avagy a jogos védelmi helyzet

Tekintetes Történelmi Ítélőszék!

Nehéz dolga van a vádnak, ha olyan nemzeti hőst kell illetnie, mint Toldi Miklós jóuram, aki nemzetünkért bajnoki tetteket hajtott végre, és akinek nevét mindenki tiszteli szerte e hazában. Ámde a jog asztalának oly kerekasztalnak kell lennie, amelynél tetteink súlyát nem aszerint mérik, hogy az asztalfőn ülünk-e avagy a csücskében.

Legnagyobb elismerés illeti Arany János nyomozót, aki a tényállást részrehajlás nélkül állapította meg, figyelembe véve mentő és terhelő, valamint enyhítő és súlyosító körülményeket. Ugyancsak elismerést érdemel Jankovics Marcell kriminalisztikai grafikus, aki Toldi Miklós tetteit nagy hűséggel jelenítette meg képileg.

A vád szerint megállapítható tények tehát a következők:

„Toldi György meg, amint torkig itta-ette, Egy öreg karszékbe úr-magát vetette, És az eresz alól gyönyörködve nézi, Hogyan játszadoznak csintalan vitézi; Majd, midőn meglátta a telek lábjában Ülni öccsét Miklóst nagy-busan magában, Föltámad lelkének szennyes indulatja, S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja: „Hé fiúk! amott ül egy túzok magában, Orrát szárnya alá dugta nagy buvában; Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e? Meg kell a palánkot döngetni körűle!” Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének, Kaptak a beszéden a szilaj legények, Döng a deszkabástya Miklósnak megette, Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette. Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel, Hanem ököllel is, és megfogni kézzel, Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa, Mely ugyan fejétől sem járt messze néha. Toldi tűr azonban, bárha nem békével; Birkozik nagy lelke fellázadt dühével; Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri, Szolganép belőle a csúfot hogy űzi. Mert e nép eperszem volna haragjának, Bosszuló karjától úgy elhullanának, Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon. Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette, Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette; Úgy mutatta, mintha nem is venné észre, Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre. De, midőn egy dárda válla csontját érte, Iszonyatosképen megharagutt érte, S melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta. Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? Ki tudj, a hol áll meg s kit hogyan talál meg? Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed! Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!”

Ezen magatartás kimeríti a Btk. 161. §-ában írt erős felindulásban elkövetett emberölés bűntettét, amelyet az követ el, aki mást méltányolható okból származó erős felindulásban megöl.

Tanult védő kollégám minden bizonnyal jogos védelemre fog hivatkozni, avagy arra, hogy Toldi Miklós az őt ért támadás elhárításához szükséges mértéket ijedtségből avagy menthető felindulásból lépte túl. És valóban, nem büntetendő az a cselekmény, amely saját személye ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. De erről van-e szó?

A vád sem vitatja, hogy Toldi Miklóst azon a napon jogtalan támadás érte. Toldi György katonái gúnyt űztek belőle, dárdát hajigáltak körülötte, sőt, az egyik dárda véletlenül eltalálta a vállát. Nem vitatható az sem, hogy az ilyen magatartás menthető felinduláshoz vezet minden jóérzésű emberben, különösen, ha a cselekedetre tulajdon bátyánk a felbujtó.

Vajon Toldi Miklós azt a bizonyos malomkövet azért dobta-e el, mert az a személye elleni támadás elhárításához volt szükséges? Avagy ijedtségből, vagy menthető felindulásból lépte volna túl a támadás elhárításához szükséges mértéket?

Aligha erről van szó. Jogtudósaink régen kidolgozták azon elveket, amelyek alapján az elkövető szándékára lehet következtetni. Ilyenek például kijelentései a tett alatt illetve után, továbbá a cselekmény utáni magatartása. Jelen esetben még csak jogtudósainkra sem szorulunk, hiszen a vádlottól, Toldi Miklóstól távol áll minden hamisság, szándékát, tetteit le nem tagadja. Elmondta, hogy bátyja katonáinak tettét vastag tréfának élte meg. Hallotta azt is, hogy Toldi György a katonáit nem az ő megölésére szólította föl, hanem arra, hogy alázzák meg. Vádlotti vallomásból tudható, hogy bár bántotta őt ez a magatartás, sőt megfordult a fejében, hogy ököllel vet ennek véget, azonban azt is átlátta, hogy az ő erejével ennek halálos eredménye lesz (meggyőzte magát, hogy „bosszuló karjától elhullanának, mint Sámsonétól”). A vádlott viaskodott magával, „de, midőn egy dárda válla csontját érte, iszonyatosképen megharagutt érte, s melyen ült, a malomkő-darabot fogta, Toldi György bosszantó népe közé dobta”. Vagyis nem a jogtalan támadási helyzetnek kívánt véget vetni, nem is menthető felindultságból nem tudta felmérni a jogos védelmi helyzet határait, hanem haragból, bosszúból dobott, még ha e haragot menthető felindulás táplálta is.

Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg. Toldi Miklós a nagy dobás előtt nem győződött meg arról, hogy a malomkővel eltalált személy volt-e az, aki dárdájával megsértette, sőt, még arról sem, hogy a sértett egyáltalán tevőlegesen vett-e részt a hajigálásban. Ezt a mai napig nem tudjuk. Toldi Miklós azért menekült el a helyszínről cselekménye után, mert saját tettét is gyilkosságnak ítélte meg („víz se mossa rólad le a gyilkos nevet”).

Tekintetes Történelmi Ítélőszék! Kérem, hogy Toldi Miklóst erős felindulásból elkövetett emberölésben mondja ki bűnösnek, és enyhítő körülményként vegye figyelembe történelmi tetteit valamint azt, hogy a sértett tagja volt annak a csoportnak, amely őt megalázta.

Folytatjuk a védőbeszéddel…

Egyben a Kedves Olvasó figyelmébe ajánlom (nem fizetett promóció!) Dr. Kiss Anna Bűnbe esett irodalmi hősök című könyvét.

Bár egy pofon megítélése sokszor nem egyszerű, hiszen a pofon megvalósíthat tettleges becsületsértést, könnyű testi sértést, súlyos testi sértést, sőt, halált okozó testi sértést is, mégis vannak pofonegyszerű jogesetek. Amikor a karikatúrán szereplő álarcos férfi kezében pisztollyal azt mondja a megrémült éjszakai járókelőnek, hogy „pénzt vagy életet”, nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy az olvasó fölismerje, rablás van folyamatban. Krimikedvelők rögtön rávágják: nem is akármilyen, hanem fegyveres rablás történik itt, kérem! És valóban; a Btk. 365. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző rablást követ el az, aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett úgy vesz el mástól, hogy evégből valaki ellen erőszakot, illetve az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz. Az is igaz, hogy a cselekmény, mint fegyveres elkövetés súlyosabban minősül. Egy joghallgató pedig azt is hozzáteszi, hogy a fenyegetés olyan súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.

Idegen dolog-e a pénzem akinek, azaz a rablónak? Még ha már sajátjának is érzi, akkor is idegen dolog. Jár-e a pénzem bárkinek, aki pisztolyt fog rám? Persze, hogy nem jár, vagyis a pénzem eltulajdonítása jogtalan. Fenyegetés-e a „pénzt vagy életet” felszólítás? Fenyegetés bizony. Valaki pisztolyt fog rám, vajon alkalmas-e ez arra, hogy bennem komoly félelmet keltsen? Még a szar… a szaracén is megijedne tőle! Vagyis

• aki – kipipálva,
• idegen dolgot – kipipálva,
• jogtalan eltulajdonítás végett – kipipálva,
• úgy vesz el mástól – kipipálva,
• hogy evégből valaki ellen az élet elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz – kipipálva,
• a megölésem gondolata pedig olyan súlyos hátrány, amely alkalmas arra, hogy… de ne is folytassuk.

És bár látva például a gyümölcs árát, sok kereskedőre mondjuk, hogy rabló, igazából nem kell jogi kommentárokat, egyetemi tankönyveket, bírói döntvénytárakat bújni ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a kereskedelmet a rablástól.

Sajnos vannak jogdogmatikában kevésbé járatos bűnözők, akik igyekeznek szegény büntetőjogászok életét megbonyolítani. Ilyen bűnöző volt az a francia rovott múltú személy is, aki Párizsban, éjszaka, elhagyatott helyen, hazafelé tartó magányos nők útját elállva, szemébe húzott sapkával előkapott egy nagy, rozsdás konyhakést, és ahelyett, hogy a szokásos „pénzt vagy életet” kérdést tette volna föl, csak annyit kérdezett: nem akarja-e megvenni ezt a konyhakést, nagysád, olcsón adom, csak ötszáz euró. Ötből öt nő hirtelen meg akarta venni, és meg is vette a konyhakést. Emberünk rugalmas volt, ha valakinél nem volt ötszáz euró, vele lehetett alkudni, megelégedett annyival, amennyi volt, sőt, egy esetben még aranygyűrűt is beszámított a vételárba…

Nos, szerencse, hogy mindez Franciaországban történt, és nem nálunk, mert így a francia büntetőjogászok talárja lett tele kihullott hajszállakkal, nem a magyaroké. Hogy is állnánk itthon ezzel a jogesettel? Mert hol van itt, kérem, a fenyegetés? Egyszerű üzletről van szó: veszi, vagy nem veszi a konyhakést. Hogy a kihalt éjjeli utca nem konyhafelszerelési üzlet? Jó-jó, ez legfeljebb egy jogosulatlan közterületi értékesítés szabálysértése. (Tényleg van ilyen, lásd. Szabs. tv. 154/A. §-át.) Hogy egyetlen nő sem merte visszautasítani az ajánlatot? Na, ez az! Hogyan bizonyíthatnánk így, hogy a kereskedőnk bántotta volna azt, aki nem akarja megvenni a konyhakést? Sehogy. Hogy az ötszáz euró nagyon sok pénz egy rozsdás konyhakésért? Szerződési szabadságról még soha nem hallottak? Ez nem rablás, hanem egyszerű üzlet, a nők egytől-egyig megkapták pénzükért cserébe a konyhakést. Mutassanak olyan tankönyvet, kommentárt, jogirodalmat, bírói döntvényt, ami az ellenkezőjét mondja.

Nos, amikor az ember a fenti jogesetre nem talál semmi fogódzót a kommentárokban, tankönyvekben, döntvénytárakban, jogirodalomban, egy jogásznak a legnehezebb dolgot kell elővennie, amit jogász csak használhat, ez pedig a józan ész. Mit mond a józan ész? A fenyegetésnek nem kell szóbelinek lennie. Ha valaki olyan helyen állja el a másik útját egy nagy konyhakéssel, ahol a másik nem számíthat segítségre, védelemre, akkor ez már önmagában az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetést jelent. És ha ez a valaki egy relatíve értéktelen rozsdás konyhakésért cserébe elkéri a másik értékeit, akkor ez bizony az idegen dolog jogtalan eltulajdonítása. Vagyis rablás. Szerencsére erre jutottak a franciák is.

A gyalogos nem nézett szét, és az autós sem lassított címmel jelent meg hír a médiában: egy vidéki város párhuzamos közlekedésre alkalmas egyik útszakaszán, egy kijelölt gyalogos-átkelőhelyen – kellő körültekintés nélkül lelépő és áthaladó – idős embert ütött el egy, a belső forgalmi sávban haladó, szintén idős járművezető, melynek következtében a gyalogos nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett.

A hír része volt egy – valószínűleg térfigyelő kamera által rögzített – videó is, amellyel kapcsolatban a média előre figyelmeztetett, hogy erősen felkavaró. A figyelmeztetés helytálló, a felvétel pedig valóban sokkoló volt: a gyalogos, a lassítás nélkül közlekedő autóval ütközve, métereket repült. A felvétel mellett azonban az a polémia is erősen felkavaró volt, ami az esettel kapcsolatban kialakult. A hírek szerint a baleset elkerülhető lehetett volna, ha

• a gyalogos a kijelölt gyalogos-átkelőhelyre történő lelépése előtt mindkét irányba körültekint, továbbá a járművezetővel a szemkontaktust felvéve meggyőződik az átkelés veszélytelenségéről;
• a járművezető olyan sebességgel közelíti meg a kijelölt gyalogos-átkelőhelyet, hogy ha gyalogost lát, biztonságosan meg tudjon állni.

A jószándék hármas sebességbe kapcsolt: kérték, hogy a családtagok figyelmeztessék a nagyszülőket, idős rokonokat, hogy ugyan az időskor velejárója a látás- és hallásromlás, és a reflexek csökkenése, azonban ezeket fel is kell ismerni, és a közlekedés során ezt figyelembe kell venni!

A hírek elsődlegesen a gyalogost tették felelőssé a balesetért, az elsőbbséget meg nem adó gépjárművezető magatartását csak másodsorban említették, mint a baleset kiváltó okát. Ezzel szemben a videón az látszik, hogy amikor a gyalogos elindul a gyalogos-átkelőhelyen, az őt később elütő gépjármű még a felvételen is alig kivehető. A gyalogos egyenletes tempóban ment a zebrán, áthaladt a külső sávon, majd a második sáv (párhuzamos közlekedésre alkalmas útszakasz belső sávjának) közepén elcsapta az autó. Most ugorjunk át azon az apróságon, hogy a gépjármű minden látható indok nélkül folyamatosan haladt a belső sávban! Erős nagyvonalúság kell azonban azon is átlépni, hogy a gyalogosnak a kijelölt gyalogosátjárón haladva elsőbbsége van.

A hírekből azt lehetett kiolvasni, hogy elsősorban a gyalogosnak kellett volna körülnéznie, s miután ezt elmulasztotta, a gépjármű abban hibás, hogy nem tudta a gyalogos mulasztását elhárítani, a nem megfelelően megválasztott sebessége miatt nem tudott biztonságosan (!!!) megállni. (Meg nem biztonságosan sem tudott megállni, mert sehogy nem állt meg.)

Kedves zebráról vitatkozók! A zebra ugyan prédaállat, de az úton haladó sok lóerős oroszlánok mégsem ejthetik el szabadon a zebrára merészkedőket, sőt! Van egy jogszabály, amelyet KRESZ-ként szoktak emlegetni, és nem a mentőegyletet alapító Kresz Géza orvosról nevezték el, hanem a Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozásából alakított mozaikszó. Ez a bizonyos KRESZ már régen eldöntötte a kérdést. A KRESZ szerint a kijelölt gyalogosátkelőhelyen áthaladó gyalogosnak a járművekkel szemben elsőbbsége van. Pont. Sőt pont! Sőt felkiáltójel! A kijelölt gyalogosátkelőhelyet a gépjárműnek úgy kell megközelíteni, hogy meg tudja adni az elsőbbséget a gyalogosnak. A szépkornak ehhez semmi köze, akár vezető, akár gyalogos a szépkorú.

Megsúgom, a kijelölt gyalogos-átkelőhelyen annak a honfitársunknak is elsőbbsége van, aki egyáltalán nem tud körülnézni, mert gyengén lát vagy egyáltalán nem lát. Én, aki még nem vagyok szépkorú, de már kopaszodom, nos, én is átmentem volna azon a nyűves zebrán, ahol szemmel láthatólag csekély volt a forgalom, és minden emberi számítás mellett is a gyalogosátkelőhely felé tartó gépjármű elsőbbséggel tartozott a gyalogosnak.

Igen, tudom, annak van elsőbbsége, akinek megadják, meg mit érek azzal, hogy elsőbbségem van, ha jól elütnek. És igen, az idősek figyelmeztetését jószándék vezette, de a pokolba vezető út a zebrán is jószándékkal van kikövezve.

Sajnos az ilyen cikkek a zebrán száguldókat erősítik abban a tévhitben, hogy a gyalogátkelőhelyen haladóktól várható el a folyamatos figyelem, (hogy talán tőlük elvárhatóan időben el tudjanak ugrani a zebrán száguldó gépjármű elől?). KRESZ Géza 21. §-ának (8) bekezdése: a gyalogos olyan helyen, ahol a járművekkel szemben elsőbbsége nincs, mielőtt az úttestre lép, köteles meggyőződni arról, hogy áthaladásával a járműforgalmat nem zavarja. Nem léphet az úttestre, ha a jármű olyan közel van, hogy annak zavarása nélkül az úttesten átmenni nem tud. Ez a KRESZ-szabály nem a zebrára vonatkozik!

Fussunk tehát újra neki: a gyalogosátkelőhelyen a gyalogosnak van elsőbbsége akár szépkorú, akár nem, akár figyelmes, akár nem! Ellenkező esetben a budapesti forgalomban egy budapesti szépkorútól az lenne elvárható, hogy meg se próbáljon átkelni egy zebrán, mert folyamatosan jönnek felé a gépjárművek…

Minap egy ismerősöm arról faggatott, hogyan tud kikapcsolódni egy büntetőjogász, aki mindennapi munkája során állandóan emberöléssel, erőszakkal, bűncselekményekkel találkozik. El lehet-e engedni a sok szörnyűséget munkaidő után? Persze – válaszoltam – például ma este éppen színházba készülök, csak éppen…

1./ vádpont

Két fiatalkorúakból és fiatal felnőttekből álló csoport folyamatosan kihívóan közösségellenes, erőszakos magatartást tanúsítva, az élet kioltására alkalmas eszközökkel verekedéseket provokált, a csoport tagjai súlyosan megzavarták V. városban a köznyugalmat, amely miatt a hatóságnak különleges intézkedéseket kellett foganatosítania a rend helyreállítása érdekében. A csoport tagjainak cselekménye bizonyítottság esetén alkalmas a Btk. 319. §-ának (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a), b) és d) pontja szerint minősülő csoportosan, a köznyugalmat súlyosan megzavarva, felfegyverkezve, folytatólagosan elkövetett garázdaság bűntette megállapítására.

2./ vádpont

Az egyik csoporthoz tartozott M.R. is. M. R. kezdetben nem vett részt a garázdaságokban, később azonban csatlakozott társaihoz, és C. sértett akaratának ellenére, őt megtévesztve, önmagát meghívott vendégnek álcázva, arcát maszkkal eltakarva, éjszaka megjelent C. sértett házában tartott családi ünnepségen. M. R. cselekményével a Btk. 221. §-ának (2) bekezdésének a) és d) pontjai szerint minősülő éjjel csoportosan elkövetett magánlaksértés bűntettét valósította meg.

3./ vádpont

M. R. a családi rendezvényen megismerte a sértett tizenhárom éves lányát, C. J-t, M. R-nek azonnal megtetszett a gyerekkorú lány. M. R. rávette a lelkipásztorként szolgálatot teljesítő L-t, nyújtson segítséget neki abban, hogy a gyerekkorú sértett érvénytelen házasságkötés útján C. családból M. családjába kerüljön, ezzel megvalósította a Btk. 213. §-ának (1) bekezdésébe ütköző családi jogállás megsértésnek bűntettét.

4./ vádpont

A házasságkötést követően M. R. tíz centimétert meghaladó pengehosszúságú karddal leszúrta bosszúból C. T. sértettet azért, mert a sértett korábban egy kölcsönös szóváltást követő verekedés során megölte M. R. barátját. C. T sértett a helyszínen életét vesztette. M. R. cselekménye bizonyítottság esetén a Btk. 160. § (1) bekezdésébe ütköző emberölés bűntette megállapítására alkalmas.

5./ vádpont

Ezt követően M. R. közösült a gyerekkorú C. J. sértettel. Ebben M. R-nek segítséget nyújtott a gyerekkorú C. J. sértett gondozására, felügyeletére köteles nevelőnő is. M. R. cselekménye alkalmas a Btk. 197. §-ának (2) bekezdésébe ütköző szexuális erőszak bűntettével.

6./ vádpont

M. R. azt fontolgatta, hogy a hatóságok elől megszökik a városból, vagy öngyilkos lesz, ezért engedély nélkül vásárolt egy halál kiváltására alkalmas szert, cselekménye a Btk. 188. §-ának (1) bekezdésében írt méreggel visszaélés bűntette megállapítására alkalmas. Ezen felül M. R. jogos védelmi helyzetben megölt egy reá támadó férfit, ezután öngyilkos lett.

Ha valaki nem jött volna még rá, éppen a Rómeó és Júlia ment a színházban. Büntetőjogász szemüvegen keresztül ilyen a világ egyik legszebb szerelmes történetének tényállása Montague Rómeó cselekvőségét illetően.