Mi az, ami nem hivatali vesztegetés, nem hivatali visszaélés, mégis sérti a hivatal működését? A homályzóna. Az integritási kockázat. A hivatalos személyt úgy képzeljük el, mint egy robotot, aki döntéseit kizárólag érzelemmentesen, a szenvtelen logika, a törvények szelleme, a hivatali szervezeti célok mentén hozza meg érdekmentesen. Ugyanakkor a hivatalos személytől méltán várjuk el, hogy legyen tájékozott a politikában, legyen tisztában a társadalmi, gazdasági folyamatokkal, olvasson híreket. Ennek ellenére tegyen úgy, mint egy hűvös kívülálló, vagyis döntéseit ne befolyásolják újságcikkek, a politikai nézetei, személyes társadalmi és gazdasági helyzete, viselkedjen úgy, mint egy mesterséges intelligencia. Elsőre lehetetlen feladatnak tűnik. Másodikra is.

A hivatalos személy nem mesterséges személy, vannak érzelmei, ha nem mutatja ki, akkor is. Semmivel nem kap több árut a piacon pusztán azért, mert ő hivatalos személy, ha meg mégis, akkor az nagy baj. A hivatalos személynek vannak barátai, rokonai, akik elmondják; kívülről nézve, mekkora hülye ő, mármint a hivatalos személy. Ugyanakkor a hivatalos személy rokonai, barátai is kapcsolatba kerülhetnek a hivatallal, ilyenkor jól jön a hülye a háznál. Minden eljárási törvény szabályozza, milyen rokoni fok mellett köteles a hivatalos személy az elfogultságát bejelenteni, és kizáratni magát az eljárásból. Ugyanakkor minden eljárási törvény tartalmaz egy homályzónát, ahol a hivatalos személy maga döntheti el, képes-e elfogulatlanul ellátni a feladatát a körülmények ellenére, avagy sem. Ilyen például a barátok, iskolatársak, távoli rokonok köre.

Mondok egy példát: egy kisebb településen nagy valószínűséggel minden jogász – bíró, ügyész, ügyvéd vádlott – ismeri egymást, ugyanazon vendéglátóipari egységbe egyetemre jártak, a gyerekeik ugyanannak az óvodának, iskolának a neveltjei, feleségük, férjük ugyanahhoz a fodrászhoz, kozmetikushoz jár. (Igen, már sok férfi is jár kozmetikushoz.) Ha minden hivatalos személy minden ilyen „összefonódás” esetén kizáratná magát elfogultság miatt, akkor előbb-utóbb minden város egy másik város ügyeit intézhetné csak, később minden vármegye csak a másik vármegye ügyeiben járhatna el, hiszen ha mindenki munkakapcsolatba kerül a másikkal, megkedveli a másiket, megszereti, vagy éppen megutálja a másikat, elfogult lesz. Ugyanakkor egy nagyvárosban is előfordulhat, hogy a hivatalos személyek jó munkaviszonyba kerülnek egymással, esetleg baráti viszonyba. Nincsen ezzel baj, ha mindenki rendesen végzi a munkáját. Gondolná az ember. Ugyanakkor képzeljük el azt a szituációt, amikor köztudott, hogy egy ügyész minden héten együtt bulizik egy ügyvéddel. És képzeljük el, amikor ez az ügyvéd a vádlottat védi, a tárgyalás szünetében a gyerekek nyaralásáról beszélgetnek a sértett füle hallatára. Ha ezek után az ügyész ejti a vádat, soha senki nem fogja tudni a sértettnek elmagyarázni, hogy a vád tárgyává tett cselekmény nem is volt bűncselekmény.

Az integritási probléma valahol ott végződik, ahol a hivatali visszaélés kezdődik. Még nem bűncselekmény, de már szervezeti kockázat. Annak kockázata, hogy a hivatalos személy – akár önmaga előtt is tagadva – olyan helyzetben van, hogy döntéseiben már nemcsak a szabályok játszanak szerepet.  

A törvény szerint a költségvetési szerv (vagyis a hivatalos személy munkahelyének) vezetője köteles szabályozni a szervezeti integritást sértő események kezelésének eljárásrendjét, valamint az integrált kockázatkezelés eljárásrendjét. A szervezeti integritást sértő események kezelésének eljárásrendje tartalmazza:

– a bejelentett kockázatok és események előzetes értékelésének módszertanát,

– a bejelentés kivizsgálásához szükséges információk összegyűjtésének módját,

– az érintettek meghallgatásának eljárási szabályait,

– a vonatkozó dokumentumok átvizsgálásának szabályait,

– a szervezeti integritást sértő események elhárításához szükséges intézkedéseket,

– az alkalmazható jogkövetkezményeket,

– a bejelentő szervezeten belüli védelmére, illetve elismerésére, valamint a vizsgálat eredményéről való tájékoztatására vonatkozó szabályokat és

– a szervezeti integritást sértő események bekövetkezésének megelőzésére kialakított eljárási szabályokat.

A költségvetési szerv vezetőjének felelőssége olyan belső kontrollrendszer kialakítása, amely minden tevékenységi kör esetében alkalmas az etikai értékek és az integritás érvényesítésének biztosítására.

Ha tehát egy vezető (vagy az integritás védelmét ellátó szerv) azt tapasztalja, hogy egy munkatárs olyan helyzetbe sodorta magát, amely nem bűncselekmény, de a szervezet integritását sérti, akkor köteles megtenni a lépéseket: vagyis a bejelentést kivizsgálni, a munkatársat figyelmeztetni a helyes magatartásra, ha kell az ügyet átszignálni másra, vagyis nem megvárni azt, milyen károkat tud okozni a munkatárs felelőtlensége.  Nem kétséges, hogy minden hivatali vesztegetés vagy hivatali visszaélés sérti a hivatal integritását. Ha ilyen jut a vezető tudomására, ott a figyelmeztetés, átszignálás nem segít: ott a vezetőnek feljelentést kell tennie, és a büntetőeljárás végén el kell gondolkodnia azon, hogyan lehet a jövőben a hasonló eseteket kiszűrni, megelőzni.

Agatha Christie regényeiben gyakran vált áldozattá az a szereplő, aki mindenkinek utalgatott arra, hogy sejti ki a gyilkos, de juszt sem mondja el személyiségi okokból nem mondhatja el, hogy ki az, amíg nem bizonyos benne. Azután meg jól csodálkozik, hogy őt is megölték.

Ennél is jobb krimifordulat, amikor maga a detektív utal arra, hogy már van elképzelése, hogy ki a gyilkos, sőt, arra is utal, hogy ki lesz a következő áldozat, de amíg nem szerez bizonyítékot, addig… Perdöntő bizonyíték nélkül vádaskodni csúnya szokás, nem tesz ilyet egy nyomozó.

Aztán amikor a tettes ismét gyilkol, gyilkosság után összehívunk mindenkit, elmondjuk, hogy ki, miért volt gyanús, ki, miben hazudott nekünk, lehetőleg egy életre megszégyenítjük a megjelenteket, majd egy váratlan fordulattal rámutatunk arra, hogy mi már a kezdetektől gyanakodtunk az igazi tettesre, aki

1. ráveti magát a detektívre,
2. több tanú előtt elmondja, hogy bizony így történt, de úgy sem tudják majd bizonyítani, hihihi.

Vajon perdöntő bizonyíték nélkül bebuktatható-e egy nyomozás, avagy az már maga a bűnpártolás, ha hatósági személy tesz olyat, ami miatt a bűncselekmény elkövetése elmarad. Vannak olyan bűncselekmények, aminek az előkészülete is büntetendő, és vannak olyan bűncselekmények, amelyeknél az elkövetőnek legalább kísérletet kell tennie a bűncselekmény elkövetésére, mert maga az előkészület nem büntethető. Az előkészület jellemzően olyan cselekmény, amely megkönnyíti, segíti a bűncselekmény későbbi elkövetését, de ha az elkövető a későbbiekben nem tesz további lépéseket, akkor a bűncselekmény elmarad. Például, ha valaki beszerez egy tőrt a haragosa ledöféséhez, az előkészület, ha ezt a tőrt a sértett felé hajítja, az már kísérlet, ha a sértettet eltalálja és meghal, akkor befejezett az emberölés.

Az emberölés előkészülete is büntetendő, de az elkövető jóval nagyobb büntetést kap, ha meg is kíséreli megölni az áldozatát, ha pedig sikerrel jár, és a sértett meghal, akkor az ügyészség maximalizálhatja a büntetést. A logika tehát azt diktálná, hogy ha a hatóság egy emberölés előkészületéről szerez tudomást, akkor várja ki, mi lesz a végén, mint Agatha Christie detektívjei. Mert milyen nehéz bizonyítani egy előkészületet? Nemcsak a gyilkosjelöltek rendelnek tőrt, hanem a vadászok, tőrgyűjtők, cserkészek is. Bizonyítani kell, hogy a tőrvásárlás tőrvetés céljából történt, márpedig szándékot, tudattartalmat bizonyítani – ha nem is lehetetlen, de – nehéz. Ezzel szemben, ha türelmesen vár egy nyomozó, nemcsak a büntetés éveinek száma emelkedik, de a bizonyítás is könnyebb. A gyakorlat azt mutatja, hogy a tőr egyik végén van a tettes, a másik végén az áldozat, és ha végig nézzük, azt sem nehéz eldönteni, melyikük kicsoda.

Csak ne lenne az a fránya lelkiismeret, hogy a leendő áldozat is ember, hogy valakinek hiányozni fog, és mi sem örülnénk neki, ha a bravúros nyomozás csak a holttesten keresztül válna lehetségessé. Így a gyakorlat az, hogy ha az ügyész vagy a nyomozó hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy X meg kívánja ölni Y-ot, akkor bizony büntetés ide vagy oda, bizonyítás eredményessége ide vagy oda, figyelmeztetni kell Y-ot, hogy az élete veszélyben forog, sőt, védelmet illik ajánlani neki, még akkor is, ha ezzel megnehezítjük az elkövető dolgát, és dekonspiráljuk a nyomozást.

Ha pedig Y ezek után felháborodottan felhívja X-et, és számon kéri rajta, micsoda dolog, hogy X meg akarja őt ölni, akkor lőttek de nem Y-nak, hanem esetleg a bizonyításnak…

 (folytatjuk)

Az elhallgatott lehallgatás III.

A jogállam és a jogálom különböző módon kezeli a lehallgatási anyagokat. Ott,
ahol a jog csak álom, ott semmilyen korlátozás nincs a lehallgatási anyag
felhasználására:

• fel lehet használni a lehallgatott zsarolására, beszervezésére, ha a
  lehallgatási anyagból kiderül, hogy szeretőt tart,
• fel lehet használni a lehallgatott lejáratására, ha a lehallgatási anyagból
  kiderül, hogy fura szexuális segédeszközöket rendelt,
• fel lehet használni az ellehetetlenítésére, ha a lehallgatási anyagból
  kiderül, hogy munkát keres,
• fel lehet használni a lehallgatott személy ismerősei ellen, ha a lehallgatási
  anyagból kiderül, hogy kapcsolatot tartanak egy lehallgatott személlyel,
  ami önmagában gyanús, és végül, de nem utolsó sorban:
• fel lehet használni bármilyen bűncselekmény bizonyítására, még ha a
  lehallgatási anyagból nem is derül ki semmilyen bűncselekmény
  elkövetése, mert akkor bizonyára ügyesen konspirál a lehallgatott, és még
  veszélyesebb a társadalomra.
  Ott ahol a jog csak álom, ott a lehallgatás maga a büntetés. Ezzel szemben egy
  jogállamban a lehallgatás során az állam szigorú korlátokat állít föl magának, és
  tartja magát ehhez, még akkor is, ha ez ellentétes a bizonyítás érdekeivel. Ez a
  korlátozás sokszor azzal jár, hogy egy bűncselekmény nem lesz bizonyítható,
  pedig a lehallgatási anyagban ott van feketén-fehéren. Vegyünk néhány példát:
  A lehallgatott fölhív valakit, és kínos precizitással beszámol az általa elkövetett
  bűncselekményről. Szépen sorban megválaszolja a kriminalisztika alapkérdéseit:
  mikor, hol, hogyan, kivel, milyen célból vagy milyen indokból, milyen módon
  követte el a bűncselekményt, hogyan fog védekezni, ha gyanúsítottként
  kihallgatják. Beszélgetőpartnere ennek alapján még be is sorolja a
  bűncselekményt a Btk. megfelelő formulája szerint, és elmondja, hogy szerinte
  máshogy kellene védekezni. Mintha csak az ügyész munkáját szeretnék
  megkönnyíteni. Azután megérkezik az ügyvédi meghatalmazás, és kiderül, hogy
  a lehallgatott személy beszélgetőtársa az új meghatalmazott védő. Az ügyész
  nemhogy nem használhatja föl a beszélgetést a bizonyításnál, de a bírónak még
  csak nem is utalhat arra, hogy volt egy ilyen beismerés, hiszen itt a védekezés
  jogáról van szó. Ha az ügyész megküldené a bíróságnak az anyagot (hogy a bíró
  is lásson ilyet egyszer), akkor a bíró nem hivatkozhatna rá az ítéletben.

Ugyanakkor nem tudná kirekeszteni a tudatából azt a tényt, hogy az elkövető
beismerte a cselekményt az ügyvédjének (pszichés jelenség, minél jobban
kérnek valakit, hogy ne gondoljon a fehér elefántra, annál erősebben fog
megjelenni a fehér elefánt a képzeletében. Kérem a Tisztelt Esküdtszéket, ne
vegye figyelembe a fehér elefánttal kapcsolatos bizonyítékot.) Ha egy kicsit is
inog a bizonyítás, a bíróság a vádlott terhére fog dönteni még akkor is, ha
magára a védővel folytatott beszélgetésre nem utal.
Ugyanez a helyzet, ha a lehallgatott személy közeli hozzátartozójának – például
feleségének – számol be az általa elkövetett bűncselekményről. A lehallgatott
beszélgetés nem lesz felhasználható. (Persze, ha a férj beismeri a nászajándékba
kapott váza porolgatása közben elkövetett bűntettét, a váza eltörését, a vallomást
az asszony fel fogja használni ellene.) A jogalkotó abból indult ki, hogy egy
normális család olyan véd- és dacszövetséget jelent, amelynek fennmaradásához
erősebb érdek fűződik, mint a bűnössel szembeni bizonyíték felhasználásához.
Ráadásul az állam nemcsak a lehallgatott személlyel szemben korlátozza
önmagát, hanem mindenkivel szemben, aki olyan szerencsés, hogy tudtán kívül
egy lehallgatott személyt hív föl. Amennyiben egy ilyen beszélgetés során a
bírói engedélyben nem szereplő személy a bírói engedélyben nem szereplő
bűncselekményről számol be a lehallgatottnak, ez a beszélgetés is megy a
kukába, kivéve, ha a törvényben felsorolt legsúlyosabb bűncselekmények
valamelyikéhez tartozik. Mondok egy példát: Valakit lehallgatnak korrupciós
bűncselekmény miatt. Az illetőt fölhívja egy barátja, és beszámol egy általa
elkövetett garázdaságról, például arról, hogyan tört össze egy kukát a téren több
járókelő szeme láttára. Vagyis beismeri a garázdaság vétségét némi rongálás
szabálysértéssel. Ezek a cselekmények nem tartoznak azon súlyos
bűncselekmények közé, amelyek esetén a beszélgetés tartalma felhasználható
lenne az elkövetővel szemben. Ha a nyomozóhatóság a haját tépi (a sajátját, nem
az elkövetőét), akkor sem.
Ilyen a játék egy jogállamban.

(vége)

Az ügyészségnek nem feladata, hogy a vádlottról bebizonyítsa a bíróságon, hogy szar alak antiszociális, a társadalmi szokásoknak fittyet hányó, az együttélés alapvető normáit semmibe vevő, frusztrációkkal terhelt személy; az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: szar alak. Sőt, lehet valaki szar alak, ha nem követte el a vád tárgyává tett bűncselekményt, akkor semmilyen lehallgatási anyag nem használható fel vele szemben. Ennek az ellentéte is igaz: hiába példás családapa valaki, nemes lelkű hazafi, istenfélő emberbarát, ha bűncselekményt követett el, fel kell használni az ezt bizonyító törvényesen beszerzett lehallgatási bizonyítékot. Érdekes módon ekkor sem használható fel a bíróságnak szánt nyomozati ügyiratban például az az információ, hogy saját költségére árváknak szokott osztálykirándulásokat szervezni. (Ha ezt pedofil célból teszi, természetesen felhasználható ez is.) Miért nem használható fel? Mert a lehallgatásnak szigorú korlátja a bírói végzés. Főszabályként az elfogott lehallgatási anyag azzal a személlyel szemben és annak a bűncselekménynek bizonyítására használható fel, amelyre az engedélyt a bírósági végzés megadta.     

Mondok egy példát. Két lehallgatott bűnelkövető arról beszél telefonon, hogy egyiküknek a sok szteroidtól olyan szőrös a háta, hogy az asszony otthon nagyteljesítményű kerti fűnyíróval borotválja. A közlemény tökéletesen alkalmas arra, hogy az ügyészség az egyébként az izmaira felettébb büszke terheltet lejárassa, sőt, nevetség tárgyává tegye. Tegyük föl, hogy mindkét bűnelkövető lehallgatására van bírói engedély, a beszélgetést mégsem fogja fölhasználni az ügyészség. A dolog egyszerű: attól, hogy valakit lehallgatnak, nem válik közprédává, az ügyészségnek nem lehet célja, hogy ellehetetlenítse az illetőt. Még akkor sem, ha egyébként megérdemelné, mert kigyúrt testével szokta megfélemlíteni az alvilágot, vagy ha kiderülne, hogy az izmok növekedését nagyrészt tiltott teljesítményfokozó szerekkel érte elPersze, ha a bírói végzés éppen a tiltott teljesítményfokozó szerrel való bűnszervezetben történt visszaélést célozza, lehet, hogy az ügyészség kísértésbe esne, de ekkor sem azt akarná bizonyítani, hogy az illető szánalmas alak, hanem azt, hogy igenis hozzájutott tiltott teljesítményfokozó szerekhez, sőt, maga is élt velük.

A törvény szigorú, mégsem egzakt, ezért olyan nehéz egy bizonyos politikusoknak kívülállónak megmagyarázni, hogy adott ügyben mi számít bizonyítéknak, és mi nem. Az viszont egzakt, hogy a vádiratban az ügyészségnek meg kell jelölnie, melyik lehallgatásból származó közleményt kívánja fölhasználni, és azt is, hogy a vádirat melyik pontjában meghatározott bűncselekmény bizonyítására kívánja fölhasználni. A tárgyalás vége felé az úgynevezett perbeszédben pedig arra is ki kell térnie, hogy az adott lehallgatott beszélgetés mit bizonyít. Elképzelhető, hogy két lehallgatott személy arról beszél, hol nyaraltak együtt az elmúlt nyáron. Első hallásra, az ilyen beszélgetés semmilyen bűncselekmény bizonyítására nem alkalmas. Ha viszont gyanúsítottként mindketten tagadják, hogy ismerik egymást, a lehallgatási anyag bizonyíték arra, hogy mégis. Ha az egyik személy azt állítja, hogy azért nem ő a bankrabló, mert a mindennapi betevő falatra sem volt nyáron pénze, az elfogott beszélgetés cáfolja ezt, ha például telefonon a luxusnyaralásának részleteiről dicsekedett a haverjának. Ugyanez a beszélgetés más bizonyítékok mellett bizonyíthatja azt, hogy az illető járt abban az országban, ahonnan a csempészett kábítószer származik, vagy, hogy a bűncselekményből származó pénzt az adott adóparadicsomnak számító országba menekíthette. És persze az is előfordulhat, hogy a beszélgetés nem bizonyít a világon semmit. Nincs olyan főállású bűnöző, aki a nap huszonnégy órájában bűnözne. Ilyenkor az ügyészség nem használhatja fel a beszélgetést. Sőt, PONT! Ekkor szoktak a vádlottak előjönni azzal, hogy ezen a beszélgetésen mondták el egymásnak, hogy mennyire ártatlanok, és korábbi diskurzusuk csak vicc volt. (Ez megér majd egy újabb blogbejegyzést, csak el ne felejtsem.)

Az ügyészségnek nincsen sok ideje eldönteni, mi használható fel, és mi nem. Ezt szokták a készletezés tilalmának nevezni. Nem lehet semmilyen lehallgatott beszélgetést befőttként eltenni rosszabb időkre, hátha jól jön még máskor egy másik cselekmény bizonyításához. Ez különbözteti meg a jogállamot az állami jogtalanságtól.

 Sokáig hallgattunk egy társaságot, akik női ruhák megrendeléséről beszélgettek. A kábítószerkereskedelem mellett mással is kereskednek – gondoltuk. Végül egyikük (aki fogyasztotta is az anyagot, nemcsak árulta) vissza nem kérdezett a „hozzál két fehéret az M-s méretből” megrendelésnél: Mi a f..szt? Mire a társa elvesztette a türelmét: Két adagot a Mariskából, te hülye!

(folytatjuk)

Egy lehallgatás régen nagyon titkos dolognak számított. A papírokon ott szerepelt, hogy „szigorúan titkos”, meg „államtitok”, meg „nem másolható 150 évig”, meg „le kell lőni azt, aki véletlenül meglátta”.

Na, jó, ez utóbbi kettő nem volt rajta, enélkül is meglehetősen misztikus dolog volt az egész hercehurca. Az emberek tudatában a lehallgatás összekapcsolódott a kommunizmus elnyomó diktatúrájával, az ÁVH-val, a III/egy-kettő-hármas ügyosztályokkal, a politikai rendőrséggel.

Azon szerencsések, akiknek a régi rendszerben volt telefonja, megremegtek, ha beszélgetés közben megreccsent a vonal, „biztos lehallgatnak” – gondolták, és átkozták a szerencséjüket, ami telefonhoz juttatta őket, mert akinek nem volt telefonja, azt nem lehetett lehallgatni. (Csak követni.) Érdekes módon, a köztudatban a recsegő vonal és a lehallgatás mítosza a mai napig kiirthatatlanul egymás mellett él, pedig ahogy korábban is voltak beázott vonalak, úgy ma is vannak szar olcsó telefonkészülékek.

A lehallgatás még a rendszerváltást követően is titkosszolgálati eszköznek számított, és kivétel nélkül ráütötték a minősítés pecsétjét, amitől iszonyúan titkossá vált. A legenda szerint réges-régen az egyik fáradt lehallgató összekeverte a lehallgatott bűnöző telefonszámát saját felettesének telefonszámával, és egy bűncselekmény előkészületéről szóló beszélgetést véletlenül magának a bűnözőnek jelentett. A legenda úgy folytatódik, hogy a bűnöző bár nagyon csodálkozott, de tudomásul vette, hogy valaki jelentést tett neki az általa tervezett balhé részleteiről, ennek ellenére a bűncselekményt társaival elkövette, mert ő nem hitt abban, hogy bárki le merészeli hallgatni őt.

Nagyon hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hatóságok leszokjanak az automatikus „titkosításról”, pedig könnyű belátni, hogy a nyomozásokban gyakorlati szempontból semmivel sem titkosabb egy lehallgatás, mint egy tervezett kutatás (leánykori nevén házkutatás). Ha egy lehallgatás ténye a lehallgatott tudomására jut, legfeljebb telefont cserél (ha a rendőrségnek szerencséje van, a telefonszámát azért megtartja). Ezzel szemben, ha a kutatás jut idő előtt a tudomására, tutira megsemmisít minden bizonyítékot, ennek ellenére a tervezett házkutatást soha senki nem tette „titkossá”. Értelme sincs sok. Ha a hatóság egy tagja szándékosan kipofázza előre értesíti a bűnözőt, az titkosítás nélkül is bűncselekmény.

A jelenlegi büntetőeljárási törvényben a lehallgatás nem titkosszolgálati eszköz, hanem leplezett eszköz, egyike a lehetséges eljárási eszközöknek a sok közül. Megszűnt az automatikus minősítés kényszere is. A lehallgatás anyaga ma már csak akkor lehet minősített adat, ha a puszta tényén túl más célja is van a minősítésnek. Például az, hogy a lehallgatott személy hivatása vagy feltételezett kapcsolatrendszere miatt hozzáférhet a rendőrségi nyilvántartásokhoz, és minősítéssel kell védeni a nyomozás adatait. A minősítés ilyenkor sem automatikus, hanem a minősítő értékelő-elemző tevékenységén és külön törvény szabályain alapuló aktus. (Kellően bonyolult ahhoz, hogy ne alkalmazzák nyakra-főre.)

A mostani lehallgatások nemcsak ebben különböznek a régi idők lehallgatásaitól, hanem a garanciák sokaságában is. Attól, hogy valakit lehallgatnak, nem válik a rendőrség vagy az ügyészség prédájává. A büntetőeljárásban a lehallgatás bírói engedélyhez kötött, a bíró végzése jelöli ki a lehallgatás korlátait is. A bírói végzés ugyanis tartalmazza azt, hogy a rendőrség kit és milyen bűncselekmény miatt hallgathat le.

Az az elcsípett közlemény, ami kívül esik ezen a kereten, csak nagyon kivételesen, és szigorú törvényi szabályok megtartása mellett használható fel más bűncselekmény bizonyítására (és másra nem). Ha például kiderül, hogy a lehallgatott elkövető megcsalja a feleségét, és ennek a ténynek a bűncselekmény bizonyításához nincsen semmi köze, akkor ez a beszélgetés a lehallgatott személy titka marad, a hatóság nem fűzheti az iratok közé. Sőt, jobb esetben az ügyész vagy a rendőr sem értesül a házastársi félrelépésről. Ennek garanciája, hogy a lehallgatást nem az ügyész vagy a rendőr maga végzi, hanem egy másik szervezet, a bírói végzés és egy úgynevezett szolgálati jegy által megszabott keretek között.

Mondanom sem kell, az előző rendszerben egy olyan információ, hogy a bűnöző csalja a feleségét, milyen értékes zsarolási potenciál volt az államvédelmi hatóságok számára. Alkalmas volt arra, hogy a lehallgatott személyt informátornak szervezzék be akkor is, ha a lehallgatásból semmilyen bűncselekmény elkövetése nem derült ki. Akadt olyan bűnöző is, aki inkább beismerő vallomást tett, mert az a három-négy év leülése eltörpült az asszony életfogytig tartó dühe mellett…

(folytatjuk)

A közérdekű adatigénylést sajnos sokan a hatóságok elleni túlterheléses támadás eszközeként alkalmazzák. Az informatikában túlterheléses támadásnak azt a jelenséget hívják, amelynek célja az informatikai szolgáltatás teljes vagy részleges megbénítása. Minden online szolgáltatás, a legegyszerűbb weboldalaktól a legbonyolultabb rendszerekig, limitált számú kérést tud kiszolgálni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy informatikai rendszer a szerver adottságainak és a rendelkezésre álló sávszélességnek megfelelően, csak adott számú látogatónak képes megfelelni, egy adott korlát felett egyszerűen nem tudja elküldeni és fogadni a szükséges adatokat. Ha ez az informatikai rendszer például egy weboldal, amit program által generált álfelhasználók kezdenek el tömegesen látogatni, a támadás hatására a rendszer nagyon lelassul, elérhetetlenné válik, esetleg össze is omolhat.

Ebben a tekintetben a hatóságok működése is hasonlít a weboldalak működéséhez. Az egyes hatóságok – így a rendőrségek, ügyészségek, bíróságok is – meghatározott „látogató” kiszolgálására vannak optimalizálva. Ezt az optimalizálást a hatóság költségvetése végzi el. A költségvetési törvény határozza meg, milyen nagy a hatóság szervere, mekkora a tárhelye (hány dolgozót foglalkoztat), milyen minőségű a processzor (mekkora fizetésért milyen képzettségű munkaerőt tud felvenni). Sajnos a mindenkori jogalkotónak megvan az a rossz szokása, hogy a „weboldalra” újabb és újabb feladatokat ró, ugyanakkor a szervert magát nem növeli.

Így van ez a közérdekű adatigényléssel is, amely szögezzük le rögtön: jó dolog, megfelelő működés esetén a közérdeket szolgálja, elősegíti a hatóság működésének átláthatóságát, kiemelheti a rendszerhibákat, sőt, akár magának a hatóságnak is jó visszacsatolást jelent, ha valami félrement a működésében. Ezzel szemben a hatóságok tagjai finoman szólva sem kedvelik a közérdekű adatigénylést. Ennek oka, hogy egyesek a már említett túlterheléses támadás eszközeként tekintenek rá.

A túlterheléses támadás a normál ügyintézéstől veszi el az időt. Ha valaki például azt kérdezné meg a hatóságtól, hogy az elmúlt öt évben hány „e” betűt írt bele a határozataiba, akkor a hatóságnak tizenöt napon belül vagy össze kell számolnia a határozataiban az „e” betűket, és az adatokat kiadni az adatigénylőnek, vagy el kell utasítani a kérést azzal, hogy ez nem közérdekű adat. (A példa nem valós, de nem is légből kapott, lásd:Közpót-magánérdekű adat című bejegyzést). Látszólag ez utóbbi megoldás a jogszerű és az egyszerű. Ugyanakkor az adatigénylő fordulhat a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatósághoz és a bírósághoz, újabb hatóságokat vonva be a válaszadásba. Nincs kétség afelől, hogy talál ügyvédet, aki megindokolja, hogy a probléma közérdekű, mert megmutatja, hány „szögedi kötődésű” dolgozója van a hatóságnak. Ekkorra már nemcsak a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság és a bíróság foglalkozik a kérdéssel, hanem a botor elutasító hatóság is, akit immár két újabb hatóság fog kérdésekkel bombázni, és képviselheti magát alperesként a bíróságon a normális ügyintézés helyett.

És sajnos lesz olyan elsőfokú bíróság, amelyik kimondja, hogy a hatóság „e” betű fogyasztása nemcsak adat, de közérdekű is. Szerencsére a felsőbb bíróságok végül mind tudják, azt, ami a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság és az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata is egyben, hogy „annak meghatározása, hogy mi minősülhet közérdekűnek, az egyes ügyek körülményeitől függ. A közérdek olyan kérdésekre vonatkozik, amelyek olyan mértékben érintik a nagyközönséget, hogy az jogosan érdeklődhet irántuk, megragadják a nyilvánosság figyelmét, vagy jelentős mértékben foglalkoztatják az embereket, különösen, ha a polgárok jólétét vagy a közösség életét érintik. Ez a helyzet azokkal a dolgokkal is, amelyek adott esetben súlyosan ellentmondásosak lehetnek, amelyek fontos társadalmi kérdést érintenek, vagy olyan problémával függnek össze, amelyről a nagyközönségnek tudnia kell…” Bizony vannak ilyen kérdések, ezért hasznos maga a közérdekű adatigénylés, mint jogintézmény. Sajnos pont az ilyen kérdésektől (is) elveszi az időt, energiát az újabb közérdekű adatigénylés arra vonatkozóan, hogy a hatóság hány dolgozója vett a ruhapénzéből mintás zoknit.

A kérdés ismét leterhel minimum négy hatóságot…

Ez elment az ügyészségre, ez kihúzatta magát az iratokból. Mi ez? Elsőre nagy disznóságnak tűnik, és aligha lehet legálisan megcsinálni. Vagy mégis? Vegyünk egy példát!

Lúzer Leó felhívja egy barátját telefonon, és elújságolja neki, hogy a felesége terhes, bár ő maga rohadtul nem szeretne most babát, amikor a karrierje egy nemzetközi cégnél éppen felfutóban van, de az asszony ragaszkodik a porontyhoz, most mit tegyen? A nemzetközi cég nagyon konzervatív, ügyel a jóhírére. Az asszony azzal fenyegetőzik, hogy balhézni fog, bemegy a vezérhez, és elmondja neki, hogy egy utolsó szemét alak, ha miatta kell a babát elvetetni, csak mert Leót külföldi pozícióba helyezi. Ha kell, a sajtóhoz is elmegy. Még csak az kéne, őt, azaz Lúzer Leót páros lábbal rúgnák ki. Most mit tegyen? Lúzer Leó a telefonban arra akarja rábírni barátját, hogy menjen el vele meginni valamit a kocsmába, mert kivan az idege az asszonytól. A barátja viszont nem ér rá, elújságolja Lúzer Leónak, hogy remek üzletbe vágott, ismeretlenek nagyobb összeget utalnak a számlájára, azt föl kell vennie a bankban, és jutalék fejében át kell adnia az ügyfelének. Tíz Misit keres az üzleten.

Lúzer Leó elgondolkodik a sorsán, hogy ő bezzeg nehéz munkával szerzi meg a mindennapi betevőt, és még egy kis szülési szabadságra sem fogják elengedni. Ilyen egy lúzer. Ha az asszony megtudná, miket dumál itt össze a házasságukról másoknak, biztosan tökön elválna tőle, de Lúzer Leó persze bízik barátja diszkréciójában…

Fél év múlva – amikor a barát kikerül a letartóztatásból – jelentkezik Lúzer Leónál, és elpanaszolja neki, hogy félresikerült az üzlet, büntetőeljárás folyik ellene pénzmosás miatt, mivel sajnos kiderült, hogy egy drogkartell pénzét utalták át a számlájára. Lúzer León átfut, hogy lám, lám, mégsem akkora lúzer ő, hiszen a főnöke jól fogadta a gyerekdolgot, nem kellett külföldre utaznia, mégis előléptették.

A jó érzés addig tart Lúzer Leóban, amíg a barát be nem vallja, hogy annak idején lehallgatták, és ott van bizonyítékként a beszélgetésük az ügyészségen, amiben elmondta Lúzer Leónak, hogy miért nem ér rá vele kocsmázni. A nagy sajtóérdeklődést kiváltó maffiaperben sajnos ez a beszélgetés is bizonyíték lesz, hiszen abban Lúzer Leó barátja elismerte, hogy pénzt vesz fel a számlájáról idegeneknek.

Lúzer Leó szívét a jeges rémület szorítja, mert először azt hiszi, hogy neki is tanúskodnia kell. A barát viszont megnyugtatja, hogy valószínűleg nem idézik be tanúként, mert ő elismerte a beszélgetés tényét, így szerinte csak a nyilvános tárgyaláson fogják lejátszani a beszélgetést, de lehet, hogy le sem játsszák, csak fölolvassák.

Lúzer Leó elgondolkodik azon, hogy jobb lenne, ha ő maga is tíz évet kapna, mert az asszony kinyúvasztja, ha a sajtó előtt le fogják játszani, hogy ő nem akarta azt a gyereket, és kiteregetik a házasságuk részleteit, különben is egy hónap múlva megszületik a baba. A főnöke is kirúgja, ha megtudja, hogyan vélekedett róla annak idején. Nem, nem, a tíz év szigorított fegyház kevés arra, hogy az asszony kiengesztelődjék, jobb lenne az életfogytig.

És ekkor valaki azt mondja Lúzer Leónak, hogy menjen be az ügyészségre és húzassa ki magát. Hát lehetséges ez? Állítólag nálánál nagyobb embereknek sem sikerült.

Nézzük csak! A Be. 99. §-ának (1) bekezdése szerint az ügyészség indítványra elrendeli, hogy az egyéb érdekelt vagy ezek segítőjének a nevét, születési nevét, születési helyét és idejét, anyja nevét, állampolgárságát, személyazonosító okmányának számát, lakcímét, értesítési címét, tényleges tartózkodási helyét, kézbesítési címét, illetve elektronikus elérhetőségét zártan kezeljék (a továbbiakban: zárt adatkezelés).

Annak a beszélgetésnek a bizonyítási eljárásban történő felhasználása, amelyet Lúzer Leó a lehallgatott elkövetővel (lúzer barátjával) folytatott, nyilvánvalóan érinti az ő jogát, kötelezettségét (ha mást nem, az adatvédelemhez fűződő jogát), így Lúzer Leó egyéb érdekeltnek minősül. Vagyis semmi akadálya nincs, hogy akár saját maga, akár meghatalmazottja révén kérje adatainak zártan kezelését annak érdekében, hogy más elkövető (a drogkartell tagja) ne ismerhesse meg.

Vagyis Lúzer Leó, vagy meghatalmazottja, szépen bebattyoghat az ügyészségre, és kérheti adatainak zártan kezelését. Az ügyészség ekkor a lehallgatás leiratát (benne Lúzer Leó nevével), elhelyezi egy zárt borítékban, de előtte készít egy olyan kivonatot, amely nem tartalmazza sem Lúzer Leó nevét, sem telefonszámát, sem egyéb adatait. A vádlottak és a védőik, azt a kivonatot kapják meg, amelyből Lúzer Leót – ha úgy tetszik – kihúzták, eltüntették. Az eredeti iratot csak az ügyész és a bíró láthatja.

Van, akinek ez sikerült.

Régi jogalkalmazói probléma, hogy ha egy feljelentett cselekmény nem bűncselekmény, akkor melyik bűncselekmény „nem”. Egy „nem bűncselekmény” differentia specifica-ja, hogy a Büntető Törvénykönyvben fölsorolt egyetlen törvényi tényállásnak sem feleltethető meg, kezdve a népírtástól (Btk. 142. §) egészen a harci szellem bomlasztásáig (Btk. 457. §). Akkor mire hivatkozva indokoljon a feljelentést elbíráló halandó rendőr, ügyész stb…

Példának okáért vegyünk egy példát (hűha, nem aludtam ki magam).

„Feljelentem Elvetemült Elemért, aki szándékosan átfuttot az uttesten, majdnem elütőtte őtet egy auttó, emiat a járdán ácsórgó szívbeteg Áldozat Ármin infartust kapott a szívíbe, és meghótt.”  

A feljelentett cselekmény nem bűncselekmény, ez jogi tudás nélkül is nyilvánvaló egy érettségizett ember számára (magyar nyelv: elégséges, matematika: elégséges, ének-zene: jeles). Ennek ellenére egy, a példában megjelölt feljelentéshez hasonló feljelentés hihetetlen erőket tud mozgósítani jogalkalmazói oldalon.

A büntetőeljárásban eljáró hatóság hajlamos lenne megküldeni az egészet a szabálysértési hatóságnak, mondván, hogy a feljelentett cselekmény inkább szabálysértésnek tűnik. Tény, hogy a feljelentés nem tartalmazza azt a körülményt, hogy szabályosan haladt-e át Elvetemült Elemér az úttesten, de az biztos, hogy ott, csak úgy futkosni nem szabad, vagy ő, vagy az őt majdnem elütő gépjárművezető biztosan elkövetett valamilyen közlekedési szabálysértést, de még nem tudni, milyen szabálysértést. Derítse ki azt a másik hatóság!

A szabálysértési előadó ezen felháborodna (joggal), hogy a büntetőügyben eljárt hatóság figyelmét elkerülte Áldozat Ármin halála, amely a feljelentés szerint ok-okozati összefüggésben volt Elvetemült Elemér elkövetői magatartásával (lásd: „emiatt” kifejezést a feljelentésben). Márpedig egy halálesetet nem lehet csakúgy félvállról szabálysértésnek venni. A feljelentés egészét kell kimeríteni….. jelentsen az bármit is. Legyen a feljelentés minősítése emberölés.

Ezt viszont a rendőrség emberölésre szakosodott egységei vennék a statisztikájuk terhére szívükre. Köztudomású tény, hogy senkit nem lehet a járdán szándékosan megölni úttesten való átfutkosással, így a halálesetet illetően legfeljebb gondatlanság áll fenn, de csak abban az esetben, ha az elkövető tisztában volt azzal a körülménnyel, hogy a sértett szívbetegsége olyan mértékű, hogy egy átfutás is végzetes lehet. Mit szólnánk a halált okozó közúti veszélyeztetéshez?

Ha a feljelentő a feljelentésben előadja azt is, hogy Elvetemült Elemér másodállásban főügyész, és azért futkos át, mert főügyészként ezt megengedheti magának, ezzel az egész eljárást olimposzi magasságokba emeli, mert fel lehet vetni a hivatali visszaélés bűntettét is, amely esetben a jogorvoslat joga immár a nyomozási bíróé, mivel így az ügy hirtelen a közhatalom gyakorlásával kapcsolatos kiemelt bűncselekménynek minősül. Lehetséges, hogy a nyomozási bíró kifejti majd, hogy ez a feljelentés nem hivatali visszaélésre, hanem hivatali bűnpártolásra utal, hiszen korábban már el kellett sikálni egy-két bűncselekményét ahhoz, hogy egy főügyész csakúgy vidáman futkosson át az úttesten. Bár a hivatali bűnpártolás büntetőjogi megítélése súlyosabb, mint a hivatali visszaélésé, az ügy mégis visszaminősül közhatalom gyakorlásával kapcsolatos kiemelt bűncselekményből ki nem emelt közvádas bűncselekménnyé. (Hogy miért, ne tőlem kérdezzék, hanem a jogalkotót.)

Természetesen más a helyzet, ha a feljelentő beadványában megjelöli, hogy szerinte a cselekmény szexuális erőszaknak minősül, mert őt nagyon fölizgatta az eset. Ekkor a jogalkalmazkodó jogalkalmazó hátra dől, és a feljelentést elutasító határozatában kifejti, hogy a Btk. 196. §-ában írt szexuális erőszakot az követi el, aki mást szexuális cselekményre vagy annak eltűrésére kényszerít, s mivel az úttesten átfutás nem minősül szexuális cselekménynek, így a feljelentett cselekmény tényállási elem hiányában nem valósít meg bűncselekményt…

Ha gonosz lennék (az vagyok), azzal poénkodnék, hogy kis időre föllélegezhetnek a fociedzők, mert most legjobban mindenki a vádirat tartalmi kellékeihez ért. A vádiratról olvastam azt a hülyeséget azt a komoly tényfeltáró munkán alapuló állítást, hogy abból megrendelésre csak úgy ki lehet húzni ezt-azt.

Nos, nézzük azt a fránya vádiratot! A vádirat komoly hatású irodalmi mű, néhányan tízévet is ülnek miatta (pontosabban amiatt, amit elkövettek). Az bizonyos, hogy ügyész írja, és bíró adja ki… mármint a vádlottaknak és védőiknek. (Ha közülük valaki továbbadja jogosulatlanul harmadik személynek, az egy másik bejegyzés témája lehet.) A vádirat műfaját tekintve az ügyész szerint dokumentarista stílusban írt esszé, a vádlott szerint valóságot nélkülöző sci-fi, a védők szerint bohózat. Annyi bizonyos, hogy a bírónak a legvégén írnia kell belőle egy tudományos megalapozottságú tanulmányt, ha úgy tetszik, ítéletet.  A vádirat nem tartalmaz semmilyen hangulati elemet, nincsenek benne metaforák, feltételezések, tájleírások, megszemélyesítések!

A vádirat nyomokban sem tartalmaz

• Tónit, Ádit, Barbit, de
• Fletót, Vikit, Petit és Jutkát sem,
• nem tartalmaz a bűncselekményhez nem tartozó tényeket, feltételezéseket, nem bizonyítható állításokat,
• olyan cselekményeket, amik nem bizonyíthatók vagy más büntetőeljárásban vizsgálandók,
• és olyan dolgokat sem, ami nincs felsorolva a Be-ben a vádirat tartalmáról szóló résznél.

Az ügyész a vádiratot egyenesen a bíróságra nyújtja be, senki másnak nem mutatja meg előre. A vádiratban vagy benne van valami, vagy nincs. Abból nehéz utólag kihúzni, mert ahhoz a bíróságtól kellene visszakérni.

Tudom, hogy unalmas és hosszú, de megidézem a Be-t, amiben pontosan benne van, mit kell tartalmaznia egy vádiratnak.

422. § (1) A vádirat törvényes elemei:

a) a vádlott azonosításra alkalmas megjelölése,

b) a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírása,

c) a vád tárgyává tett cselekménynek a Btk. szerinti minősítése,

d) az ügyészségnek a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására, vagy a kóros elmeállapota miatt nem büntethető terhelt felmentésére vonatkozó indítványa.

(2) A vádirat az (1) bekezdésben meghatározott törvényes elemeken túl tartalmazza:

a) a vád tárgyává tett cselekményekkel, illetve részcselekményekkel összefüggő, rendelkezésre álló bizonyítási eszközök megjelölését,

b) az ügyészségnek az egyes cselekmények, illetve részcselekmények és a büntetéskiszabási körülmények bizonyításával összefüggő bizonyítási indítványait,

c) a bíróság hatáskörére és illetékességére vonatkozó jogszabályok megjelölését, továbbá a vádiratot benyújtó ügyészség hatáskörére és illetékességére vonatkozó rendelkezésekre való utalást,

d) az ügyészség közlendőit,

e) az ügyészség további indítványait.

(3) Az ügyészség a vádiratban indítványt tehet a büntetés vagy intézkedés mértékére vagy tartamára is arra az esetre, ha a terhelt az előkészítő ülésen a bűncselekmény elkövetését beismeri.

(4) Ha a gyanúsított személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll, és az ügyészség ennek fenntartását indokoltnak tartja, az erre vonatkozó indítványát is tartalmazó vádiratot a kényszerintézkedés lejárta előtt tizenöt nappal nyújtja be a bíróságnak.

Ráadásként még annyi – bár lehet, hogy meg fognak kövezni érte –, hogy az ügyészségen (bíróságon, rendőrségen) bizonyos személyek törvényesen is kérhetik, hogy személyes adataik ne kerüljenek bele a nyomozás irataiba vagy a vádiratba. A tanú és az egyéb érdekelt (például, aki tudtán kívül belekeveredett egy lehallgatott személlyel folytatott beszélgetésbe), kérheti adatainak zártan kezelését. Ebben az esetben a nyomozó hatóság, az ügyészség zártan kezeli az illető adatait tartalmazó iratokat, ami az jelenti, hogy az eredetit beteszi egy zárt borítékba (ha úgy tetszik, eltitkolja), a nyomozati iratba pedig kivonatot helyez el.

Van úgy, hogy nincs tovább, el kell ismerni, hogy lebukott az ügyészség. Magyarország Ügyészsége (ne kerteljünk: a legfőbb ügyész) összefogott a Kormánnyal, hogy eltussolja a kabinetvezető miniszter ügyeit. Lássuk csak, hogyan is kell tussolni…..

[1] Először is egy Kormány felügyelete alatt álló szerv büntetőeljárást kezdeményezett.

[2] Egy másik ugyancsak a Kormány felügyelete alatt álló szerv előkészítő eljárást rendelt el, hogy így tussolja el a kabinetvezető miniszter üzelmeit. (Muszáj volt, hiszen ha nincs eljárás, nem keletkeznek adatok, nincs mit eltussolni.)

[3] Az előkészítő eljárást folytató szerv azért, hogy legyen mit elleplezni, kezdeményezte az ügyészségen a kabinetvezető miniszter „emberének” a lehallgatását, aki történetesen a Magyar Végrehajtói Kar elnöke volt.

[4] Az ügyészség szándékegységben a kormányközeli szervvel, indítványozta a nyomozási bírónál a kabinetvezető miniszter „emberének”, azaz a Magyar Végrehajtói Kar elnökének a lehallgatását. Ennél jobb megoldás nem volt tussolásra, hiszen ha nincs lehallgatás, azzal azt kockáztatják, hogy nem lesz mit elleplezni, és akkor baj van.

[5] Mivel a lehallgatás során képbe került az igazságügyi miniszter helyettese is, ennek nagyon megörült a legfőbb ügyész, hiszen olyan snassz, hogy csak egy politikus üzelmeit kell lepleznie. Szólt tehát az igazságügyi miniszter helyettesének, hogy figyelik. Ebben volt némi fondorlat, mert igazából nem az igazságügyi miniszter helyettesét figyelték és hallgatták le, hanem a fővégrehajtót, de a kabinetvezető „emberét” nem lehetett figyelmeztetni, mert azzal az ügyészség azt kockáztatja, hogy esetleg nem keletkezik terhelő adat a kabinetvezetőre, és akkor megint csak ott tartunk, hogy nincs mit eltussolni.

[6] Magyarország Ügyészsége a legfőbb ügyésszel az élen ekkor emelte a tétet. Úgy gondolta, hogy összejött a gyanú a nyomozásra, fel kell jelenteni kabinetvezető „emberét” miniszterhelyettestül. Sőt, el kell rendelni a lehallgatását, immár tényleg figyelni kell a miniszterhelyettest is. Na, innen szép nyerni, azaz tussolni, hátha valami keletkezik a kabinetvezetőre is azon kívül, hogy egy kívülálló a keresztnevén emlegeti.

[7] A Kormánynál látták, hogy a legfőbb ügyész immár nem ura a helyzetnek, azaz a tussolásnak, kezükbe vették hát a dolgot, és ők is figyelmeztették az igazságügyminiszter helyettesét. (Valószínűleg arra is tisztelettel kérték, hogy a bűntárásának ne szóljon, mert ő hajlamos lenne bizonyítékokat megsemmisíteni, és akkor semmit nem találnak majd a nyomozó ügyészek a (ház)kutatáson, és akkor végkép nem lesz mit tussolni).

[8] Ezt követően a nyomozó ügyészek, védelmi tisztek és rendőrök lecsaptak a kabinetvezető „emberére”, hogy elnyerjék a jóindulatát. Letartóztatták, nehogy a kabinetvezető „embereként” vallomást tegyen a kabinetvezetőre.

[9] A legfőbb ügyész hasonló okokból kérte a miniszterhelyettes mentelmi jogának felfüggesztését. Az országgyűlés felfüggesztette a mentelmi jogot, hiszen ha az országgyűlési képviselő, egyben igazságügyi miniszterhelyettes mentelmi joga nincs felfüggesztve, akkor gyanúsítottként sem lehet kihallgatni, és akkor nem áll fenn annak a veszélye, hogy terheli a kabinetvezetőt enyhébb büntetés reményében, és akkor megint ott tartunk, hogy nincs mit tussolni. A legfőbb ügyész nagyon dühös lett, hogy senki nem vallott a kabinetvezetőre, és akkor, hogyan tesz hitet (tust) a kabinetvezető mellett.

[10] A kabinetvezető szerényen mosolygott a legfőbb ügyész szerencsétlenkedését látva, hiszen ő tudta, hogy az egész cirkusz vége felé személyesen megjelenik az ügyészség épületében (más források szerint az emberei jelennek meg), ott törlik a rá terhelő bizonyítékokat a nyomozati iratokból, valamint eljáró ügyészek, bírák, védelmi tisztek memóriájából.

(Esküszöm, nagyon szeretnék egy ilyen mindent törlő tollszerű izét….csak egy kattintás, és nem emlékszünk semmire. Hol tartottam?).

Ez így filmsorozatba illő, kár, hogy a szerzői jog nem az enyém.