Repül a nehéz kő…

avagy a jogos védelmi helyzet

Tekintetes Történelmi Ítélőszék!

Nehéz dolga van a vádnak, ha olyan nemzeti hőst kell illetnie, mint Toldi Miklós jóuram, aki nemzetünkért bajnoki tetteket hajtott végre, és akinek nevét mindenki tiszteli szerte e hazában. Ámde a jog asztalának oly kerekasztalnak kell lennie, amelynél tetteink súlyát nem aszerint mérik, hogy az asztalfőn ülünk-e avagy a csücskében.

Legnagyobb elismerés illeti Arany János nyomozót, aki a tényállást részrehajlás nélkül állapította meg, figyelembe véve mentő és terhelő, valamint enyhítő és súlyosító körülményeket. Ugyancsak elismerést érdemel Jankovics Marcell kriminalisztikai grafikus, aki Toldi Miklós tetteit nagy hűséggel jelenítette meg képileg.

A vád szerint megállapítható tények tehát a következők:

Toldi György meg, amint torkig itta-ette, Egy öreg karszékbe úr-magát vetette, És az eresz alól gyönyörködve nézi, Hogyan játszadoznak csintalan vitézi; Majd, midőn meglátta a telek lábjában Ülni öccsét Miklóst nagy-busan magában, Föltámad lelkének szennyes indulatja, S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja: „Hé fiúk! amott ül egy túzok magában, Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e? Meg kell a palánkot döngetni körűle!” Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének, Kaptak a beszéden a szilaj legények, Döng a deszkabástya Miklósnak megette, Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette. Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel, Hanem ököllel is, és megfogni kézzel, Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa, Mely ugyan fejétől sem járt messze néha. Toldi tűr azonban, bárha nem békével; Birkozik nagy lelke fellázadt dühével; Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri, Szolganép belőle a csúfot hogy űzi. Mert e nép eperszem volna haragjának, Bosszuló karjától úgy elhullanának, Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon. Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette, Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette; Úgy mutatta, mintha nem is venné észre, Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre. De, midőn egy dárda válla csontját érte, Iszonyatosképen megharagutt érte, S melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta. Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg? Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed! Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!

Ezen magatartás kimeríti a Btk. 161. §-ában írt erős felindulásban elkövetett emberölés bűntettét, amelyet az követ el, aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl.

Tanult védő kollégám minden bizonnyal jogos védelemre fog hivatkozni, avagy arra, hogy Toldi Miklós az őt ért támadás elhárításához szükséges mértéket ijedtségből avagy menthető felindulásból lépte túl. És valóban, nem büntetendő az a cselekmény, amely saját személye ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. De erről van-e szó?

A vád sem vitatja, hogy Toldi Miklóst azon a napon jogtalan támadás érte. Toldi György katonái gúnyt űztek belőle, dárdát hajigáltak körülötte, sőt, az egyik dárda véletlenül eltalálta a vállát. Nem vitatható az sem, hogy az ilyen magatartás menthető felinduláshoz vezet minden jóérzésű emberben, különösen, ha a cselekedetre tulajdon bátyánk a felbujtó.

Vajon Toldi Miklós azt a bizonyos malomkövet azért dobta-e el, mert az a személye elleni támadás elhárításához volt szükséges? Avagy ijedtségből, vagy menthető felindulásból lépte volna túl a támadás elhárításához szükséges mértéket?

Aligha erről van szó. Jogtudósaink régen kidolgozták azon elveket, amelyek alapján az elkövető szándékára lehet következtetni. Ilyenek például kijelentései a tett alatt illetve után, továbbá a cselekmény utáni magatartása. Jelen esetben még csak jogtudósainkra sem szorulunk, hiszen a vádlottól, Toldi Miklóstól távol áll minden hamisság, szándékát, tetteit le nem tagadja. Elmondta, hogy bátyja katonáinak tettét vastag tréfának élte meg. Hallotta azt is, hogy Toldi György a katonáit nem az ő megölésére szólította föl, hanem arra, hogy alázzák meg. Vádlotti vallomásból tudható, hogy bár bántotta őt ez a magatartás, sőt megfordult a fejében, hogy ököllel vet ennek véget, azonban azt is átlátta, hogy az ő erejével ennek halálos eredménye lesz (meggyőzte magát, hogy „bosszuló karjától elhullanának, mint Sámsonétól”). A vádlott viaskodott magával, „de, midőn egy dárda válla csontját érte, iszonyatosképen megharagutt érte, s melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta”. Vagyis nem a jogtalan támadási helyzetnek kívánt véget vetni, nem is menthető felindultságból nem tudta felmérni a jogos védelmi helyzet határait, hanem haragból, bosszúból dobott, még ha e haragot menthető felindulás táplálta is.

Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Toldi Miklós a nagy dobás előtt nem győződött meg arról, hogy a malomkővel eltalált személy volt-e az, aki dárdájával megsértette, sőt, még arról sem, hogy a sértett egyáltalán tevőlegesen vett-e részt a hajigálásban. Ezt a mai napig nem tudjuk. Toldi Miklós azért menekült el a helyszínről cselekménye után, mert saját tettét is gyilkosságnak ítélte meg („víz se mossa rólad le a gyilkos nevet”).

Tekintetes Történelmi Ítélőszék! Kérem, hogy Toldi Miklóst erős felindulásból elkövetett emberölésben mondja ki bűnösnek, és enyhítő körülményként vegye figyelembe történelmi tetteit valamint azt, hogy a sértett tagja volt annak a csoportnak, amely őt megalázta.

Folytatjuk a védőbeszéddel…

Egyben a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom (nem fizetett promóció!) Dr. Kiss Anna Bűnbe esett irodalmi hősök című könyvét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük