Az ártatlanság félelme

(megelőzve A magánfél nem fél III-at)

Nincs rosszabb az ártatlanok szenvedésénél. Sose felejtem el azt az ártatlant, aki egy szabászollóval kereste meg saját anyja testében a lehallgató készüléket. A törvény szerint ártatlan volt, csakúgy, mint áldozata. Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, (vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen). Ártatlan elkövetőnket is felmentették, maga az ügyész tett rá indítványt, hogy mentse föl a bíróság a vádlottat, és rendeljen el vele szemben kényszergyógykezelést. Kóros elmeállapotánál fogva nem volt képes felismerni cselekménye következményeit (mármint az elkövető, nem az ügyész), vagyis azt, hogy a szabászolló az élettel összeegyezhetetlen sérüléseket okoz más testében. És az elkövető ezt tényleg nem ismerte föl, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a cselekményt követően gondosan betakarta anyja holttestét, nehogy megfázzon szegény.  Ő szerette az anyját, de tényleg. Hosszú, gyötrelmes vívódás után jutott az egyetlen logikus következtetésre – mármint saját logikai rendszerének egyetlen logikus következtetésére – ha idegenek figyelik életük minden pillanatát az anyja szemén, fülén át, és senki nem hisz neki, tulajdon anyja sem, akkor saját magának kell cselekednie. A törvény szerint nem bűnös, azaz ártatlan. A törvény szerint a személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelését kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni.

A kényszergyógykezelés félúton van börtön és kórház között. Kórház, mert kezelik, gyógyítják az elkövetőt, ugyanakkor a körülmények börtönszerűek, hiszen az elkövető nem dönthet úgy, hogy köszöni az ellátást, de nem kér belőle tovább, inkább hazamegy. Időről időre persze felülvizsgálják a kényszergyógykezelés fenntartásának kérdését, de a kényszergyógykezelés idejét nem az elkövetett cselekmény, hanem az elkövető aktuális állapota határozza meg. Kell-e tartani attól, hogy ismét személy elleni erőszakos bűncselekményt fog elkövetni, kell-e tartani attól, hogy ismét gyújtogatni fog, ez a kérdés, és nem az, mennyit ült már.

Megrázó volt az is, amikor szülők hálálkodtak, hogy ideiglenes kényszergyógykezelését rendelték el a fiúknak. Rettegtek tulajdon gyermeküktől. Kissé restelkedtek amiatt, hogy végül nem őket akarta leütni, hanem engem, de én igazából nem haragudtam se rájuk, se a fiúra, aki ártatlan volt.

Igazából sajnálom azokat az ártatlanokat is, akik rettegnek a kóros elmeállapotban szenvedő ártatlanoktól. Mert az elkövető szinte soha nem emberöléssel kezdi. Először csak követi, fenyegeti azokat, akikről azt gondolja, hogy veszélyt jelentenek rá. Azután elkezdi testi sértéssel, öléssel fenyegetni, de ez még mindig csak zaklatás, vagyis nincs se börtön, se kényszergyógykezelés, ha a beszámítási képesség kizárt. Hányszor hallottam pályafutásom során a kétségbeesett kérdést: tényleg vérnek kell folynia, hogy a hatóság tegyen valamit? A legtöbb esetben végül nem folyik vér, bár én még nem láttam a legtöbb eset végét.

„És tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni” – na, ez egy dodonai törvényi kitétel: az elkövetőt elengedni jó nem lesz baj ha ti benne vagytok én nem ellenzem (a vesszőket kérem utólag kitenni). Szerencsére a hatóságok ilyenkor kirendelik az igazságügyi elmeorvosszakértőt, majd mutogathatnak rá, hogy kérem, én az ő szakvéleménye alapján döntöttem. A felelősség akkor is közös. Múltkoriban találkoztam olyan szakvéleménnyel, amely szerint az elkövetőnek az italozó életmód talaján alakult ki belátási képességet kizáró, erőszakos személyiségzavara, jelenleg nem iszik, így nem kell tartani újabb személy elleni támadástól, de ha a jövőben inni fog, akkor nem zárható ki, hogy ismét erőszakos lesz. Ön dönt, iszik vagy nem… mármint az elkövető.

Sokszor a nem kóros elmeállapotú elkövető feltételes szabadságra bocsátása kérdésében is nehezen jósolható meg a jövő. A pedofil erőszaktevőnél célt ért a büntetés, avagy csak azért viselkedett jól a sitten, mert az egy körletre eső kisgyermekek száma nulla volt? Egy emberölési kísérlet elkövetőjének feltételes szabadságra bocsátásánál a bíró az elkövető javára írta, hogy a barátnő megölésének kísérletét követően maga is öngyilkosságot próbált elkövetni, azaz megbánta cselekményét. Sajnos az öngyilkossági kísérlet – mint utóbb kiderült – nem tevékeny megbánás volt, hanem megszállottság: „ha a szeretőm nem halt meg, haljak meg én”, és az illető feltételes szabadságon ismét ölt. Ugyanakkor tény, hogy a feltételes szabadságra bocsátottak jelentős része kiállja a próbát és a próbaidőt. A kóros elmeállapotot okozó betegségek nagy része is jól kezelhető, ha a betegben kialakul a betegségbelátás, és kint is szedi a gyógyszerét.

Eljutottunk a nagy kérdéshez: ki viselje a kockázatot: az ártatlan elkövető, hogy akkor is bent tartják, ha már nem jelent veszélyt másokra, vagy azok az ártatlan nem elkövetők, például szomszédok, családtagok, akikhez visszaengedik? Mielőtt rávágnánk, hogy az előbbi, gondoljunk bele, hogy bárkit érhet egy elmét érintő betegség vagy baleset vagy öregség, akár rokonunkat, akár minket is. Ha azonban az illető azért nem kezelteti egy krónikus betegségét, hogy az állapota rosszabb legyen, és így kényszerítse ki, hogy kiengedjék, ott bizonyára továbbra is baj van…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.