Interjú a BüntetőjogÉsszel

Kérdező: Hallottam olyat is, hogy a Büntetőjogész blog a börtönben készül, elítélt ír a „tapasztalatairól” azért nem adja nevét a bloghoz.

Büntetőjogész: A börtönben létezik zuhanyhíradó, de én szabad kézzel és szabadlábon írok… A Büntetőjogész főleg sértetteknek szól, azoknak, akik bűncselekmények áldozatai lettek, nem elkövetőknek akar tippeket adni.

Kérdező: Nem tudom, elárulhatom-e, hogy éppen egy ügyészségen ülünk…

Büntetőjogész: Persze! Nem szégyellem, hogy ügyész vagyok, sőt, mérhetetlenül büszke vagyok rá.

Kérdező: Akkor mire föl ez a nagy titkolózás?

Büntetőjogész: Kollégáimmal – akikkel tisztelt Blogtársak vagy Blogközösség fedőnéven szoktunk kommunikálni – megbeszéltük, hogy nem a nevünk a fontos. El akarjuk kerülni, hogy egy-egy konkrét ügyben egy-egy konkrét vádlott kommenteljen arról, miért „9 évet kért rá” ügyészként egyikünk vagy másikunk. Vagy a sértett tegye ugyanezt, hogy miért „csak 9 évet kértünk” a vádlottra. Az nagyon elvinné a blogot nem kívánt irányba. A rajzokat készítő kollégám neve más okból is „szigorúan titkos” minősítésű. Karikatúrái annyira jók, félő, hogy előbb-utóbb lecsapna a szerzőre valamelyik médium. J Egyébként a Büntetőjogész csapatmunka, többen dolgozunk rajta. Van külsős is a csapatban.

Kérdező: Karikatúrák és sértettek? Nem féltek, hogy sértettből sértődés lesz?

Büntetőjogész: De, félünk. A blogon volt már szó emberölésről, szexuális bűncselekményekről, kiskorúak ellen elkövetett bűntettekről. Egyik sem vicces téma.A terv azonban kezdettől könnyedebb hangvételű blog volt. Filozófiánk szerint bűncselekmény áldozatává válni kicsit olyan, mint megbetegedni. Néha elkerülhető, sokszor azonban nem. Az immunrendszer az, ami nagyon fontos. A Büntetőjogész egyfajta büntetőjogi immunerősítő akar lenni, aminek a humor a vitaminja.

Kérdező: Eddig azt hittem, az ügyészségnek nincsen humora.

Büntetőjogész: Az ügyészségnek nincs is. Az ügyész kezében hatalom van, és hatalmi pozícióból – bűncselekményen, vádlotton, sértetten vagy bárki máson – élcelődni enyhén szólva is visszatetsző lenne. Ugyanakkor taláron kívül kollégáim többsége remek humorérzékkel rendelkezik. Ez nem is csoda azoknál, akik munkájuk során leginkább az élet árnyékos oldalával találkoznak; sokszor kifejezetten szörnyű emberi sorsokkal. Egykori fogalmazóm szembesített régi szavaimmal. „Emlékszel, hogy az első munkanapomon azt mondtad, hogy ezt a munkát humorral vagy alkohollal lehet elviselni, de az ügyészségen csak az előbbi az elfogadott?” Ijedten néztem rá, hová akar kilyukadni, mire elnevette magát, szerencsére az arca a nevetéstől volt piros, nem mástól. Visszatérve a bloghoz, a szarkazmus nálunk szakmai ártalom.

Kérdező: Szóval vicces dolog ügyésznek lenni?

Büntetőjogész: Ezt nem mondanám. Ügyésznek lenni nagy felelősség. Aki nem hivatásként fogja föl, az előbb vagy utóbb lemorzsolódik. A napi munkaidőnk nyolc órás, a napi szolgálati időnk kis túlzással huszonnégy órás. Kezdő ügyészként letettem egy vádtervezetet a vezető ügyész asztalára. Éjszaka arra ébredtem, hogy valami zavar a gyanúsított védekezésének egyik félmondatában. Hajnalig forgolódtam, majd reggel megelőzve a vezető ügyészt, kicsempésztem a vádtervezetet a szobájából, és további nyomozási cselekményeket írtam elő a rendőrségnek. A végén a nyomozást a rendőrség bűncselekmény hiányában megszüntette. Azóta vezetőként dolgozom, és szinte nincs olyan kollégám, aki reggel ne fogadott volna már azzal, hogy „gondolkoztam este az ügyön, és…” vagy „éjszaka arra jutottam magammal, hogy…”

Kérdező: Szóval az ügyészségen álmatlanságban szenvedők előnyben!

Büntetőjogész: Éppen ellenkezőleg; szeretünk jól aludni, csak a jó alváshoz nálunk sok és jó munka kell. Tudom, ezek nagy szavaknak tűnnek, de képzeld el a következőket: senki nem vitatja, hogy egy emberölésért jogerősen elítélt személynek hosszú időre börtönben a helye. Ugyanakkor a nyomozás elején, amikor őrizetbe vételről, letartóztatás elrendeléséről kell dönteni, de még hiányosak az adatok, nem ismerjük a gyanúsított védekezését, esetleg a feljelentő sem biztos, hogy az igazat mondja, egyhavi előzetes letartóztatással tönkre lehet tenni valakinek az életét! Na, erre mondom, akinek ilyenkor picit sem remeg a térde, az nem jó ügyész.

Kérdező: Te hogyan lettél ügyész?

Büntetőjogész: Poén lenne, ha azt mondanám, hogy viccből? Pedig egy viccel indult. Az egyetemen a professzorom minden héten feladott egy hivatásrendet, amelyről két oldalt kellett írni. Bármit, amit fontosnak tartunk róla. Már túl voltunk a bíróságon, az ügyvédségen, utoljára maradt az ügyészség. Én a „Mi a fenét írjak az ügyészségről?” címmel adtam le a dolgozatomat. Nagy botrány lett belőle, el sem akarta olvasni a professzor. Korábban úgy gondoltam, az ügyészség a büntetőeljárás mellékszereplője; drámaelméleti szempontból jágói szerep. Lássuk be; a rendőrség hősiesen nyomoz, az ügyvéd gáncstalan lovagként siet a bajbajutott gyanúsított védelmére, a bíró pedig egyenesen deus ex machinaként lép föl az Olümposz-pulpitusról. Az ügyész meg az a gyomorbajos figura, aki szenvtelen hangon piszkoskodik a tárgyalóteremben: az ő vádja a konfliktus forrása. Pont a feladott egyetemi dolgozat döbbentett rá, hogy az ügyész nemhogy mellékszereplő, hanem maga a büntetőeljárás motorja, akinek mindvégig kulcsszerepe van a büntetőeljárásában: a nyomozás kezdetétől az ítélet végrehajtásáig. Csak éppen a PR-ja pocsék. Mire a professzor lehiggadt a dolgozat végére ért, rájött, hogy erről szól az írás. Mire én a dolgozat végére értem, rájöttem, hogy ezt akarom csinálni. Ügyész akarok lenni.

Kérdező: Szóval ügyészségi PR, erről szól a blog? Javítani akartok a megítéléseteken, mi?

Büntetőjogész: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az ügyész gyűlöli, ha a társadalom kedveli, sőt, elismeri őt. Nekünk is van limbikus rendszerünk. Sokáig az volt az alapelv, hogy az ügyészség tetteinek kell beszélni maga helyett (mármint a sajtóban). Szerencsére ez a szemlélet mára megváltozott. Rá kellett döbbenni, hogy a büntetőeljárás egyes szereplői nagyon hatékonyan tudnak úgy megjelenni a sajtóban, hogy egyúttal tematizálják a közbeszédet. Ennek néha már-már eljárástaktikai vetületeit is éreztük, egyes, még ki nem hallgatott, megingatható tanúk igyekeztek a közvélekedéshez igazodni az általuk észlelt tények helyett. De nemcsak ezért fontos, sőt, elsősorban nem ezért fontos, hogy az ügyészség hogyan jelenik meg a médiában. Az információval túltolt társadalmunkban egyszerűen joguk van az embereknek ahhoz, hogy közérthető módon értesüljenek arról, mit is csinál éppen az ügyészség, milyen értékeket próbál érvényre juttatni az igazságszolgáltatásban. Ha figyeled, sajtóközleményeken túl az ügyészség megjelenik már a közösségi médiában, törekszik arra, hogy megmutassa emberi képét is. Már-már kezdünk jóképűek lenni. J De a Büntetőjogész blog mégsem ezt a célt szolgálja….

Kérdező: Értékeket mondtál, hadd legyek szemtelen, sokan azt vetik az ügyészség szemére, hogy fideszes…

Büntetőjogész: Az ügyészség a törvényesség őre, a törvények társadalmi és politikai értékeket közvetítenek, a törvényeket pedig a mindenkori parlamenti többség alkotja. Az, hogy az ügyészség a hatályos törvényeket hajtja végre, nekem nem tűnik sem nagy csodának, sem politizálásnak. Az ügyészségen nem téma, hogy melyik ügyész melyik pártra szavaz, vagy kivel szimpatizál. Az mindenkinek a magánügye. Az, hogy egy ügyész ne politizáljon nyilvánosan, az már közügy. A Büntetőjogész blogon sem jelenhet meg politikai tartalom, hogy visszakanyarodjak a bloghoz.

Kérdező: Kanyarodjál! Nekem furcsának tűnik, hogy a blogon egyetlen utalás sincs arról, hogy bármilyen köze lenne az ügyészséghez a blognak!

Büntetőjogész: Pont erről akartam beszélni! Az ügyészség, mint olyan, nagyon szakmai beállítottságú szervezet. Külsős lektorunk érttette meg velünk, ha folyton paragrafusokkal dobálózunk, a laikus olvasó csak azért nem pártol el tőlünk, mert soha mellénk sem áll. Kaptunk kritikát a szakmából, hogy ez szakmailag nagyon pongyola így, de a célunk az, hogy az átlag olvasót próbáljuk beavatni a sértetti jogokba, illetve abba, mik az aktuális elkövetői módszerek, mit lehetne ezek ellen tenni. Régen az érettségi felkészítette a diákokat az átlag értelmiségi létre. Ma felsőfokú végzettségű emberek is meglepő járatlanságot mutatnak abban, milyen jogokkal rendelkeznek (és milyenekkel nem). Így egy kis edukációt is szeretnénk belevinni a dologba…

Kérdező: Folyton a sértettekről beszélsz. Ti ügyészek nagyon utálhatjátok az elkövetőket! Nekik nem járna egy blog?

Büntetőjogész: Az elkövetőt „nagyon utálni” szakmai hiba, nekünk feladatunk például, hogy az enyhítő és mentő körülményeket is feltárjuk, még ha ez sokszor a sértettnek nem tetszik. Egyebekben a legtöbb elkövető attól, hogy elkövetett egy bűncselekményt, nem válik bűnözővé. Volt olyan kor, amelyben ha valaki a tízparancsolatból kilencet betartott, nemigen követhetett el bűncselekményt függetlenül attól, hogy vallásos volt-e vagy sem. Ma a parancsok közé be kellene emelni olyanokat is, hogy ne tanúsíts valótlan adatot megfelelőségi nyilatkozatban jelentős mennyiségű termékről, vagy teljesítsd gazdasági adatszolgáltatási kötelezettséged. Néha egy-egy gyanúsított őszintén meglepődik, hogy bűncselekményt követett el a mulasztásával. Úgyhogy egy kis felvilágosító munka itt sem ártana. Régen az eljárási törvény a gyanúsítottak szempontjából a mindent vagy semmit elvet követte. Ma széles körben van lehetőség egyfajta kiegyezésre, amikor a gyanúsított helyrehozhatja azt a kárt, amit a sértettnek okozott, és a végén mindenki jól jár, vagy legalább nem jár rosszul. Ezek az információk benne vannak és benne lesznek a Büntetőjogész blogban, így azok sincsenek eltiltva az olvasásától, akik bűncselekményt követtek el.

Viktimológia

az áldozathibáztatás tana

A viktimológia – magyarul áldozattan – a bűncselekmény áldozatává válásnak a folyamatát vizsgáló tudományág, a büntetőjog segédtudománya. Hogyan is lehetne az áldozathibáztatás tana? Nem is az. Napjainkban az „áldozathibáztatás” fogalma nagyon népszerű, könnyen rásütik hatóságokra, újságírókra.Mert ki az, aki ne érezne együtt egy áldozattal? Csak egy alávaló (hatósági) ember. Könnyű eljutni odáig is, hogy ha a viktimológia tárgya az áldozattá válás folyamatának vizsgálata a sértett szempontjából, akkor ez egy eleve áldozathibáztató tudomány. Ha valaki azt vizsgálja, mikéntválik valakiből áldozat, kimondva, kimondhatatlanul azzal foglalkozik, miért válik egy ember nagyobb eséllyel áldozattá, mint egy másik, mit kellett volna másként tenni, hogy ne legyen áldozat, mi volt a sértetti közrehatás. Tessék, már megint az áldozat hibáztatásánál tartunk, annál, mit kellett volna neki másképpen csinálnia!  Foglalkozzanak inkább a tettessel! Nekünk jogunk van áldozatnak lennünk, neki nincs joga tettesnek lenni!

Ez igaz. Jogom van a pénztárcámat félig kilógva a farzsebemben hordani a zsúfolt villamoson, ettől még nem válik jogosulttá a zsebtolvaj kizsebelni. Tudom, az áldozathibáztatás kontra sértetti közrehatás leginkább a szexuális bűncselekményeknél vált ki vérre menő csatát. És ebben a vitában nem is kívánok igazságot tenni. Viszont pont a viktimológia az a tudomány, ami kutatja a sértett másodlagos áldozattá válásának kérdését. Rossz hírem van. Aki sértett és éppen feljelentés megtételén gondolkodik, annak tisztában kell lennie azzal, hogy a törvény és a hatóság legjobb szándéka ellenére megeshet, hogy ismét sérül (lelkileg) az eljárás során.

Áldozathibáztatás, farkasok és birkák karikatúra

Nyugdíjas kolléga mesélte, még a rendszerváltás előtt történt. Vádat képviselt erőszakos „nemi” közösülés miatt. A vádlott gengszter módra az utcáról rángatta el a sértettet aterhelt lakásáig, ahol megerőszakolta. A vádlott a közösülést nem tagadta, azzal védekezett, hogy a fiatal lány is akarta, és kissé vaddá vált közöttük a szenvedély. A bizonyítékok a vádat támasztották alá, a sértett és a vádlott nem ismerték egymást azelőtt, a sértett éppen a szüleit várta, a cselekmény következtében nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket is szenvedett. És ekkor a vádlott mesélni kezdett arról, hogy a sértettől tudja, hány éves korában kezdett menstruálni, hogy havonta jár nőgyógyászhoz, mert erős görcsei vannak, illetve tizennyolc éves korában volt az első szexuális kapcsolata. Kollégám szívverése kihagyott. A vádlott csupa olyan dolgot tudott, amit az ember lánya csak egy bizalmas kapcsolatban mond el a másiknak. A sértett harapdálta a szájaszélét. Kollégám agyába hirtelen bevillant valami, és feltette a kérdést a vádlottnak: – Mesélt a sértett Önnek olyat is, ami nincs benne az igazságügyi orvosszakértő (nőgyógyász) szakvéleményének a leletében, ami a nyomozati iratok részét képezi? A vádlott cinikusan nevetett, és a bíró kiosztotta neki a maximumhoz közelítő büntetést.

Igen, sajnos ilyen emberek is vannak. A terhelt megtagadhatja a vallomástételt, sőt, akár hazudhat is. A sértettnek mint tanúnak igazat kell mondania. A büntetőeljárás számos jogintézményt kimunkált a sértetti jogok, az áldozatvédelem érdekében, de olyan jogintézményt még nem, ami garantálja, hogy csak feljelentést kell tennünk, és vége van az egésznek. Sértettként meg kell jelennünk tanúként a nyomozó hatóságnál, a bíróságnál. Ha a terhelt védekezik valamivel – akár arcpirító hazugsággal is – a hatóságnak azt ellenőriznie kell, meg kell dönteni az „ártatlanság vélelmét”. Fontos jogi garancia, hogy az elítéléshez bizonyítottság kell, a felmentéshez viszont nem kell a bűnösség hiánya, elég a bizonyítottság hiánya is. És valljuk be, a sértett a legjobb szándék mellett is gyakran sérül újra és újra, míg a vádlott néha akkor sem törik össze, ha elítélik.

Mindezt nem azért írtam, hogy bárkit lebeszéljek a feljelentésről, de fel kell készülni rá. Ha tudjuk magunkról, hogy sérülékenyek vagyunk, készüljünk rá előre! Vegyük igénybe szakember (ügyvéd, pszichológus, jóbarát) segítségét, jelezzük akár előre írásban a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek a bíróságnak, hogy a Be. szerinti különleges bánásmódra van szükségünk. 

Az a kis hamis vád

Az ismeretlen Béla lopásának története

Pályafutásom kedvenc rendőri jegyzőkönyvbe foglalt feljelentése körülbelül így hangzott:

Feljelentést szeretnék tenni lopás miatt ismeretlen tettes ellen, aki kerítésátmászás módszerrel eltulajdonította a 120.000 Ft értékű fűnyírógépemet. Az ismeretlen tettes már régóta bejár a kertembe, kifeszíti a fészer lakatját, de eddig csak kisebb szerszámokat vitt el. A tegnapi napon azonban elvitte az új fűnyírómat, amit vasárnap vettünk. Megmondtam Bélának, húszéve vagyunk szomszédok, eddig tűrtem, hogy elhordja a csavarhúzóimat, kalapácsaimat, de ha a fűnyírót nem adja vissza estig, akkor feljelentem a rendőrségen. Erre azt válaszolta, hogy nem hozza vissza, mert az asszony folyton tojást meg hagymát kér kölcsön az ő feleségétől, de soha nem adja meg. Kérem az ismeretlen tettes megbüntetését, és a károm megtérítését.

A rendőrség persze példás gyorsasággal azonosította az elkövetőt, a fűnyírót lefoglalta a szomszéd Bélától, a fűnyírón lévő gyári szám megegyezett a sértettnél lévő jótállási jegyen lévő gyári számmal, így a cselekmény bizonyítása ügyészi szemmel nem tűnt nehéznek. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni „az ismeretlen Béla, aki húszéve a szomszédom”. Amikor a sértett kissé furcsának tűnik, az ember mindig tart a bírósági tárgyalástól. Belefutottam már olyan sértettbe, aki úgy meg tudta világítani a tényeket háromoldalról is, hogy teljes sötétség borult az ügyre végül.

A tárgyaláson megjelenő sértett szerencsére nem igazolta félelmeimet. Korrekt vallomást tett, nem költött semmit a tényekhez, és nem is vett el belőlük semmit, logikusan, érthetően, szép magyarsággal tett tanúvallomást. Kezdtem úgy érezni, amerikai kollégákkal ellentétben nem a Zodiákus gyilkosságok megoldatlansága fogja nyomasztani nyugdíjaséveimet, hanem az ismeretlen Béla rejtélye. A sértett arról beszélt, milyen kínos neki ez az egész, mert már a szülei és a vádlott szülei is egymás mellett éltek, és soha nem volt vita a családjaik között. Ekkor szerencsére a bíró sem bírta tovább, és rákérdezett: miért jelölte meg ismeretlen személyként a vádlottat a feljelentésben, amikor gyerekkoruk óta ismerték egymást. A sértettet meghökkent ekkora bírói tudatlanság láttán (örültem, hogy nem én tettem föl a kérdést). Elmondta, hogy a feljelentést jegyzőkönyvező rendőr oktatta ki, hogy így kell csinálni, mert ha nem találják meg a rendőrök a fűnyírót a szomszéd Bélánál, akkor őt, a feljelentőt felelősségre lehet vonni hamis vád miatt. Viszont ha ismeretlen tettes ellen tesz feljelentést, akkor nincsen hamis vád.

Nos, a Btk. 268. §-a (1) bekezdésének a) pontjába ütköző hamis vádat az követi el, aki mást hatóság előtt bűncselekmény elkövetésével hamisan vádol. Nincsen olyan szabály, hogy feljelentés esetén valakinek mindenképpen bűnhődnie kell: vagy a feljelentettnek lopás miatt vagy a feljelentőnek hamis vád miatt. Az vádol mást hamisan, aki tudja, hogy nem igaz, amit állít. Például a feljelentőnek nem lopták el a fűnyíróját, ott áll a fészerben, vagy soha nem is volt neki, esetleg ellopták ugyan, de tudja, hogy a tolvaj nem Béla volt. Ha a feljelentésünk bizonyíthatóan valótlan, nem mentesülünk a hamis vád következménye alól csupán azért, mert ismeretlenként jelöltük meg az állítólagos elkövetőt, ha egyébként olyan jól leírtuk, hogy személy szerint beazonosítható (Béla, aki húszéve a szomszédom, és akinek feleségétől a feleségem tojást szokott kölcsönkérni).  A hamis vádnak van gondatlan alakja is, ilyen lehet, ha a szomszédom kölcsönkérte a fűnyírót, de én ezt elfelejtettem.

Ha feljelentést teszünk, akkor figyeljünk arra, hogy

  • legyünk tényszerűek,
  • ha egy fontos tényt nem mi magunk láttunk, hanem mástól hallottunk róla, akkor az a feljelentésben ne úgy szerepeljen, mintha mi magunk észleltük volna,
  • ha valamire csak következtetünk, akkor jelöljük meg a feljelentésben, hogy ez következtetés, és milyen tényekből jutottunk erre a következtetésre.

A nyomozás ugyan nem a mi feladatunk, de ha valamit könnyen ellenőrizni tudunk, akkor azt ellenőrizzük, mielőtt rohanunk feljelentést tenni. (Nem adta-e kölcsön a feleségünk a szomszédnak az ellopottnak hitt fűnyírót.) Ha így teszünk nincs okunk a hamis vádtól tartani.

Feljelentés? Fel! Jelentés

Tegyek-e feljelentést vagy ne tegyek? Volt, hogy a feljelentők országa voltunk, akkor sokan hivatásuknak tekintették, hogy feljelentéseket tegyenek. Vannak ma is, akik ha olvasnak valamit az újságban, látnak egy jelenséget maguk körül, vagy egyszerűen csak utálják a szomszédjukat, tollat ragadnak, és feljelentést tesznek. Joguk van hozzá, de valljuk be, nem szeretjük őket.

A történelem megtanította a magyarokat arra, hogy egy feljelentésnek következményei vannak. Régen a „fekete autó” megjelenése, ma – jó esetben – adminisztratív tennivalók.

Érthető hát, ha a jóhiszemű többség ódzkodik attól, hogy feljelentgessen másokat. A feljelentő ugyanis azt állítja – kimondva vagy kimondatlanul – hogy valaki bűncselekményt követett el. A feljelentés azt az akaratot testesíti meg, hogy ezt a személyt büntessék meg, zárják börtönbe, ítéljék pénzbüntetésre, tiltsák el a foglalkozásától, a közügyek gyakorlásától, vegyék el a gyerekét stb…

Persze vannak esetek, amikor nincs mese, kötelező feljelentést tenni, mert már maga a passzív szemlélődés is bűncselekménynek számít. Ha valaki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás készül, vagy egy csoport az alkotmányos rend ellen szervezkedik, terrorcselekményt készít elő, vagy valamilyen nemzetközi szerződés megszegésére készül, muszáj, hogy lépjünk.

Szerencsére ritka azonban, hogy emberrablók, anarchisták vagy terroristák közelébe kerülünk, mi történjen hát a „hétköznapokban”, tegyünk-e feljelentést vagy sem? (Most vegyük azt az alapesetet, hogy nem vagyunk hivatalos személyek….)

Legyünk-e mi a mikrovilágunk „rossz fejei” vagy a „kocka” jogászkodók, akik ahelyett, hogy megoldanának egy problémát „ügyesben”, ragaszkodnak a törvények által kijelölt úthoz?

Elmesélek egy történetet.

Történt egyszer, hogy felhívott egy ismerősöm egy kérdéssel, vásároltam-e mostanában új autót, merthogy a rendszámomat más gépjárművön látta. Nemmel feleltem, de miután otthon voltam, elhúztam a függönyt, és döbbenten láttam, hogy a kocsiról lelopták a rendszámtáblákat, felmerült a kérdés, mitévő legyek. A gépjármű rendszámtábláinak más gépjárműre való felszerelése bűncselekmény, tekintettel arra, hogy az egyedi azonosítójelnek minősül. Persze ez nem az az eset, amikor kötelező lenne feljelentést tenni, mégis elindultam, mert……

Nyilván mindenki találkozott már olyannal, aki hallott már valakiről, akinek az ismerősének valamely távoli rokonát elhajtották a rendőrségről feljelentési szándékostul. Szerencsére nem általános, de akadnak rendőrök, akik nyomozás helyett statisztikával harcolnak a bűnözés ellen; ha nincs feljelentés, bűnügyi fertőzöttség sincs. A rendőr a bejáratnál kikérdezett, hogy mi járatban itt, ahol a madár is csak kalickában jár, majd azt a „bölcs” tanácsot adta, hogy ne állítsam, hogy ismeretlen személy átszerelte a rendszámtáblákat, mert abból hosszú nyomozás lesz, és amíg azt le nem zárják, nem lesz új rendszámtábla. Várjam ki inkább a hétfőt, jelentsem be a kormányablaknál, hogy ismeretlen körülmények között elvesztettem a rendszámtáblát, mindkettőt (!), és akkor két héten belül kapok újakat.

A „bölcs” tanáccsal csak egy nagy gond volt. Nagyon valószínű, hogy aki a rendszámokat átszerelte, vélhetően nem egzotikus hobbinak hódolt, hanem nyakig volt éppen valamilyen illegális dologban. Lehet, hogy lopott autót akart a hamis rendszámmal átcsempészni a határon vagy éppen bankrabláshoz kívánta felhasználni. Mondanom sem kell, hogy ha nem tettem volna feljelentést, egy esetleges bankrablás után éppen engem vett volna elő először rablójelöltként a nyomozóhatóság, és kissé rejtői magyarázat lett volna, hogy egy rendőr beszélt le a feljelentésről…….

Sértett vagy sértődött – nagyon nem mindegy

A sértett jogi fogalom, a sértődött – kultúránként változó módon – egy magatartásformát jelöl.

A sértett, és most jogról lesz szó, az a természetes vagy nem természetes személy, akinek vagy amelynek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény közvetlenül sértette vagy veszélyeztette. Sértődött meg mindenki más.

Félreértés ne essék, egy sértődött ember is tehet feljelentést, mivel főszabályként közvádra üldözendő bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést. Az eljárás jogi értelemben vett sértettjének azonban a törvény többletjogokat biztosít. Ezért fontos tudni, sértettnek minősülünk-e, ha egy bűncselekmény valamilyen módon érint minket vagy sem.

Ahogy fent is írtuk, a sértett az a természetes vagy nem természetes személy, akit jogsérelem ért. Könnyű feltételezni, hogy az Olvasó természetes személy, kérdés, sértette-e, veszélyeztette-e egy bűncselekmény közvetlenül jogát vagy jogos érdekét?

Ó ez könnyű, hiszen minden bűncselekmény sérti a társadalmi együttélés szabályait! Én a társadalom tagja vagyok, vagyis minden bűncselekmény veszélyezteti azt a jogos érdekemet, hogy éljünk békésen egymás mellett. Tehát minden bűncselekmény sértettje vagyok? Nem. Sajnos vagy szerencsére nem lehetek minden bűncselekmény sértettje. A varázsszó a közvetlenül kifejezés.

Egy bűncselekménynek akkor válik valaki sértettjévé, ha az közvetlenül sérti vagy veszélyezteti a jogát vagy jogos érdekét. Hurrá! Kellő fantáziával megáldott személy bármely bűncselekményről képes elmagyarázni, miért sérti vagy veszélyezteti közvetlenül jogát vagy jogos érdekét. Vegyünk egy példát.

Tegyük fel, hogy természetimádó kiránduló és barlangjáró vagyok. Ha valaki kedvenc védett barlangomat vagy védett természeti területemet illegálisan beépíti, azzal közvetlenül sérti jogos kirándulói érdekemet, vagyis sértettje vagyok a természetkárosító bűncselekménynek, nem? Sajnos a válasz továbbra is NEM.

A Btk.-ból nem lehet közvetlenül kiolvasni, mely bűncselekményeknek van sértettje, és mely bűncselekmények azok, amelyek közvetlenül valamilyen társadalmi érdeket sértenek. Ezeket a kérdéseket a joggyakorlat munkálta ki.

Vannak viszonylag egyértelmű esetek. Vegyük mindjárt a testi sértést, az követi el, aki más testi épségét vagy egészségét sérti. Ha például jól fejbe vágnak, és vérezni kezd a fejem, nyilvánvalóan én leszek a sértett, és nem az utcai szemlélő, aki egyébként rosszul lett a vérző fejem látványától. Vagy vegyük a lopást. A lopás sértettjének megállapítása sem tűnik túl bonyolult feladatnak. Aki idegen dolgot mástól vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el. Ha a buszon a zsebtolvaj kiemeli a kabátzsebemből a pénztárcámat, benne a pénzemmel, egyértelműen sértettje leszek a lopásnak.

Van egy barátom, aki remekül tud vitatkozni, és egyből nekem szegezi, hogy a lopás nem is olyan egyszerű törvényi tényállás, ahogy én azt képzelem. Mert mi van akkor, ha a pénztárcát ugyan tőlem lopják el, de nem az én pénzem volt benne? Vitás kedvű barátomnak igaza van, a lopás sértettje ez esetben a pénz tulajdonosa, nem pedig az, akitől jogtalanul eltulajdonították. Jó, jó, mondaná erre a vitába egyre jobban belelendülő barátom, de nem sérti-e közvetlenül a jogos érdekemet, ha a pénz tulajdonosa beperel engem, amiért nem vigyáztam rendesen a pénzére, és ki tudták lopni a kabátom külső zsebéből. Ilyenkor sem leszek sértett? Nem – válaszolom – a lopás közvetlenül a dolog tulajdonosának jogos érdekét sérti. A lopás mást is sérthet, de csak közvetve. Vitás kedvű barátom persze nem hagyja ennyiben a dolgot. De mi van akkor – folytatja rendületlenül – ha az ellopott pénzt maga is lopta az, akit a buszon kizsebeltek? A meglopott tolvaj is sértett lesz ilyenkor? Ilyenkor az van, hogy visszakérdezek: mi van akkor, ha az ellopott pénzt valaki elsikkasztotta, de rögtön azután el is vesztette, mire aki megtalálta, nem akarta visszaadni a tulajdonosának, de még a visszaadásra nyitva álló nyolc napon belül ellopták tőle, mire a tolvajt még aznap a buszon kizsebelték, és különben is a pénz hamis volt, mert a hamisító ezen a pénzen akart illegálisan lőfegyvert vásárolni? Akkor ki a sértett? Persze nem azért válaszolok így a barátomnak, mert a kérdésére nincsen válasz, hanem azért, hogy megértse, ez az írás nem arról szól, hogy minden büntető anyagi és eljárási kérdést megválaszoljak benne. Arra találták ki a jogi egyetemet és a szakirodalmat.