Itt a piros, nyerni tilos
Az internet és mobiltelefonok korának virtuális terében annyi átveréses valóságshow zajlik, alig lehet nyomon követni őket:
„Önt jelölte meg a nemrég elhunyt XY elefántcsontparti milliárdos örökösének, a hagyaték átvétele érdekében kérem, fizessen … összeg hagyatéki díjat a … bankszámlára! Figyelem, ennek elmulasztása jogvesztő!”
„XY vagyok az Ön bankjából, éppen most akadályoztunk meg egy internetes csalást az Ön kárára, bankszámláját zároltuk. A nagy összegű hamis átutalást nem teljesítjük, azonban ennek érdekében meg kell adnia néhány adatot: a számlaszámát, a kódját.”
„A nemzetközi Interpol észlelte, hogy gyermekpornográf képeket tárol a számítógépén. Amennyiben nem fizet … összegű bírságot, körözést adunk ki Ön ellen, és a fényképét föltesszük a TOP pedofil képtárba.”
Az ember lassan megszokja, hogy kiberbűnözők csapnak le a pénzére a virtuális valóságból, vagy először csak az adataira, azután a pénzére. Szegény netes honpolgár, ha lassan is, de megtanul védekezni ellenük, míg végül már hackert lát minden szerencsétlen telefonos közvéleménykutatóban. Hiába, veszélyes foglalkozás az. A bűnügyi statisztikákból szépen lassan kivesznek a lakásbetörések, autótolvajlások, mint ahogy korábban kivesztek más bűnelkövetési formák, így ma már kevesen tudnák megmondani, mit takart egykor a markecolás vagy a gagyizás fogalma.
A szervek persze büszkék a lefelé görbülő bűnüldözési statisztikai nyilakra, és ez jól is van így, különösen, hogy a kibertérben mozgó elkövetők gondosan titkolják, hogy nem a bűnfelderítési mutatóktól félnek, hanem az egyre olcsóbb és hatékonyabb riasztórendszerektől. Különben is miért törnének be egy lakásba, ha ki sem kell mozdulniuk a sajátjukból? (Ironikus, hogy régen a zsarukat csúfolták kíbernek a tolvajnyelvben.)
Mindezek tudatában magam is meglepődtem, amikor a város terén „Itt a piros, hol a piros” játékost pillantottam meg. Olyan volt, mint egy időutazás. Át lehet még verni valakit ezzel az ósdi vacakkal? – kérdeztem félig kimondva. Tiltott szerencsejáték – mondta valaki a bámészkodók közül, mert azok szépen gyűltek a férfi körül, aki három gyufásskatulya méretű dobozt köröztetett egymás körül, időnként fölfedve azt, melyik rejti éppen a kis szivacsgolyót.
Egyebekben a játék nem minősül tiltott szerencsejátéknak, tekintettel arra, hogy nettó csalás az egész, semmi köze a szerencséhez.
A koreográfia is a régi volt. A játékmestert saját emberei vették körül, akik időnként pénzt tettek föl egyik vagy másik kis dobozra, és láss csodát, nyertek, miközben nem is annyira a dobozokat figyelték, hanem a tér különböző pontjait; jön-e a rendőr. Amikor azután egy gyanútlan járókelő is föltett pénzt: előbb keveset, amivel nyert, majd egy nagyobb összeget, akkor a doboz hirtelen üres lett, holott a játékmester olyan béna lassúsággal mozgatta, hogy nem volt az a videójátékokon edződött szempár, ami ne tudta volna követni az útját. A golyó persze ott lapult a játékszervező ujjai közt, nemhiába volt szivacsból, egyszerűen csak össze kellett nyomni a doboz felmutatásakor, és ügyesen felkapni azt is a dobozzal. A lebukás esélye csekély, ha a vesztes fél mégis rájönne, maguk a csalók kiáltanak rendőrt, és elfutnak.
Lenyűgözve figyeltem távolról a jelenetet. A szép számmal gyűlő bámészkodók közül alig néhányan fogadtak, a többség bölcs mosollyal nézte a veszteseket, azzal a megelégedéssel, hogy őket persze nem lehet ilyen könnyen átverni. Én magam is sajnáltam volna a csaló triót; milyen nagy energiával milyen kis összeget tudnak összekaparni, ha nem tudtam volna, hogy negyedik társuk éppen a csupán csak bámészkodókat zsebeli ki. Hiába, a zsebtolvajlás sem veszett még ki teljesen … Covid ide vagy oda…
