Kategória: Egyéb kategória

avagy a nyomozások hossza és lábnyoma

Pályám kezdetén volt az ügyészségen egy számítógép, jobban mondva egyetlen számítógép volt az ügyészségen, az is az irodán. Az ügyészek kézzel megírták a vádiratot, azt a vezető reviziózta, ha kellett belejavított, ha nem kellett, akkor is. Az úgynevezett írnokok a kijavított vádiratot legépelték. Ha a vádirat több vádlottat érintett, akkor több lapot fűztek az írógépbe, a lapok közé indigót helyeztek, és ha kellő erővel ütötték le a billentyűt, akkor az indigó a legalsó lapon is megjelenítette a gépelni kívánt szöveget. (Tudja még valaki, hogy mi az az indigó?)

Ha a gépíró elütött egy betűt, akkor befűzött egy úgynevezett kiütőt, ami a tévesztést lefedte, így felül lehetett írni a rontást. (Tudja még valaki, hogy mi az a kiütő?) A legjobb leírók akár hat lapot és öt indigólapot is be tudtak fűzni az írógépbe, és addig püfölték a billentyűket, amíg ínhüvelygyulladást nem kaptak. Ha egy ügyben nyolc vádlott volt, nyolc védő meg egy bíró és a tárgyalóügyésznek is kellett egy példány a vádiratból, akkor szegény leírók akár négyszer-ötször is legépelték ugyanazt a vádiratot. Az ügyészségen leírónak azt az írnokot hívták, aki hallás után is tudott gépelni, vagyis ha az ügyész kazettás magnóra diktálta a szöveget, a leíró a magnókazettáról legépelte a szöveget. (Tudja még valaki, hogy mi az a kazettás magnó?) Ha a vezető az így legépelt szövegben átjavított egy szót, a leíró nemcsak ínhüvelygyulladást kapott, hanem agyvérzést is.

A számítógép elterjedése kész áldás volt az ügyészeknek és az írnokoknak is. Az ügyészek többsége megtanult gépelni, a vezető immár javíthatott, ahogy akart, a leírók pedig szövegszerkesztővel vezették át a javítást, és egyetlen gombnyomással annyi példányban nyomtatták ki a vádiratot, amennyiben kellett.

A nyomozások irata kezdetben jellemzően diétásan vékony volt. Ha az összefűzéshez ún. adriát kellett használni, az már nagy ügynek számított, két adria terjedelmű irat pedig sóhajtozást váltott ki ügyészből, bíróból, védőből egyaránt. Csakhogy az informatika nemcsak a bűnüldözést segítette, hanem az elkövetőket is, megkezdődött a tartalomgyártás. A korábban kézzel vagy géppel írt levél formájú bizonyítékok jellemzően rövidek voltak, hiszen kétszer is meggondolta a szerző, hogy mit írjon le, nehogy javítani kelljen. Számítógépes szövegszerkesztésnél ez már nem probléma. Az internet beköszöntével pedig a levelezés egyre pongyolábbá vált és egyre nagyobb terjedelmű lett. A nyomozati iratokat ma már nem adriában mérik, hanem gigabájtokban, majd terrabájtokban, félek előbb-utóbb a petabájt fogalmát is megtanuljuk.

Régen egy rendes bűnöző a levélben rendesen megszólította a társát, precízen megfogalmazta, hová kell elásni a szajrét, és mit kell mondani a zsaruknak, ha az alibiről faggatóznak, sőt, gyakran alá is írta a levelet és keltezéssel látta el (ha egykor szigorú volt az alsós tanító nénije). A ma lefoglalt elektronikus levelezésben a nyomozónak gyakran az alábbiakon kell átrágnia megát, míg a lényeghez nem ér: „ Na cső.” „Mizús” „Beszarás.” „Ne má” „Mondom” „????” „!!!!!” „J J” és így, a végtelenségig. Szívás. (Tudja még valaki, hogy mi az a szívás? Ja, igen, azt mindenki tudja. J)

A telefonok és számítógépek tárhelye egyre nagyobb, az emberek életük egyre nagyobb részét dokumentálják nemcsak szöveggel, hanem képekkel, felvételekkel.

Sokan kérdik, mi tart ilyen sokáig egy-egy büntetőeljárásban. A lefoglalt bűnjelek tartalmának átvizsgálása egyre több időt vesz igénybe. Ha a nyomozó szeme átugrik egy terhelő bizonyítékon, az ciki. Ha a nyomozó egy mentő bizonyítékot nem vesz észre, az justizmord.  És akkor ez még csak az átvizsgálás, ezután jöhet a bizonyítékok egybevetése, azaz az elemzés. Az az érzésem, hogy egy nagyobb gazdasági bűncselekmény során lefoglalt adatmennyiség átvizsgálása, elemzése, befogadása lassan meghaladja az ember fizikai lehetőségeit (szemének, idegrendszerének, agyának biológiai korlátait).

A mesterséges intelligencia még nem segít, mert jellemzően az ismeretlenbe kellene bűnügyi személyes adatokat feltölteni, azt pedig a törvény tiltja. Így az igazságszolgáltatásnak kellene saját mesterséges intelligenciát fejleszteni, lehetőleg rendőrségnek, NAV-nak, ügyészségnek, bíróságnak közösen, az meg nem megy, mert Magyarországon élünk mert csak. A büntetőeljárások egyre nagyobb lábnyomot hagynak maguk után a társadalomban.

Szent MI-om, milyen jó is volt az az írógép!

A „mérgezett fának mérgezett a gyümölcse” olyan igazság, amire Hófehérke, a hét törpe és talán még a gonosz mostoha is megesküdne. A mérgezett fa mérgezett gyümölcse elv úgy lenne büntetőeljárási nyelvjárásra lefordítható, hogyha mérgezett a bizonyítási eszköz, akkor mérgezett a belőle nyert bizonyíték is. Visszafordítva hétköznapi nyelvre, ha a nyomozó hatóság a bizonyítással kapcsolatban súlyos jogsértést követett el, például addig verte a gyanúsítottat, amíg be nem ismerte a bármit (is), akkor az így szerzett bizonyíték, vagyis a beismerő vallomás nem használható fel.

Ez ma már közhelynek tűnik, de ne felejtsük el, hogy régen az inkvizíció addig vallatta a rabot, amíg az a) bele nem halt, b) be nem ismert. Az eljárás eredményessége százszázalékos volt.

Az angolszász jogrendben a mérgezett fa mérgezett gyümölcse lényegében evidencia. Ha a nyomozó nem mondja fel a Miranda formulát, akkor a beismerő vallomás akkor sem használható fel, ha az elkövető mindenáron bűnhődni akar, így sok nyomozó akkor is papírról olvassa azt, ha álmából fölébresztve is el tudná szavalni.

A kontinentális jogrend azonban ismeri a relatív eljárási jogsértés fogalmát, ami úgy lenne lefordítható mezőgazdasági nyelvre, hogy a kicsit beteg fa még hozhat szép és ízletes almát. Vagyis egy nem jelentős és nem szándékos eljárási hibának még nem kell feltétlenül bizonyítékvesztéshez vezetnie. 

Van a büntetőeljárási törvénynek egy olyan közelmúltbeli módosítása, amely a mérgezett fa mérgezett gyümölcsének elvét a mérgezett gyümölcs magjára is kiterjesztette. A mérgezett mag egyezség esetén merül föl. Az egyezség azt jelenti, hogy az ügyészség és a terhelt a vádemelés előtt egyezséget köt a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről és ennek következményeiről.

A korábbi szabály úgy szólt, hogy ha az ügyészség és a terhelt nem kötött egyezséget, a terhelti kezdeményezés, valamint az ezzel összefüggésben keletkezett ügyiratok bizonyítékként, illetve bizonyítási eszközként nem használhatók fel, azok nem képezik az eljárás ügyiratainak részét. Ebben az esetben az ügyészség az egyezség megkötésére irányuló kezdeményezésről nem tájékoztathatja a bíróságot. Ez még csak nem is a mérgezett fa effektus, hanem garanciális szabály.

Az, hogy az egyezség bármely okból nem jön létre, az még nem jelent eljárási szabálysértést, legfeljebb annyit, hogy a vádlotti kereslet és az ügyészi kínálat nem találkozott a büntetések piacán. Ugyanakkor teljesen jogos, hogy a tárgyaló bíró ne tudjon arról, hogy a vádlott korábban egyezkedni próbált, hiszen ettől nehezen tudna gondolatban eltekinteni, különösen, ha mérlegelnie kell majd a bűnösség vagy ártatlanság kérdését.

A jogszabálymódosítás azonban úgy rendelkezik, hogy az egyezség meg nem kötése esetén ne csak a terhelti vallomás és kezdeményezés ne legyen felhasználható, hanem az annak alapján beszerzett bizonyítási eszköz sem. Elvileg ez lehet jogos is, ha a csúnya ügyész csak úgy tesz, mint aki egyezséget akar kötni, de igazából nem, mert csak egyéb bizonyítékokat akar beszerezni (ügyész gonosz nevetést hallat: hi-hi-hi).

A gyakorlat azonban nem így működik. Az ügyésznek az egyéb bizonyítékokat hivatalból be kell szereznie, nem elégedhet meg az egyezségi kezdeményezésben tett vallomással. Márpedig sok esetben az egyéb bizonyítékok megrengetik az egyezkedő terhelt szavát.

Vegyünk egy példát: egy emberrablás egyik gyanúsítottja egyezséget kezdeményez, ajánlata szerint felfüggesztett szabadságvesztésért cserébe, megmondja, hol van a sértett. Az ügyészség ebbe belemegy, mert mégis jó volna, ha a sértett előkerülne. Az elkövető azután megmutatja, hova ásta el. A hatóság kiássa a sértettet, a boncolás, a halottszemle és az egyéb bizonyítékok alapján kiderül, hogy az elkövető ölte meg, ráadásul különös kegyetlenséggel. Szívás! Az ügyészség nem köti meg az egyezséget, mert ad 1/ a minősítés nem emberrablás, ad/2 ilyen cselekményért a felfüggesztett szabadságvesztés törvénytelenül enyhe.

Az új szabály szerint nemcsak a terhelti vallomást nem lehet felhasználni, hanem az annak alapján beszerzett bizonyítási eszközöket sem; lásd halottszemle, igazságügyi boncolás adatait stb. Mit csináljon az ügyész? Ássa vissza a holttestet?

A mérgezett fa mérgezett gyümölcsének mérgezett magjából megjóslom, hogy ilyen feltételek mellett az egyezségek száma csökkeni fog. 

Mi újság Wágner Úr?

esküszöm, nem ittam egy kortyot sem, a bélrendszerem termeli az alkoholt

-Mi újság, Wágner Úr? Már megint ittas állapotban vezeti ezt a lopott cirkálót?

-Esküszöm, Biztos Úr, egy kortyot sem ittam, amióta az eszemet tudom! A szervezetem termeli az alkoholt!

Wagner úr Rejtő Jenő ikonikus regényalakja, teljes neve: Wagner Rinaldo-Rinaldini, születési neve: Zaturek Manfréd, aki ”elefántszerűen csúnya, krokodilszerűen derűs és jóindulatúan közönyös, de zsebkésvetésben olimpikon lehetne. Ráncos, bibircsókos, fogatlan és széles szájú, vén arcán hosszú, búzakék szakáll vonul félkörben”. Wagner Úr egyben idült alkoholista, folyamatos részegsége több mint mámor: gyakran dionüszoszi látomások, filozofikus marhaságok forrása.

A fenti rendőrjárőr előtti elképzelt védekezés azonban még tőle is abszurd lenne, mi az, hogy nem ivott, hanem a szervezete termeli az alkoholt. Képtelenség!

Az igazság azonban ennél bonyolultabb. Az orvostudomány állítólag ismer olyan ritka genetikai rendellenességet, amelynek hatása, hogy a gyomor a cukortartalmú ételeket alkohollá erjeszti, ezáltal akaratlanul is gyakori alkoholos befolyásoltsággal kárhoztatja tulajdonosát. Nem tudom, melyik a kellemetlenebb, a délvidéki szélvihar okozta gyomorbetegség vagy az ittas állapot (na, jó, azért mindkettőt el tudom képzelni elbeszélések alapján :)). Mindenesetre az említett genetikai rendellenesség nem okoz olyan permanens, egyetemes részegséget, amelyben Wágner úr szenved, amelyet Wágner úr élvez, a rendellenesség mindössze enyhe fokú alkoholos befolyást idéz elő napjában akár többször is.

Játszunk el a gondolattal, hogy egy ilyen beteget (Wágner úr inkább áldásnak mondaná, mint betegségnek) tetten érnek vezetés közben. Játszunk el azzal a gondolattal is, hogy a fenti védekezést hallva, az intézkedő rendőr a röhögéstől nem távozik az élők sorából (lásd: büntethetőséget megszüntető ok), és az ügyész (akinek köztudottan nincs humora) is komolyan veszi azt egy igazságügyi szakértői kirendelés erejéig. Vajon büntethetőséget kizáró ok-e a betegség, különösen, ha az illető tisztában van annak hatásával.

A Btk. szerint az ittas járművezetést az követi el, aki ittas állapotban vasúti vagy légi járművet, gépi meghajtású úszólétesítményt vagy közúton, illetve közforgalom elől el nem zárt magánúton gépi meghajtású járművet vezet.    

Wágner úr azzal védekezne, hogy ő nem volt ittas állapotban, mert sajnos napok óta nem is ivott, csakhogy nem a vezetőnek kell ittasnak lennie, hanem az állapotának, azaz a bűncselekmény szempontjából közömbös, hogy az alkoholt megitta, inhalálta vagy intravénásan jutott hozzá. (Érdekességképpen: az 55/1953. (XII. 4.) MT rendelet még azt bűntette, aki szeszes ital hatása alatt lévő állapotban vezette a gépjárművet, vagy vezetés közben szeszes italt fogyasztott.)

A jogirodalom ismeri az ún. abortív patológiás részegséget, mint önhibán kívül eső kóros elmeállapotot. A lényege, hogy az ilyen részegségben szenvedő személy egészen kis mennyiségű alkoholtól is olyan állapotba kerül, amely személyiségétől idegen cselekvésre sarkallja (például mise közepén ellopja a templomból az oltárképet). Az abortív patológiás részegség jó védekezés lehet… egyszer. Aki egyszer megtudta, hogy már csekély alkoholtól is (büntetőjogilag) vállalhatatlan lesz, az ne igyon többet.  

Nem tudok olyan konkrét ittas járművezetésről, ahol fölmerült volna a szervezet termelte alkohol problémája. Az ittas járművezetés jogi tárgya a közlekedés biztonsága, és az élet, a testi épség védelméhez fűződő társadalmi érdek. Aki tudja önmagáról, hogy ittas állapotban van, az ne vezessen független attól, hogy önhibából került ilyen állapotba, vagy mások megviccelték, esetleg a szervezetének a tréfája.

Így van ez, sajnos, Wágner úr, drága sztrovacsek barátom!

ha akarom médiatartalom szolgáltató

Régen az számított újságírónak, aki újságba írt legalább olyan szinten, hogy a lapot kisebb-nagyobb példányszámban megvegyék. Ott volt a rettegett fogalom, a remittenda, ami a visszárut, azaz a lapterjesztőknél eladatlanul visszamaradt nyomdai terméket jelentette (lásd.: Y generációs időszámításunk előtt 30 évvel). A technika fejlődésével megszülettek a motorizált újságírók; a rádióriporterek, műsorvezetők, később a tévés riporterek, tévés műsorvezetők. (Ekkor már a remittenda a távkapcsoló használatát jelentette.) Ezzel együtt az újságírók jogi megítélése egyszerű volt; újságíró az, akinek van valamilyen újságírói igazolványa (jó esetben iskolája is).

Azután az internet megjelenésével minden bonyolulttá vált. Az internetes hírportálok, újságok még hagyján, ők még többé-kevésbé úgy működtek, mint az írott sajtó: volt szerkesztőségük, voltak külső és belső munkatársaik. Csakhogy megjelentek a youtuberek, influenszerek, tiktok huszárok. (Remittenda nuku, pedig csak két követője van, akiből egyik az anyukája.) Akkor ki is számít ma újságírónak?

A büntetőeljárási törvényből – a gordiuszi csomók átvágására specializálódott jogalkotói virtuozitással – egyszerűen törölték az újság és az újságíró fogalmát. Mi van helyettük? Aki a nyilvánosság tájékoztatása céljából a bíróságtól, ügyészségtől vagy nyomozó hatóságtól tájékoztatást kér – ideértve a kép-, hang-, vagy a kép- és hangfelvétel készítésére vonatkozó engedélyt is -, indítványában köteles közölni a nevét, nem természetes személy esetén megnevezését, valamint elérhetőségét és azt, hogy a nyilvánosságot hogyan – különösen mely médiatartalom-szolgáltató vagy egyéb, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás útján – tájékoztatja. Vagyis az újságíró helyett (mellett, nélkül stb…) van a médiatartalom-szolgáltató és van az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó.

Nem vitatom, ez jelentheti a média demokratizálódását is, meg azt, hogy a büntetőeljárási törvény halad a korral. Csakhogy. Egyik ismerősöm tizenkét éves kislánya egész életét közvetíti a… (majdnem azt írtam, hogy Facebook-on, ó, én boomer!) Tiktokon. 7 óra 10 perc: fogat mos (X cég ütvefúrós fogkeféjével, amire Y cég buborékhabzású fogrémét keni). 7 óra 30 perc: megreggelizik (Z cég mindenmentes csirkehúsos chia pudingját). 7 óra 50 perc: sminkel (sötétített szájfény az …-tól, betonhatású alapozó a…-tól, pasifogó parfüm anyukája táskájából). Iskolába menet (8 óra 15 perc) egy kis társadalmi célú bejegyzés (köcsögség, hogy Piroska néni óra előtt elszedi a telefonját, pedig nem is kapta rajta őt biológia órán, hogy posztolgat, csak Piroska néni délután maga is fent járt a social médián, kár volt őt ismerősként bejelölni). Nem szaporítom a szót, ez a tizenkét éves kislány igazi médiatartalom-szolgáltató: napi 30 bejegyzéssel, 20 követővel (19 osztálytárs + 1 feltételes szabadságát töltő ismeretlen pedofil) és posztonként 19 lájkkal (Emma nem lájkolja, mert ő egy hülye p.)  Vagyis ha a kiscsaj egy bűnügyben az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtásának reményében rákérdez arra, hogy a meggyilkolt énekesnő tetemét milyen sminkkel tartósítják (buli után ő maga is hullafáradt és hullasápadt), akkor adott esetben egy főügyész, rendőrségi vagy bírósági vezető dönthet arról, kívánja-e ilyen módon tájékoztatni a nyilvánosságot, avagy nem. (A helyes válasz a második.) Ha száz youtuber és 150 influenszer kérdez valami hasonlót vagy még ennél rosszabbat (esetenként viszont elég jót), ez az informatikai nyelven túlterheléses támadásnak felel meg.

Még mielőtt bárki könnyekben törne ki a főügyészek, rendőrségi és bírósági vezetők túlterheléstől terhes keserű sorsán (trolloknak egy kis segítség: vigye el őket a radai rosseb), tegyük föl a kérdést: de mi a helyzet az újságírói titoktartással a médiatartalom-szolgáltató és az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó esetében? Köteles-e a példánkban említett tizenkétéves kislány beárulni bejegyzésének forrását, vagyis kitől tudta meg, hogy Pistike törte be a lányok tornaöltözőjének ablakát?

A kérdésre megtudhatja a választ a jövő héten. (Vagy nem.)

ha akarom médiatartalom szolgáltató

„Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: »úr ír«.” Az író ember teremtéstörténete kezdődik így Karinthy Frigyes Tanár úr kérem kötetében. Az úr tollat ragadott, és írt. Írt novellát, regényt, publicisztikát. Kellett hozzá egy úr (úrhölgy) egy toll, némi papír, egy nyomda. Az író, az újságíró tisztában volt azzal, mi a különbség az „úr ír” és az „ír úr” között, vagy ha mégsem, akkor fennakadt a szerkesztőn, nem került nyomdába a műve. Legfeljebb azzal vigasztalhatta magát, hogy ő egy meg nem értett zseni, ami részben igaz volt; a meg nem értett részben. A Tanár úr kérem a tanulók érettségi vizsga előtti eposza, az értelmiséggé válás Odüsszeiája. (Egy ilyen mondatot például a szerkesztő nem engedett volna leírni. J) Az érettségizett ember immár hordhatott hosszú nadrágot, és gimnáziumi tanulmányai alkalmassá tették arra, hogy egészséges rálátása legyen a világra: belpolitikától külpolitikáig, művészetektől a gazdasági helyzetig, társadalmi pletykáktól a bűnügyekig.  

Az író ember fejlődéstörténetének mai szakasza, hogy az „úr ír”-hoz nem kell se toll, se papír, se nyomda, se szerkesztő, se érettségi. Az „úr ír” ma inkább az „úr médiatartalmat gyárt” jelentéssel bír. Sőt, ez is meghaladott, hiszen a médiatartalmat sokszor már nem is ember (úr vagy úrhölgy) gyártja, hanem mesterséges intelligencia. Idő kérdése, és MI riporter fog tájékoztatást kérni az ügyészségtől, az ügyészség MI sajtószóvivője útján válaszol, válaszát sok-sok kis MI fogyasztó fogja emésztgetni. Kicsit előre szaladtam az időben, ez még nem 2026. év realitása, ez majd csak 2027-ben lesz így.

Ma már nincsen meg nem értett zseni, legfeljebb csekélyebb elérést produkáló influenszer, blogger, vlogger, youtuber. A sajtó (bocsánat: média; bocsánat: médiaszolgáltatás; megint bocsánat: információs tartalommal összefüggő szolgáltatás) fejlődését fel lehet fogni az újságírás demokratizálódásaként is, az írott sajtó, a televízió, a rádió, az internetes sajtóorgánumok, és a médiaszolgáltatók más-más rétegeket érnek el, és az egész emberi populációt lefedik. (Igen, lassan a csecsemőket is: lásd MI által generált nyugtatózene.)

Elitista sznobként azért az érettségi hiányzik. Karinthy író ura nem kérdezett volna olyat az ügyészségtől, hogy az ügyészség letartóztatta-e az elkövetőt, vagy milyen nyomozási cselekményeket tervez az ügyészség a vádemelést követően bírósági szakba jutott ügyekben. Elitista sznobként néha a szerkesztő is hiányzik. A hitelesség szenved csorbát, ha egy médiatartalom-szolgáltató vagy információs tartalommal összefüggő szolgáltatást végző intézmény szerkesztő hiányában azt közli, hogy az ügyészség eltussolt egy olyan ügyet, amiben már gyanúsított is van, mert a szerző nincs tisztában azzal, hogy a nyomozást a rendőrség vagy ügyészség nem közvetíti élőben, és az nem eltussolás, hogy nem válaszol olyan kérdésekre, hogy kit hallgatnak le éppen, vagy kinél terveznek kutatást, szemlét.

Ha a szakmámat illetően azt észlelem, hogy egy médium hülyeségeket ír, akkor megkérdőjelezem a szakmámon kívül eső cikkek – gazdasági, orvosi, pedagógusi témákat érintő publicisztika – hitelességét is. Csak remélni tudom, hogy a közgazdászok, orvosok, pedagógusok is így vannak ezzel.

Igen, tudom, a hírverseny. Mire egy szerkesztő a maga régies módján (boomer módján) átolvas valamit, addigra a konkurenciában már meg is jelenik a hír. (Mint tudjuk, a tegnapi hír már nem is hír, a mai hír meg azért nem hír, mert nem igaz.)

Nem nyafogni akarok, mert ez van. Ma már az újság kifejezés is kiveszett magából a büntetőeljárási törvényből is, mint a nyilvánosság tájékoztatásának eszköze. Van helyette médiatartalom-szolgáltató és az információs tartalommal összefüggő szolgáltatás. Ha akarom, újságírók…

Hogy is viselkednek a „ha akarom újságírók” a büntetőeljárási törvényben? Ez itt a cliffhanger. Folytatjuk!

Régen minden jobb volt. A régi öregek voltak igazán öregek, ezek a mai öregek valahogy olyan fiatalok. Nem lehet engem azzal vádolni, hogy ne bírnám a hamis nosztalgiát, tudományos érvekkel tudom alátámasztani, régen én magam is fiatalabb voltam.

Régen még a kábítószer elleni küzdelem is könnyebb volt. A rendőr és az orvos már az előállított személy magatartása alapján be tudta lőni, mit fogyasztott az illető. A hang, a fény és az érintés megváltozott érzékelése, a testhőmérséklet emelkedése, felfokozott érzelmi reakciók, fogak összeszorítása, izomgörcsök, hidegrázás és izzadás – ecstasy-ra utalt. Zavart gondolkodás, zavarodott viselkedés, szorongás, depresszió, heves, indulatos viselkedés, pánikrohamok, kitágult pupillák, nyugtalanság, ingerlékenység, hallucinációk, paranoia – kokaint sejtetett. Tágult pupillák, a bőr elszíneződése, a koordináció elvesztése, eufória, az idő és a tér érzékelésének torzulása, hallucinációk, zavartság, paranoia, émelygés, hányás, szorongás, pánik, tehetetlenség és önpusztító magatartás – íme a jó öreg lsd.

Az orvos nagy valószínűséggel meg tudta állapítani, hogy az illetőt nyugtatóval kell kezelni, vagy nyugodtan hagyni kell az őrjöngést, persze gumifallal bélelt, zárt osztályon.

Azután jöttek az új pszichoaktív anyagok, amelyeket valami kétes laborban állított elő valami kétes egyén. Aki pedig beszedte a szert, az nagy valószínűséggel művelt olyan dolgokat, amelyeknek akut kezelése meghaladta az orvostudomány jelenlegi és jövőbeli állását. Volt, aki „csak” meztelenül futott a Duna partján, más megpróbálta kiszedni a bőre alá befurakodott bogarakat, volt olyan is, aki simán megkísérelte meghámozni önmagát. Az orvosnak meg fogalma sem volt, hogy egy kezelés halálos hatással lesz-e rá, vagy éppen megmenti az életét.

Nemcsak a jogalkalmazó futott a betépett ember után, de a jogalkotó is futott az újabb és újabb kotyvalékok után, amelyek kémiai képletén épphogy módosított valamit az alvilági kémikus, és az anyag hipp-hopp kikerült a katalógusból, holott ugyanolyan hatása volt, mint katalogizált társának, vagy még olyanabb. Ideje volt, hogy a jogalkotó átvágja a gordiuszi kenderszálat, és kiegészítse a meglévő kábítószer-bűncselekmények körét a „Tudatmódosító anyaggal visszaélés” elnevezésű újabb tényállással, amely a kábítószernek nem minősülő, nem emberi fogyasztásra szánt anyagok kóros élvezetszerzés céljából történő kínálását, átadását, forgalomba hozatalát és kereskedelmét hivatott büntetni.

(Kedves Madárfejű Lajcsika! Igen, tudom, hogy az alkohol is képes kóros élvezetszerzésre, de az alkoholt emberi fogyasztásra szánják. Igazad van, vannak szexuális szerek, amelyek alkalmasak élvezetszerzésre, de azokat is emberi fogyasztásra szánják, és csak nálad váltanak ki kóros hatást. Tudom, egyes politikai műsorok sem valók emberi fogyasztásra, és kórosak is, de nem az élvezetszerzést célozzák, hanem az ellenkezőjét. Tudod, mit? Vitázz inkább a jogalkotóval!)

Nos, az új bűncselekmény tárgya minden, ami nem minősül kábítószernek, és amit nem emberi fogyasztásra szántak, de kóros élvezetszerzés céljából adnak át, kínálnak, hoznak forgalomba vagy kereskednek vele. Vegyük például az építőipari áruházak polcain sorakozó hígító szereket. Ha azokat festék hígítása céljából kínálják, az rendben van, de ha valaki zacskóban árulja másnak szipuzás céljából, bűncselekményt követ el. Vannak patkánymérgek, amelyektől a patkány kinyiffan, mondjuk az ember is egy idő után, de előtte még jól érzi magát tőle (állítólag) – vagy nem. Nos, az ilyen méreg árulása patkányirtás céljából: OK; kóros élvezetszerzés céljából, nem OK.

Minden kóros élvezetszerzés céljából kotyvasztott új anyag, szer ilyen célú hasznosítása bűncselekmény még akkor is, ha katalogizálás szempontjából lemaradt vele az orvos, vegyész vagy jogász. Lesznek fanyalgók, de ha kevesebb zombi marad az utcán, már megérte.

Régen a nyomozók voltak a sztárok, ma az elkövetők. Könnyű ennek valóságát belátni, csak fel kell lapozni (klikkelni) a médiát. A gyilkosság nem más, mint egy közismertséget hozó médiabejegyzés, a sorozatgyilkosság pedig egyenes bevezetés a filmsorozatok világába. A gyilkosok beépülnek a popkultúrába, sztárokká válnak, szemben a rendőrökkel és áldozatokkal, ez utóbbiak szerepe úgyis csak annyi, hogy hétköznapi valójuk irritálta a „nagyembert”. A gyilkosról azonban mindent megtudunk, hogy emberi lény, hogy traumái vannak, mert anyukája nem szerette, apukája ugyan szerette, de nem hétköznapi értelemben… Szar az élet. Gyermekkorában az alig féléves kiscicája is elpusztult, igaz, ő maga fojtotta vízbe. Barátnője sosem volt, mert a lányok nem ismerték föl benne a mély érzéseket, vagy éppen azért, mert szerencséjükre fölismerték. Persze rajtuk kívül is sokan élnek traumákkal telten, akik nem lesznek gyilkosok, de mi érdekes lenne egy gyilkos nélküli áldozatban.

A gyilkos persze érdekes, lehet őt borzongva sajnálni, a társadalmat hibáztatni, megpróbálni megérteni őt, kigyógyítani abból a devianciából, hogy szeret ölni. Könnyű így eljutni „a gyilkos kivégzése is gyilkosság” igazságától (én magam is ellenzem a halálbüntetést), az életfogytig tartó szabadságvesztés tagadásáig. Milyen lehet az élet a cellák között az újrakezdés reménye nélkül… akár az emberölés újrakezdésének reménye nélkül. Vállalja csak a társadalom a kockázatot, hogy aki egykor szeretett gyerekeket, nőket ölni, mert húsz évig nem ölt gyerekeket vagy nőket (olyan helyen volt, ahol nem fért hozzájuk), szabadulva is jól fog viselkedni. Addig is, micsoda dolog, hogy a számos rajongó közül bárkit feleségül vehet, de a házasságot már nem hálhatja el? Hogy nem nyilatkozhat az általa elkövetett borzalmakról? Hogy nincs odabent széles sávú internet? Hogy nem mehet el a róla szóló könyv vagy film bemutatójára? Hogy nincsenek szerzői jogai azon gyilkosságok vonatkozásában, amelyeket ő követett el! Ne mááá, saját gyilkosságaira sincsenek szerzői jogok?

Az utolsó szolgálat című könyv olyan mű, amely nem a gyilkosokról szól, a legtöbb elkövető monogrammal szerepel benne. A könyvben még csak nem is a szerzők számítanak, hanem azok a rendőrök, akik szolgálat közben vesztették életüket az elmúlt harminc évben. Ezek a rendőrök nem sztárok voltak, hanem hősök. Mások életének védelmében adták sajátjukat, pedig nekik is volt életük! Voltak gyerekeik, házastársuk, szüleik. Voltak álmaik, elképzeléseik, jobb és rosszabb perceik. Közös bennük, hogy utolsó szolgálatuk során ezek az álmok a semmibe hulltak, illetve hullottak volna, ha a rendőrség hőseinek történeteit a Ludovika Egyetemi Kiadó nem adta volna ki a Nemzeti Védelmi Szolgálat ötlete és szervezése alapján.

Az itt szereplő rendőrök feláldozták életüket, mégsem tekinthetők áldozatnak, mert hivatásuknál fogva kockázatot vállaltak, szolgáltak és védtek… másokat. Többen közülük még halálos sebbel is azon voltak, hogy ártalmatlanná tegyék azokat, akiknek mások élete semmit sem jelent. Ezzel együtt sem váltak sztárokká, életükben sem törekedtek erre. Nem készült róluk filmsorozat, és remélhetőleg nem készül majd második kötet, de még újabb fejezet sem folytatásként. Ennek ellenére a kötet megjelenése már önmagában siker: mert örök emléket állít a Magyar Rendőrség hőseinek.

Occam borotvája az a filozófiai elv a jelenség leírásában, ami kimondja, hogy két egyformán jó magyarázat közül az egyszerűbbet érdemes választani. Ha a szavannán egy természetbúvár olyan kisebb lószerű lényeket lát, amelyek csíkosak, tudományos szempontból eredményesebb zebracsordára gyanakodni, mint azt vizsgálni, vajon tömeges kanyarójárvány tört-e ki az albínó pónilovak között. Utóbbi vizsgálata csekély valószínűséggel vezet orvosi-élettani Nobel díjhoz. Occam borotvája azért borotva, mert amennyiben egy jelenségre egyszerű, közérthető, ellentmondásmentes és életszerű magyarázat van, akkor Occam borotvájával le lehet metszeni minden más nyakatekert, az élettől elrugaszkodott verzió vizsgálatát.

Sajnos a jogtudósok között Occam borotvájának éle gyakran kicsorbul, a jogdogmatika néha legyőzi a józan észt, vagy a zebrákat.

Nemrég a jogalkotó jelentős mértékben módosította a büntető törvénykönyvet a kábítószerrel összefüggő bűncselekményekkel kapcsolatban. Példának okáért a testi sértés súlyosabban minősül, ha úgy követik el, hogy az elkövető a cselekményt megelőzően – annak elkövetésével összefüggésbe hozható módon – kábítószert fogyasztott.

A joggyakorlat kialakítása érdekében ilyenkor tudományos tanácskozások, műhelymunkák indulnak, tudományos dolgozatok születnek. Ezek fontos történések a jogalkalmazók életében, a jogegység megteremtése kiemelkedő érték egy jogállamban, és néha nem árt, ha ez a jogegység nem évtizedek alatt alakul ki, hanem mindjárt a jogalkalmazás elején. 

Az elején meg lehet például állapodni abban az elvi kérdésben, hogy ha az elkövetőt felelősségre vonják azért a minősített esetért, hogy bántalmazott valakit, kábítószer hatása alatt, meg kell-e büntetni külön a kábítószerfogyasztás miatt is. Vagyis nem esik-e ez az úgynevezett kétszeres értékelés tilalma alá. Ha az a körülmény, hogy az elkövető kábítószert fogyasztott megjelenik a testi sértés miatt kiszabott súlyosabb büntetésben, akkor igazságtalan lenne megbüntetni külön azért, mert kábítószert fogyasztott. A kábítószerfogyasztással összefüggésben elkövetett testi sértést nem lehet kábítószerfogyasztás nélkül elkövetni. Ezt simán viszi Occam-borotvája. A jogalkotó arra a társadalmi problémára reagált, amikor a bódult figura azt sem tudja, hol van, azt sem tudja ki ő, de a szertől felpörgött, és ezt a pörgést le kell vezetnie az első szembejövőn, akit orrba vág. A jogalkotó nyilvánvaló szándéka az volt, hogy az új minősítő körülménnyel megemelje a könnyű és súlyos testi sértés büntetési tételkeretét, ezáltal próbálja, ha nem is megelőzni, de csökkenteni a kábítószeres öncélú bántalmazásokat; nem pedig az, hogy a kábítószerest furmányos módon különböző jogcímeken büntesse meg ugyanazon kábítószerezés miatt.

Ilyenkor szokott fölhorgadni a borostás jogdogmatikus, aki nem vásárolt be annak idején Occam borotvájából. „Na, de hát, kérem szépen”, mit is jelent az, hogy az elkövető a cselekményt megelőzően – annak elkövetésével összefüggésbe hozható módon – kábítószert fogyasztott? Ha öt évvel ezelőtt fogyasztott kábítószert, és a sértett buktatta le, majd az elkövető a szabadulását követően verte meg a sértettet, akkor a verés összefüggésbe hozható-e az öt évvel ezelőtti kábítószer fogyasztással? Miért nem fogalmaz pontosabban a jogalkotó? És mi van akkor, ha egy apa azért veri meg a gyerekét, mert a gyerek kábítószeres, és korábban az apa is kábítószert fogyasztott, és ennek káros hatásaitól akarja megkímélni csemetéjét az atyai pofonokkal? És mi van akkor, ha ….?

Ilyenkor szoktak ellentétes döntések születni, az ellentétes döntésekből születnek a közzétett bírósági határozatok, jogegységi döntések, tudományos cikkek. Pedig ha valaki szabadulása után azért veri meg a másikat, mert lebuktatta a kábítószerrel visszaélés miatt, az aljas indokból elkövetett testi sértés, amire már korábban is gondolt a jogalkotó, ez a jelenség nem kívánt jogszabálymódosítást.

Az álproblémák és álmegoldások felvetését követően általában Occam borotvája szokott győzni, de van úgy, hogy az álprobléma megoldására jogszabálymódosítás kell, ami olyan új álproblémákat vett föl, amitől maga Occam is szakállt növesztett volna. A jogtudományban néha nehéz a zebrát zebrának tekinteni és nem génhibás kaukázusi kutyának.     

Ügyszám: Tük. 1.000.000/6-2/2125.

                                                                                              2. számú példány

„Szigorúan titkos!”

 „Lelőni azt, aki olvasta!”

Minősítő: Madárfejű Lajcsika alföldi ellentengernagy

Beosztása: A Büntetőjogész legfőbb alosztályvezetője

Érvényességi idő: 2055. év február 31. 

Jó lenne egyszer s mindenkorra lerántani a misztikum leplét a minősített adatokról. Nincsen olyan fontos emberekből álló titkos társaság, amelyik a minősített adatokat öncélúan gyártja vagy olvasgatja, hogy csak a bennfentesek tudhassák, létezik magyar UFO, és másnak nem mondják meg, mert bi-bi-bí…

A minősített adat olyan, egyébként közérdekű, mindenkire tartozó adat, amellyel valakinek dolga, munkája van, és amely adat, ha idő előtt kiszivárog, akkor az sértené vagy veszélyeztetné azt a tevékenységet, ami szintén a közérdeket szolgálja – ez utóbbi közérdek időlegesen fontosabb annál a közérdeknél, hogy ezt az adatot mindenki megismerhesse. (Ennél bonyolultabban nem tudtam megfogalmazni, sőt, a törvény sem.) Vegyünk néhány példát:

Azt az adatot, hogy Madárfejű Lajcsika nagyon csúnya, nem lehet minősítéssel védeni (jogszerűen), mert egyrészt nem közérdekű, másrészt Lajcsika csúfságát mindenki megismeri, aki szembe jön vele az utcán. Ha Lajcsika azért olyan csúf, mert gyermekkorában kísérleteztek rajta, így ma már biológiai fegyvernek minősül, mert dermesztő a látványa, ez az adat ugyan már nem magánadat, mégsem lehet minősítéssel védeni, hiszen az emberkísérlet bűncselekmény. Márpedig jogszerűen minősítéssel nem védhető az az adat, hogy valakik bűncselekményt követtek el szegény Lajcsi sérelmére, és így nem akarnak lebukni.

Tegyük föl, hogy Madárfejű Lajcsika azért olyan csúf, mert ilyenre maszkírozták, és ő igazából egy fedett nyomozó vagy titkos szolga, és az igazi neve sem Madárfejű Lajcsika, mert ilyen hülye név nincs a világon, valójában Tehénarcú Töhötömnek hívják. Ez az adat jogszerűen minősíthető, hiszen legitim bűnüldözési érdek, hogy ne derüljön ki egy fedett nyomozóról, hogy rendőr, mert akkor senki nem ad el neki kábítószert. A minősítés időtartama alatt nyilván fontos érdek, hogy ne derüljön ki a titkosszolga valódi kiléte, mert az élete, szabadsága veszélybe kerül, azután meg senki nem vállal ilyen szolgálatot ilyen feltételek mellett.

Létezik azonban olyan eset, amikor minősített adatot olyan személy is szükségszerűen megismer, akinek eredetileg nem lett volna dolga vele. Képzeljünk el egy kémkedés miatti nyomozást, ahol a kém letartóztatásban van, így szükségszerűen van védője is. Egyik lehetőség az lenne (nem a törvényes), hogy az ügyvéd se ismerje meg azt a szigorúan titkos adatot, aminek megszerzése miatt védence éppen büntetőeljárás hatálya alá került. Ilyenkor egy védői perbeszéd úgy hangzana, hogy védencem ártatlan, mert csak. Ez nyilvánvalóan nem lehetséges, vagyis a védőnek szükségszerűen minősített adatot kell megismernie ahhoz, hogy feladatát ellássa. A védő tehát belenézhet a minősített adatba, de felhívják a figyelmét, hogy a minősített adatot nem oszthatja meg mással, mert azzal bűncselekményt követ el.

Ha egy olyan nyomozás zajlik, amely több minősített adatot tartalmaz, és más szervektől, személyektől is bizonyítékokat kell beszerezni, akkor a nyomozó hatóság vakaródzhat, hogy már maga a kérdés is tartalmaz-e olyan adatot, amely önmagában minősített. Ne feledjük, nem az irat a minősített, hanem az adat. Ha a konkrét irat nem tartalmaz minősített adatot, akkor arra minősített adattal visszaélést sem lehet elkövetni, még akkor sem, ha ez áll rajta. Ha Madárfejű Lajcsika a kém, és az a bizonyítandó kérdés, megfordult-e egy bizonyos étteremben (ahol az adatok szerint a titkos találkozója volt), akkor a pincért nem kell megesketni arra, hogy megtartsa a minősített adatot, hiszen nem az a minősített adat, hogy ebédelt-e Lajcsika valaha is az étteremben.

A nyomozó hatóságok tagjai előszeretettel iratnak alá úgynevezett titoktartási nyilatkozatot azzal a személlyel, akinél puhatolóztak. Ha ez a titoktartási nyilatkozat nem tartalmazza a minősítő nevét, beosztását, a minősítés érvényességi idejét, de tartalmazza azt, hogy már az is titok, hogy az illető beszélt vele, ráadásul az aláírt iratot nem helyezik el a minősített iratok tárolását célzó páncélszekrényben, hanem az aláírónál hagyják, nos, az a titoktartási nyilatkozat így is közokirat. Közokirat, mert közhitelesen tanúsítja, hogy a nyomozó nem ért a minősített adatokhoz.

Készítette és gépelte: Madárfejű Lajcsika

Készült: 2 példányban (1 példány 2 oldal)

Kapja: 1. példány az utókornak

         2. példány a Büntetőjogész olvasóinak

„Szigorúan titkos!”

Ügyszám: Tük. 1.000.000/6-1/2125.

                                                                                     2. számú példány

„Szigorúan titkos!”

„Nem másolható!”

Minősítő: Madárfejű Lajcsika alföldi ellentengernagy

Beosztása: A Büntetőjogész legfőbb alosztályvezetője

Érvényességi idő: 2055. év február 31. 

A rendszerváltás után nemsokkal megjelent a minősített adat védelméről szóló törvény, és ezzel leáldozott annak az államtitoknak, amely adott esetben biztosította a „titkosító” személynek, hogy élete végéig (például 90 évig) titokban maradjon valami, ami nemegyszer disznóságokat takart.

Ettől kezdve a közérdekű adat nyilvánosságához fűződő jogot csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén, a védelemhez szükséges minősítési szinttel és a feltétlenül szükséges ideig lehet korlátozni. A törvény meghatározta azokat a közérdekeket, amelyek minősítéssel védhetők. Ilyen Magyarország szuverenitása, területi integritása, alkotmányos rendje, honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési és bűnmegelőzési tevékenysége, igazságszolgáltatási, központi pénzügyi, gazdasági tevékenysége, külügyi vagy nemzetközi kapcsolatai, az állam illetéktelen külső befolyástól mentes, zavartalan működésének biztosítása.

Mondhatnánk, még a fentiek is túl általánosak, amibe bármit bele lehet minősíteni látni, ugyanakkor a törvény a minősítéssel védhető adatok körét ahhoz a kárhoz igazította, ami az adat kiszivárgása okozna. „Szigorúan titkos!” minősítéssel azt az adatot lehet ellátni, amelynek kiszivárgása rendkívül súlyosan károsítaná a minősítéssel védhető közérdeket. „Titkos!” minősítéssel azt az adatot lehet ellátni, amelynek kiszivárgása súlyosan károsítaná a védett közérdeket, „Bizalmas!” szintű védelemmel ellátott adat kiszivárgása csak simán károsítaná, míg a „Korlátozott terjesztésű!” minősítéssel ellátott adat kiszivárgása legfeljebb hátrányosan érintené a védett közérdeket.

Vegyünk konkrét példát! Ha a kormány tárgyalásokba kezdene Luke Skywalker-rel egy Halálcsillag elhárító rendszer beszerzése érdekében, maga a tárgyalás ténye, mint közérdekű adat olyan honvédelmi tevékenységet takarna, amely minősítéssel védhető. Vajon milyen szintű védelmet igényel az a közérdek, hogy ne derüljön ki, hogy Magyarország Halálcsillag elhárító Haláli Holdat kíván vásárolnia a Felkelőktől? Nos, ha a tárgyalás tényének napfényre kerülése azzal a következménnyel járna, hogy a Birodalom idepörköl egyet, akkor nyilván „Szigorúan titkos!” minősítéssel látnám el a tárgyalásokkal kapcsolatos valamennyi adatot. A minősítési idő akár 30 év is lehetne, az ilyen tárgyalások hosszan tartanak, és a tárgyalás tényének kiszivárgása veszélyeztetné Magyarország honvédelmi érdekeit még a tárgyalások eredménytelensége esetén is. (A Birodalom allergiás magára a próbálkozásra is.)

Tegyük föl, már megvásároltuk a Haláli Holdat, az ott kering Magyarország felett (nem látjuk tőle az igazit), a  vak is a hülye is mindenki tisztában van azzal, hogy vettünk egyet, kár titkolni, de Magyarország biztonságban van a Halálcsillag lézer sugaraitól. Ebben az esetben még mindig lehet „Titkos!” minősítésű maga a Haláli Hold katonai felszereltsége, például az, hogy csak védekezni képes, vagy vissza is tud sugározni a Halálcsillagra, mondjuk egy magyar gyártású reality showt. Ezen adat napvilágra kerülése súlyosan veszélyeztetné honvédelmi tevékenységünket, és nem kizártan sértené a Genfi egyezményt is. A Haláli Hold katonai felszereltségének titokban tartása még mindig olyan közérdek, amit a legfeljebb 30 éves védelmet indokolja.

Tegyük föl, hogy a kormány a Haláli Hold legénységét jedi lovagokkal akarja feltölteni (jól jönnek áramkimaradás esetén). Amennyiben nem szeretnénk, hogy a Haláli Holdra a Birodalom sith lovagokat küldjön kémkedési vagy szabotázs célból, akkor magát a fejvadász és kasztingoló tevékenységet is érdemes minősítéssel védeni. Itt már valószínűleg elég a „Bizalmas!” minősítés és a törvény adta legfeljebb 20 éves minősítési idő.

Elérkeztünk oda, hogy a Haláli Hold működik, fel van töltve Erővel és Személyzettel, már csak az a kérdés, mennyi wc papírt rendeljünk a személyzetnek, amíg ott keringenek felettünk. A wc papír mennyisége olyan adat, amelyből egy katonai szakértő következtetéseket vonhat le a személyzet számát és összetételét illetően (a vukiknak valószínűleg több papírra van szükségük, de Yodában már nem vagyok biztos). Ezen adatok védelmére elég a „Korlátozott terjesztésű!” minősítés, és a tíz év minősítési idő.

Most mennem kell, mert Boba Fett kopog az ajtómon. Lehet, hogy véletlenül ráhibáztam valamire?

Készítette és gépelte: Madárfejű Lajcsika

Készült: 2 példányban (1 példány 2 oldal)

Kapja: 1. példány az utókornak

         2. példány a Büntetőjogész olvasóinak

„Szigorúan titkos!”

Szó volt arról, hogy ha valami nem titkos, attól még nem nyilvános; ilyen adat például a személyes adat. Vannak azonban olyan adatok, amelyek ténylegesen titkosak, mégpedig azért, mert minősített adatok. Régen minden titkok titka maga az államtitok volt. Az államtitoknak valami olyan titkot kellett volna tartalmaznia, ami ha kiderül, leomlanak a hegyek, fölforrnak az óceánok, vagy legalábbis összeomlik az állam.  

A gyakorlatban az államtitkok tartalmaztak olyan adatokat is, hogy egy nyomozó hatóság lehallgatja Madárfejű Lajcsikát, aki egyébként ebben maga is biztos volt, mert recsegett a telefonja, meg recsegett a rádiója, sőt, a hűtőszekrénye is kattogott néha. (Azért persze mindent belemondott a telefonba, a rádióba és a hűtőszekrénybe is.) Szóval Madárfejű Lajcsika lehallgatása nem tűnt olyan titoknak, amire ha idő előtt (90 év) fény derül, akkor leomlik a Gellért-hegy, fölforr a Balaton, vagy megreccsen a magyar állam. De miért is volt kilencven évig szóló államtitok a köztudottan autótolvajlásból élő Madárfejű Lajcsika lehallgatása? Ki tudja. A válasz nem az autótolvajlásban keresendő…Igazából az számított Valakinek, aki valamit államtitok minősítéssel tudott ellátni. És ha egy Nagyembernek ez megadatott, akkor élt is a lehetőséggel. Így a Nagyember államtitoknak minősítette azt a szomorú tényt, hogy Madárfejű Lajcsikát lehallgatják, mert gyanú van arra, hogy üzletszerűen lopja a Trabantokat.

Néha egészen vicces dolgok is kikeredtek ebből. Például ha Madárfejű Lajcsika munkaidő után bemondta a telefonba, hogy hajnalban ellopja a művész úr Ferrariját, és csakugyan megpróbálta, akkor a rendőrség derült égből villámcsapásként megjelent a helyszínen, a rendőrök többsége sem tudta, miért van ott jelenésük (mert államtitok), és hirtelen tetten érték Madárfejű Lajcsikát, ahogy a Ferrari zárjával szerencsétlenkedik. Na mármost, ha Madárfejű Lajcsika azt állította, hogy dehogy is akart ő lopni, csak életében egyszer közelről meg akarta simogatni a kárpitot, akkor a rendőrök bajba kerültek az őrizettel, mert bár tudták volna bizonyítani az ellenkezőjét a lehallgatási anyag alapján, csakhogy az államtitok volt. (Akkoriban ez a tény akadálya volt annak, hogy az ügyész és a bíró megismerje, mert csupa megbízhatatlan alakból állt már akkor is mindkét testület.)

Szóval ekkor föl kellett volna ébreszteni azt a Nagyembert, aki „titkosította” Madárfejű Lajcsika telefonbeszélgetéseinek tartalmát, mert csak a Nagyember tudta törölni róla a minősítést. Azonban, ha valaki eljutott abba a pozícióba, amelyben már képes volt „államtitkosítani” a fél világot, akkor azt a Nagyembert nem lehetett csakúgy hajnali háromkor fölébreszteni holmi Madárfejű Lajcsika lopási kísérlete miatt.

Így Madárfejű Lajcsika és az ügyész bölcs tudatlanságban maradt abban a tekintetben, mi is cáfolja azon védekezést, hogy Lajcsi csak be akart ülni egy Ferrariba néhány percre. Persze a Nagyember nem mindig érkezett 8 órára a munkába, kávézni is szokott, meg néha gyakran át kellett ugrania a minisztériumba, az őrizet ideje meg csak telt, csak telt…

Joggal merül föl a kérdés, miért pont kilencven évre „államtitkosította” a Nagyember a nagyon fontos titkokat. Ennek legalább van észszerű magyarázata. A Nagyember mire azzá vált, legalább ötven éves volt. Tegyük föl, hogy valami nagyon el lett szabva Madárfejű Lajcsika lehallgatását illetően, például Lajcsika nem autókat, hanem autós kártyákat szokott lopkodni, és akkor most adjuk hozzá a Nagyember ötven évéhez a minősítés kilencven évét…

Így, aztán hála az államtitkoknak, az állam soha nem omlott össze.

A személyes adatokhoz fűződő jogok néha igen furcsán viselkednek. Itt a titok hol a titok? Személyes adattal visszaélést követ el, aki a személyes adatok védelméről vagy kezeléséről szóló törvényi rendelkezések megszegésével haszonszerzési célból vagy jelentős érdeksérelmet okozva jogosulatlanul vagy céltól eltérően személyes adatot kezel (egy évig terjedő bűn vétség). A bűnügyi személyes adatra vonatkozó személyes adattal visszaélés minden személyes adattal visszaélések legrútabb fajtája (két évig terjedő bűn vétség), ennél már csak az csúnyább, ha ezt hivatalos személyként vagy közmegbízatás felhasználásával követik el (három évig is terjedhet, mármint a szabadságvesztés, amit kapni lehet érte). Brrr…

Ez annyit jelent, hogy ha Madárfejű Lajcsikát gyanúsítottként hallgatta ki a nyomozó hatóság, ahhoz köze van a nyomozó hatóságnak, az ügyészségnek, esetleg a nyomozási bírónak, Madárfejű Lajcsikának, az ügyvédjének, és a sértettnek. Még Madárfejű Lajcsikánénak és a nagykorú Lajcsika édesanyjának sincs köze ehhez a bűnügyi személyes adathoz, még akkor sem, ha ők szeretik Lajcsikát a világon a legjobban. Lajcsika persze önként elmondhatja nekik, ha akarja. Tehát a gyanúsítás adatvédelmi szempontból titok.

Ha viszont Madárfejű Lajcsika közszereplőnek minősül, például országgyűlési képviselő, úgy már minden választónak lehet köze a gyanúsítás tényéhez, mert

1/ Lajcsika bűnöző, és hülyék, akik rászavaztak,

2/ Lajcsika ártatlan, és a gonosz rendőrség, ügyészség passzióból vegzálja.

Tehát adatvédelmi szempontból a gyanúsítás nem titok.

Ugyanakkor, ha közszereplő Madárfejű Lajcsika gyanúsításának nyilvánosságra hozatala a nyomozás érdekeit sérti, akkor megint nem tartozik a nyilvánosságra. Más kérdés, hogy Lajcsikának és ügyvédjének nem lehet megtiltani, hogy nyilatkozzanak róla. Tehát a gyanúsítás nem titok, de nem is nyilvános.

Amikor a közszereplő vagy a köz nem szereplő Madárfejű Lajcsika ügye bírósági tárgyalási szakba kerül, akkor a büntetőeljárás nyílttá válik, bárki beülhet közönségnek a bíróságra, és végignézheti a tárgyalást. Ekkor ugyanis magasabb érdek, hogy senkit ne lehessen sundán-bundán titokban elítélni vagy felmenteni, mint az az érdek, hogy Madárfejű Lajcsikáról ne derüljön ki, hogy lopott néhány milliót. Tehát a tárgyalás nem titok.

Aki végig ülte a tárgyalást, és saját fülével hallotta, hogy Lajcsikát elítélik például szexuális visszaélés miatt, majd ezt az illető hallgatóság Lajcsika szülőfalujában kidobolja, ami miatt Lajcsika felesége válópert indít, Lajcsika anyukája is megpróbál elválni saját fiától, de mivel ezt nem lehet, simán kitagadja az örökségből, nos, eme önkéntes bűnügyi tudósítót simán elítélik majd személyes adattal visszaélés miatt. Miért is? Mert Lajcsika nyilvánosan kihirdetett büntetése visszavedlik bűnügyi személyes adattá, ami rá és a büntetésvégrehajtási intézetre tartozik. Aki ott volt a tárgyaláson hallhatta a verdiktet, de tovább nem adhatja.

Nagyszüleim falujában sokáig úgy szólt az elítéltekről a fáma, hogy „kimentek Franciaországba dolgozni”. A szomszéd például három évig dolgozott Franciaországban, de szerencsére feltételesen hazaengedték a melóból.

Tehát óvatosan kezeljünk bűnügyi személyes adatot, ha nem vagyunk hivatalos személyek, ha meg azok vagyunk, még annál is óvatosabban.

Amennyiben létezik Madárfejű Lajos nevű olvasó, úgy nyilvánosan megkövetjük, természetesen nem róla szólt az írás, hanem egy másik, azonos nevűről.

Gimnazista koromban több társammal együtt csodás jelenetnek voltam tanúja: piros lámpa, kocsisor, elől buldózer, mögötte Trabant, Trabant után egy busz és egyéb gépjárművek sora. A lámpa zöldre váltott és a buldózer végtelenül lassan megindult, na, nem előre, hanem hátra. A fehér Trabi is zöldre váltott ijedtében, a sofőrje egyfolytában nyomta a dudát, de a buldózer csak közeledett felé, mint valami ostoba végzet. A sofőr joggal hihette, hogy rögvest bizarr szendviccsé válik busz és buldózer között, ám a buldózernek az utolsó pillanatban sikerült megállnia.  A trabantos kipattant, és érzéseit tízperces monológba öntötte. Ha angol lett volna, akkor ez a tízperces mondanivaló valahogy így hangzott volna: f…ck, f…ck, f…ck… Ha német az illető, akkor valahogy így: Scheisse, Scheisse, Scheisse…

Mivel a sofőr magyar volt, a magyar nyelv szépsége e téren is megmutatkozott: a szövegben nem volt nyomdafestéket tűrő kifejezés és nem volt benne szóismétlés. Valljuk be, így együtt bámulatos teljesítmény még egy magyar embertől is. Tíz percen keresztül nyomta: hogy a buldózeresnek a prostituálódott, beszámítási képességgel küszködő édesanyja, aki a lovak nemiszervét szokta szexuális gyönyörben részesíteni, inkább jelentkezett volna egynapos orvosi beavatkozásra kihordás helyett, és így tovább, és így tovább, csak nem ezekkel a szavakkal. Az előadás végeztével mi gimnazisták megtapsoltuk, így a feszültség is oldódott, a buldózeres töredelmesen bevallotta, hogy a buldózert sógorától kapta kölcsön valami építkezésről, mert a saját telkén bontásra érett sufni van, így ő most vezet ilyen járgányt először, és elnézést kér.

Tudom, hogy a közéletben az idióta már-már epitheton ornans-nak eposzi állandó jelzőnek tekinthető, amely jelzővel politikusok a másik felet illetik. Ugyanakkor az ember úgy érzi (még mindig úgy érzi), hogy van egy határ. Határsértés esetén jönnek a jogászok, akik heves vitába kezdenek, hogy itt most tényállítás történt, vagy véleményt nyilvánítottak, esetleg csak vélelmeztek valamit, és ha igen, akkor közérdek vagy jogos magánérdek fűződik-e ahhoz, hogy kiderüljön, a másik fél tényleg idióta.,. (Az idióta kifejezést egyébként az ókori görögök eredetileg azon személyekre alkalmazták, akik nem vettek részt a közéletben. Felszínes internetfogyasztónak úgy tűnhet, hogy eme jelentés mára pont az ellenkezőjére változott szerte a világon, vagyis idióta az, aki politizál.)

Mivel mi nem politizálunk, ezért nézzük a trabantos esetét. Szó szerinti értelmezésben a <buldózeres anyja egy kurva> kifejezés elsőre tényállításnak tűnhet, azonban a szövegértést tekintve, ma már egy gimnazista előtt (sőt, általános iskolás előtt is) világos, hogy a trabantos ténylegesen nem állította azt, hogy a buldózeres fazon édesanyja pénzért árulja bájait idegen férfiaknak. Így a rágalmazás (ahol tényt kell állítani, vagy híresztelni, vagy ilyen tényre közvetlenül utalni) kiesik a szóba jöhető bűncselekmények közül. Becsületsértés esetén azonban nem kell tényt állítani, ott elég a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használni. A becsület csorbítására alkalmas kifejezés lehet vélemény, vagy valamilyen öncélú, a másikat méltóságában alázó kifejezés. Jelen esetben biztos vagyok benne, hogy a trabantos nem alkotott olyan véleményt a buldózeres édesanyjáról, hogy viselkedése egy kurváéhoz hasonlítható, sőt, az anyát nem is ismerve, inkább a buldózert vezető fiúról fogalmazott meg negatív értékítéletet. Ez azonban teljesen közömbös a büntetőjogi megítélés szempontjából, itt nem érvényesül a véleménynyilvánítás szabadsága.

Ugyanakkor egy olyan állítás, hogy valaki kurva, lehet tényállítás is, de ilyen esetekben sem áll fenn a tényállítás teljes szabadsága. Lehet olyan közérdek vagy lehet bárkinek olyan jogos érdeke, amikor indokolttá teheti a másik becsületét csorbítani másodlagosan. Gyerekelhelyezési perben egyáltalán nem mindegy, hogy a gyereket az otthon prostituáltként dolgozó szülőnél (lehet férfi is), vagy a másik félnél helyezik-e el. Ilyen esetben, ha a felperes azt állítja előbb az ügyvédje, azután a bíróság előtt, hogy az alperes prostituáltként dolgozik, ez a tényállítás nem valósít meg bűncselekményt (persze még bizonyítani is kell). Vagy egy olyan politikus, aki kampányát a prostitúció elleni harcra építi fel, nem nehezményezheti, ha valaki azt a tényt állítja, hogy politikusunk rendszeresen jár örömlányokhoz. Ebben az esetben választói közérdeknek tekinthető az igazság kiderítése. Ilyenkor a bíróság engedi a valóságbizonyítást.

Jogászkodásmentesen :

• lehetőleg ne használjunk senkivel szemben becsületcsorbító tényt, véleményt, kifejezést,
• ha mégis szükségét érezzük ennek, az szolgáljon ténylegesen közérdeket vagy bárkinek jogos magánérdekét, ne úgy általában, hanem konkrétan,
• utóbbi esetben rendelkezzünk megfelelő bizonyítékokkal is.

Ezen esetekben elkerülhetjük, hogy bárki a fejünk fölött jogászkodjon arról, hogy bűncselekményt követtünk-e el vagy szabálysértést, tényt állítottunk-e vagy véleményt közöltünk, hogy közérdekből, jogos magánérdekből tettük-e vagy csak úgy, túlterhelt idegeink kicsapása érdekében.

Volt már róla szó a blogon, de az országgyűlési választások közeledtével nem árt ismételni; a nyomozás nem a megbélyegzés eszköze, még akkor sem, ha sokan annak szánják. A politikusok teszik a dolgukat, az újságírók teszik a dolgukat, nincsen ezzel baj, ha az olvasók is teszik a dolgukat helyén kezelik az olvasottakat.

Vannak, akik már a feljelentést is egyfajta autodafé keretében ejtik meg. Egyesek a sajtóban jelentik be, hogy feljelentenek valakit valami miatt. A feljelentés megtételéhez persze joguk van, a Be. szabályai szerint közvádra üldözendő bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést (feltéve, ha az nem tudatosan hamis). Sok esetben a feljelentő nincs is abban a helyzetben, hogy a bűncselekmény bizonyításához szükséges valamennyi tény birtokába legyen, tehát ha kiderül, hogy a feljelentett cselekmény nem bűncselekmény, annak sem lesz feltétlenül negatív következménye a feljelentőre nézve.

Nem vitatható el a feljelentő azon joga sem, hogy nyilvánosságra hozza azt, hogy feljelentést tesz „valaki” ellen „valami” miatt, amely „valami” „valamiért” bántja őt. (Ez, a publicitáshoz való jog persze akkor igaz, ha az a feljelentett „valaki” közszereplő.) A feljelentés lényegében azt jelenti, hogy a feljelentő valamilyen cselekmény mögött bűncselekményt vél, sejt, tud, vagy szeretne látni, és kívánja az elkövető megbüntetését. Persze ha e kívánatát a sajtóban is megjeleníti, akkor az ember él a gyanúperrel, hogy a feljelentés mögött más is van, mint az igazság iránti olthatatlan vágy. Hiszen a feljelentett is olvassa a feljelentést, fel tud készülni rá, ha tényleg van vaj a fején, ellenlépéseket is tud tenni. Ha a feljelentő valóban olyan nagyon – nyilvánosan – kívánja az illető megbüntetését, ezzel aligha segíti a nyomozást. Ha más a célja, akkor rendben van, hiszen az újságíróknak meg az a feladatuk, hogy kiderítsék, mit kezdett a hatóság a feljelentéssel.

Ha a sajtóval közölt „feljelentést tettem” múlt ideje csak arra utal, hogy az illető már aláírt egy feljelentés tárgyú dokumentumot, de még nem adta postára, mert nem ért rá, és majd csak egy hét múlva adja föl a feljelentést, annak egészen vicces vagy bosszantó következményei vannak (attól függ, hogy a feljelentő vagy a hatóság oldaláról nézzük-e a dolgot). A sajtó kérdezgeti a hatóságot, hogy mit tett a feljelentéssel, a hatóság bőszen keresi, de nem találja a feljelentést, jó bürokrata még azt sem zárja ki, hogy nála keveredett el, addig is forog a hír, még nincs elbírálva a feljelentés. Egyes feljelentők azt sem árulják el a sajtónak, melyik hatóságnál tették meg a feljelentést, ez még viccesebb, mert sajtóérdeklődésre egész vertikum keresi majd az iratot járási kapitányságtól a Legfőbb Ügyészségig.

Ha a feljelentés alapján nyomozást rendel el a hatóság, akkor kigyulladnak a máglyák. Hiába írta le ezerszer az egyszeri hatóság, hogy a nyomozás elrendelése nem egyenlő a feljelentett bűnösségével, beáll az ártatlanság vélelme sérelme, a feljelentett meg van bélyegezve. Pedig a nyomozás elrendelése csak annyit tesz, hogy a nyomozó hatóság vagy ügyészség tényfeltáró tevékenységbe kezd. A nyomozás még akkor sem a feljelentett személye ellen folyik, ha a feljelentő konkrét személyt nevesített. Nagyon sok feljelentett cselekmény esetében derül ki a nyomozás során, hogy nem történt bűncselekmény, vagy történt bűncselekmény, de azt nem a feljelentett személy követte el. Tipikus eset, ha valamilyen vezetőt jelentenek fel. Egy nagyobb cég, közigazgatási vagy más szerv vezetője nem feltétlenül tud mindenről, ami a cégnél, szervnél történik, vagyis nem ő az elkövető, és ez még akkor is igaz, ha erkölcsi vagy más nem büntetőjogi felelősség (munkáltatói, igazgatási stb…) azért terheli őt.

Ha a hatóság gyanúsítottként hallgatja ki a feljelentett „valakit”, az már többet jelent, de ekkor is „csak” annyit, hogy vele szemben megalapozott gyanú áll fenn, és a hatóság már kíváncsi az ő álláspontjára is. Ekkor már beszélhetünk arról, hogy az eljárás vele szemben folyik, de tényként még ekkor sem állapítható meg, hogy bűncselekményt követett el. A vádemelés, az elsőfokú ítélet még mindig csak a bizonyosság erősödését jelzi, de nem jelenti magát a bizonyosságot. Erre egészen az ítélet jogerőssé válásáig várni kell. Ez persze gyakran évek kérdése, és akkor már kit érdekel az igazság? Csak az értelmes olvasót.

Milyen PR a GDPR?Civilek és az adatkezelés

Szokták mondani, az is prózában beszél, akinek fogalma sincs, mi a különbség próza és vers között. Ennek parafrázisaként az is adatot kezel, akinek fogalma sincs arról, mi is az a GDPR. Amíg egyetlen beszélőnek sem lesz később gondja abból, ha gondatlanul átvált prózáról daktilusokra, jambusokra vagy ütemhangsúlyos magyar verselésre, addig mások személyes adatainak önfeledt megosztása már okozhat némi problémát. Nem is keveset. Vegyünk egy példát:

Beszélő I. : – Képzeld el, hogy a szomszédom, a Példa Pali egy Lamborghini Urus-szal futkározik! De …sszus! Csak csigalassan tud kijönni az udvarból, mert folyton fennakad a tolókapu sínén, olyan alacsonyan van a kocsi alja!

Beszélő II.: – Apám! Minek a magyar utakra ilyen kocsi!

Az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvény alapján személyes adat az érintettre vonatkozó bármilyen információ. Az az adat, hogy Példa Pali rendelkezik egy nagyértékű Lamborghini Urus gépjárművel, személyes adatnak minősül.

A törvény szerint az adatkezelés: „az alkalmazott eljárástól függetlenül az adaton végzett bármely művelet vagy a műveletek összessége, így különösen gyűjtése, felvétele, rögzítése, rendszerezése, tárolása, megváltoztatása, felhasználása, lekérdezése, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összehangolása vagy összekapcsolása, zárolása, törlése és megsemmisítése, valamint az adat további felhasználásának megakadályozása, fénykép-, hang- vagy képfelvétel készítése, valamint a személy azonosítására alkalmas fizikai jellemzők (pl. ujj- vagy tenyérnyomat, DNS-minta, íriszkép) rögzítése”.

Beszélő I. tehát adatkezelőként továbbította Példa Pali személyes adatát Beszélő II-nek, még ha fogalma sem volt arról, hogy ez adatkezelésnek minősül. Ráadásul az adatkezelés célja a pletykálkodás volt, amely törvény szempontjából nem tekinthető a személyes adatkezelés legális céljának. Tegyük a szívünket a kezünkre, bocsánat, a kezünket a szívünkre, ilyen jellegű pletykát már mindenki terjesztett legalább egyszer ezerszer az életben. Különben is, aki látja Példa Palit a közúton vezetni, az tudhatja, hogy fölturbózta egy kicsit a Trabantját. Ez az ártatlan pletyka még nem bűncselekmény. Ha Beszélő II. elfelejti a Példa Pali nevet, akkor itt véget is ért a történet bejegyzés.

Ám tegyük föl, hogy Beszélő II. ezt a pletykát továbbadja Beszélő III-nak, aki történetesen Példa Pali munkatársa, és ő továbbítja a pletykát személyes adatot munkahelyen belül kb. mindenkinek. Akinek mégse, azzal valamelyik újdonsült kis adatkezelő, Beszélő XIII. vagy Beszélő XIV. osztja meg. Példa Pali nem akarta, hogy a munkahelyén megtudják ezt az információt róla, mert oda továbbra is a Trabival járt. Kétségtelenül megsértették a személyes adatkezeléshez fűződő alapvető jogát, hogy a NAIH (Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság) csípje meg őket, és lehet, hogy meg is fogja csípni, ha bejelentés érkezik hozzájuk.

Még nagyobb a gond, ha a pletyka eljut a főnökséghez, amely azon töpreng éppen, hogy az egyformán jól dolgozó Példa Palit vagy Példátlan Pannát részesítsék-e inkább jutalomban. A vezetőség úgy ítéli meg, hogy Pannának van nagyobb szüksége a jutalomra, mert neki otthon nem Lamborghinije van, hanem egy Jámbor Jimmy-je, aki történetesen egy balfék munkanélküli férj. Itt már az adatkezelés megsértése forintban meghatározható anyagi kárt okoz Példa Palinak. Rendszerint nem derül ki, hogy az elismerésről a főnökség a Lamborghinit is figyelembe véve döntött, vagy ha mégis kiderül, akkor is nehezen bizonyítható, mert úgyis letagadják.  Ha viszont kiderül…

(folytatjuk)     

Az újságírók teszik a dolgukat, és ez rendben van. Az igazságszolgáltatás is teszi a dolgát, sok egyéb mellett eleget tesz hiteles tájékoztatási kötelezettségének. Ez is rendben van. Csak éppen nehéz feladat, mert a hiteles tájékoztatás, a véleményformálás szabadsága egyéb jogokkal és törvényes érdekekkel ütközhet; például mások személyiségi jogaival, személyes adatokhoz fűződő jogokkal, jóhírnévhez való joggal, nyomozás érdekeivel, stb… A nyomozó hatóságok és az ügyészségek ilyenkor a média „pengéjének élén táncolnak”.

Vegyünk egy példát. Egy újságban (tévében, rádióban, internetes médiában) megjelenik valakinek a nyilatkozata, miszerint személyes haragosának két anyja van, de azokat is megölte, emellett intim viszonyt ápol a kecskéjével, aki amúgy okosabb nála. Az ilyen személyes haragosnak a börtönben a helye, és a nyilatkozó tudomása szerint idő kérdése, hogy inkvizíciós eljárás keretében felnégyeljék. (Az ilyen jellegű nyilatkozatok manapság még csak nem is a legdurvábbak, sajnos.)

Tegyük föl, hogy az újságírót érdekli, van-e szemernyi igazság abban, amit az illető nyilatkozott. Ha Személyes-Haragos úr közprédának közszereplőnek minősül, akkor még lehet is sajtóetikai szempontból helye annak, hogy az újságíró tájékoztassa a közvéleményt viselt dolgairól, például arról, hogy a híres állatvédelmi szakpolitikus, Személyes-Haragos úr az állatvédelem keretében nemi örömöket próbál szerezni a kecskének. Erről joga van tudni a közvéleménynek, szokták mondani, és nehéz ezt vitatni.

Ilyenkor az újságíró klaviatúrát ragad és fölteszi a kérdést, van-e büntetőeljárás Személyes-Haragos úrral szemben, ha igen, akkor milyen bűncselekmény miatt, milyen nyomozati cselekményeket végeztek idáig, milyen nyomozati cselekményeket terveznek még.

A „milyen nyomozati cselekményeket végeztek?” típusú kérdésre egyszerű a válasz; a büntetőeljárásban a tárgyalás a nyilvános, ott az ügyészség és a védelem nyilvánosan „vitatja meg” a bizonyítékokat, a bíróság is nyilvánosan „elemzi” azokat az ítéletében. Ezzel szemben a nyomozás nem nyilvános, az ügyészségnek, rendőrségnek nincsen törvényes lehetősége a nyilvánosság előtt megvitatni a bizonyítékokat. A „milyen eljárási cselekményeket tervez még a hatóság?” típusú újságírói kérdés esetén elég, ha válaszként elképzeljük az alábbi tájékoztatást: Személyes-Haragos urat lehallgatjuk, amitől jelentős bizonyítékokat remél az ügyészség.

A hiteles tájékoztatás szempontjából az a kérdés, hogy van-e Személyes-Haragos úr ellen, vagy Személyes-Haragos úrral szemben büntetőeljárás, már fogósabb kérdés. Valaki ellen vagy valakivel szemben akkor van nyomozás, büntetőeljárási szempontból, ha a hatóság gyanúsítottként hallgatta ki őt a büntető törvénybe ütköző konkrét tényállás alapján.

Ha az illető közszereplőnek minősül, akkor nincsen akadálya azt válaszolni, hogy a hatóság emberölés bűntette és állatkínzás bűntette miatt hallgatta ki gyanúsítottként. Amennyiben Személyes-Haragos urat a hatóság már idézte gyanúsítottként, de még nem hallgatta ki, akkor a tisztességes eljárás azt kívánja, hogy Személyes-Haragos úr ne a sajtóból értesüljön arról, mivel gyanúsítják, függetlenül attól, hogy az idézés után már ténylegesen „ellene” folyik a nyomozás. Vagyis csorbát szenved a hiteles tájékoztatás.

Minden más esetben nincsen Személyes-Haragos úrral „szemben” vagy „ellene” nyomozás, mert a nyomozás az úgynevezett felderítési szakban nem valaki ellen zajlik, hanem a tényállás felderítése érdekében. És ha a felderített tényállás bűncselekmény hiányára vagy bizonyítottság hiányára utal, akkor sem Személyes-Haragos ellen vagy vele szemben folyt a nyomozás, ha ő maga volt a feljelentett vagy a lehallgatott személy.

Az újságírók többsége okos, és nem könnyű kifogni rajtuk, tehát fölteszik a kérdést: érintett személy-e a nyomozásban Személyes–Haragos úr? Tudjuk, hogy a büntetőeljárásban nincsen érinthetetlen személy, de vajon van-e érintett személy? A büntetőeljárási törvény ilyen konkrét fogalmat nem ismer, így a hatóságoknak találgatniuk kellene, mit is ért a kérdező érintettségen. Azt jelenti-e, hogy mélyen érintette-e Személyes-Haragos urat az ügy érzelmileg, vagy arra kíváncsi a kérdező, hogy lefoglalta-e a hatóság a kecskét, és ez érintette-e meg az illetőt, esetleg a két édesanya hiánya? A hatóságok szerencsére beszűkült képzelőerővel rendelkeznek, és nem találgatnak érintettséget illetően, még ha ez a hiteles tájékoztatás rovására megy is.A szerző ezúton határolódik el saját írásától, egyben a kecskék elnézését kéri.

Több mint tíz éve egy pszichológiai munkában olvastam egy szemléletes példát az emberi kapcsolatok megromlásáról és az együttműködés hiányáról. Kis vitorláshajó szeli a habokat két fős személyzetével. Úticéljuk nagyjából azonos, nüansznyi a különbség, egyikük a homokos parton szeretne kikötni, a másik kicsit arrébb, a sziklás öbölben.

Nos, ha a vitorlázók nem szeretik az értelmes párbeszédet, akkor az egyik kiül a hajó egyik oldalára, hogy módosítson az irányon. Ezt látva a másik, kiül az ellenkező oldalon, jobban is mint társa, mert egyrészt „korrigálni kell, amit az a balfék művelt, másrészt akkor már menjen a hajó oda, ahová én akarom”.

Nos, senki sem nézheti tétlenül ezt az árulást, ezért folyamatosan egyre mélyebben dőlnek ki a vitorlás két oldalán. Végül mindkettőjük feneke a vízbe lóg, mindketten nagyon rosszul érzik magukat, ádáz ellenséggé váltak, és a hajó halad tovább az eredeti útirány felé.

Gyakran eszembe jut ez a hasonlat, és sokáig nagyon frappánsnak gondoltam, akár a politikai világára vetítve is (nemcsak a magyarra, hanem a nemzetközire is).

„Te elloptad a cukrot”. (Dőlés.)

„Te meg összetörted anya vázáját”. (Dőlés a másik oldalon.)

„Te hülye vagy!” (Erőteljesebb dőlés.)

„Te beszélsz, aki egy szocipatába oltott pszichopata vagy?” (Erőteljesebb dőlés a másik oldalon.)

„Te korrupt tolvaj vagy!” (Igen mély dőlés.)

„Te meg inkompetens hazaáruló vagy!” ( Igen mély dőlés a másikon.)

Foglaljuk össze egy frissen ideröppent marslakó szemén keresztül a látszatot: hatalomért küzdő érdekcsoportok kormányozzák az emberiség vitorlását mindenütt.

(Bocsánatért esedezem a vitorlás társadalomtól a pongyola, szakszerűtlen hasonlatért.)

Azt mondanám, nincs ezzel baj, ha a kormányosok hivatásos rajongói nem emelnék vagy süllyesztenék a büntetőjog magasába, mélységébe a riválist. Ezek a rajongók lefordítják feljelentés nyelvre a politikai megnyilvánulásokat.

Mondok egy példát:

Első hajós: „Te csalsz! Bedöntötted a hajót, mert azt akarod, hogy a homokos part helyett az öbölben kössünk ki, ami védett ugyan a hullámzástól, de sziklás. Azt akarod, hogy elsüllyedjünk, te hülye?”

Első hajós feljelentési tolmácsa: „Feljelentem második hajóst terrorcselekmény kísérletéért, mivel megkísérelte csapatunk kis hajóját elsüllyeszteni azért, hogy megfélemlítse a szurkolótábort! Kérem börtönbe zárni!” 

Második hajós: „Te alaptalanul vádolsz itt mindenfélével, hogy lejárass! Tetszett volna a versenybírónál reklamálni!”

Második hajós feljelentési tolmácsa: „Első hajós mindenképpen bűncselekményt követett el. Ha van alapja a terrorcselekmény kísérletének, akkor ő elmulasztotta feljelenteni ezt, amivel terrorcselekmény feljelentési kötelezettsége elmulasztásának bűntettét valósította meg. Ha meg nincs terrorcselekmény, akkor rágalmazott. Mindenképpen vesznie kell!”

A versenybíróság a pártatlan fejét vakarja. Itt van a feljelentés, a feljelentés inverze, és a feljelentés inverzének inverze. Lefordítva ezt a versenybíróságot hivatásosan feljelentgetők nyelvére, a versenybíróság akármit dönt, bűnpártoló lesz.

Meg kell változtatnom az álláspontom. Előfordulhat, hogy a világ hajója nem megy tovább az eredeti irányba, hanem süllyedni fog. Ennek tudományos kivizsgálásáig szélcsendért esedezem!

A drog rossz! Értem? – oktatja a gyerekeket egy népszerű, felnőtteknek szóló, szatirikus rajzfilmsorozat pszichológusa. Nemsokkal később ő is drogfüggővé válik, és egy epizód erejéig széthullik az élete. Az alkohol rossz! Értem? A dohányzás rossz! Értem? A telefonfüggés rossz! Értem? Az idézet azóta ikonikussá vált, az érvelés nélküli érvelés jelképévé. A drog rossz! Értem?

Sokan állítják, hogy a marihuána nem is olyan veszélyes, mint a dohányzás vagy az alkohol, sőt, van, ahol az orvosi kezelés része. Van ország, ahol legális, és nemcsak a gyógyászatban. Megint mások azt állítják, hogy a marihuána kapudrog. Van, aki szerint a brókervilág (a külhoni persze) meg sem lenne kokain nélkül, és Amerikában felnőtt egy nemzedék szerhasználaton, amely mégis IT gurukat, horrorszerzőket, zenészeket nevelt ki. Mások szerint Amerikából eltűnt egy nemzedék, akikből IT guruk, horrorszerzők, zenészek lehettek volna, nem zombik, ha nincs a szerhasználat.  

Jogalkalmazói szempontból a helyzet egyszerű. A kábítószerrel visszaélést a törvény bünteti! Értem? Én személy szerint túl sok drog miatt tönkrement életet láttam, és nemcsak a drogosok életéről van szó, hanem a családtagokéról is.

Volt szülő, aki hálás volt gyereke letartóztatásáért, mert az „életmentő” sitten talán leszoktatják róla.

Más szülő azért volt hálás a letartóztatásért, mert a gyereke minden családi vagyontárgyat ellopott, hogy drogot vehessen. Utóbbi szülőt a drog odáig juttatta (pedig nem is ő szedte), hogy nem érdekli, ha a kölke beledöglik is, csak ne őt terrorizálja.

A drog rossz! Én értem. Ettől persze a társadalomnak szüksége van arra, hogy a droghasználatról beszéljen, és azok is válaszokat kapjanak, akik kételkednek ebben, mert a drog akkor is van, ha mindenki hallgat róla. Értem?

Közgazdasági szempontból a drog (ideértve a pszichoaktív szereket is) helyettesítő termék; az alkoholt helyettesítő árucikk. Az egyre olcsóbb előállítási költség gazdasági szempontból vonzóvá teszi. Ami megdrágítja, az az elosztási lánc költségessége.

Régen, ha a rendőrség elfogott egy nagyobb szállítmányt, ott a maffia bosszúja rettenetes volt; felrobbant rendőr, ügyész, bíró, meg a balfék díler, sőt, a konkurens banda is, mert biztos ők dobták föl. Ma ez a magatartás közgazdasági szempontból irracionális, hiszen a hullák idegessé teszik a lakosságot, politikusokat, rendőrséget, igazságszolgáltatást. Ez az idegesség pedig kihat az előállítási és elosztási költségekre, növeli a drog elleni küzdelemre fordított összegeket, ami növeli a kockázatot, a kockázat meg növeli a költségeket. A dílereknek fegyver és konspirációs eszközök kellenek, hogy megvédjék magukat, az ellátási láncba korrupciós összegeket kell befektetni. Ennél racionálisabb volt belekalkulálni az előállítási költségekbe, hogy bizonyos szállítmányokat elfognak, sőt, olcsóbb volt egyes szállítmányokat eleve elfogásra szánni, mert akkor a rendőr is jóllakik, és a káposzta is megmarad.

A kábítószerrel összefüggő szabályok súlyosítása egyben közgazdasági kísérlet is lesz. A kábítószerrel visszaélők élete veszélyesebb lesz kereskedelmi és fogyasztói oldalon egyaránt, ez nem kétséges. Mit fog okozni a drogdíler feldobásának kötelezettsége? Hány drogdílert fog visszatartani a veszély, és hányan lesznek, akik a dráguló kábítószer miatti nagyobb haszon érdekében beszállnak a bizniszbe? Az elterelési láncból kiesők masszív bűnözővé válnak, vagy tanulnak az esetből? Mi lesz azokkal a drogfogyasztókkal, akik nem cserélnek névjegyet a kábítószerkereskedővel, így önhibából nem tudják feladni őt?  

Emelkedik-e a drog ára, és ha igen, mi lesz ennek a hatása? A magasabb árak miatt a terjesztői oldal befektet-e fegyverekbe, korrupcióba? A „több termék kis haszonkulccsal” közgazdasági elvet fölváltja-e „a kevesebb termék nagyobb haszonkulccsal” elv? Erőszakosabbá válik-e az elosztói oldal, ha súlyosabb büntetési tétel fenyegeti? És ha erőszakosabb lesz a díler, akkor mitől tart majd jobban a fogyasztó: az elterelés hiányában kapott büntetéstől vagy a dílertől? Szervezettebbé válik-e a kábítószerbűnözés ezáltal? Sok kérdés van még…

folytatjuk..

de csak egy év múlva, amikor látjuk a válaszokat

Gyerekkorom kedvenc ismeretterjesztő filmjében, a Sivatagi showban van egy jelenet, amelyben az állatok a túlérett gyümölcsöktől alaposan becsápolnak. Különösen a majmok viselkednek jópofán; ahogy esnek-kelnek, domboldalról legurulnak. Viccesebbek, mint Józsi bá’ hazafelé a kocsmából az elektromos rolleren, pedig azon is lehet mulatni. Gyerekként haragudtam a rendező bácsira, amiért nem szólt a majmoknak, hogy az alkohol öli az agysejteket. Felnőttként meg tudományos cikkeket olvasok arról, hogy egyes majomfélék kifejezetten gyűjtik az erjedt gyümölcsöket, társukat is megkínálják, együtt fogyasztják el azokat. A művelt alkoholista szeme itt fölragyog, hogy lám, lám, a közösségi borozgatásnak évmilliókra visszanyúló, evolúciós gyökere van; fontos lépés az emberré válásban az eszközhasználat és a beszéd mellett. Legalábbis ez jobban hangzik hazatántorogva az asszony előtt, mint az, hogy a haverok erőltették a dolgot.

A Btk. szerinti kábítószereknek azonban (ideértve most a pszichotróp anyagokat is) nincsen evolúciós hátterük az emberi törzsfejlődés szempontjából. Tudom, a sámánok és a törzsi varázslók régóta rajta vannak a szeren szellemi okokból. A mai varázslók a szerhasználattól pörögnek, mint a búgócsiga, vagy magukba roskadva vigyorognak, esetleg meztelenül futkároznak a Duna parton, de a megjelenő látomásukról hamar kiderül, hogy nem szellem, hanem rendőr. Ennek ellenére a kábítószer a közgazdasági racionalitás talaján jelentős konkurenciája az alkoholnak. Mit is lehet kihozni néhány ezer forintból egy szórakozóhelyen? Egy egység SZER + egy egység energiaital = pörgés egész éjjel. Ezzel szemben ugyanennyiből: egy egység whisky + egy egység kóla = lebőgés a csajok előtt. Persze a szerhasználatnak vannak veszélyei, különösen, ha az azokat kotyvasztó vegyész annak idején elhasalt kémiából az érettségin, akkor az éjjeli szárnyalás első „a” betűjéről könnyen eltűnik az ékezet.

Visszatérve a kocsmához, gyerekkoromban nagyszüleim falujában öt is volt belőlük. Volt kettő hagyományos kocsma, egy talponálló a vasútállomáson (nem tellett külön-külön az érkezési oldalra meg az indulási oldalra, igény lett volna rá, de kis községről volt szó), és egy italmérés az önkéntes tűzoltók szertáránál, a belső égések gyors eloltása érdekében. A legbizarrabb itatóhely a falu szélén lévő benzinkúton volt, ahová főszabályként autóval lehetett eljutni.

Manapság egyetlen kocsma vegetál a községben. Gyors közvéleménykutatást rendeztem Pé. Gyurinál, a helység, sőt, a helyiség kalapácsánál az okokról. Pé. Gyuri mélyen a szemembe nézett; bal szemével jobb szemembe, jobb szemével bal szemembe, ahogy kell, és azt mondta: „Figyúlj már! Régen minden jobb volt! Annak idején a fater saját lábával taposta a direkttermő szőlőt, még ki sem forrt a must, már lábon elkelt a kocsmában. Így két deci bor száz forintba került, csakúgy, mint két deci hugyozás a kocsma wc-jében. Száz meg száz, az kétszázötven borravalóval. Ma elrikkantom magam, hogy Kocsmárosné, aranyvirág, ide a legjobbik borát! Hát nem háromezerötszáz forint másfél deci? Mert aranyvirág is a boltból veszi palackját kétezerért, így nem adhatja olcsóbban! Inkább veszek két üveggel a nyolcszáz forintosból én is, és otthon megiszogatom. Régen minden jobb volt! A régi öregek voltak ám az igazi öregek! A mai öregek nyolcvanévesen sem néznek úgy ki, mint a fater ötvenévesen! Na, mindegy. Szóval régen a haverokkal bementünk a kocsmába, ott volt egy tévé egy közvetítéssel. Közösségi élmény. Nem volt vita, csak verekedés. Ma otthon akkora tévém van, hogy a fal adja a másikat, azon megy: angol foci, olasz foci, német foci, magyar foci (?). Inkább nézzük otthon a haverokkal együtt… hogy kinél van a távirányító. Régen minden jobb volt!”

Manapság egyes szórakozóhelyeken leszerelik a hidegvizes csapot, hogy a drogfogyasztók legalább vizet vásároljanak a pultnál, ha már alkoholt nem vesznek. Így nem nagy csoda, hogy egy ismerősöm arra tanítja gyerekét: inkább igyon, mint „kábszerezzen”. Logikus, hisz időt takarít meg azzal, hogy az alkoholfüggőség előtt nem kell a drogfüggőségről is leszoktatni a gyereket. Különben is, ha a büdös kölök drogra ivott alkoholt, nem fogja tudni megmondani a rendőrnek, hogy kitől vette az egyiket, és kitől a másikat. (folytatjuk

A minap olvastam egy interjút, amely egy olyan áldozattal készült, aki leírhatatlan kegyetlenséggel elkövetett szexuális jellegű bűncselekmény áldozata lett. A bűncselekményt elszenvedő nő később áldozata lett a büntetőeljárásnak, áldozata lett a kártérítési eljárásnak, áldozata lett az orvosi eljárásnak. Nem, nem paranoiás; a legtöbb sértett a közvetlenül a személyét ért bűncselekménynél nem egyszer válik áldozattá, hanem többször is, csak nem mindegy, hogy hányszor és az újabb „inzultusokban” milyen mélyen sérül.

Például a zsebtolvajlás áldozata nemcsak akkor sérül, amikor idegen kezek tapogatják a zsebeit, hanem akkor is, amikor sorba kell állnia az új igazolványokért, le kell tiltatnia a bankkártyát, zárat kell cseréltetnie az ajtón. Izgulnia kell, hogy a zsebtolvajlásból nem lesz-e betörés is. Nemcsak időveszteség éri, de gyakran be kell számolnia az őt ért bűncselekményről, el kell viselnie a sokszor lesajnáló tekinteteket, hogy biztosan óvatlan volt, nem figyelt eléggé az értékeire. És akkor mi egy zsebtolvajlás egy szexuális bántalmazáshoz képest?

Vannak bűncselekmények, amelyeknek a brutalitására nem lehet fölkészülni még az azzal foglalkozó szakembereknek sem. Készülni persze kell, képzések vannak, az általánostól eltérő szabályok is akadnak, a büntetőeljárás például ismeri a különleges bánásmód fogalmát, amelyek szerint a lehető legnagyobb mértékben figyelemmel kell lenni a sértett igényeire. Ugyanakkor annak feltérképezésére, hogy mik is az áldozat tényleges igényei, nincsen túl sok mód, lehetőség, idő. Hogyan szóljon a hatóság például egy megcsonkított áldozathoz? Mik az igényei? Van, akinek az lenne az igénye, hogy hagyják békén, van, akinek az, hogy a szakember élje bele magát a helyzetébe, megint másnak meg az, hogy egyáltalán ne tekintsék különleges bánásmódot igénylő embernek, csak embernek. Ha az áldozatnak van segítője, az megkönnyíti a helyzetet…

A különböző eljárásokban a sértett újra és újra sérül, áldozattá válik. Ez sajnos szükségszerű velejárója az ellenbizonyítást is tartalmazó eljárásoknak. Lehet, hogy a sértett igénye az lenne, hogy a hatóság neki és csak neki higgyen (saját szempontjából ez jogosnak is tűnik), és azt is igényelné, hogy a hatóság gyalulja le az elkövetőt (ezt néhány elkövető meg is érdemelné), de a tisztességes eljárás követelménye ilyenkor az áldozat ellen dolgozik; legyen szó arról, bűnös-e a vádlott, vagy arról, mekkora kártérítés illeti meg a sértettet. A másik félnek is meg kell adni a szót, az ellenbizonyítás lehetőségét, és persze ha valaki megcsonkolja embertársát, annál nehéz elképzelni, hogy nem fog élni valamennyi eszközzel, hogy tetteinek következményei alól kibújjon, vagy a következményeket csökkentse. Lehet, hogy egyes felháborító esetekben ez nem látszik, de a társadalom összességében akkor jár jól, ha a másik felet is meghallgatja, akármilyen felháborító is az, amit tett, és az, amit mondani fog.

Persze ez nem menti föl a hatóságot, hogy az ilyen ügyekben ne a lehető legjobban készüljön föl, és legalább képviselői ne tegyenek föl feleslegesen megalázó kérdéseket.

Az áldozathibáztatásnak ma már nagy szakirodalma van. Minek ment oda? Miért volt rajta kihívó ruha? Miért nem hagyta ott a pszichopatát? Miért kezdett nős férfival? Ezek mind áldozathibáztató kérdéseknek minősülnek, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket maguk az áldozatok is fölteszik egyes szám első személyben. Sokszor az áldozatok a legnagyobb áldozathibáztatók, de ez egy külön téma.

Vajon ilyen érzéketlen a társadalom, és ilyen érzéketlenek a hatóságok? Sokat gondolkoztam ezen. Nyilvánvaló, hogy van még mit fejlődni, és nem akarok az áldozathibáztatók védelmére kelni, de sokszor az áldozathibáztatás önvédelem is. Az ember folyton összefüggéseket keres, és a leírhatatlan bűncselekmények esetén olyan biztonságosnak tűnik azt gondolni; én nem mentem volna oda, én nem vettem volna föl olyan ruhát, én kerülöm a pszichopatákat, és nem kezdek nős pasival, vagy férjes asszonnyal. Így velem ez a bűncselekmény nem történhet meg, biztonságban vagyok. Hamis biztonságban.