Nemrég tanú voltam a bíróságon. Rövid időn belül kétszer is: egy büntetőügyben és egy polgári ügyben. Mindkét alkalomra tisztességesen fölkészültem, összeszedtem a gondolataimat és az emlékeimet. Nem akartam úgy járni, mint az egyszeri betelefonáló az Önök kérték című műsorban, akitől a riporter váratlanul megkérdezte, kinek küldi a Jómaszó, jómahart című Modern Tóking számot, és a jóember azt sem tudta kinyögni, hogy Bikicsunáj, nemhogy az unokája nevét.

Valósággal rettegtem, nehogy valami pontatlanságon érjen a bíró, és egy ügyvéd rám foghassa, hogy hazudok. Ilyesmi persze elő szokott fordulni (nem az, hogy hazudok a bíróságon, hanem hogy pontatlanul emlékszem valamire, a korral jár, de nem a XXI. századdal, hanem az én korommal), vagyis nem minden tanú emlékszik szóról szóra, mit is mondott öt évvel ezelőtt a rendőrségen, vagy mi hangzott el hét éve az alperes szájából azon a délelőttön, tudod, azon a bizonyos fontos napon… melyiken is?

A vádlott, a sértett, a felperes, az alperes persze fölkészülnek, ott a perirat, a nyomozati irat az asztalukon, százszor átrágták már magukban is, az ügyvédjükkel is, számukra minden szónak jelentősége van. De hiszen a rendőrségen nem ezt mondta! Akkor azt állította, hogy az út nyálkás volt, és azért csúszott meg az ügyfelem kocsija, most meg azt állítja, hogy fagyos volt, és azért csúszott meg? A bíróság is láthatja; egy ilyen tanú vallomására nem lehet ítéletet alapozni! Még az is lehet, hogy összebeszélt a sértettel, ja, az nem lehet, mert a sértett meghalt, amikor biciklijével elgázolta ügyfelem terepjáróját, de akkor is, ilyen hazudós tanút még életemben nem láttam!

A bíróságra baktatva, átgondoltam, mennyi szavunk van a hazugságra: ráfog, átvág, becsap, elhallgat…

Aki mást hatóság előtt bűncselekménnyel hamisan vádol, vagyis egy bűncselekményt ráfog valakire: hamis vádat követ el.

Aki hatóságnál büntetőeljárás alapjául szolgáló olyan bejelentést tesz, amelyről tudja, hogy valótlan, vagyis átvágja a rendőrt, hatóság félrevezetését követi el.

A tanú, aki a hatóság előtt az ügy lényeges körülményeiről valótlan vallomást tesz, vagyis becsapja a bírót, hamis tanúzást követ el.

A bíróság kapuján belépve, leginkább az elhallgat zavart. Az is hamis tanúzást követ el, aki a bíróság előtt az ügy lényeges körülményére vonatkozóan a valót elhallgatja.

No, de honnan tudhatnám tanúként, mik az ügy lényeges körülményei? Ezt még büntetőjogászként is nehéz megítélni, főleg, ha az ember idézésként kap egy meghívót a bíróságtól a kapcsolati erőszak bűntette és más bűncselekmények miatt Gipsz Jakab és társai ellen indult bűnügyben. Ki erőszakolt rá egy kapcsolatot kire? Ki kötött bele a másikba? És ki a másik?

Vajon melyek lehetnek itt a lényeges körülmények? Sebaj, gondoltam, majd megkérdem a bírótól. A büntetőügyben a bíró rögtön letorkollt, hogy itt nem a tanú kérdez, hanem a bíróság. Bár a tanúnak joga van, hogy jogairól és kötelességeiről tájékoztatást kérjen a bíróságtól, de tanúként nem tartottam illőnek, hogy a tájékoztatási jogomról éppen én tájékoztassam a bíróságot, gondoltam, majd ha kérdez, a kérdéseiből kitalálom, mi lehet itten a lényeges körülmény. De nem kérdezett.

A polgári tárgyalásra már tiszta ideg voltam, de nem adtam föl, hanem taktikát váltottam. Gondoltam, kérdés nélkül elmondok mindent, sőt, azon is túl, csak a hamis tanúzás elhallgatásos fordulatát el ne kövessem. A bíró többször félbeszakított, hogy csak a lényeget mondjam, de nem hallgattam el előle semmit, mire bosszankodva közölte, nem hitte, hogy ilyen szószátyár vagyok.

A jogalkotó a büntetőeljárásba, és a polgári peres eljárásba is belecsempészett egy olyan szakaszt, ami a bizonyítás gyorsítására hivatott. Büntetőeljárásban ezt előkészítő ülésnek hívják, polgári perben meg perfelvételnek. Mind a kettő azt célozza, hogy az érintettek állapodjanak meg a bíróság előtt, mit vitatnak, és mit fogadnak el bizonyítás nélkül, vagyis mik az ügy lényeges, bizonyítandó körülményei. Csakhogy a megállapodás eredményéről általában nem tájékoztatják a tanút.

Nem bosszankodtam tovább, bár lehet, hogy elhallgattam valami lényeges körülményt a bíróság elől. Semmi baj, gondoltam, legfeljebb bevonulok a nagy bűnözök sorába…

Koncepciós eljárás folyik ellenem – hallottam több bírósági tárgyaláson a közelmúltban, miközben a vádlott lesújtóan néz az ügyész felé. A terhelt az eljárás során szabadon védekezhet, mást ugyan bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat, de koncepciós per emlegetése – bár köznapi értelemben súlyos vádat takar – büntetőjogilag   a véleménynyilvánítás szabadságába tartozik. Az ügyészség az ilyen kijelentésekre általában nem is szokott reagálni, véleménynyilvánításnak tekinti. Ennek ellenére kíváncsi lennék, mit akarhat ezzel kifejezni egy vádlott?

Nem könnyű beismerni; de minden vádiratnak van koncepciója, mégpedig az, hogy a megvádolt személy bűnös módon elkövette a vádiratban foglalt cselekményt, és hogy a vádiratban megjelölt bizonyítékok is ezt támasztják alá. Ha a vád nem tartalmazna ilyen koncepciót, akkor mi a fenének vádolna meg az ügyészség egy embert? (Jó, jó. Van amikor, az ügyész úgy vádol, hogy tudja; nem bűnös a vádlott, mert hiányzik a beszámítási képessége, ilyenkor felmentésre és kényszergyógykezelésre tesz indítványt, de ebben az esteben is ott a koncepció, hogy a terhelt a cselekményt elkövette.)

A történelemből ismert koncepciós perekkel ellentétben az ügyészségnek megvan a csodás képessége a koncepcióváltásra, ha a tárgyaláson a bizonyítékok más irányba mutatnak:

• az ügyész ejti a koncepciót vádat, ha feketén-fehéren kiderül, hogy a vádlott nem követte el a bűncselekményt,
• az ügyész felmentésre tesz indítványt, ha úgy látja, hogy a bizonyítékok nem egyértelműek abban, hogy a vádlott elkövette-e a bűncselekményt, és
• tudomásul veszi a felmentő ítéletet, ha eredetileg ugyan úgy látta, hogy a tárgyaláson bebizonyosodott a vádlott bűnössége, de a bíró a felmentő ítéletét szakmailag meggyőzően, logikusan, támadhatatlanul indokolta.

Ilyet a történelmi koncepciós perek ügyésze nem tehetett, tegyük hozzá gyorsan: valószínűleg nem is akart tenni.  

Mit is akarhat a vádlott a koncepciós perek emlegetésével mondani? Hogy borítékolható, hogy el fogják ítélni? A tetten ért tolvajnál is borítékolható, hogy el fogják ítélni, mégsem koncepciós a pere. Amikor nagyon erős bizonyítékok állnak rendelkezésre, akkor is borítékolható az elmarasztalás, mégsem koncepciós a per.

Gyakran találkozni olyan kimondott, kimondatlan vádlotti váddal, hogy annyi más ember is követett el bűncselekményt, de csak én ülök itt a vádlottak padján. Vajon ez lenne a koncepciós per érzésének alapja? Persze, az emberi gondolkodás folyton összefüggéseket keres, gyakran ott is, ahol nincsen. „Annyi embert ismerek, aki iszik, dohányzik, egészségtelenül él, mégis én vagyok beteg, nem ők: vajon mit véthettem az égiek ellen? Annyi embert ismerek, aki ugyanúgy bűnözik, mint én, sőt, jobban, biztosan azért én vagyok vádlott, mert vétettem valami nagyember ellen. Igen, igen, emlékszem is rá, mintha egyszer csúnyát mondtam volna valakire egy társaságban! Tudom már, koncepciós per folyik ellenem!”

Különösen zavarba ejtő, amikor olyan vádlott emleget koncepciós pert, aki a cselekmény elkövetésének idején maga is közhatalmat gyakorolt. Vajon arra utal ilyenkor, hogy „olyan rendszert működtettem, amely koncepciós perek lefolytatását tette lehetővé”? (A történelemből sajnos ilyen eset is ismert, például Rajk László pere.) Csakhogy a történelmi koncepciós perek vádlottjainak ügyvédei nem fejtettek ki túl nagy ellenállást a váddal szemben, hiszen ők is részesei voltak a rendszernek. A ma „koncepciós perének áldozata” vajon arra utal, hogy az ő megbízott ügyvédje is színjátékot játszik az ítélet érdekében?

Hiába szolgálna a rendőr, ügyész, ügyvéd valamilyen láthatatlan hatalmi érdeket, ha a bíró tisztességes, ez az egész semmit sem ér. A koncepciós per emlegetése, leginkább az eljáró bírót sérti: „Tudom ám előre, hogy te tisztességtelen vagy, hogy bármi történik, engem ártatlanul el fogsz ítélni, és a másodfokú kollégáid is így fognak tenni.”

Olyan ez, mint azzal védekezni, hogy ártatlan vagyok, de csak akkor, ha a bíróság kizárja a lehallgatási anyagot a bizonyítékok közül…

A hírek szerint egy ügyész visszaélt közhatalmával, mert egy feljelentett barátját információkkal látta el kollégái és a rendőrség háta mögött. A barát az interneten még dicsekedett is nagyhatamú pártfogójával. 33 millió forintra ítélték a bíróságok… mármint az ügyészséget, hogy ilyen csekélységért kirúgta az ügyészt. Egészen pontosan a munkaügyi bíróságok 33 millió forintot ítéltek meg neki, míg a büntetőbíróság bűnösnek mondta ki hivatali visszaélésben, és 750.000 forintos büntetést szabott ki rá. Kis matematikával 33.000.000 Ft – 750.000 Ft = 32.250.000 Ft; ennyi az egyenleg. Ennyit nyert az ex-ügyész a hivatali visszaélésen bírói ítéletek által.

Félreértés ne essék, a munkaügyi bíróság szerint is megtörtént a közhatalommal való visszaélés, de aránytalan ezért egy ügyészt kirúgni. Alkotmányos elv, hogy a bíróságnak „az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. Két fokon is megvizsgálták a dolgot a munkaügyekkel foglalkozó bíróságok, és úgy találták az ügyészekről szóló törvényt a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgáló módon értelmezni, hogy a hatalmi helyzetét barátja részére kamatoztató ügyésznek 33 millió forintot ítélnek meg……büntetőeljárás ide vagy oda. Ez valószínűleg kellő visszatartó erővel bír, hogy az ügyészség a jövőben ne rúgjon ki hivatali vesztegetőt, bűnpártolót. Talán egy gyilkossal szemben fegyelmi büntetésként megrovás kiszabható, akkor kisebb lesz az ügyészség büntetése.

Lehet, a kispolgári irigység mondatja velem, de vannak ügyészek, akik gyilkosokkal, szervezett bűnözőkkel kerülnek szembe, fenyegetik, leköpik őket, és soha nem ítélnek meg nekik 33 millió forintot semmilyen formában. A szomorú az, hogy az etikai mérce a bírókkal szemben semmivel sincs alacsonyabbra helyezve, mint az ügyészekkel szemben. Ha négy hivatásos bíró szerint a hivatali visszaélés belefér akár az ügyészi, akár a bírói hivatásba, akkor erkölcsileg kivéreztünk.

Egy másik ügyben az ügyészség vádat emelt egykor vezető posztokat betöltött ügyész ellen, mivel a nyomozás eredménye arra mutatott, hogy ugyancsak segített valakit egy büntetőügyben. Pártfogoltja egykor nem volt barátja, ügyészként még nyomoztatott is ellene, de aztán fordult a kocka, megbarátkoztak, és egy barát ott segít, ahol tud. Egy ügyészbarát a büntetőügyben tud. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott a bíróságtól hivatali visszaélés miatt elsőfokon. Egy politikai párt szinte rögtön felkarolta, igazságügyi tanácsadója lett, ha a párt győz egy választáson, ki tudja, akár miniszter is válhat belőle.

Közös a két ügyben, hogy mindkettőjükkel szemben amiatt volt a vád, hogy közhatalmukkal éltek vissza, mindketten személyes ismerősüket, barátjukat segítették az igazságszolgáltatással szemben köztörvényes bűnügyben, nem egy Dreyfus századost erkölcsi megfontolásból.

Közös az is, hogy mindkét személy elégtételt nyert szenvedéseikért; egyikük a bíróság, másikuk a politika által. Hiszek a megbocsátásban, különösen, ha a tettes maga kér bocsánatot. Nem hiszek abban, hogy megbélyegzett emberként kéne élniük életük végéig. De hivatali visszaélésért jutalmat adni…

Jó volna hinni, hogy megosztott világunkban vannak olyan közös értékek, amiben egyaránt hisz ügyészség, bíróság, politikai párt, és minden jóérzésű ember. Lehet, bennem van a hiba.

Mindenkinek van valamilyen elrettentő története egy vagy több hivatalos személyről: rendőri, bírói, ügyészi döntésről vagy más hivatalos személy határozatáról, intézkedéséről, intézkedésének elmulasztásáról, amelyet lehet vitatni, lehet vele vitatkozni, egyet nem érteni, vagy egyáltalán nem érteni. Mondhatni, ez Shakespeare óta így van, elég, ha a hamleti monológra gondolunk, „mert ki viselné […] a hivatalnak packázásait […] ha nyugalomba küldhetné magát egy puszta tőrrel?” Ma már nem kell, az öngyilkosság gondolatával foglalkoznunk a hivatali packázások miatt, elég, ha jogorvoslattal élünk ellenük. A jogalkotó ugyanis fölismerte, hogy a hivatalos személy döntései néha rosszak, jogsértők, méltánytalanok, sőt, ritkán olyan is előfordul, hogy packáznak velünk. Alig akad olyan hivatalosnak minősülő személy, akinek a döntése nem támadható: fellebbezéssel, másodfellebbezéssel, felülvizsgálattal, felülbírálattal, Alkotmánybírósághoz fordulással, ombudsmanhoz fordulással, Strasbourghoz fordulással, panasztestülethez, békéltető testülethez való fordulással, felfordulással, óvással, pótmagánváddal, közpótváddal, mulasztás elleni jogorvoslattal, ki tudja, még mi mindennel.

Van azonban valami, amivel nem támadható a hivatalos személy: erőszakkal, fenyegetéssel, bántalmazással. Akkor sem, ha az a véleményünk, hogy a hivatalos személyt jól fejbe kéne csapni. Az ilyen véleményt legjobb megtartani magunknak, mert e véleményünk tevőleges kinyilvánítását hivatalos személy elleni erőszaknak hívják. El lehetne vitatkozni arról, miért alakult így, mire föl ez a hivatalos személyt illető nagy védelem? Köze van-e ennek valamilyen társadalmi szerződéshez, vagy sem? Jobban meggondolva, a törvény nemcsak a hivatalos személyt védi kiemelten, hanem a közfeladatot ellátó személyt is, és ha még mélyebben belegondolunk, a törvény minden civilt is véd az erőszaktól, fenyegetéstől, bántalmazástól. Igaz, civilek esetén nem magánszemély elleni erőszaknak hívják az ilyen magatartást, hanem a bántalmazást testi sértésnek, rablásnak, önbíráskodásnak, kapcsolati erőszaknak, a fenyegetést pedig kényszerítésnek, zaklatásnak, zsarolásnak, stb…  

Nemrég született egy elsőfokú ítélet csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt. A bíró felmentett egy vádlottat, aki társaival egy tüntetésen füstgránátot dobált a rendőrök felé, a füstgránátok a rendőrök feje felett zúgtak el, és nem messze a hátuk mögött estek le. Némely rendőr azon gondolkodott, hogy a füst zavarja-e jobban, vagy az, hogy nem tudhatja, nem robban-e föl mögötte az a vacak. A bíróság felmentette a vádlottat, mert a füstgránát rendőr feje fölött hajigálását nem tartotta erőszaknak, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának, de lehet, hogy csak nem bizonyítható erőszakról volt szó, ez a híradásokból nem derült ki világosan.

Minden bíróság Magyarország nevében hirdet ítéletet, minden ítéletnek egyben iránymutatásnak kell lennie a társadalom számára. Ez az iránymutatás még zavaros egy kicsit. Ha a füstgránát rendőr mögé hajítása nem erőszak, hanem véleménynyilvánítás, akkor ugyanennek kell érvényesülnie a civilszférában is. Ha például valaki a Széll Kálmán téren egy csapat iskolás feje fölött, mögéjük hajít egy füstgránátot, mert zavarja a hangoskodásuk, akkor ez a bírói ítélet tükrében a jövőben nem garázdaság lesz, hanem rosszalló véleménynyilvánítás. Aki rendőrt hív a garázdára, az pedig a véleménynyilvánítás jogát próbálja majd korlátozni.

Vigyük tovább e gondolatsort. Ad absurdum: a bíró semmivel sem hivatalosabb személy, mint a rendőr, ha tehát a vádlott nem elégedett az ítélettel (eltér a véleménye börtönbüntetésének tárgyában a bíróságétól), és az ítélet indokolása közben füstgránátot hajít a bíró háta mögé, a jövőben ez sem minősül majd hivatalos személy elleni erőszaknak, legfeljebb fellebbezésnek?

Azt gondolom, várjunk még az ilyenfajta véleménynyilvánítással… legalább a másodfokú ítéletig.

– Már két hete folyton csak igazat mondok a feleségemnek – közölte barátom meccs után a sörözőben drámai hangon.

– Nemá! – szólt a nőtlen kapusunk, és mintha a csapat nős tagjainak érzéseit mondta volna ki, úgy csóválták többen a fejüket. – Fogadjunk, most is úgy tudja, hogy meccs után vissza kell menned a munkahelyedre, ahol a főnök születésnapját kell ünnepelni, aki ragaszkodik ahhoz, hogy igyál az egészségére, pedig szívesebben mentél volna vásárolni, mert a főnöködet úgy utálod, mint a… 

Barátom arcára diadalittas kifejezés ült ki.

– Nem. Mondtam neki, hogy meccs után egy csapat gazemberrel fogok sörözni, és nem is hazudtam, hiszen itt vagytok…

Az elképedés leírhatatlan volt.

– És hogy vált be az igazmondó juhász szerep? – kérdezte a középhátvéd szakmai érdeklődéssel. Mármint férjszakmai érdeklődéssel.

Barátom nagyot sóhajtott, és felém fordult.

– Kezdetben maga volt a tragédia. Bevallottam például, hogy munka után találkoztam néhány volt osztálytársammal egy sörre, mire a feleségem azonnal nekem támadt; valljam be, hogy megcsaltam. Máskor kertelés nélkül előadtam, hogy vettem egy újabb katonai tőrt a gyűjteményembe, mire számon kért, hogy már megint nagyobb összeget adtam kölcsön a mihaszna öcsémnek…

– Igen – sóhajtottam – nehéz lejönni a szerről… mindkettőtöknek. Ijesztő lehetett füllentéshez szokott feleségednek először találkozni az igazsággal. Azt hitte, hogy a töredelmes igazság valami nagy-nagy hazugságot leplez…

– Könnyű a bíróknak, ügyészeknek, rendőröknek, nektek folyton az igazat kell mondanotok!  

Elmosolyodtam.

– Voltam egyszer egy poligráfos bemutatón ahol az egyik kollégám vállalta, hogy oktatási célból beugrik a vizsgálóba. Na, a „követett-e el már szándékos bűncselekményt?” kérdésen úgy megbukott, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva…

– Nemá! – csapott le a témára kapusunk (ittas járművezetésért pénzbüntetésre és járművezetéstől eltiltásra elítélt) – Egy bűnöző ügyész?

A többiek is letették a korsókat poharakat az asztalra, és előrehajoltak.

– Ez olyan kérdés, amin esetleg egy futballkapus átmegy, de például egy büntetőbíró megbukik. Mert míg a futballkapusok azt hiszik, hogy az ittas járművezetést gondatlanságból követték el (gondatlanul nem figyeltek föl az út végén igazoltató rendőrökre, és így nem kanyarodtak el időben), addig egy büntetőjogász tudja, hogy mi számít szándékos bűncselekménynek. Kollégánk utóbb elmesélte, hogy amint önként jelentkezett a vizsgálatra, máris beugrott neki, hogy az elmúlt héten a váróteremben kicsúszott a száján, hogy az orvos egy sarlatán kókler, aki harmadszorra sem tudta rendesen feltenni a felhőbe a receptet. Már pedig, aki a sértett munkakörének teljesítésével összefüggésben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, az szándékos bűncselekményt, becsületsértést követ el. Ez villant át a kolléga agyán, meg az hogy szerencsére ez nem jutott vissza az orvos fülébe, de akkor is szándékos bűncselekmény, ha nem lett semmilyen következménye. Ez a kis emlék bőven elég volt arra, hogy megbukjon a műszeres hazugságvizsgálaton.

– Fúú! Ez nagyon durva! – nyögte a kapusunk. – Csak be ne ültessetek engem, mert gondtalanságból nem minden melómat vallottam be a NAV-nak az elmúlt öt évben.

– Nyugi! A műszeres vallomásellenőrzés a büntetőeljárásban feltételekhez kötött bizonyítási cselekmény. Nem lehet csak úgy beültetni senkit egy hazugságvizsgálóba. Először is: kell hozzá egy vallomás, amit ellenőrizni lehet. Aki például gyanúsítottként megtagadja a vallomástételt, ott nincs mit ellenőrizni. De aki vallomást tesz, az sem köteles alávetni magát a műszeres vallomásellenőrzésnek. Persze, aki ártatlan, annak nincsen titkolni valója. Vagy mégis? Amerikában történt egyszer egy kéjgyilkosság. A szomszéd férfi gyanúba keveredett, mert sokaknak feltűnt, milyen gyakran kerülgette a csinos áldozatot. A férfi vállalta, hogy aláveti magát a poligráfos vizsgálatnak. A rendőrségi kérdések között szerepelt, tudta-e a vizsgált személy, hogy a meztelen áldozat magzatpózban feküdt a konyhájában. A férfi rávágta, hogy nem, nem tudta. A műszerek jelezték, hogy a válasz idején a férfi szervezete olyan fiziológia jeleket mutatott, amely alapján válaszadáskor nem az igazat mondta. Ez a szomszédok vallomása mellett elég volt a letartóztatásához, mert olyan kérdés volt, amire csak a rendőrök, meg az elkövető tudhatta a választ. Meg az, aki a kéjgyilkosság után átjárt a szomszédba, és ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna, a szép szomszédnő meztelen testét kukkolta. Na, ezért fontos, hogy megfelelő szakember a megfelelő kérdéseket tegye föl.

(vége)

Barátom a mártíromság glóriájával feje fölött jelent meg három hét múlva a szokásos heti focimeccsen.

• Hol voltál az elmúlt két hétben? – vonta felelősségre az egyik sporttárs.

• Két meccses eltiltás… – válaszolta barátom – megbuktam az asszony hazugságvizsgálatán. Pedig azt hittem, ez soha nem fog megtörténni, olyan profi vagyok.

• Értem – bólogattam, pedig nem értettem. Barátom mindig büszke volt arra, hogy bármilyen füllentést kimagyaráz egy másikkal.

A többiek köréje gyűltek.

• Nemá – szólt a kapusunk. – Semmit nem tudtál kitalálni neki? Hő! Öregszel, vagy mi fene? 

Kapusunk életéből két dolog hiányzott: a jómodor és az asszony, így mindenki legyinteni szokott súlytalan hímsovinizmusára.

• Dehogy! – mondta a barátom. – Ezer dolgot soroltam, mikor azt vágta a fejemhez, hogy megfeledkeztem a legutóbbi szülinapjáról is. Hirtelen tényleg nem jutott eszembe, mit is vettem. Tíz éve vagyunk házasok, így meggyőző hangon idéztem föl néhányat az elmúlt évek karácsonyáról, házassági évfordulójáról, békülésnapjáról. Mire beugrott a helyes válasz, már késő volt, megsértődött.

• De ha nem volt hazugság, min sértődött meg? – kérdeztem csodálkozva.

• Sajnos a legutóbbi szülinapja éppen az aznapi volt – lógatta az orrát a barátom. – Jól behúzott a csőbe. Technikailag egyre fejlettebb a hazugságvizsgálója.

• A hazug férjet hamarabb utolérik, mint a sánta csatárt – bólogatott a kapus – ezért nem nősülök, míg a Barcelona el nem vesz.  

Barátom elég indiszponált volt a meccsen, folyton a szomszéd ház falán lévő parfümreklámot bámulta az óriásplakáton.

• Letelt már a büntetésed? – kérdeztem részvétteljesen a meccs után az öltözőben.

• Felfüggesztett kaptam… – felelte bánatosan – az asszony átköltözött a vendégeknek fenntartott hálószobába. Hagyjuk a fenébe, majd csak megbékél! El kell ismerni, jól csinálta! Ha aznap este azzal kezdi, hogy megfeledkeztem a születésnapjáról, most nem lennék ekkora szarban! Szidtam volna a rohadt virágfutárt, az internetes csomagküldést, vagy kitaláltam volna, hogy nem készült el időre a megrendelt ékszer, és hirtelen azt mondtam volna, sebaj, foglaltam egy asztalt az izéétteremben… Ehelyett azzal jött nekem, hogy elfelejtettem a legutóbbi születésnapját… Ti is ilyen váratlan kérdéssel cseszitek át szerencsétlen bűnösöket a poligráfon?     

• Egy: nincsen „ti is”; műszeres hazugságvizsgálatot csak képzett szakember végez, akit a nyomozó vagy az ügyész rendel ki – válaszoltam. – Kettő: a váratlan kérdés fals eredményre vezet. Ha például hirtelen nekem szegeznék, hogy én öltem-e meg Kennedy elnököt, lehet, jómagam is ideges lennék, de nem azért, mert én vagyok a tettes. Átfutna az agyamon, hogy valaki fondorlatos módon rám fogta a gyilkosságot, vagy azon töprengenék, mit tettem, amit félreérthetett a hatóság. Nem. Éppen ellenkezőleg. A vizsgálat előtt mindig átbeszélik a kérdéseket, és azt is, mit fog válaszolni a vizsgált személy. Éppen az a lényeg, hogy ki lehessen zárni, hogy meglepődés okozza a mért érzelmi kitörést. Aki hazudni fog, annak már az ártatlan kérdéseknél is emelkedni fog az érzelmi görbéje, ha tudja, hogy nemsokára jön az a kérdés, amire hazug választ kell adnia, és amikor a kínos kérdés jön, akkor…

• Rajzszöget tennék a cipőmbe – vágta rá barátom. – Az működne, nem?

• Hát hogyne! Véres lenne tőle a talpad. Ha az ártalmatlan kérdésekre is heves érzelmekkel reagálnál, nem az jönne ki belőle, hogy ártatlan vagy, hanem, hogy idióta: „Ön nő?” „Nem, júújj!” „Ön agglegény?” „Nem, júúúj!” „Ön törte el a felesége kedvenc vázáját! Nem, júúúj!”

• Akkor lemennék jógába! Semmi érzelem, csak mantra!

• „Ön gyerek még?” „Nem, óóóhm.” „Elvették a jogosítványát?” „Nem, óóóhm.” „Mondta az anyósára, hogy boszorkány?” „Nem, öhöm.”

• Szóval hazudni nagyon nehéz.

• Éppen ellenkezőleg, nagyon könnyű: mindenki gyakorolja. Megérteni nehéz, miért hazudik valaki.

• Múltkor azt mondtad, legközelebb elmeséled!

• Látod, én is hazudtam, mert ma én sietek haza…

(folytatjuk..)

• Tudtad, hogy feleségem, Polly – itt barátom rövid hatásszünetet tart – egy Gráf?

• Úgy tudtam, leánykori neve Nagymezey, de fölvette a tiédet – válaszolom óvatosan, nem tudva, mire föl e kérdés. Vajon, mit vétettem? Elfelejtettem volna barátom feleségének névnapját? Mármint leánykori vezetéknevének a napját?

Barátom arcára olyan kifejezés ül ki, mint aki előre örül valami jövőbeli kellemes eseménynek.

• Polly Gráf! Érted? Olyan, aki folyton hazugságon akar kapni engem – mondja televigyorral.

• He-he  – heherészek mérsékelt májkacajjal – szóval a feleséged egy poligráf? És sikeres? Mármint sikerül téged hazugságon kapni?

• Nem, soha. Ezért sem értem az állandó bizalmatlanságát. Tegnap például egy órán keresztül faggatott, hogy cigiztem-e, pedig a kedvéért szoktam le a dohányzásról. Úgy szimatolt körbe, mint egy vizslakutya, holott tegnap egy szálat sem szívtam, de tényleg. Engem sért ez a bizalmatlanság! Miért nem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem?

• Miért? Mit mondasz neki, amikor néha elszívsz egy cigit a haverokkal?

• Hogy nem dohányozom, illetve, hogy az nem ér. Mert akkor a haverok dohányfüstjétől is lehetne szagos az ingem. Azt állítja, arcomra van írva, amikor füllentek. De tegnap nem hazudtam! Mondd meg neki, hogy hazugságvizsgálatra nem lehet ítéletet alapítani. Olvastam az interneten, de nem hisz nekem.

Barátom őszintén irigyli a büntetőjogászok világát, ahogy mondani szokta, a mi munkánk bináris kódja a legegyszerűbb a világon; valami vagy bűncselekmény, vagy nem, minek ehhez annyit tanulni. Most meg arra kér, adjak szakvéleményt hazugságügyben a feleségének?

• Nem is tudom – válaszolom óvatosan – a műszeres vallomásellenőrzés ma már komoly tudományos tevékenység. Egyre fejlettebb ketyerékkel vizsgálják, a tanúk, gyanúsítottak vallomása mögött álló fiziológiai reakciókat; mérik a pulzust, a bőr izzadását, a szívritmust, a levegővétel gyakoriságát. Olvastam, hogy már az arcizmok mikro-rezdüléseiből, a hang rezonanciájából, a tekintetvezetés irányaiból is tudnak következtetéseket levonni. A baj az…

• Hogy a feleségem egy élő hazugságvizsgáló – vágja rá barátom.

• Az csak a te bajod. A nagyobb baj, hogy a hazugságvizsgáló nem vizsgál hazugságot vagy igazságot. Megköveznének az egyszerűsítésért a szakemberek, de a hazugságvizsgáló igazából fiziológiai reakciókból von le érzelmi következtetéseket.

• Sajnos, a feleségem meg az én válaszaimból von le érzelmi következtetéseket.

• Valóban, egyedül poligráfra bűnösséget vagy ártatlanságot alapítani nem lehet. A poligráf például nem tud mit kezdeni az érzelmi reakciók hiányával. Például, ha az elmeállapotom sajátossága miatt őszintén hinném, hogy én vagyok Jézus Krisztus, a poligráfon simán átmennék a „képes-e a vízen járni?” kérdésre. Miért izgulnék, hogy hazugságon kapnak, ha meggyőződésem szerint ennél nagyobb csodákat is tettem már? Ugyanez a helyzet az érzelmi reakciókkal akkor, ha tévedek egy kérdésben; vagyis az őszinte hazugságok megtévesztik a műszeres vizsgálatot.

• De hisz én is őszintén hazudtam!

• Szóval tényleg nem cigiztél a tegnapi napon?

• Nem, dehogy. Miért cigiztem volna, amikor a fészerben megtaláltam ifjúkori pipámat…

• Látod! Ez a műszeres hazugságvizsgálat másik baja. Megbuktál feleséged hazugságvizsgálóján, pedig igazat mondtál, csak a kérdés volt rosszul föltéve, de mivel te kiegészítetted a megfelelő kérdésre; azaz a cigiztél-e kérdést átfordítottad dohányoztál-e kérdésre, így őszintén elhasaltál az asszonyi igazmondó teszten. Képzeld el, ha a bizonyítás tárgya egy tetthelyen talált cigarettacsikk lett volna, és te magadban a pipázásra gondolva megbuksz a kérdésen. Mindegy, erről majd a jövő heti foci után mesélek.

• Ne már! Kíváncsivá tettél.

• Nem úgy volt, hogy időre kell hazaérned? Megígérted a feleségednek! Mentek bevásárolni.

• Majd azt mondom, kifordult a bokád, és megvártam, amíg kiér a mentő hozzád…

(folytatjuk..)

Miranda óta tudjuk, hogy „joga van hallgatni”, de vajon azt is tudjuk, hogy hallgatni arany? Az amerikai jogrendszerben hallgatással éveket lehet spórolni, de éveket lehet veszíteni is. Aki bűnös, jobban jár, ha beszél, aki ártatlan, annak mindegy, hogy beszél vagy hallgat. A néma bűnös rosszabbul jár, mintha beismert volna, ha rábizonyítják a bűncselekményt. És az a bűnös jár a legrosszabbul, aki hülyeségeket beszél.

FBI ügynökök tartottak előadást, bemutattak egy megtörtént esetet. Négy egyenruhás rendőr „maszekban” kábítószert szállító kamiont kísért jó pénzért. Az „okosság” az volt, ha egy kolléga megállította a kamiont, ők közbeléptek, és megpróbálták elhitetni az intézkedő rendőrrel, hogy a kamiont fedett nyomozó vezeti egy akció keretében. Rajtavesztettek. A belbiztonságiak bekamerázták a rendőrautót, és mindent felvettek. Az előadást tartó FBI ügynök rámutatott arra a három rendőrre, aki elvitte a balhét, vagyis vádalku keretében bűnösnek vallotta magát hat-nyolc évért cserébe. Az előadó megmutatta negyedik társukat is, aki úgy gondolta, ezt még ki tudja magyarázni. Esküdtszéki tárgyalás után közel húsz évet kapott. Nemcsak nem vallotta bűnösnek magát, de minden terhelő bizonyítékot megpróbált valami mesével cáfolni. Az ítéletébe ezt is beszámították. Ja, mert joga van hallgatni, de ha úgy dönt, hogy vallomást tesz, akkor az igazat kell mondania, különben – az amerikai jogrend szerint – újabb bűncselekményt követhet el. Hallgass, vagy mondj igazat! Persze ha valaki felett halálbüntetés lebeg, az úgy hazudhat, ahogy akar, méreginjekció után úgysem ültetik villamosszékbe.

Tapasztalatom szerint a magyar jogban sem mindig igaz, hogy hallgatni arany. Egyszer csalással vádolt meg valakit az ügyészség. A tényállás szerint a vádlott kölcsönkért egy nagyobb összeget, és amikor a tartozást ki kellett volna egyenlítenie, egyszerűen eltűnt, elérhetetlenné vált a hitelező számára. Annyit sem mondott, hogy fapapucs; sem a sértettnek, sem a rendőrségnek. A bíróság előtt azután azzal védekezett, hogy külföldön baleset érte nemsokkal a tartozás lejárata előtt, kórházba került, s miután nem volt biztosítása, kénytelen volt a kórházi költségeket abból az összegből fedezni, amiből a tartozását akarta megadni. A bírónak gyanús lett a dolog, jogsegély keretében megkereste a külföldi kórházat, amely megerősítette, hogy valóban ott feküdt a vádlott, és valóban a kezelésért annyit fizetett, amennyi a tartozása volt, sőt, még valamivel többet is. A bíró csodálkozva kérdezte – fél év múltán, mikor a külföldi bíróság teljesítette a jogsegélyt – hogy mi a fészkes fenéért miért nem mondta el ezt korábban a rendőrségen? A vádlott megvonta a vállát, és azt felelte, hogy a védő is és a rendőr is azt mondta, hogy joga van hallgatni, ketten csak nem tévedhetnek.

A magyar jogrendben a terheltnek nemcsak hallgatni van joga, hanem hazudni is, egy feltétellel: mást hamisan nem vádolhat. Vagyis a tetten ért betörő nem adhatja ki magát saját ikertestvérének, de a tetten nem ért elkövető sem foghatja a bűncselekményt a szomszédjára. A terheltet nem büntetik meg azért is, mert hazudott a hatóságnak. Sokszor lehet jó taktika megvárni, mire jutott a rendőrség magától, és a nyomozás végén kitalálni valami hihetőt, avagy beismerni mindent, amit bizonyítani tudnak. A töredelmes, tényfeltáró beismerő vallomás persze nyomatékos enyhítő körülmény, sok évet lehet spórolni vele, akár felfüggesztett szabadságvesztést is érhet. A tényfeltárást mellőző beismerő vallomás is enyhítő körülmény, csak valamivel kevesebbet ér. Aranyigazság, hogy a beismerő vallomás értékesebb az eljárás korai szakaszában, mint a tárgyalás végén. Aki a nyilvánvalót ismeri be hosszas huzavona után, annak a bíró az ítéletben felsorolja enyhítő körülményként a beismerést, és éppen csak nem teszi hozzá, hogy a késő bánat ebgondolat.  

Van, aki a leglehetetlenebb helyzetből is megpróbálja kidumálni magát. Úgy gondolja, hogy az ügyészségnek nem a bíróság előtt kell bizonyítani a vádat, hanem neki. Márpedig ő, a vádlott nem könnyen győzhető meg, hogy bűnös, hiszen a cilinderből mindig elő tud húzni egy újabb mesét. És igen, joga van hazudni, a hazugság miatt nem büntetik meg külön, csak éppen a bíró tolla fog esetleg majd vastagabban, hogy Miranda csókolta volna homlokon….

Vége.

Minden amerikai rendőr álmából is felkeltve el tudja szavalni Walt Whitman Fűszálak című művét a Miranda formulát, vagyis, hogy „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?” Ezek a szabadversszerű költői sorok Whitman verseihez hasonlóan nagyhatásúak, előadásuk szükséges a katarzishoz, vagyis hogy a bíróság elfogadja a gyanúsított rendőrség előtt tett beismerő vallomását.

Történt egyszer, hogy egy gyanúsított két rendőrrel ült a járőrkocsiban. A rendőrök nem szóltak a gyanúsítotthoz, egymással beszélgettek arról, hogy az eltűnt kislány családja nagyon vallásos, és nem elég, hogy valószínűleg megölte valaki a kislányt, ráadásul meg nem szentelt sírban fekszik, ez Karácsony idején különösen lélekromboló a szülők számára. A gyanúsított – akinek elméjében a kegyetlenség, az érzelgősség és a transzcendenciába vetett hit egzotikus elegyet alkotott, ahogy azt a hangok is megmondták neki – a rendőröket a megölt kislány elásott holttestéhez vezette. A bíróság ezt nem fogadta el bizonyítéknak, ahogy a rendőrök vallomását sem, mert nem figyelmeztették őt a Mirandára. Hiába hivatkoztak a rendőrök arra, hogy nem is szóltak a gyanúsítotthoz, nem kérték, hogy vallomást tegyen, a bíróságot ez nem hatotta meg. A Miranda figyelmeztetés nélkül a vallomás és a tetthely szemléje „beteg fának” minősült, és mint tudjuk, az amerikai igazságszolgáltatásban a „beteg fa” csakis romlott gyümölcsöt, azaz fel nem használható bizonyítékot teremhet. Ez van. Természetesen a Miranda eset előtt is megvolt a gyanúsítottak joga a hallgatáshoz, meg az ügyvédhez is (sőt, az ügyvéd előtti hallgatáshoz is), Miranda óta azonban ezekre kifejezetten figyelmeztetni kell a gyanúsítható személyeket mielőtt azok annyit is mondhatnának, hogy justizmord.

Vajon hogy van ez a magyar büntetőeljárásban? A terhelt Magyarországon is jogosult arra, hogy a vallomástételt megtagadja, sőt, jogosult ennek ellenkezőjére is, hogy vallomást tegyen. Joga van arra is, hogy védőt hatalmazzon meg, vagy védő kirendelését indítványozza. Van egy általános jogosultsága arra, hogy a büntetőeljárással összefüggő jogairól és kötelességeiről a bíróságtól, az ügyészségtől és a nyomozó hatóságtól felvilágosítást kapjon, ezen felül a törvény egészen konkrétan meghatározza, miről kell tájékoztatni a terheltet első kihallgatása előtt:

Ugyanakkor a vallomás megtagadása az eljárás folytatását nem akadályozza, és nem érinti a terhelt kérdezési, észrevételezési és indítványtételi jogát. Ha a terhelt vallomást tesz, bizonyítékként felhasználható, amit mond, illetve rendelkezésre bocsát, erre külön figyelmeztetni kell. A magyar eljárási jog nem ismeri a vallomás visszavonásának intézményét. Magyarán ha az elkövető a törvényes figyelmeztetést követően egyszer már beismerte a bűncselekmény elkövetését, azt nem annulálhatja, nem teheti utóbb semmissé. Természetesen tehet egy más tartalmú, például bűnösségét tagadó másik vallomást. Ekkor azonban lesz két eltérő tartalmú vallomása, ami a szavahihetőségének nem használ, és a bíróság eldönti, melyik vallomása áll közelebb az igazsághoz és/vagy a többi bizonyítékhoz. Természetesen a bíró az utóbbi vallomást is elfogadhatja, ha a gyanúsított alaposan meg tudja okolni, miért változtatta meg a vallomást. (– Bíró úr! A rendőr megvert! – De hiszen a beismerő vallomást ügyvédje jelenlétében tette! – Bíró úr, a rendőr az ügyvédet is megverte! – Vádlott! A beismerő vallomását a nyomozási bíró előtt is megismételte. Csak nem verte meg a rendőr a nyomozási bírót is? – Nem, Bíró Úr! A nyomozási bíró engem vert meg, ezért ismertem be nála is a bűncselekményt! – Ja, akkor mindent értek, és azt a vallomását fogadom el, hogy ártatlan, nehogy a másodfokú bíró azt higgye, hogy én is megvertem magát. Hiszen magát mindenki megveri. Mivel is vádolja az ügyész? – Súlyos testi sértéssel.)

Ismertetni kell a jogait és figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomástételt, illetve az egyes kérdésekre történő válaszadást a kihallgatás folyamán bármikor megtagadhatja, de bármikor dönthet úgy, hogy vallomást tesz, akkor is, ha korábban a vallomástételt megtagadta.

Oké, itthon is joga van hallgatni, de vajon érdemes-e?

A terhelti figyelmeztetést a terhelttel a nyomozás, valamint az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárás során történő első kihallgatásakor kell közölni. Mi van akkor, ha a magyarok is megsértik Mirandát? A terhelti figyelmeztetést, valamint a terheltnek a figyelmeztetésre adott válaszát jegyzőkönyvbe kell venni. A terhelti figyelmeztetés és a figyelmeztetésre adott válasz jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe, kivéve, ha az eljárás során korábban terhelti figyelmeztetésben már részesült és a folytatólagos kihallgatása során a védője jelen volt, vagy a „romlott vallomását” a szabályszerű figyelmeztetés után is fenntartja.

(folytatjuk..)

Barátom portörlés közben összetörte nászajándékba kapott vázájukat; egyiket az ötven közül, mégis bánatosan lógatta az orrát.

• Figyelj, – szegezte nekem a kérdést – ugye van valami emberi jogi izé a kényszervallatás tilalmáról, amit a feleségemnek előadhatnék.

• A Genfi Egyezmény. Az egyezmény értelmében a férjekkel jól kell bánni – válaszoltam –, a feleség tartozik ellátásukról gondoskodni.

Barátom szeme elkerekedett.

• Genfi Egyezmény? Tényleg született férjvédő egyezmény Genfben?

• Igen. A hadifoglyokról való bánásmódról.

Barátom szomorúan ingatta a fejét.

• Hülye vagy! Ez most nem segít rajtam. A feleségem azt akarja, hogy ismerjem be, hogy én törtem el a vázát.

• Azt meg minek? – kérdeztem. – Ketten éltek a lakásban. Ha a feleséged biztosan tudja, hogy nem ő törte el azt a rohadt vázát, akkor egyedül te maradtál tettesnek. Mit kell itt még bizonyítani?

• Hát ez az! Mivel nem tettem beismerő vallomást, feleségem azt állítja, hogy ezzel őt vádoltam meg, mégpedig hamisan! Ha nem ismerem be a vázatörést, abból az következik, hogy csak ő lehetett, és ezt kikéri magának. Pedig én egy szóval sem mondtam, hogy ő volt, csak éltem a hallgatás jogával. Odáig jutottunk, hogy már nincsen vacsora… sem.

Barátom férfias bánata mélyen megindított.

• Neked a Miranda formulára van szükséged – mondtam.

• Mirandára? Még csak egy nőt kéne fölhoznom az asszonynak, és… – tiltakozott hevesen.

• Nem nő, hanem férfi: Ernesto Mirandának hívták, és az ő bűnügye folytán hangzik el az amerikai krimikben és a való életben is annyiszor, hogy: „Joga van hallgatni, bármit, amit mond, a bíróságon felhasználható Ön ellen. Joga van ügyvédhez. Ha nem engedheti meg magának az ügyvédet, az állam biztosítani fog az Ön számára. Megértette a jogait, amelyeket felolvastam? Ezeket a jogokat szem előtt tartva, kíván vallomást tenni?”

• Jól hangzik – gondolkozott el a barátom – bár ügyvédre még nincsen szükségem. Mit tett ez a Miranda, hogy megúszta a vázatörést?

• Nem vázatörés volt. 1963. márciusában berántott egy nőt a kocsijába, megkötözte, és a városon kívül megerőszakolta. A nő nem tudott személyleírást adni róla, valahogy mégis képbe került. A rendőrök két órán keresztül hallgatták ki ügyvéd nélkül, végül beismert mindent, a beismerő vallomása részleteiben megegyezett a sértett által elmondottakkal. A bíróság saját vallomására alapozva elítélte. Később ügyvédjei a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. Ernesto Mirandának joga volt hallgatni, joga volt ügyvédhez is, és talán mindezt tudta is. Mivel azonban nem figyelmeztették külön erre, a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet. Azóta minden amerikai zsaru vízfolyásként fújja a Joga van hallgatni verset. Sőt, van ahol ez sem elég, kártyáról kell felolvasniuk akkor is, ha kívülről tudják.

• Ha neki beválik, nekem is bejöhet – gondolkozott el barátom.

• Figyelmeztetlek, neki csak időlegesen vált be. Új tárgyalást tartottak, ahol a volt barátnője is vallomást tett ellene. Később ugyanis Ernesto Miranda eldicsekedett neki is a tettével… Mirandát ismét lecsukták, és most jön a tragikomikus poén. Miután leülte a büntetését, egy kocsmai verekedés során leszúrták, meghalt. Ekkora a rendőrök kénytelenek voltak minden verekedőnek felolvasni a Miranda formulát. A figyelmeztetésre minden szóba jöhető tettes élt a hallgatás jogával. Mire a rendőrök az egyéb bizonyítékok alapján megállapították, melyikük szúrt tényleg, az igazi elkövető már régen megszökött. A Miranda formula miatt sohasem ítélték el Miranda gyilkosát.

• Azt hiszem, veszek egy vázát egy csokor virággal, és beismerő vallomást teszek – sóhajtott a barátom.

• Én is azt hiszem, hogy neked nem Miranda formulára, hanem nyomatékos enyhítő körülményre van szükséged…

(folytatjuk..)