaná-e az cégünk megítélését? Vajon állami forrásból származó pénzekről (költségvetési támogatásról, önkormányzati támogatásról stb…) tárgyalunk-e? Amennyiben bármelyik kérdésre igen a válasz, repi-tollnál értékesebb ajándékot semmi esetre se adjunk vagy fogadjunk el.

Hol húzódik a bűncselekményi értékhatár? A jogalkotó nem húzta meg, mint a hálapénz esetén. Nehéz is lenne meghúzni, mert ne legyünk álszemérmesek, nem mindegy, hogy milliós fizetésű bankigazgatók üzleti tárgyalásáról van szó, vagy egy nyolcvanezres villanyszerelési munkában kell megállapodni.

Műanyag golyóstollnál nagyobb értékű ajándék esetén diszkréten hívjuk fel a főnökünket, és kérdezzük meg, elfogadhatjuk-e a cég nevében. Egyébként is ajánljuk fel cégünknek az ajándékot, mert így az már nem személyes, és nem lehet ránk fogni, hogy a döntést az ajándék miatt hoztuk meg. Ha olyan cégnél tárgyalunk, amelynél valószínű az ilyen ajándékozás, legyen nálunk egy céges ellenajándék. Ami a legfontosabb: legyen józan eszünk és egészséges erkölcsi érzékünk.     

(Vége.)