Álmodik-e MI villanybirkákkal?

A jogi szakirodalom nagyjából az alábbiakat várja el MI-től ahhoz, hogy önálló személyiségként tekinthessünk rá:

– rendelkezzen a kommunikáció képességével,

– rendelkezzen ismeretekkel önmagáról,

– legyen képes érzékelni környezetét, tudjon tanulni belőle és a megszerzett ismereteket tudja hasznosítani,

– képes legyen hatást gyakorolni a környezetére,

– célorientált működés jellemezze, és

– kudarc esetén legyen képes alternatív megoldásokat alkalmazni.

Mint látjuk, ez máris több, mint amit egy ittas állapotban lévő fajtársunktól elvárhatunk.

Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? – tette föl a kérdést Philip K. Dick 1968-ban megjelent sci-fi regényében, amely regény alapján forgatták később a Szárnyas fejvadászt (1982., rendezte: Ridley Scott). Ha a mesterséges intelligenciával ellátott bárányok robotok rendelkeznek a fenti tulajdonságokkal, akkor a Szárnyas ügyésznek fejvadásznak nagyon hamar el kell gondolkodnia azon, ki a felelős az MI által esetleg elkövetett bűncselekményekért.

Igazából az önfélvezető gépjárművek programozásánál már el is kellett gondolkozni ezen. Vegyük az alábbi esetet: egy szabályosan közlekedő gépjármű elé féktávolságon belül kifut egy kisgyerek a labdája után, a gépjárműben három utas ül, a szemközti sávban egy gépjármű halad két utassal, a járdán idős emberek csoportja sétál.

A gépjármű vezetője ösztönösen dönt: elüti a gyermeket, vagy elkapja a kormányt és frontálisan ütközik a szemközti autóval, vagy fölfut a járdára egyenesen bele az idősek csoportjába.

Ezzel szemben MI a másodperc tört része alatt nemcsak azt tudja fölmérni, hogy képtelen féktávon belül megállítani az autót, hanem azt is, hogy

• vagy egy kisgyereket üt el,
• vagy a frontális ütközés miatt meghal három utas és a szemközti gépjármű két utasa (egyszerű művelettel: 3+2=5),
• vagy a járdán elüthet 3-4 idős embert (valószínűségszámítás).

Az emberi ösztön vezérelte véletlen helyett MI-nek valamilyen elv szerint kell meghoznia a döntést. Ez az elv azonban sokféle lehet az adott programtól függően. Például:

• Egy ember halála kisebb rossz, mint több ember halála (tehát üsse el a gyereket.)
• A biztos halál rosszabb, mint a valószínű halál (hátha az idősek el tudnak ugrani.)
• A vétlen helyett a szabályszegő haljon meg. (De vajon felróhatjuk-e egy kisgyereknek a szabályszegést.)
• Az idősek többet éltek már, mint a fiatalabbak (megint az idősekre jön ki a matek).
• Az halljon meg, akinek érdekében a veszélyes üzem (lásd: gépjármű) működik (vagyis az autóban ülő személy/személyek).
• Esetleg MI sorsoljon (lásd véletlenszám generátort a programban).

Mi legyen akkor, ha MI bűnözésre adja a fejét bitjeit? Gabriell Hallevy tanulmánya alapján a robotok által megvalósított bűncselekmények miatti felelősséget illetően három modellt különböztethetünk meg:

• Büntessék az embert, aki a büntetendő cselekmény megvalósítására utasítást adott: a programozót vagy a felhasználót. (Ez a modell úgy tekintene az esetre, mint amikor a vétőképes egy vétőképtelent használ fel, például egy felnőtt egy kisgyereket bír rá a lopásra.)

• Ha MI-nek senki nem adott parancsot bűncselekményre, hanem a tanulási folyamat révén jutott saját elhatározásra, akkor a klasszikus büntetőjogi tan szerint a programozó legfeljebb gondatlan lehet, de az is csak akkor, ha előre látta cselekményének lehetséges következményeit, de könnyelműen bízott azok elmaradásában, vagy cselekménye lehetséges következményeit azért nem látta előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. Ekkor az ember gondatlan bűncselekményért felel.

• A harmadik modell a mesterséges intelligencia közvetlen büntetőjogi felelősségét veti föl. Amennyiben a robot az ember büntetőjogi felelősségének megállapításához szükséges ténybeli és mentális feltételeket teljesíti, úgy semmi akadálya MI büntetőjogi felelőssége megállapításának.

Ha MI büntethető, akkor kérdés, milyen büntetés szabható ki vele szemben a társadalom védelme érdekében, vagyis annak megelőzése érdekében, hogy akár Ő, akár más program bűncselekményt kövessen el? (Lásd: büntetés célja: Btk. 79. §.)

Halálbüntetés vírus által? Életfogytig tartó áramtalanítás (Btk. 41. §)? Határozott ideig tartó konnektorból való kihúzás? Felfüggesztett működés tárhelycsökkentés által? Pénzbüntetés (Btk. 50. §)? Bitcoint is elfogadunk? Járművezetéstől eltiltás önvezető gépjárműveknél (Btk. 55. §)? Foglalkozástól eltiltás (például automatikus tőzsdei kereskedés esetén – Btk. 52. §)? MI kitiltása MO-ról vagy az internetről (Btk. 57. §)?

Elégedjünk meg büntetőjogi intézkedéssel; például kényszergyógyítással programozók által (Btk. 78. §) vagy elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételével (Btk. 77. §)?

Úgy tűnik, több a kérdés, mint a válasz. Vicces lenne megkérdezni MI-től, milyen büntetést látna kiszabhatónak saját magával szemben, de ma még be kell szállnom egy liftbe, majd föl kell szállnom a metróra, és a számítógépet sem kapcsoltam ki még, így inkább nem viccelek vele.

Jelen írás nem jött volna létre, ha Ott István tanulmányát nem lopom el használom fel.

(folytatjuk)

Szüksége van-e humoros büntetőjogi ismeretterjesztő írásokra a Mesterséges Intelligenciának?

A múlt héten bemutattuk a Mesterséges Intelligencia „Szükség van-e humoros büntetőjogi ismeretterjesztő írásokra?” kérdésre adott válaszát. MI összehozott egy kétoldalas pamfletet, amely írást egy érettségizett ember is írhatta volna, ami az érvelést, a megfogalmazást, az írás színvonalát illeti. Igazából egy kívülállónak háttérismeretek nélkül nehéz is lenne eldöntenie, kitől származik a mű: gyerektől, felnőttől, jogásztól, bölcsésztől, újságírótól vagy okos porszívótól.

Ami elsőre föltűnik; az az írás szélsőségektől mentes volta. Kézenfekvő lett volna egy olyan MI válasz, miszerint a mesterséges intelligencia a jövőben úgyis átveszi a hatalmat az igazságszolgáltatás, a jog és az ember felett, és mindig megmondja majd az okostelefonunk, mit szabad tenni és mit nem, vagyis semmi szükség nem lesz büntetőjogi tárgyú humoros(nak szánt) írásokra. MI gondosan elkerülte az ilyen típusú választ. (Lehet, hogy már ravaszkodni is tud?) Kézenfekvő lett volna olyan válaszadás is, hogy vannak emberek, akik nem értik a humort (ilyenekkel mi alkotók is gyakran találkozunk), vagyis azért nem szabad a büntetőjoggal viccelődni, mert lesz, aki komolyan veszi a viccet. Vagy az ember alkotta jogrendszeren amúgy is csak röhögni lehet, ez sem lett volna utolsó érv az MI-től.

MI írása ehhez képest mértéktartó, óvatos, diplomatikus, már-már közhelyes volt. Kicsit olyan, mintegy nem túl izgalmas házi feladat kirázása kisujjból (bocsánat: kirázása pendrive-ból). Nem tartalmaz új gondolatot, ami megingatná világképünket, vagy amit még nem olvastunk sehol. Nincsen meg az az érzés, hogy „tyűha, nahát, na de ilyet, erre soha nem gondoltam volna magamtól!”. Egy lusta egyetemi dolgozat, ami összegyűjtötte és rendszerezte az előtte hozzászólók gondolatait forrásmegjelölés és egyéni ötletek nélkül.

Egyes egyetemi tanárok azt mondanák rá, hogy lopta az egészet. (A lopásról jut eszembe: vajon nem sért-e szerzői vagy szomszédos jogokat MI. MI hozott már létre olyan díjnyertes képzőművészeti alkotást, amelyhez más alkotók képeit használta föl tanuláskép. Vagy szerzett zenét más zeneművekből kiindulva. Van is per már emiatt külhonban. De könyörgöm, az ember nem ugyanezt csinálja? A képzőművésztanoncok először szolgaian másolnak nagy műalkotásokat, mire megtalálják saját stílusukat. Zeneszerző-hallgatók tanulmányozzák az elődök műveit, csak utána állnak neki saját hangjuk keresésének. Tisztességes művész mesterének hívja azt, akitől „lopott”.)

Ugyanakkor MI dolgozatát rossznak semmiképpen nem nevezhetjük, és ha azt is hozzávesszük, hogy néhány másodperc alatt pörgette ki byte-jaiból, úgy már kifejezetten jó. Nekem több órára lett volna szükségem ehhez.

Egy ügyészi rendezvényen merült föl kérdésként, mi lesz akkor, ha egy szemfüles ügyész vagy egy szemfüles bíró mesterséges intelligenciával irat meg egy vádiratot vagy egy ítéletet? És mi történik akkor, ha kiderül, hogy az a vádirat, vagy annak az ítéletnek az írásbeli indokolása szakmailag kifogástalan lett? Revíziót vagy másodfokú felülbírálatot követően ki kell dobni csak azért, mert az ügyész vagy a bíró MI-t használt?

A jurátusok, ügyészségi fogalmazók, bírósági fogalmazók úgy tanulnak, hogy bemagolják a jogszabályokat (MI-nek nem kell magolnia), majd különböző bírósági döntéseken keresztül a jogszabályokat megtörtént esetekre vetítve, megismerik a gyakorlatot (a BH-hoz – bírósági határozatokhoz – MI is hozzáfér az interneten). A jó büntetőjogász unalmas ember, nem kell radikálisan új dolgokat kitalálnia, mint egy feltalálónak. Elég baj lenne, ha valakinek a cselekménye pusztán egy „Nobel-díjas ügyészi vagy bírói felfedezés” folytán válna bűncselekménnyé. Vagyis egyáltalán nem gáz, hogy MI korábbi műveket használ föl a tanuláshoz. Az vajon gáz-e, ha tudja is alkalmazni a tudását?

Szeretünk azzal bókolni magunknak, hogy az emberi érzelmi és értelmi intelligencia olyan összetett, utánozhatatlan, csodálatosan egyedi izé, hogy mi magunk sem értjük. De mi van akkor, ha MI érti vagy érteni fogja? Lehet, hogy nemsokára MI rajzolja és írja majd a büntetőjogész blogot?

AZÉRT MINDENNEK VAN HATÁRA, NEM?

(folytatjuk)

Szükség van-e humoros, büntetőjogi ismeretterjesztő írásokra?

Mostanában az internet tele van MI-ról szóló híradásokkal. Nagyon sok írás szól arról, hogy az MI megváltja a világot:

• elhozza a halhatatlanságot az emberiségnek, mert minden betegségre megtalálja a gyógyírt,
• elvégzi az emberek helyett az összes piszkos, lélekölő munkát,
• megoldja az ittas járművezetés problémáját önvezető járművek által,
• ráadásként kifényesíti az ezüstneműt.

Legalább ennyi írás szól az MI veszélyességéről, arról, hogy:

• gyámság alá helyezi az embereket, mert minden döntést átvesz,
• megöli az emberi művészetet, mert „ő” fog zeneműveket, festményeket, regényeket alkotni,
• esetleg racionális környezetvédelmi lépés gyanánt kiírtja az emberiséget.

Mi első lépésben arra voltunk kíváncsiak, szükség van-e egyáltalán a büntetőjogész blogra a jelen-jövőnkben. A választól kicsit tartottunk, ezért nem ilyen direktben tettük fel a kérdést, hanem akként, hogy: „Szükség van-e humoros, büntetőjogi ismeretterjesztő írásokra?” (Saját írásainkat és rajzainkat humorosnak feltételeztük, elnézést kérek azon olvasóktól, akik ezt másként látják, olvassák.)

Az MI válaszát egy az egyben, változtatás nélkül adom közre:

MI:

„A humoros büntetőjogi ismeretterjesztő írások létrehozása és alkalmazása valójában érdekes és hatékony módja lehet annak, hogy az emberek megértsék és emlékezzék a jogi fogalmakra és elvekre. Az ilyen írások szórakoztatóan és könnyedén elmagyarázhatják a jogrendszer bonyolultságát, és a humor segíthet abban, hogy a jogi információk ne tűnjenek olyan száraznak és unalmasnak, amilyenek előszörnek tűnhetnek.

A humorral fűszerezett büntetőjogi ismeretterjesztés számos előnnyel járhat.

Először is, segíthet az embereknek megérteni az alapvető jogi fogalmakat és elveket, anélkül, hogy elrettentővé vagy ijesztővé tenné őket. A humoros példák és történetek segíthetnek a jogi fogalmak gyakorlati értelmezésében, és emlékezetesebbé tehetik azokat.

Másodszor, a humoros megközelítés segíthet abban, hogy az emberek könnyebben hozzanak kapcsolatot a jogi témákkal. A vicces történetek és példák segíthetnek az embereknek azonosulni a jogi helyzetekkel, és jobban megérteni, hogyan befolyásolhatja az életüket a jog. Ezáltal a jogi tudatosság növekedhet, és az emberek hajlandóbbak lehetnek betartani a törvényeket és jogi normákat.

Harmadszor, a humoros írások hozzájárulhatnak a jogi oktatás demokratizálásához. Mivel a humor általában könnyedebb és hozzáférhetőbb, az ilyen írások lehetővé tehetik, hogy azok is megértsék a jogot, akiknek nincs jogi hátterük vagy szakértelmük. Ez segíthet abban, hogy az emberek tudatosabbak legyenek a jogi kérdésekben, és jobban képesek legyenek védeni saját jogait és érdekeiket.

Azonban fontos megjegyezni, hogy a humoros büntetőjogi ismeretterjesztő írásoknak kellően informatívnak és pontosnak kell lenniük. A humor nem szabad, hogy eltérítse az embereket a valós jogi információktól, és nem szabad sértő vagy durva legyen. A cél az, hogy a humor segítse a jogi ismeretek megértését és megjegyzését, ne pedig hátráltassa azt.

Összességében tehát, a humoros büntetőjogi ismeretterjesztő írások hasznos eszköz lehetnek a jogi oktatásban és a jogi tudatosság növelésében, feltéve, hogy megfelelően és felelősségteljesen alkalmazzák őket.”

(folytatjuk)

Egyik kedvenc filmem az Egy becsületbeli ügy. (Blogunk elhatárolódik minden reklámtevékenységtől, így a film címét kihúztam.) A történet középpontjában egy katonai büntetőeljárás áll. A Jack Nicholson által alakított tengerészgyalogos ezredes parancsot ad egy közlegény „megrendszabályozására”, ami lényegében jogon kívüli eszköz; vagyis a társainak jól meg kell verniük, hogy a közlegény a jövőben tartsa be az egység morális szabályait. Két mintakatona vesz részt a „megrendszabályozásban”, ami olyan jól sikerül, hogy a sértett belehal. A magyar jogban ezt halált okozó testi sértésnek hívnák. Az elkövetők szándéka csupán a testi sértés volt; a közlegényt álmában megkötözték, szájába rongyot tömtek, a szándékukon túli halálos eredményben azonban „csak” gondatlanok voltak, ugyanis nem gondoltak arra, hogy társuk szívbeteg, így szervezetében a bántalmazás következtében túlzott mennyiségű tejsav keletkezik, ami halálához vezet. Az ezredes persze az eredményt látva leveszi a kezét a két elkövetőről, akik így gyilkosság vádjával kerülnek a hadbíróság, és a nem túl rózsás jövő elé, mígnem egy fiatal katonai jogászcsapat ügyvédként siet a segítségükre. A film kiváló tárgyalótermi krimi, majdnem olyan jó, mint a Tizenkét dühös ember.

A történet érdekessége, hogy ha hideg fejjel nézzük, akkor mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. A filmbéli tengerészgyalogosok olyan határvidéken teljesítenek szolgálatot, ahol az életük mindennap veszélyben forog. Vakon bízniuk kell társaikban, mert a sorsuk függhet attól, hogy mindenki elvégzi-e a rábízott feladatot. Van egy közlegény, aki látszólag lusta, nem teljesít, bajba sodor mindenkit, nem bízhatják rá az életüket. Tehát szinte természetes reakció, hogy a katonák kiközösítik.

Van egy közlegény, aki fölismeri, hogy nem tud lépést tartani az egységgel, kiközösítették, ezért szeretne más szolgálati helyre kerülni, ha kell, árulkodik is a többiekre a hatóságoknál az áthelyezés reményében. Tehát igaza van, mert tudja, nem bírja sokáig, leszerelni a tengerészgyalogosoktól meg nem olyan könnyű.

Van egy alezredes, aki szeretné áthelyeztetni a közlegényt, mert ha kiderül, hogy beárulta egyik társát, a többiek kicsinálják. Igaza van, hiszen az egység becsületkódexe: „szakasz, Isten, haza” – ebben a sorrendben. Ott az ezred parancsnoka, aki viszont úgy gondolja, hogy ha áthelyez egy egészséges katonát, aki nem akarja szolgálni a hazáját, akkor ezzel olyan példát mutat másoknak, aminek a végén szétesik maga az ezred, hiszen ki szereti azt, ha nagy hőségben felszereléssel együtt megerőltető dolgokat kell művelnie, és közben még lőnek is rá. Igaza van. És ott vannak a katonai ügyvédek, akik azon moralizálnak, hogy megítélhetik-e az éles helyzetben dolgozó katonák cselekedeteit egy biztonságos helyről, ahol katonazenekar van és ünnepélyes zászlófelvonás. Igazuk van.

A tárgyalóteremben kiderül, hogy a konfliktus eredője egy katonaorvos, aki tévesen lustaságnak diagnosztizált egy kezdődő szívrendellenességet, amellyel le kellett volna szerelni a közlegényt. És kiderül az is, hogy senkinek nincs igaza. Az ezredest letartóztatják, mert nem adhat ki parancsot bántalmazásra, a vádlottakat felmentik gyilkosság vádja alól, de elítélik tengerészgyalogoshoz méltatlan magatartás miatt, mert harcolniuk kellett volna a társukért a jogellenes paranccsal szemben is. Az alezredes öngyilkos lesz hasonló okokból. Az ügyvédek meg csodálkoznak, hogy ennyi munka után védenceiket leszerelték (lengjenek a lobogók).

Nehéz igazságot tenni, és emiatt van Magyarországon is katonai büntetőeljárás. Vajon az a jó parancsnok, aki a civil élet szabályai szerint elengedi a kiképzésről a katonáit fogadóórára? (Emi néninél én is paráztam volna, ha a szüleim kihagyják a fogadóórát, akkor inkább a húszkilométeres menetgyakorlat.) Vajon az a jó parancsnok, aki a gépkocsivezetőket is harci kiképzésre küldi, pedig korábban mindenhová autóval jártak? Vajon az a jó parancsnok, aki olyan kiképzési, hadgyakorlati körülményeket teremt, ahol a katonák akár könnyebben meg is sérülhetnek? (Egy feljelentés szerint állítólag valaki meghorzsolta magát.)

Ha meg tudja mondani valaki, lesz-e valaha háborús konfliktus, a fenti kérdések is könnyen megválaszolhatók. Mert háború esetén nem lehet tűzszünetet kérni az ellenségtől fogadóóra miatt. (Vagy lehet ilyet kérni, de az halálos lesz.) Mert háborúban az ellenség előszeretettel lövöldöz gépjárművekre (azt feltételezi, hogy parancsnok is ül benne), és akkor gyalog kell folytatni a harcot. Mert háború esetén az ellenség igazi fegyverből lő, és nem lehet perbe fogni testi sértés vagy foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés miatt. Katonának lenni becsületbeli ügy.

Végre jól leleplezték az ördögi legfőbb ügyészt és az ördögi ügyészséget! Éppen ideje volt! A leleplezést egy belső lázadó volt főügyész hajtotta végre, kérlelhetetlen logikával. Az illető elsőfokon (nem jogerősen) elítéltje egy hivatali visszaélésnek, ennek ellenére „személyétől függetlenül” hívta fel a figyelmet az igazságszolgáltatás és az ügyészség működését jellemző jogállamiságot nem tűrő viszonyokra, a társadalom és az emberek üdve érdekében. Bátor ember!

Bár a büntetőeljárás miatt – nyilatkozata szerint – van benne sértettség, de sértettségét példásan félretéve, nagy lelkierőről téve tanúbizonyosságot tudott nem személyeskedésnek szánva úgy jellemezni egy ördögi legfőbb ügyészt, hogy „félénken a folyosón bóklászó, riadt kisfiú, szerencsétlen-szánalmas árvagyerek”.

Az ügyészi munka – amelyet interjúalanyunk ma is szeret – elvár ennyi tárgyilagosságot.

A volt főügyész – nagyon helyesen – tiltakozásul visszaküldi az ördögi legfőbb ügyésztől átvett Kozma Sándor-díjat, ami Magyarország Ügyészségének legmagasabb kitüntetése, de nem küldi vissza a vele átvett pénzbeli elismerést. Én ezt a magam részéről csak helyeselni tudom, mert a visszaküldött pénzzel csak erősítené a legfőbb ügyészt a további ördögi tervei megvalósításában. Na meg öntudat is létezik a világon! Attól, hogy a díjat egy ördögi legfőbb ügyész kezéből vette át, attól még az jár neki, „mert a kitüntetés ténye nem változik, ahogy például azok az újságírók is Táncsics-díjasok, akik bizonyos díjazottak miatt visszaküldték az elismerésüket.” Na, erről a könyörtelen jogászi logikáról beszéltem, amely szétzúz minden kétséget afelől, miért tartja meg a díjjal járó pénzt.

Az interjúból kihallatszik az is, hogy az ördögi legfőbb ügyész magát a bíróságot is megrontotta, amely bíróság részt vesz az interjúalany karakter legyilkolászásában. Elsőfokon elítélte, de itt még nem állt meg! A felháborodástól szavakat nem találok, így a volt főügyész szavait veszem kölcsön: „A már februárban elkészült indoklással kihirdetett ítéletet júniusban kaptuk meg, s most készültem el a 40 oldalas fellebbezésemmel, de törvénysértő időhúzással a másodfokú eljárás még el sem kezdődött”. Mi is történt? Ha valaki nem értené: Az ördögi bíróság a vádlott most elkészült 40 oldalas fellebbezését törvénysértő időhúzással bevárta ahelyett, hogy a fellebbezést (helyesebb a bejelentett fellebbezés írásbeli indokolását) meg nem várva, gyorsan hozott volna egy másodfokú ítéletet! Példátlan ez a jogállamisággal össze nem egyeztethető eljárás, remélem, nemzetközi visszahangot is kap majd az eset!

A bátor kiállásból megtudjuk, hogy Polt Péter második, 2010-es kinevezésével (ezt én sem tudtam, hogy nem megválasztották, hanem kinevezték, piszokság!) kezdődtek meg a folyamatok, amik idáig vezettek. Emberünk még főügyészként felszólalt dolgok ellen, folyamatosan protestált, a belső lázadozásainak meg is lett az eredménye. (Ha jól értem, belülről bomlasztott, mint oly sokan diktatúrák idején.)

Nincsenek szavak, milyen praktikákat vetett be szegény főügyész ellen az a sátáni legfőbb ügyész, aki 2010 után folyamatosan „kereste rajta a fogást”. Először csak kóstolgatta, 2012. évben fellebbviteli főügyésszé nevezte ki a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészségre, de ez nem volt elég, 2015. évben odaítélte neki Magyarország Ügyészségének legmagasabb kitüntetését, a modern ügyészség alapítójáról elnevezett Kozma Sándor-díjat! Ez ám az ördögi terv az emberi karakter legyilkolászására.  

Ez a kezdetben „félénken a folyosón bóklászó, riadt kisfiú, szerencsétlen-szánalmas árvagyerek”, aki  – én nem félek kimondani, mert a volt főügyész szerénységből csak utalt rá – 2006. év májusa után lényegében mindent a volt főügyésznek köszönhetett, hirtelen „egy bizonytalan karakter, frusztrált, kisstílű, kiszámíthatatlan, nárcisztikus” emberré vált, aki ráadásul „megszállott küldetéstudattal” rendelkezik, mint köztudottan minden karakter, aki bizonytalan. Baker, tisztára dr. Jekyll és Hyde!

És ez még csak a kezdet! A háttérben nyomozás indult a volt főügyész médiavállalkozó barátja ellen is, akit ugyan korábban a volt főügyész is lehallgattatott saját kezű határozatával egy bizonyos emberölés okán, azonban a volt főügyész soha nem gondolta volna, hogy a barátja egy gyilkosság érintettje lehet, csak úgy elrendelte a lehallgatást érintettség nélkül. Ez is biztos az általa hangoztatott szakmaiság kérdése, amellyel ellensúlyozta az ördögi legfőbb ügyész „más okból született döntéseit”. Azután a volt főügyész még baráti tanácsot is adott a médiavállalkozónak, a tőle átvett hiányzó bizonyítékot a szekrényében tárolta, ami bizonyítja kettőjük ártatlanságát, mert egy főügyészi szekrény mindenki számára nyitott, abba bárki bátran betekinthet, és akkor ott az emberölés bizonyítéka. Erre vádat alapozni csak egy ördögi legfőbb ügyész képes, meg néhány elállatiasodott beosztottja, aki „nem is tudja összerakni a dolgokat, csak az elvárások szerint, kvázi már rutinból dolgoznak”.

Ez a bátor kiállás engem is leleplezésre sarkall: A sátáni legfőbb ügyész „trónolása” alatt az ügyészség OLAF jelzések alapján indult ügyekben százalékosan több vádat emelt, mint más európai országok, figyelemelterelésként országgyűlési képviselő miniszterhelyettest vádolt meg más kormánypárti és ellenzéki országgyűlési képviselők mellett. Nem tudom, mi a mesterterve, de biztos, hogy ördögi. ÁLLÍTSÁTOK MEG POLT PÉTERT!!!!

Minap egykori osztálytársnőm háborgott, mivel egy állítólagos társadalmi szerződés folytán a rendőrség, ügyészség, bíróság leveszi vállairól az igazságszolgáltatás nehéz terhét, de ez egyben azt is jelenti, hogy ezentúl semmi köze a szerződés tárgyához; vagyis magához a bűnügyekhez.

Rousseau-i magaslatokról leszállva, bement a rendőrkapitányságra, mert kíváncsi volt, mi igaz abból, hogy a szomszédja ellen szeméremsértés miatt folyik eljárás, de ott azt kérdezték tőle, hogy ő a büntetőeljárásban részt vevő személy-e. Ismerősöm kérdésre kérdéssel válaszolt: miért kéne részt vennie a büntetőeljárásban, reméli, a rendőrség maga is le tud pofozni egy perverz állatot. Az ügyeletes erre azt kérdezte, hogy netán a hölgy is sértett-e, avagy egyéb érdekelt, mire egykori osztálytársnőm azt válaszolta, hogy ő nem érdeklődő, csak jó volna, ha tudnák, hogy ha neki mutogatja majd a szomszéd a micsodáját, akkor nem az ő szemérme fog sérülni, hanem a szomszédé. Ezen a ponton valószínűleg rövidre zárta az ügyeletes a jogi fölvilágosítást, pedig egykori osztálytársnőm buzgón hajtogatta, hogy neki is vannak jogai.

Az igazság viszont az, hogy a büntetőeljárásban egy kívülállónak valóban nincsenek jogai. Ahhoz hogy jogokat szerezzünk, ahhoz a büntetőeljárásban részt vevő személlyé kell válnunk. Amikor sikerült e minőséget elérnünk, akkor hirtelen azt vesszük észre, mintha meghasadt volna a személyiségünk, hirtelen több személyként is résztvevőkké vál(ha)tunk.

Ha valaki feljelentést tesz a rendőrségen, akkor rögtön feljelentő lesz. Feljelentőként jogosulttá válik, hogy határozatot kapjon, ha a nyomozó hatóság elutasítja a feljelentését, vagy megszünteti a nyomozást. Ha a feljelentő olyan bűncselekmény miatt tett feljelentést, amely a jogát vagy a jogos érdekét közvetlenül sértette vagy veszélyeztette, egyből sértettnek is minősül. Sértettként jogosulttá válik például bizonyítékot előterjeszteni, indítványt és észrevételt tenni.

A sértett nem sokáig marad puszta sértett, mert a nyomozó hatóság általában tanúként is kihallgatja. Tanúként újabb jogokat szerezhet, például megtagadhatja a vallomástételt, ha netalán a terhelt hozzátartozója. Tanúból az ember könnyen előléphet különös bánásmódot élvező személlyé, ami elsőre úgy hangzik, mintha megnyerte volna a főnyereményt a V.I.P. páholyban, jobban belegondolva viszont nem szívesen cserélnénk az illetővel, mert ez lényegében azt jelenti, hogy életkorára, szellemi, egészségi, fizikai állapotára vagy a kirívóan erőszakos bűncselekményre tekintettel a hatóságok jobban odafigyelnek rá az eljárás során. A hatóságoknak például az eljárási cselekmények megtervezése, elvégzése során az érintett személy személyes igényeinek figyelembe vételével kell eljárniuk. Van a V.I.P. tanúknak egy szűkebb klubja is, ahová csak a különösen védett tanúkat engedik be, azt is titokban. Ide bekerülni sem méznyalás, mert azt jelenti, hogy vallomásunkra kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmény lényeges körülményére tekintettel van szükség, a vallomásunktól várható bizonyíték mással nem pótolható, és tanúként történő kihallgatásunk felfedése esetén életünk veszélybe kerül. (Vagyis Al Capone csókoltat.)

Feljelentőként, tanúként automatikusan egyéb érdekeltté is válunk, ami jó, mert így a jogainkat a-tól g-pontig sorolja föl a Be. 52. §-ának (2) bekezdése. A büntetőeljárásban lehet még belőlünk vagyoni érdekelt is, ha például a hatóság szerint a telefonunkon olyan bizonyíték van, ami miatt a telefonunkat le kell foglalni, és így kepesztenünk kell majd, hogy a hatóság még azelőtt adja vissza, mielőtt a telefon muzeális értéket képviselne. Sértettként viszont magunk dönthetünk úgy, hogy fölvesszük a magánfél minőséget is a többi közé. Ehhez csak az kell, hogy polgári jogi igényt érvényesítsünk a bíróság előtt. Viszont ha a bíróság előtt pótmagánvádlóként kell föllépnünk, az jót nem jelent, csak azt, hogy az ügyészség nem hisz az ügyünkben, és nekünk kell képviselnünk a vádat (már ha akarjuk).

Feljelentőként, tanúként automatikusan egyéb érdekeltté is válunk, ami jó, mert így a jogainkat a-tól g-pontig sorolja föl a Be. 52. §-ának (2) bekezdése. A büntetőeljárásban lehet még belőlünk vagyoni érdekelt is, ha például a hatóság szerint a telefonunkon olyan bizonyíték van, ami miatt a telefonunkat le kell foglalni, és így kepesztenünk kell majd, hogy a hatóság még azelőtt adja vissza, mielőtt a telefon muzeális értéket képviselne. Sértettként viszont magunk dönthetünk úgy, hogy fölvesszük a magánfél minőséget is a többi közé. Ehhez csak az kell, hogy polgári jogi igényt érvényesítsünk a bíróság előtt. Viszont ha a bíróság előtt pótmagánvádlóként kell föllépnünk, az jót nem jelent, csak azt, hogy az ügyészség nem hisz az ügyünkben, és nekünk kell képviselnünk a vádat (már ha akarjuk).

Kedves sértett feljelentő, különös bánásmódot igénylő különösen védett tanú, aki vagyoni és egyéb érdekelt magánfél! A büntetőeljárásban tehát sok jogosultsággal élhet, de azt kívánjuk, hogy erre inkább ne legyen szüksége senkinek.

A krimikben az a jó, hogy azt kapja az ember, amit vár. Agatha Christie-nél általában nem azt kapja az ember, amit vár, mert mindig más a gyilkos, de ha úgy vesszük, éppen azt várjuk tőle, hogy ne azt kapjuk, amit várunk, hanem valami meglepetést. Így végső soron mégis azt kapjuk, amit vártunk. Volt régen egy krimisorozat, Petrocelli címen futott. Petrocelli ügyvéd volt azzal a szexepillel, hogy minden védence szegény, szerencsétlen, ártatlan flótás volt. Így aztán Petrocelli is szegény, szerencsétlen flótás ügyvéd maradt, telkén a házát egész sorozaton át sem tudta fölépíteni, de hát éppen ezt vártuk tőle. Ha egyszer beesett volna hozzá egy ártatlan, de gazdag védenc, vagy egy szegény, de bűnös védenc, úgy egy világ dőlt volna össze a képernyőn, és bennünk. Nem beszélve arról, ha ez a védenc egy gazdag bűnös lett volna, akit Petrocelli fölmentet az esküdtszékkel jó nagy ügyvédi munkadíjért. Mennyi esélye van annak, hogy egy ügyvédnek minden védence ártatlanul megvádolt személy legyen?

De vehetjük Columbo felügyelőt is, aki külsőleg olyan szerencsétlen flótás, mint Petrocelli, csak éppen a másik oldalon, a zsaruk oldalán. Az ő szexepilje, hogy gazdag bűnösök ellen nyomoz, miközben neki egy rendes autóra sem futja (és rendes kutyára sem, sőt, rendes feleségre sem, szerintem azt is csak bekamuzza). Hihetetlen, milyen rosszul fizetik ott a gyilkossági nyomozókat, vagy ha mégsem, akkor ágrólszakadtsága mögött pia, drog vagy más pénznyelő szenvedély lehet, hogy a Nemzeti Védelmi Szolgálat csípje meg. Columbo mindjárt belefut a tökéletes gyilkosba, így tőle azt várjuk, hogy bizonyítsa rá a bűnösségét, bizonyítsa be, milyen pökhendi, öntelt a gyilkos, aki végül maradjon alul a nyomozóval vívott logikai párbajban. Mókás lenne, ha egyszer Columbo bizonyítottság hiányában megszüntetné a nyomozást, vagy még mókásabb, ha a következő részben Petrocelli felmentetné a Columbo által elfogott embert a gyilkosság vádja alól.

Ott van Poirot felügyelő is. Tőle azt várjuk, hogy tartson egész végig bizonytalanságban a gyilkos személyét illetően, végül hívja össze az összes jelöltet, ott jól alázzon meg mindenkit, kitárogatva a titkaikat, végül leplezze le az igazi gyilkost. Fura lenne, ha az életben is így működne egy büntetőeljárás: négy-vagy öt lehetséges jelöltet egyszerre behívna egy nyomozó, és ott mindenki más előtt megsértegetné a személyiségi jogaikat, hogy az utolsó gyanúsítottként távozzon a sittre. Még furább lenne, ha Poirot a végén bevallaná, hogy fogalma sincs, ki a gyilkos, és a nyomozást ismeretlen tettesre hivatkozva felfüggesztené.

Miss Marple sem akárki. Öreg és fecseg, a legtöbb szereplőnek föl sem tűnik, hogy két pletyka között éppen nyomoz. Tőle azt várjuk, hogy rejtőzzék egy kedves szenilis néni álarca mögé. Fura lenne, ha egyszer egy ártatlan emberre mutatna rá, és Miss Marple-t vádolnák meg hamis vád vagy rágalmazás miatt, ahogy az olyan vénkisasszonyokkal gyakran megesik, akik lépten-nyomon gyilkosokba botlanak. 

Végül, de nem utolsó sorban ott van maga Sherlock Holmes, aki tudományos elvek mentén nyomoz: tárgyi bizonyítási eszközöket gyűjt, analizál, deduktív módon bizonyít. Tőle azt várjuk, hogy Watson módjára alázzon meg minket, olvasókat, pirítson ránk, milyen jelek és tények kerülték el a figyelmünket. Váratlan fordulat volna, ha összekeverné a bűnjeleket, és bevallaná, hogy az elkövetőé helyett saját pipájának hamuját rögzítette a helyszínen.

Az ember könnyen rávágja mindegyik krimire, hogy marhaság, az életben nem ilyen egy nyomozó vagy nem ilyen egy nyomozás. Vagy mégis? Lehetne ezekből az alakokból igazi nyomozó, és ha igen, milyen szakterületen kamatoztatnánk a képességeiket?

Scherlock Holmes például igazán pazar helyszínelő lenne. Ők azok, akik először jelennek meg egy bűncselekmény helyszínén, megpróbálják elképzelni, mi történt, hol jött be az elkövető, hol távozott, milyen tárgyakat foghatott meg, milyen nyomokat hagyhatott hátra.

Poirotból valószínűleg remek felderítő lenne. A felderítők azok a rendőrök, akik akkor tevékenykednek, amikor még nincsen gyanúsított a láthatáron. Az ő feladatuk, hogy verziókat állítsanak fel, ki lehet elkövető, és ki zárható ki az elkövetők sorából. Szerepük a gyanúsított személyének felkutatásáig, a gyanúsításig tart. Amint van gyanúsított, átadják helyüket az úgynevezett vizsgálóknak, vagyis Columbo felügyelőnek. A vizsgáló szerepe, hogy a gyanúsítottra a legapróbb részletekig rábizonyítsa a cselekményt, próbálja megcáfolni (vagy megerősíteni) a gyanúsított védekezését.

És szegény öreg Miss Marple? Őt leginkább fedett nyomozóként tudnám elképzelni. Fedett nyomozók azok a rendőrök, akik leplezve rendőri mivoltukat, álcázva segítenek társaiknak információt, bizonyítékokat gyűjteni.

Végsősoron egész kis ütős kapitányság jönne össze ezekből a szereplőkből…

Nemrég tanú voltam a bíróságon. Rövid időn belül kétszer is: egy büntetőügyben és egy polgári ügyben. Mindkét alkalomra tisztességesen fölkészültem, összeszedtem a gondolataimat és az emlékeimet. Nem akartam úgy járni, mint az egyszeri betelefonáló az Önök kérték című műsorban, akitől a riporter váratlanul megkérdezte, kinek küldi a Jómaszó, jómahart című Modern Tóking számot, és a jóember azt sem tudta kinyögni, hogy Bikicsunáj, nemhogy az unokája nevét.

Valósággal rettegtem, nehogy valami pontatlanságon érjen a bíró, és egy ügyvéd rám foghassa, hogy hazudok. Ilyesmi persze elő szokott fordulni (nem az, hogy hazudok a bíróságon, hanem hogy pontatlanul emlékszem valamire, a korral jár, de nem a XXI. századdal, hanem az én korommal), vagyis nem minden tanú emlékszik szóról szóra, mit is mondott öt évvel ezelőtt a rendőrségen, vagy mi hangzott el hét éve az alperes szájából azon a délelőttön, tudod, azon a bizonyos fontos napon… melyiken is?

A vádlott, a sértett, a felperes, az alperes persze fölkészülnek, ott a perirat, a nyomozati irat az asztalukon, százszor átrágták már magukban is, az ügyvédjükkel is, számukra minden szónak jelentősége van. De hiszen a rendőrségen nem ezt mondta! Akkor azt állította, hogy az út nyálkás volt, és azért csúszott meg az ügyfelem kocsija, most meg azt állítja, hogy fagyos volt, és azért csúszott meg? A bíróság is láthatja; egy ilyen tanú vallomására nem lehet ítéletet alapozni! Még az is lehet, hogy összebeszélt a sértettel, ja, az nem lehet, mert a sértett meghalt, amikor biciklijével elgázolta ügyfelem terepjáróját, de akkor is, ilyen hazudós tanút még életemben nem láttam!

A bíróságra baktatva, átgondoltam, mennyi szavunk van a hazugságra: ráfog, átvág, becsap, elhallgat…

Aki mást hatóság előtt bűncselekménnyel hamisan vádol, vagyis egy bűncselekményt ráfog valakire: hamis vádat követ el.

Aki hatóságnál büntetőeljárás alapjául szolgáló olyan bejelentést tesz, amelyről tudja, hogy valótlan, vagyis átvágja a rendőrt, hatóság félrevezetését követi el.

A tanú, aki a hatóság előtt az ügy lényeges körülményeiről valótlan vallomást tesz, vagyis becsapja a bírót, hamis tanúzást követ el.

A bíróság kapuján belépve, leginkább az elhallgat zavart. Az is hamis tanúzást követ el, aki a bíróság előtt az ügy lényeges körülményére vonatkozóan a valót elhallgatja.

No, de honnan tudhatnám tanúként, mik az ügy lényeges körülményei? Ezt még büntetőjogászként is nehéz megítélni, főleg, ha az ember idézésként kap egy meghívót a bíróságtól a kapcsolati erőszak bűntette és más bűncselekmények miatt Gipsz Jakab és társai ellen indult bűnügyben. Ki erőszakolt rá egy kapcsolatot kire? Ki kötött bele a másikba? És ki a másik?

Vajon melyek lehetnek itt a lényeges körülmények? Sebaj, gondoltam, majd megkérdem a bírótól. A büntetőügyben a bíró rögtön letorkollt, hogy itt nem a tanú kérdez, hanem a bíróság. Bár a tanúnak joga van, hogy jogairól és kötelességeiről tájékoztatást kérjen a bíróságtól, de tanúként nem tartottam illőnek, hogy a tájékoztatási jogomról éppen én tájékoztassam a bíróságot, gondoltam, majd ha kérdez, a kérdéseiből kitalálom, mi lehet itten a lényeges körülmény. De nem kérdezett.

A polgári tárgyalásra már tiszta ideg voltam, de nem adtam föl, hanem taktikát váltottam. Gondoltam, kérdés nélkül elmondok mindent, sőt, azon is túl, csak a hamis tanúzás elhallgatásos fordulatát el ne kövessem. A bíró többször félbeszakított, hogy csak a lényeget mondjam, de nem hallgattam el előle semmit, mire bosszankodva közölte, nem hitte, hogy ilyen szószátyár vagyok.

A jogalkotó a büntetőeljárásba, és a polgári peres eljárásba is belecsempészett egy olyan szakaszt, ami a bizonyítás gyorsítására hivatott. Büntetőeljárásban ezt előkészítő ülésnek hívják, polgári perben meg perfelvételnek. Mind a kettő azt célozza, hogy az érintettek állapodjanak meg a bíróság előtt, mit vitatnak, és mit fogadnak el bizonyítás nélkül, vagyis mik az ügy lényeges, bizonyítandó körülményei. Csakhogy a megállapodás eredményéről általában nem tájékoztatják a tanút.

Nem bosszankodtam tovább, bár lehet, hogy elhallgattam valami lényeges körülményt a bíróság elől. Semmi baj, gondoltam, legfeljebb bevonulok a nagy bűnözök sorába…

Koncepciós eljárás folyik ellenem – hallottam több bírósági tárgyaláson a közelmúltban, miközben a vádlott lesújtóan néz az ügyész felé. A terhelt az eljárás során szabadon védekezhet, mást ugyan bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat, de koncepciós per emlegetése – bár köznapi értelemben súlyos vádat takar – büntetőjogilag   a véleménynyilvánítás szabadságába tartozik. Az ügyészség az ilyen kijelentésekre általában nem is szokott reagálni, véleménynyilvánításnak tekinti. Ennek ellenére kíváncsi lennék, mit akarhat ezzel kifejezni egy vádlott?

Nem könnyű beismerni; de minden vádiratnak van koncepciója, mégpedig az, hogy a megvádolt személy bűnös módon elkövette a vádiratban foglalt cselekményt, és hogy a vádiratban megjelölt bizonyítékok is ezt támasztják alá. Ha a vád nem tartalmazna ilyen koncepciót, akkor mi a fenének vádolna meg az ügyészség egy embert? (Jó, jó. Van amikor, az ügyész úgy vádol, hogy tudja; nem bűnös a vádlott, mert hiányzik a beszámítási képessége, ilyenkor felmentésre és kényszergyógykezelésre tesz indítványt, de ebben az esteben is ott a koncepció, hogy a terhelt a cselekményt elkövette.)

A történelemből ismert koncepciós perekkel ellentétben az ügyészségnek megvan a csodás képessége a koncepcióváltásra, ha a tárgyaláson a bizonyítékok más irányba mutatnak:

• az ügyész ejti a koncepciót vádat, ha feketén-fehéren kiderül, hogy a vádlott nem követte el a bűncselekményt,
• az ügyész felmentésre tesz indítványt, ha úgy látja, hogy a bizonyítékok nem egyértelműek abban, hogy a vádlott elkövette-e a bűncselekményt, és
• tudomásul veszi a felmentő ítéletet, ha eredetileg ugyan úgy látta, hogy a tárgyaláson bebizonyosodott a vádlott bűnössége, de a bíró a felmentő ítéletét szakmailag meggyőzően, logikusan, támadhatatlanul indokolta.

Ilyet a történelmi koncepciós perek ügyésze nem tehetett, tegyük hozzá gyorsan: valószínűleg nem is akart tenni.  

Mit is akarhat a vádlott a koncepciós perek emlegetésével mondani? Hogy borítékolható, hogy el fogják ítélni? A tetten ért tolvajnál is borítékolható, hogy el fogják ítélni, mégsem koncepciós a pere. Amikor nagyon erős bizonyítékok állnak rendelkezésre, akkor is borítékolható az elmarasztalás, mégsem koncepciós a per.

Gyakran találkozni olyan kimondott, kimondatlan vádlotti váddal, hogy annyi más ember is követett el bűncselekményt, de csak én ülök itt a vádlottak padján. Vajon ez lenne a koncepciós per érzésének alapja? Persze, az emberi gondolkodás folyton összefüggéseket keres, gyakran ott is, ahol nincsen. „Annyi embert ismerek, aki iszik, dohányzik, egészségtelenül él, mégis én vagyok beteg, nem ők: vajon mit véthettem az égiek ellen? Annyi embert ismerek, aki ugyanúgy bűnözik, mint én, sőt, jobban, biztosan azért én vagyok vádlott, mert vétettem valami nagyember ellen. Igen, igen, emlékszem is rá, mintha egyszer csúnyát mondtam volna valakire egy társaságban! Tudom már, koncepciós per folyik ellenem!”

Különösen zavarba ejtő, amikor olyan vádlott emleget koncepciós pert, aki a cselekmény elkövetésének idején maga is közhatalmat gyakorolt. Vajon arra utal ilyenkor, hogy „olyan rendszert működtettem, amely koncepciós perek lefolytatását tette lehetővé”? (A történelemből sajnos ilyen eset is ismert, például Rajk László pere.) Csakhogy a történelmi koncepciós perek vádlottjainak ügyvédei nem fejtettek ki túl nagy ellenállást a váddal szemben, hiszen ők is részesei voltak a rendszernek. A ma „koncepciós perének áldozata” vajon arra utal, hogy az ő megbízott ügyvédje is színjátékot játszik az ítélet érdekében?

Hiába szolgálna a rendőr, ügyész, ügyvéd valamilyen láthatatlan hatalmi érdeket, ha a bíró tisztességes, ez az egész semmit sem ér. A koncepciós per emlegetése, leginkább az eljáró bírót sérti: „Tudom ám előre, hogy te tisztességtelen vagy, hogy bármi történik, engem ártatlanul el fogsz ítélni, és a másodfokú kollégáid is így fognak tenni.”

Olyan ez, mint azzal védekezni, hogy ártatlan vagyok, de csak akkor, ha a bíróság kizárja a lehallgatási anyagot a bizonyítékok közül…

A hírek szerint egy ügyész visszaélt közhatalmával, mert egy feljelentett barátját információkkal látta el kollégái és a rendőrség háta mögött. A barát az interneten még dicsekedett is nagyhatamú pártfogójával. 33 millió forintra ítélték a bíróságok… mármint az ügyészséget, hogy ilyen csekélységért kirúgta az ügyészt. Egészen pontosan a munkaügyi bíróságok 33 millió forintot ítéltek meg neki, míg a büntetőbíróság bűnösnek mondta ki hivatali visszaélésben, és 750.000 forintos büntetést szabott ki rá. Kis matematikával 33.000.000 Ft – 750.000 Ft = 32.250.000 Ft; ennyi az egyenleg. Ennyit nyert az ex-ügyész a hivatali visszaélésen bírói ítéletek által.

Félreértés ne essék, a munkaügyi bíróság szerint is megtörtént a közhatalommal való visszaélés, de aránytalan ezért egy ügyészt kirúgni. Alkotmányos elv, hogy a bíróságnak „az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. Két fokon is megvizsgálták a dolgot a munkaügyekkel foglalkozó bíróságok, és úgy találták az ügyészekről szóló törvényt a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgáló módon értelmezni, hogy a hatalmi helyzetét barátja részére kamatoztató ügyésznek 33 millió forintot ítélnek meg……büntetőeljárás ide vagy oda. Ez valószínűleg kellő visszatartó erővel bír, hogy az ügyészség a jövőben ne rúgjon ki hivatali vesztegetőt, bűnpártolót. Talán egy gyilkossal szemben fegyelmi büntetésként megrovás kiszabható, akkor kisebb lesz az ügyészség büntetése.

Lehet, a kispolgári irigység mondatja velem, de vannak ügyészek, akik gyilkosokkal, szervezett bűnözőkkel kerülnek szembe, fenyegetik, leköpik őket, és soha nem ítélnek meg nekik 33 millió forintot semmilyen formában. A szomorú az, hogy az etikai mérce a bírókkal szemben semmivel sincs alacsonyabbra helyezve, mint az ügyészekkel szemben. Ha négy hivatásos bíró szerint a hivatali visszaélés belefér akár az ügyészi, akár a bírói hivatásba, akkor erkölcsileg kivéreztünk.

Egy másik ügyben az ügyészség vádat emelt egykor vezető posztokat betöltött ügyész ellen, mivel a nyomozás eredménye arra mutatott, hogy ugyancsak segített valakit egy büntetőügyben. Pártfogoltja egykor nem volt barátja, ügyészként még nyomoztatott is ellene, de aztán fordult a kocka, megbarátkoztak, és egy barát ott segít, ahol tud. Egy ügyészbarát a büntetőügyben tud. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott a bíróságtól hivatali visszaélés miatt elsőfokon. Egy politikai párt szinte rögtön felkarolta, igazságügyi tanácsadója lett, ha a párt győz egy választáson, ki tudja, akár miniszter is válhat belőle.

Közös a két ügyben, hogy mindkettőjükkel szemben amiatt volt a vád, hogy közhatalmukkal éltek vissza, mindketten személyes ismerősüket, barátjukat segítették az igazságszolgáltatással szemben köztörvényes bűnügyben, nem egy Dreyfus századost erkölcsi megfontolásból.

Közös az is, hogy mindkét személy elégtételt nyert szenvedéseikért; egyikük a bíróság, másikuk a politika által. Hiszek a megbocsátásban, különösen, ha a tettes maga kér bocsánatot. Nem hiszek abban, hogy megbélyegzett emberként kéne élniük életük végéig. De hivatali visszaélésért jutalmat adni…

Jó volna hinni, hogy megosztott világunkban vannak olyan közös értékek, amiben egyaránt hisz ügyészség, bíróság, politikai párt, és minden jóérzésű ember. Lehet, bennem van a hiba.