Kategória: Egyéb kategória

Végre jól leleplezték az ördögi legfőbb ügyészt és az ördögi ügyészséget! Éppen ideje volt! A leleplezést egy belső lázadó volt főügyész hajtotta végre, kérlelhetetlen logikával. Az illető elsőfokon (nem jogerősen) elítéltje egy hivatali visszaélésnek, ennek ellenére „személyétől függetlenül” hívta fel a figyelmet az igazságszolgáltatás és az ügyészség működését jellemző jogállamiságot nem tűrő viszonyokra, a társadalom és az emberek üdve érdekében. Bátor ember!

Bár a büntetőeljárás miatt – nyilatkozata szerint – van benne sértettség, de sértettségét példásan félretéve, nagy lelkierőről téve tanúbizonyosságot tudott nem személyeskedésnek szánva úgy jellemezni egy ördögi legfőbb ügyészt, hogy „félénken a folyosón bóklászó, riadt kisfiú, szerencsétlen-szánalmas árvagyerek”.

Az ügyészi munka – amelyet interjúalanyunk ma is szeret – elvár ennyi tárgyilagosságot.

A volt főügyész – nagyon helyesen – tiltakozásul visszaküldi az ördögi legfőbb ügyésztől átvett Kozma Sándor-díjat, ami Magyarország Ügyészségének legmagasabb kitüntetése, de nem küldi vissza a vele átvett pénzbeli elismerést. Én ezt a magam részéről csak helyeselni tudom, mert a visszaküldött pénzzel csak erősítené a legfőbb ügyészt a további ördögi tervei megvalósításában. Na meg öntudat is létezik a világon! Attól, hogy a díjat egy ördögi legfőbb ügyész kezéből vette át, attól még az jár neki, „mert a kitüntetés ténye nem változik, ahogy például azok az újságírók is Táncsics-díjasok, akik bizonyos díjazottak miatt visszaküldték az elismerésüket.” Na, erről a könyörtelen jogászi logikáról beszéltem, amely szétzúz minden kétséget afelől, miért tartja meg a díjjal járó pénzt.

Az interjúból kihallatszik az is, hogy az ördögi legfőbb ügyész magát a bíróságot is megrontotta, amely bíróság részt vesz az interjúalany karakter legyilkolászásában. Elsőfokon elítélte, de itt még nem állt meg! A felháborodástól szavakat nem találok, így a volt főügyész szavait veszem kölcsön: „A már februárban elkészült indoklással kihirdetett ítéletet júniusban kaptuk meg, s most készültem el a 40 oldalas fellebbezésemmel, de törvénysértő időhúzással a másodfokú eljárás még el sem kezdődött”. Mi is történt? Ha valaki nem értené: Az ördögi bíróság a vádlott most elkészült 40 oldalas fellebbezését törvénysértő időhúzással bevárta ahelyett, hogy a fellebbezést (helyesebb a bejelentett fellebbezés írásbeli indokolását) meg nem várva, gyorsan hozott volna egy másodfokú ítéletet! Példátlan ez a jogállamisággal össze nem egyeztethető eljárás, remélem, nemzetközi visszahangot is kap majd az eset!

A bátor kiállásból megtudjuk, hogy Polt Péter második, 2010-es kinevezésével (ezt én sem tudtam, hogy nem megválasztották, hanem kinevezték, piszokság!) kezdődtek meg a folyamatok, amik idáig vezettek. Emberünk még főügyészként felszólalt dolgok ellen, folyamatosan protestált, a belső lázadozásainak meg is lett az eredménye. (Ha jól értem, belülről bomlasztott, mint oly sokan diktatúrák idején.)

Nincsenek szavak, milyen praktikákat vetett be szegény főügyész ellen az a sátáni legfőbb ügyész, aki 2010 után folyamatosan „kereste rajta a fogást”. Először csak kóstolgatta, 2012. évben fellebbviteli főügyésszé nevezte ki a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészségre, de ez nem volt elég, 2015. évben odaítélte neki Magyarország Ügyészségének legmagasabb kitüntetését, a modern ügyészség alapítójáról elnevezett Kozma Sándor-díjat! Ez ám az ördögi terv az emberi karakter legyilkolászására.  

Ez a kezdetben „félénken a folyosón bóklászó, riadt kisfiú, szerencsétlen-szánalmas árvagyerek”, aki  – én nem félek kimondani, mert a volt főügyész szerénységből csak utalt rá – 2006. év májusa után lényegében mindent a volt főügyésznek köszönhetett, hirtelen „egy bizonytalan karakter, frusztrált, kisstílű, kiszámíthatatlan, nárcisztikus” emberré vált, aki ráadásul „megszállott küldetéstudattal” rendelkezik, mint köztudottan minden karakter, aki bizonytalan. Baker, tisztára dr. Jekyll és Hyde!

És ez még csak a kezdet! A háttérben nyomozás indult a volt főügyész médiavállalkozó barátja ellen is, akit ugyan korábban a volt főügyész is lehallgattatott saját kezű határozatával egy bizonyos emberölés okán, azonban a volt főügyész soha nem gondolta volna, hogy a barátja egy gyilkosság érintettje lehet, csak úgy elrendelte a lehallgatást érintettség nélkül. Ez is biztos az általa hangoztatott szakmaiság kérdése, amellyel ellensúlyozta az ördögi legfőbb ügyész „más okból született döntéseit”. Azután a volt főügyész még baráti tanácsot is adott a médiavállalkozónak, a tőle átvett hiányzó bizonyítékot a szekrényében tárolta, ami bizonyítja kettőjük ártatlanságát, mert egy főügyészi szekrény mindenki számára nyitott, abba bárki bátran betekinthet, és akkor ott az emberölés bizonyítéka. Erre vádat alapozni csak egy ördögi legfőbb ügyész képes, meg néhány elállatiasodott beosztottja, aki „nem is tudja összerakni a dolgokat, csak az elvárások szerint, kvázi már rutinból dolgoznak”.

Ez a bátor kiállás engem is leleplezésre sarkall: A sátáni legfőbb ügyész „trónolása” alatt az ügyészség OLAF jelzések alapján indult ügyekben százalékosan több vádat emelt, mint más európai országok, figyelemelterelésként országgyűlési képviselő miniszterhelyettest vádolt meg más kormánypárti és ellenzéki országgyűlési képviselők mellett. Nem tudom, mi a mesterterve, de biztos, hogy ördögi. ÁLLÍTSÁTOK MEG POLT PÉTERT!!!!

Minap egykori osztálytársnőm háborgott, mivel egy állítólagos társadalmi szerződés folytán a rendőrség, ügyészség, bíróság leveszi vállairól az igazságszolgáltatás nehéz terhét, de ez egyben azt is jelenti, hogy ezentúl semmi köze a szerződés tárgyához; vagyis magához a bűnügyekhez.

Rousseau-i magaslatokról leszállva, bement a rendőrkapitányságra, mert kíváncsi volt, mi igaz abból, hogy a szomszédja ellen szeméremsértés miatt folyik eljárás, de ott azt kérdezték tőle, hogy ő a büntetőeljárásban részt vevő személy-e. Ismerősöm kérdésre kérdéssel válaszolt: miért kéne részt vennie a büntetőeljárásban, reméli, a rendőrség maga is le tud pofozni egy perverz állatot. Az ügyeletes erre azt kérdezte, hogy netán a hölgy is sértett-e, avagy egyéb érdekelt, mire egykori osztálytársnőm azt válaszolta, hogy ő nem érdeklődő, csak jó volna, ha tudnák, hogy ha neki mutogatja majd a szomszéd a micsodáját, akkor nem az ő szemérme fog sérülni, hanem a szomszédé. Ezen a ponton valószínűleg rövidre zárta az ügyeletes a jogi fölvilágosítást, pedig egykori osztálytársnőm buzgón hajtogatta, hogy neki is vannak jogai.

Az igazság viszont az, hogy a büntetőeljárásban egy kívülállónak valóban nincsenek jogai. Ahhoz hogy jogokat szerezzünk, ahhoz a büntetőeljárásban részt vevő személlyé kell válnunk. Amikor sikerült e minőséget elérnünk, akkor hirtelen azt vesszük észre, mintha meghasadt volna a személyiségünk, hirtelen több személyként is résztvevőkké vál(ha)tunk.

Ha valaki feljelentést tesz a rendőrségen, akkor rögtön feljelentő lesz. Feljelentőként jogosulttá válik, hogy határozatot kapjon, ha a nyomozó hatóság elutasítja a feljelentését, vagy megszünteti a nyomozást. Ha a feljelentő olyan bűncselekmény miatt tett feljelentést, amely a jogát vagy a jogos érdekét közvetlenül sértette vagy veszélyeztette, egyből sértettnek is minősül. Sértettként jogosulttá válik például bizonyítékot előterjeszteni, indítványt és észrevételt tenni.

A sértett nem sokáig marad puszta sértett, mert a nyomozó hatóság általában tanúként is kihallgatja. Tanúként újabb jogokat szerezhet, például megtagadhatja a vallomástételt, ha netalán a terhelt hozzátartozója. Tanúból az ember könnyen előléphet különös bánásmódot élvező személlyé, ami elsőre úgy hangzik, mintha megnyerte volna a főnyereményt a V.I.P. páholyban, jobban belegondolva viszont nem szívesen cserélnénk az illetővel, mert ez lényegében azt jelenti, hogy életkorára, szellemi, egészségi, fizikai állapotára vagy a kirívóan erőszakos bűncselekményre tekintettel a hatóságok jobban odafigyelnek rá az eljárás során. A hatóságoknak például az eljárási cselekmények megtervezése, elvégzése során az érintett személy személyes igényeinek figyelembe vételével kell eljárniuk. Van a V.I.P. tanúknak egy szűkebb klubja is, ahová csak a különösen védett tanúkat engedik be, azt is titokban. Ide bekerülni sem méznyalás, mert azt jelenti, hogy vallomásunkra kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmény lényeges körülményére tekintettel van szükség, a vallomásunktól várható bizonyíték mással nem pótolható, és tanúként történő kihallgatásunk felfedése esetén életünk veszélybe kerül. (Vagyis Al Capone csókoltat.)

Feljelentőként, tanúként automatikusan egyéb érdekeltté is válunk, ami jó, mert így a jogainkat a-tól g-pontig sorolja föl a Be. 52. §-ának (2) bekezdése. A büntetőeljárásban lehet még belőlünk vagyoni érdekelt is, ha például a hatóság szerint a telefonunkon olyan bizonyíték van, ami miatt a telefonunkat le kell foglalni, és így kepesztenünk kell majd, hogy a hatóság még azelőtt adja vissza, mielőtt a telefon muzeális értéket képviselne. Sértettként viszont magunk dönthetünk úgy, hogy fölvesszük a magánfél minőséget is a többi közé. Ehhez csak az kell, hogy polgári jogi igényt érvényesítsünk a bíróság előtt. Viszont ha a bíróság előtt pótmagánvádlóként kell föllépnünk, az jót nem jelent, csak azt, hogy az ügyészség nem hisz az ügyünkben, és nekünk kell képviselnünk a vádat (már ha akarjuk).

Feljelentőként, tanúként automatikusan egyéb érdekeltté is válunk, ami jó, mert így a jogainkat a-tól g-pontig sorolja föl a Be. 52. §-ának (2) bekezdése. A büntetőeljárásban lehet még belőlünk vagyoni érdekelt is, ha például a hatóság szerint a telefonunkon olyan bizonyíték van, ami miatt a telefonunkat le kell foglalni, és így kepesztenünk kell majd, hogy a hatóság még azelőtt adja vissza, mielőtt a telefon muzeális értéket képviselne. Sértettként viszont magunk dönthetünk úgy, hogy fölvesszük a magánfél minőséget is a többi közé. Ehhez csak az kell, hogy polgári jogi igényt érvényesítsünk a bíróság előtt. Viszont ha a bíróság előtt pótmagánvádlóként kell föllépnünk, az jót nem jelent, csak azt, hogy az ügyészség nem hisz az ügyünkben, és nekünk kell képviselnünk a vádat (már ha akarjuk).

Kedves sértett feljelentő, különös bánásmódot igénylő különösen védett tanú, aki vagyoni és egyéb érdekelt magánfél! A büntetőeljárásban tehát sok jogosultsággal élhet, de azt kívánjuk, hogy erre inkább ne legyen szüksége senkinek.

A krimikben az a jó, hogy azt kapja az ember, amit vár. Agatha Christie-nél általában nem azt kapja az ember, amit vár, mert mindig más a gyilkos, de ha úgy vesszük, éppen azt várjuk tőle, hogy ne azt kapjuk, amit várunk, hanem valami meglepetést. Így végső soron mégis azt kapjuk, amit vártunk. Volt régen egy krimisorozat, Petrocelli címen futott. Petrocelli ügyvéd volt azzal a szexepillel, hogy minden védence szegény, szerencsétlen, ártatlan flótás volt. Így aztán Petrocelli is szegény, szerencsétlen flótás ügyvéd maradt, telkén a házát egész sorozaton át sem tudta fölépíteni, de hát éppen ezt vártuk tőle. Ha egyszer beesett volna hozzá egy ártatlan, de gazdag védenc, vagy egy szegény, de bűnös védenc, úgy egy világ dőlt volna össze a képernyőn, és bennünk. Nem beszélve arról, ha ez a védenc egy gazdag bűnös lett volna, akit Petrocelli fölmentet az esküdtszékkel jó nagy ügyvédi munkadíjért. Mennyi esélye van annak, hogy egy ügyvédnek minden védence ártatlanul megvádolt személy legyen?

De vehetjük Columbo felügyelőt is, aki külsőleg olyan szerencsétlen flótás, mint Petrocelli, csak éppen a másik oldalon, a zsaruk oldalán. Az ő szexepilje, hogy gazdag bűnösök ellen nyomoz, miközben neki egy rendes autóra sem futja (és rendes kutyára sem, sőt, rendes feleségre sem, szerintem azt is csak bekamuzza). Hihetetlen, milyen rosszul fizetik ott a gyilkossági nyomozókat, vagy ha mégsem, akkor ágrólszakadtsága mögött pia, drog vagy más pénznyelő szenvedély lehet, hogy a Nemzeti Védelmi Szolgálat csípje meg. Columbo mindjárt belefut a tökéletes gyilkosba, így tőle azt várjuk, hogy bizonyítsa rá a bűnösségét, bizonyítsa be, milyen pökhendi, öntelt a gyilkos, aki végül maradjon alul a nyomozóval vívott logikai párbajban. Mókás lenne, ha egyszer Columbo bizonyítottság hiányában megszüntetné a nyomozást, vagy még mókásabb, ha a következő részben Petrocelli felmentetné a Columbo által elfogott embert a gyilkosság vádja alól.

Ott van Poirot felügyelő is. Tőle azt várjuk, hogy tartson egész végig bizonytalanságban a gyilkos személyét illetően, végül hívja össze az összes jelöltet, ott jól alázzon meg mindenkit, kitárogatva a titkaikat, végül leplezze le az igazi gyilkost. Fura lenne, ha az életben is így működne egy büntetőeljárás: négy-vagy öt lehetséges jelöltet egyszerre behívna egy nyomozó, és ott mindenki más előtt megsértegetné a személyiségi jogaikat, hogy az utolsó gyanúsítottként távozzon a sittre. Még furább lenne, ha Poirot a végén bevallaná, hogy fogalma sincs, ki a gyilkos, és a nyomozást ismeretlen tettesre hivatkozva felfüggesztené.

Miss Marple sem akárki. Öreg és fecseg, a legtöbb szereplőnek föl sem tűnik, hogy két pletyka között éppen nyomoz. Tőle azt várjuk, hogy rejtőzzék egy kedves szenilis néni álarca mögé. Fura lenne, ha egyszer egy ártatlan emberre mutatna rá, és Miss Marple-t vádolnák meg hamis vád vagy rágalmazás miatt, ahogy az olyan vénkisasszonyokkal gyakran megesik, akik lépten-nyomon gyilkosokba botlanak. 

Végül, de nem utolsó sorban ott van maga Sherlock Holmes, aki tudományos elvek mentén nyomoz: tárgyi bizonyítási eszközöket gyűjt, analizál, deduktív módon bizonyít. Tőle azt várjuk, hogy Watson módjára alázzon meg minket, olvasókat, pirítson ránk, milyen jelek és tények kerülték el a figyelmünket. Váratlan fordulat volna, ha összekeverné a bűnjeleket, és bevallaná, hogy az elkövetőé helyett saját pipájának hamuját rögzítette a helyszínen.

Az ember könnyen rávágja mindegyik krimire, hogy marhaság, az életben nem ilyen egy nyomozó vagy nem ilyen egy nyomozás. Vagy mégis? Lehetne ezekből az alakokból igazi nyomozó, és ha igen, milyen szakterületen kamatoztatnánk a képességeiket?

Scherlock Holmes például igazán pazar helyszínelő lenne. Ők azok, akik először jelennek meg egy bűncselekmény helyszínén, megpróbálják elképzelni, mi történt, hol jött be az elkövető, hol távozott, milyen tárgyakat foghatott meg, milyen nyomokat hagyhatott hátra.

Poirotból valószínűleg remek felderítő lenne. A felderítők azok a rendőrök, akik akkor tevékenykednek, amikor még nincsen gyanúsított a láthatáron. Az ő feladatuk, hogy verziókat állítsanak fel, ki lehet elkövető, és ki zárható ki az elkövetők sorából. Szerepük a gyanúsított személyének felkutatásáig, a gyanúsításig tart. Amint van gyanúsított, átadják helyüket az úgynevezett vizsgálóknak, vagyis Columbo felügyelőnek. A vizsgáló szerepe, hogy a gyanúsítottra a legapróbb részletekig rábizonyítsa a cselekményt, próbálja megcáfolni (vagy megerősíteni) a gyanúsított védekezését.

És szegény öreg Miss Marple? Őt leginkább fedett nyomozóként tudnám elképzelni. Fedett nyomozók azok a rendőrök, akik leplezve rendőri mivoltukat, álcázva segítenek társaiknak információt, bizonyítékokat gyűjteni.

Végsősoron egész kis ütős kapitányság jönne össze ezekből a szereplőkből…

Nemrég tanú voltam a bíróságon. Rövid időn belül kétszer is: egy büntetőügyben és egy polgári ügyben. Mindkét alkalomra tisztességesen fölkészültem, összeszedtem a gondolataimat és az emlékeimet. Nem akartam úgy járni, mint az egyszeri betelefonáló az Önök kérték című műsorban, akitől a riporter váratlanul megkérdezte, kinek küldi a Jómaszó, jómahart című Modern Tóking számot, és a jóember azt sem tudta kinyögni, hogy Bikicsunáj, nemhogy az unokája nevét.

Valósággal rettegtem, nehogy valami pontatlanságon érjen a bíró, és egy ügyvéd rám foghassa, hogy hazudok. Ilyesmi persze elő szokott fordulni (nem az, hogy hazudok a bíróságon, hanem hogy pontatlanul emlékszem valamire, a korral jár, de nem a XXI. századdal, hanem az én korommal), vagyis nem minden tanú emlékszik szóról szóra, mit is mondott öt évvel ezelőtt a rendőrségen, vagy mi hangzott el hét éve az alperes szájából azon a délelőttön, tudod, azon a bizonyos fontos napon… melyiken is?

A vádlott, a sértett, a felperes, az alperes persze fölkészülnek, ott a perirat, a nyomozati irat az asztalukon, százszor átrágták már magukban is, az ügyvédjükkel is, számukra minden szónak jelentősége van. De hiszen a rendőrségen nem ezt mondta! Akkor azt állította, hogy az út nyálkás volt, és azért csúszott meg az ügyfelem kocsija, most meg azt állítja, hogy fagyos volt, és azért csúszott meg? A bíróság is láthatja; egy ilyen tanú vallomására nem lehet ítéletet alapozni! Még az is lehet, hogy összebeszélt a sértettel, ja, az nem lehet, mert a sértett meghalt, amikor biciklijével elgázolta ügyfelem terepjáróját, de akkor is, ilyen hazudós tanút még életemben nem láttam!

A bíróságra baktatva, átgondoltam, mennyi szavunk van a hazugságra: ráfog, átvág, becsap, elhallgat…

Aki mást hatóság előtt bűncselekménnyel hamisan vádol, vagyis egy bűncselekményt ráfog valakire: hamis vádat követ el.

Aki hatóságnál büntetőeljárás alapjául szolgáló olyan bejelentést tesz, amelyről tudja, hogy valótlan, vagyis átvágja a rendőrt, hatóság félrevezetését követi el.

A tanú, aki a hatóság előtt az ügy lényeges körülményeiről valótlan vallomást tesz, vagyis becsapja a bírót, hamis tanúzást követ el.

A bíróság kapuján belépve, leginkább az elhallgat zavart. Az is hamis tanúzást követ el, aki a bíróság előtt az ügy lényeges körülményére vonatkozóan a valót elhallgatja.

No, de honnan tudhatnám tanúként, mik az ügy lényeges körülményei? Ezt még büntetőjogászként is nehéz megítélni, főleg, ha az ember idézésként kap egy meghívót a bíróságtól a kapcsolati erőszak bűntette és más bűncselekmények miatt Gipsz Jakab és társai ellen indult bűnügyben. Ki erőszakolt rá egy kapcsolatot kire? Ki kötött bele a másikba? És ki a másik?

Vajon melyek lehetnek itt a lényeges körülmények? Sebaj, gondoltam, majd megkérdem a bírótól. A büntetőügyben a bíró rögtön letorkollt, hogy itt nem a tanú kérdez, hanem a bíróság. Bár a tanúnak joga van, hogy jogairól és kötelességeiről tájékoztatást kérjen a bíróságtól, de tanúként nem tartottam illőnek, hogy a tájékoztatási jogomról éppen én tájékoztassam a bíróságot, gondoltam, majd ha kérdez, a kérdéseiből kitalálom, mi lehet itten a lényeges körülmény. De nem kérdezett.

A polgári tárgyalásra már tiszta ideg voltam, de nem adtam föl, hanem taktikát váltottam. Gondoltam, kérdés nélkül elmondok mindent, sőt, azon is túl, csak a hamis tanúzás elhallgatásos fordulatát el ne kövessem. A bíró többször félbeszakított, hogy csak a lényeget mondjam, de nem hallgattam el előle semmit, mire bosszankodva közölte, nem hitte, hogy ilyen szószátyár vagyok.

A jogalkotó a büntetőeljárásba, és a polgári peres eljárásba is belecsempészett egy olyan szakaszt, ami a bizonyítás gyorsítására hivatott. Büntetőeljárásban ezt előkészítő ülésnek hívják, polgári perben meg perfelvételnek. Mind a kettő azt célozza, hogy az érintettek állapodjanak meg a bíróság előtt, mit vitatnak, és mit fogadnak el bizonyítás nélkül, vagyis mik az ügy lényeges, bizonyítandó körülményei. Csakhogy a megállapodás eredményéről általában nem tájékoztatják a tanút.

Nem bosszankodtam tovább, bár lehet, hogy elhallgattam valami lényeges körülményt a bíróság elől. Semmi baj, gondoltam, legfeljebb bevonulok a nagy bűnözök sorába…

Koncepciós eljárás folyik ellenem – hallottam több bírósági tárgyaláson a közelmúltban, miközben a vádlott lesújtóan néz az ügyész felé. A terhelt az eljárás során szabadon védekezhet, mást ugyan bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat, de koncepciós per emlegetése – bár köznapi értelemben súlyos vádat takar – büntetőjogilag   a véleménynyilvánítás szabadságába tartozik. Az ügyészség az ilyen kijelentésekre általában nem is szokott reagálni, véleménynyilvánításnak tekinti. Ennek ellenére kíváncsi lennék, mit akarhat ezzel kifejezni egy vádlott?

Nem könnyű beismerni; de minden vádiratnak van koncepciója, mégpedig az, hogy a megvádolt személy bűnös módon elkövette a vádiratban foglalt cselekményt, és hogy a vádiratban megjelölt bizonyítékok is ezt támasztják alá. Ha a vád nem tartalmazna ilyen koncepciót, akkor mi a fenének vádolna meg az ügyészség egy embert? (Jó, jó. Van amikor, az ügyész úgy vádol, hogy tudja; nem bűnös a vádlott, mert hiányzik a beszámítási képessége, ilyenkor felmentésre és kényszergyógykezelésre tesz indítványt, de ebben az esteben is ott a koncepció, hogy a terhelt a cselekményt elkövette.)

A történelemből ismert koncepciós perekkel ellentétben az ügyészségnek megvan a csodás képessége a koncepcióváltásra, ha a tárgyaláson a bizonyítékok más irányba mutatnak:

• az ügyész ejti a koncepciót vádat, ha feketén-fehéren kiderül, hogy a vádlott nem követte el a bűncselekményt,
• az ügyész felmentésre tesz indítványt, ha úgy látja, hogy a bizonyítékok nem egyértelműek abban, hogy a vádlott elkövette-e a bűncselekményt, és
• tudomásul veszi a felmentő ítéletet, ha eredetileg ugyan úgy látta, hogy a tárgyaláson bebizonyosodott a vádlott bűnössége, de a bíró a felmentő ítéletét szakmailag meggyőzően, logikusan, támadhatatlanul indokolta.

Ilyet a történelmi koncepciós perek ügyésze nem tehetett, tegyük hozzá gyorsan: valószínűleg nem is akart tenni.  

Mit is akarhat a vádlott a koncepciós perek emlegetésével mondani? Hogy borítékolható, hogy el fogják ítélni? A tetten ért tolvajnál is borítékolható, hogy el fogják ítélni, mégsem koncepciós a pere. Amikor nagyon erős bizonyítékok állnak rendelkezésre, akkor is borítékolható az elmarasztalás, mégsem koncepciós a per.

Gyakran találkozni olyan kimondott, kimondatlan vádlotti váddal, hogy annyi más ember is követett el bűncselekményt, de csak én ülök itt a vádlottak padján. Vajon ez lenne a koncepciós per érzésének alapja? Persze, az emberi gondolkodás folyton összefüggéseket keres, gyakran ott is, ahol nincsen. „Annyi embert ismerek, aki iszik, dohányzik, egészségtelenül él, mégis én vagyok beteg, nem ők: vajon mit véthettem az égiek ellen? Annyi embert ismerek, aki ugyanúgy bűnözik, mint én, sőt, jobban, biztosan azért én vagyok vádlott, mert vétettem valami nagyember ellen. Igen, igen, emlékszem is rá, mintha egyszer csúnyát mondtam volna valakire egy társaságban! Tudom már, koncepciós per folyik ellenem!”

Különösen zavarba ejtő, amikor olyan vádlott emleget koncepciós pert, aki a cselekmény elkövetésének idején maga is közhatalmat gyakorolt. Vajon arra utal ilyenkor, hogy „olyan rendszert működtettem, amely koncepciós perek lefolytatását tette lehetővé”? (A történelemből sajnos ilyen eset is ismert, például Rajk László pere.) Csakhogy a történelmi koncepciós perek vádlottjainak ügyvédei nem fejtettek ki túl nagy ellenállást a váddal szemben, hiszen ők is részesei voltak a rendszernek. A ma „koncepciós perének áldozata” vajon arra utal, hogy az ő megbízott ügyvédje is színjátékot játszik az ítélet érdekében?

Hiába szolgálna a rendőr, ügyész, ügyvéd valamilyen láthatatlan hatalmi érdeket, ha a bíró tisztességes, ez az egész semmit sem ér. A koncepciós per emlegetése, leginkább az eljáró bírót sérti: „Tudom ám előre, hogy te tisztességtelen vagy, hogy bármi történik, engem ártatlanul el fogsz ítélni, és a másodfokú kollégáid is így fognak tenni.”

Olyan ez, mint azzal védekezni, hogy ártatlan vagyok, de csak akkor, ha a bíróság kizárja a lehallgatási anyagot a bizonyítékok közül…

A hírek szerint egy ügyész visszaélt közhatalmával, mert egy feljelentett barátját információkkal látta el kollégái és a rendőrség háta mögött. A barát az interneten még dicsekedett is nagyhatamú pártfogójával. 33 millió forintra ítélték a bíróságok… mármint az ügyészséget, hogy ilyen csekélységért kirúgta az ügyészt. Egészen pontosan a munkaügyi bíróságok 33 millió forintot ítéltek meg neki, míg a büntetőbíróság bűnösnek mondta ki hivatali visszaélésben, és 750.000 forintos büntetést szabott ki rá. Kis matematikával 33.000.000 Ft – 750.000 Ft = 32.250.000 Ft; ennyi az egyenleg. Ennyit nyert az ex-ügyész a hivatali visszaélésen bírói ítéletek által.

Félreértés ne essék, a munkaügyi bíróság szerint is megtörtént a közhatalommal való visszaélés, de aránytalan ezért egy ügyészt kirúgni. Alkotmányos elv, hogy a bíróságnak „az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak”. Két fokon is megvizsgálták a dolgot a munkaügyekkel foglalkozó bíróságok, és úgy találták az ügyészekről szóló törvényt a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgáló módon értelmezni, hogy a hatalmi helyzetét barátja részére kamatoztató ügyésznek 33 millió forintot ítélnek meg……büntetőeljárás ide vagy oda. Ez valószínűleg kellő visszatartó erővel bír, hogy az ügyészség a jövőben ne rúgjon ki hivatali vesztegetőt, bűnpártolót. Talán egy gyilkossal szemben fegyelmi büntetésként megrovás kiszabható, akkor kisebb lesz az ügyészség büntetése.

Lehet, a kispolgári irigység mondatja velem, de vannak ügyészek, akik gyilkosokkal, szervezett bűnözőkkel kerülnek szembe, fenyegetik, leköpik őket, és soha nem ítélnek meg nekik 33 millió forintot semmilyen formában. A szomorú az, hogy az etikai mérce a bírókkal szemben semmivel sincs alacsonyabbra helyezve, mint az ügyészekkel szemben. Ha négy hivatásos bíró szerint a hivatali visszaélés belefér akár az ügyészi, akár a bírói hivatásba, akkor erkölcsileg kivéreztünk.

Egy másik ügyben az ügyészség vádat emelt egykor vezető posztokat betöltött ügyész ellen, mivel a nyomozás eredménye arra mutatott, hogy ugyancsak segített valakit egy büntetőügyben. Pártfogoltja egykor nem volt barátja, ügyészként még nyomoztatott is ellene, de aztán fordult a kocka, megbarátkoztak, és egy barát ott segít, ahol tud. Egy ügyészbarát a büntetőügyben tud. Felfüggesztett börtönbüntetést kapott a bíróságtól hivatali visszaélés miatt elsőfokon. Egy politikai párt szinte rögtön felkarolta, igazságügyi tanácsadója lett, ha a párt győz egy választáson, ki tudja, akár miniszter is válhat belőle.

Közös a két ügyben, hogy mindkettőjükkel szemben amiatt volt a vád, hogy közhatalmukkal éltek vissza, mindketten személyes ismerősüket, barátjukat segítették az igazságszolgáltatással szemben köztörvényes bűnügyben, nem egy Dreyfus századost erkölcsi megfontolásból.

Közös az is, hogy mindkét személy elégtételt nyert szenvedéseikért; egyikük a bíróság, másikuk a politika által. Hiszek a megbocsátásban, különösen, ha a tettes maga kér bocsánatot. Nem hiszek abban, hogy megbélyegzett emberként kéne élniük életük végéig. De hivatali visszaélésért jutalmat adni…

Jó volna hinni, hogy megosztott világunkban vannak olyan közös értékek, amiben egyaránt hisz ügyészség, bíróság, politikai párt, és minden jóérzésű ember. Lehet, bennem van a hiba.

Mindenkinek van valamilyen elrettentő története egy vagy több hivatalos személyről: rendőri, bírói, ügyészi döntésről vagy más hivatalos személy határozatáról, intézkedéséről, intézkedésének elmulasztásáról, amelyet lehet vitatni, lehet vele vitatkozni, egyet nem érteni, vagy egyáltalán nem érteni. Mondhatni, ez Shakespeare óta így van, elég, ha a hamleti monológra gondolunk, „mert ki viselné […] a hivatalnak packázásait […] ha nyugalomba küldhetné magát egy puszta tőrrel?” Ma már nem kell, az öngyilkosság gondolatával foglalkoznunk a hivatali packázások miatt, elég, ha jogorvoslattal élünk ellenük. A jogalkotó ugyanis fölismerte, hogy a hivatalos személy döntései néha rosszak, jogsértők, méltánytalanok, sőt, ritkán olyan is előfordul, hogy packáznak velünk. Alig akad olyan hivatalosnak minősülő személy, akinek a döntése nem támadható: fellebbezéssel, másodfellebbezéssel, felülvizsgálattal, felülbírálattal, Alkotmánybírósághoz fordulással, ombudsmanhoz fordulással, Strasbourghoz fordulással, panasztestülethez, békéltető testülethez való fordulással, felfordulással, óvással, pótmagánváddal, közpótváddal, mulasztás elleni jogorvoslattal, ki tudja, még mi mindennel.

Van azonban valami, amivel nem támadható a hivatalos személy: erőszakkal, fenyegetéssel, bántalmazással. Akkor sem, ha az a véleményünk, hogy a hivatalos személyt jól fejbe kéne csapni. Az ilyen véleményt legjobb megtartani magunknak, mert e véleményünk tevőleges kinyilvánítását hivatalos személy elleni erőszaknak hívják. El lehetne vitatkozni arról, miért alakult így, mire föl ez a hivatalos személyt illető nagy védelem? Köze van-e ennek valamilyen társadalmi szerződéshez, vagy sem? Jobban meggondolva, a törvény nemcsak a hivatalos személyt védi kiemelten, hanem a közfeladatot ellátó személyt is, és ha még mélyebben belegondolunk, a törvény minden civilt is véd az erőszaktól, fenyegetéstől, bántalmazástól. Igaz, civilek esetén nem magánszemély elleni erőszaknak hívják az ilyen magatartást, hanem a bántalmazást testi sértésnek, rablásnak, önbíráskodásnak, kapcsolati erőszaknak, a fenyegetést pedig kényszerítésnek, zaklatásnak, zsarolásnak, stb…  

Nemrég született egy elsőfokú ítélet csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt. A bíró felmentett egy vádlottat, aki társaival egy tüntetésen füstgránátot dobált a rendőrök felé, a füstgránátok a rendőrök feje felett zúgtak el, és nem messze a hátuk mögött estek le. Némely rendőr azon gondolkodott, hogy a füst zavarja-e jobban, vagy az, hogy nem tudhatja, nem robban-e föl mögötte az a vacak. A bíróság felmentette a vádlottat, mert a füstgránát rendőr feje fölött hajigálását nem tartotta erőszaknak, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának, de lehet, hogy csak nem bizonyítható erőszakról volt szó, ez a híradásokból nem derült ki világosan.

Minden bíróság Magyarország nevében hirdet ítéletet, minden ítéletnek egyben iránymutatásnak kell lennie a társadalom számára. Ez az iránymutatás még zavaros egy kicsit. Ha a füstgránát rendőr mögé hajítása nem erőszak, hanem véleménynyilvánítás, akkor ugyanennek kell érvényesülnie a civilszférában is. Ha például valaki a Széll Kálmán téren egy csapat iskolás feje fölött, mögéjük hajít egy füstgránátot, mert zavarja a hangoskodásuk, akkor ez a bírói ítélet tükrében a jövőben nem garázdaság lesz, hanem rosszalló véleménynyilvánítás. Aki rendőrt hív a garázdára, az pedig a véleménynyilvánítás jogát próbálja majd korlátozni.

Vigyük tovább e gondolatsort. Ad absurdum: a bíró semmivel sem hivatalosabb személy, mint a rendőr, ha tehát a vádlott nem elégedett az ítélettel (eltér a véleménye börtönbüntetésének tárgyában a bíróságétól), és az ítélet indokolása közben füstgránátot hajít a bíró háta mögé, a jövőben ez sem minősül majd hivatalos személy elleni erőszaknak, legfeljebb fellebbezésnek?

Azt gondolom, várjunk még az ilyenfajta véleménynyilvánítással… legalább a másodfokú ítéletig.

– Már két hete folyton csak igazat mondok a feleségemnek – közölte barátom meccs után a sörözőben drámai hangon.

– Nemá! – szólt a nőtlen kapusunk, és mintha a csapat nős tagjainak érzéseit mondta volna ki, úgy csóválták többen a fejüket. – Fogadjunk, most is úgy tudja, hogy meccs után vissza kell menned a munkahelyedre, ahol a főnök születésnapját kell ünnepelni, aki ragaszkodik ahhoz, hogy igyál az egészségére, pedig szívesebben mentél volna vásárolni, mert a főnöködet úgy utálod, mint a… 

Barátom arcára diadalittas kifejezés ült ki.

– Nem. Mondtam neki, hogy meccs után egy csapat gazemberrel fogok sörözni, és nem is hazudtam, hiszen itt vagytok…

Az elképedés leírhatatlan volt.

– És hogy vált be az igazmondó juhász szerep? – kérdezte a középhátvéd szakmai érdeklődéssel. Mármint férjszakmai érdeklődéssel.

Barátom nagyot sóhajtott, és felém fordult.

– Kezdetben maga volt a tragédia. Bevallottam például, hogy munka után találkoztam néhány volt osztálytársammal egy sörre, mire a feleségem azonnal nekem támadt; valljam be, hogy megcsaltam. Máskor kertelés nélkül előadtam, hogy vettem egy újabb katonai tőrt a gyűjteményembe, mire számon kért, hogy már megint nagyobb összeget adtam kölcsön a mihaszna öcsémnek…

– Igen – sóhajtottam – nehéz lejönni a szerről… mindkettőtöknek. Ijesztő lehetett füllentéshez szokott feleségednek először találkozni az igazsággal. Azt hitte, hogy a töredelmes igazság valami nagy-nagy hazugságot leplez…

– Könnyű a bíróknak, ügyészeknek, rendőröknek, nektek folyton az igazat kell mondanotok!  

Elmosolyodtam.

– Voltam egyszer egy poligráfos bemutatón ahol az egyik kollégám vállalta, hogy oktatási célból beugrik a vizsgálóba. Na, a „követett-e el már szándékos bűncselekményt?” kérdésen úgy megbukott, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva…

– Nemá! – csapott le a témára kapusunk (ittas járművezetésért pénzbüntetésre és járművezetéstől eltiltásra elítélt) – Egy bűnöző ügyész?

A többiek is letették a korsókat poharakat az asztalra, és előrehajoltak.

– Ez olyan kérdés, amin esetleg egy futballkapus átmegy, de például egy büntetőbíró megbukik. Mert míg a futballkapusok azt hiszik, hogy az ittas járművezetést gondatlanságból követték el (gondatlanul nem figyeltek föl az út végén igazoltató rendőrökre, és így nem kanyarodtak el időben), addig egy büntetőjogász tudja, hogy mi számít szándékos bűncselekménynek. Kollégánk utóbb elmesélte, hogy amint önként jelentkezett a vizsgálatra, máris beugrott neki, hogy az elmúlt héten a váróteremben kicsúszott a száján, hogy az orvos egy sarlatán kókler, aki harmadszorra sem tudta rendesen feltenni a felhőbe a receptet. Már pedig, aki a sértett munkakörének teljesítésével összefüggésben a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, az szándékos bűncselekményt, becsületsértést követ el. Ez villant át a kolléga agyán, meg az hogy szerencsére ez nem jutott vissza az orvos fülébe, de akkor is szándékos bűncselekmény, ha nem lett semmilyen következménye. Ez a kis emlék bőven elég volt arra, hogy megbukjon a műszeres hazugságvizsgálaton.

– Fúú! Ez nagyon durva! – nyögte a kapusunk. – Csak be ne ültessetek engem, mert gondtalanságból nem minden melómat vallottam be a NAV-nak az elmúlt öt évben.

– Nyugi! A műszeres vallomásellenőrzés a büntetőeljárásban feltételekhez kötött bizonyítási cselekmény. Nem lehet csak úgy beültetni senkit egy hazugságvizsgálóba. Először is: kell hozzá egy vallomás, amit ellenőrizni lehet. Aki például gyanúsítottként megtagadja a vallomástételt, ott nincs mit ellenőrizni. De aki vallomást tesz, az sem köteles alávetni magát a műszeres vallomásellenőrzésnek. Persze, aki ártatlan, annak nincsen titkolni valója. Vagy mégis? Amerikában történt egyszer egy kéjgyilkosság. A szomszéd férfi gyanúba keveredett, mert sokaknak feltűnt, milyen gyakran kerülgette a csinos áldozatot. A férfi vállalta, hogy aláveti magát a poligráfos vizsgálatnak. A rendőrségi kérdések között szerepelt, tudta-e a vizsgált személy, hogy a meztelen áldozat magzatpózban feküdt a konyhájában. A férfi rávágta, hogy nem, nem tudta. A műszerek jelezték, hogy a válasz idején a férfi szervezete olyan fiziológia jeleket mutatott, amely alapján válaszadáskor nem az igazat mondta. Ez a szomszédok vallomása mellett elég volt a letartóztatásához, mert olyan kérdés volt, amire csak a rendőrök, meg az elkövető tudhatta a választ. Meg az, aki a kéjgyilkosság után átjárt a szomszédba, és ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna, a szép szomszédnő meztelen testét kukkolta. Na, ezért fontos, hogy megfelelő szakember a megfelelő kérdéseket tegye föl.

(vége)

Barátom a mártíromság glóriájával feje fölött jelent meg három hét múlva a szokásos heti focimeccsen.

• Hol voltál az elmúlt két hétben? – vonta felelősségre az egyik sporttárs.

• Két meccses eltiltás… – válaszolta barátom – megbuktam az asszony hazugságvizsgálatán. Pedig azt hittem, ez soha nem fog megtörténni, olyan profi vagyok.

• Értem – bólogattam, pedig nem értettem. Barátom mindig büszke volt arra, hogy bármilyen füllentést kimagyaráz egy másikkal.

A többiek köréje gyűltek.

• Nemá – szólt a kapusunk. – Semmit nem tudtál kitalálni neki? Hő! Öregszel, vagy mi fene? 

Kapusunk életéből két dolog hiányzott: a jómodor és az asszony, így mindenki legyinteni szokott súlytalan hímsovinizmusára.

• Dehogy! – mondta a barátom. – Ezer dolgot soroltam, mikor azt vágta a fejemhez, hogy megfeledkeztem a legutóbbi szülinapjáról is. Hirtelen tényleg nem jutott eszembe, mit is vettem. Tíz éve vagyunk házasok, így meggyőző hangon idéztem föl néhányat az elmúlt évek karácsonyáról, házassági évfordulójáról, békülésnapjáról. Mire beugrott a helyes válasz, már késő volt, megsértődött.

• De ha nem volt hazugság, min sértődött meg? – kérdeztem csodálkozva.

• Sajnos a legutóbbi szülinapja éppen az aznapi volt – lógatta az orrát a barátom. – Jól behúzott a csőbe. Technikailag egyre fejlettebb a hazugságvizsgálója.

• A hazug férjet hamarabb utolérik, mint a sánta csatárt – bólogatott a kapus – ezért nem nősülök, míg a Barcelona el nem vesz.  

Barátom elég indiszponált volt a meccsen, folyton a szomszéd ház falán lévő parfümreklámot bámulta az óriásplakáton.

• Letelt már a büntetésed? – kérdeztem részvétteljesen a meccs után az öltözőben.

• Felfüggesztett kaptam… – felelte bánatosan – az asszony átköltözött a vendégeknek fenntartott hálószobába. Hagyjuk a fenébe, majd csak megbékél! El kell ismerni, jól csinálta! Ha aznap este azzal kezdi, hogy megfeledkeztem a születésnapjáról, most nem lennék ekkora szarban! Szidtam volna a rohadt virágfutárt, az internetes csomagküldést, vagy kitaláltam volna, hogy nem készült el időre a megrendelt ékszer, és hirtelen azt mondtam volna, sebaj, foglaltam egy asztalt az izéétteremben… Ehelyett azzal jött nekem, hogy elfelejtettem a legutóbbi születésnapját… Ti is ilyen váratlan kérdéssel cseszitek át szerencsétlen bűnösöket a poligráfon?     

• Egy: nincsen „ti is”; műszeres hazugságvizsgálatot csak képzett szakember végez, akit a nyomozó vagy az ügyész rendel ki – válaszoltam. – Kettő: a váratlan kérdés fals eredményre vezet. Ha például hirtelen nekem szegeznék, hogy én öltem-e meg Kennedy elnököt, lehet, jómagam is ideges lennék, de nem azért, mert én vagyok a tettes. Átfutna az agyamon, hogy valaki fondorlatos módon rám fogta a gyilkosságot, vagy azon töprengenék, mit tettem, amit félreérthetett a hatóság. Nem. Éppen ellenkezőleg. A vizsgálat előtt mindig átbeszélik a kérdéseket, és azt is, mit fog válaszolni a vizsgált személy. Éppen az a lényeg, hogy ki lehessen zárni, hogy meglepődés okozza a mért érzelmi kitörést. Aki hazudni fog, annak már az ártatlan kérdéseknél is emelkedni fog az érzelmi görbéje, ha tudja, hogy nemsokára jön az a kérdés, amire hazug választ kell adnia, és amikor a kínos kérdés jön, akkor…

• Rajzszöget tennék a cipőmbe – vágta rá barátom. – Az működne, nem?

• Hát hogyne! Véres lenne tőle a talpad. Ha az ártalmatlan kérdésekre is heves érzelmekkel reagálnál, nem az jönne ki belőle, hogy ártatlan vagy, hanem, hogy idióta: „Ön nő?” „Nem, júújj!” „Ön agglegény?” „Nem, júúúj!” „Ön törte el a felesége kedvenc vázáját! Nem, júúúj!”

• Akkor lemennék jógába! Semmi érzelem, csak mantra!

• „Ön gyerek még?” „Nem, óóóhm.” „Elvették a jogosítványát?” „Nem, óóóhm.” „Mondta az anyósára, hogy boszorkány?” „Nem, öhöm.”

• Szóval hazudni nagyon nehéz.

• Éppen ellenkezőleg, nagyon könnyű: mindenki gyakorolja. Megérteni nehéz, miért hazudik valaki.

• Múltkor azt mondtad, legközelebb elmeséled!

• Látod, én is hazudtam, mert ma én sietek haza…

(folytatjuk..)

• Tudtad, hogy feleségem, Polly – itt barátom rövid hatásszünetet tart – egy Gráf?

• Úgy tudtam, leánykori neve Nagymezey, de fölvette a tiédet – válaszolom óvatosan, nem tudva, mire föl e kérdés. Vajon, mit vétettem? Elfelejtettem volna barátom feleségének névnapját? Mármint leánykori vezetéknevének a napját?

Barátom arcára olyan kifejezés ül ki, mint aki előre örül valami jövőbeli kellemes eseménynek.

• Polly Gráf! Érted? Olyan, aki folyton hazugságon akar kapni engem – mondja televigyorral.

• He-he  – heherészek mérsékelt májkacajjal – szóval a feleséged egy poligráf? És sikeres? Mármint sikerül téged hazugságon kapni?

• Nem, soha. Ezért sem értem az állandó bizalmatlanságát. Tegnap például egy órán keresztül faggatott, hogy cigiztem-e, pedig a kedvéért szoktam le a dohányzásról. Úgy szimatolt körbe, mint egy vizslakutya, holott tegnap egy szálat sem szívtam, de tényleg. Engem sért ez a bizalmatlanság! Miért nem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy nem?

• Miért? Mit mondasz neki, amikor néha elszívsz egy cigit a haverokkal?

• Hogy nem dohányozom, illetve, hogy az nem ér. Mert akkor a haverok dohányfüstjétől is lehetne szagos az ingem. Azt állítja, arcomra van írva, amikor füllentek. De tegnap nem hazudtam! Mondd meg neki, hogy hazugságvizsgálatra nem lehet ítéletet alapítani. Olvastam az interneten, de nem hisz nekem.

Barátom őszintén irigyli a büntetőjogászok világát, ahogy mondani szokta, a mi munkánk bináris kódja a legegyszerűbb a világon; valami vagy bűncselekmény, vagy nem, minek ehhez annyit tanulni. Most meg arra kér, adjak szakvéleményt hazugságügyben a feleségének?

• Nem is tudom – válaszolom óvatosan – a műszeres vallomásellenőrzés ma már komoly tudományos tevékenység. Egyre fejlettebb ketyerékkel vizsgálják, a tanúk, gyanúsítottak vallomása mögött álló fiziológiai reakciókat; mérik a pulzust, a bőr izzadását, a szívritmust, a levegővétel gyakoriságát. Olvastam, hogy már az arcizmok mikro-rezdüléseiből, a hang rezonanciájából, a tekintetvezetés irányaiból is tudnak következtetéseket levonni. A baj az…

• Hogy a feleségem egy élő hazugságvizsgáló – vágja rá barátom.

• Az csak a te bajod. A nagyobb baj, hogy a hazugságvizsgáló nem vizsgál hazugságot vagy igazságot. Megköveznének az egyszerűsítésért a szakemberek, de a hazugságvizsgáló igazából fiziológiai reakciókból von le érzelmi következtetéseket.

• Sajnos, a feleségem meg az én válaszaimból von le érzelmi következtetéseket.

• Valóban, egyedül poligráfra bűnösséget vagy ártatlanságot alapítani nem lehet. A poligráf például nem tud mit kezdeni az érzelmi reakciók hiányával. Például, ha az elmeállapotom sajátossága miatt őszintén hinném, hogy én vagyok Jézus Krisztus, a poligráfon simán átmennék a „képes-e a vízen járni?” kérdésre. Miért izgulnék, hogy hazugságon kapnak, ha meggyőződésem szerint ennél nagyobb csodákat is tettem már? Ugyanez a helyzet az érzelmi reakciókkal akkor, ha tévedek egy kérdésben; vagyis az őszinte hazugságok megtévesztik a műszeres vizsgálatot.

• De hisz én is őszintén hazudtam!

• Szóval tényleg nem cigiztél a tegnapi napon?

• Nem, dehogy. Miért cigiztem volna, amikor a fészerben megtaláltam ifjúkori pipámat…

• Látod! Ez a műszeres hazugságvizsgálat másik baja. Megbuktál feleséged hazugságvizsgálóján, pedig igazat mondtál, csak a kérdés volt rosszul föltéve, de mivel te kiegészítetted a megfelelő kérdésre; azaz a cigiztél-e kérdést átfordítottad dohányoztál-e kérdésre, így őszintén elhasaltál az asszonyi igazmondó teszten. Képzeld el, ha a bizonyítás tárgya egy tetthelyen talált cigarettacsikk lett volna, és te magadban a pipázásra gondolva megbuksz a kérdésen. Mindegy, erről majd a jövő heti foci után mesélek.

• Ne már! Kíváncsivá tettél.

• Nem úgy volt, hogy időre kell hazaérned? Megígérted a feleségednek! Mentek bevásárolni.

• Majd azt mondom, kifordult a bokád, és megvártam, amíg kiér a mentő hozzád…

(folytatjuk..)