Volt már róla szó a blogon, de az országgyűlési választások közeledtével nem árt ismételni; a nyomozás nem a megbélyegzés eszköze, még akkor sem, ha sokan annak szánják. A politikusok teszik a dolgukat, az újságírók teszik a dolgukat, nincsen ezzel baj, ha az olvasók is teszik a dolgukat helyén kezelik az olvasottakat.

Vannak, akik már a feljelentést is egyfajta autodafé keretében ejtik meg. Egyesek a sajtóban jelentik be, hogy feljelentenek valakit valami miatt. A feljelentés megtételéhez persze joguk van, a Be. szabályai szerint közvádra üldözendő bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést (feltéve, ha az nem tudatosan hamis). Sok esetben a feljelentő nincs is abban a helyzetben, hogy a bűncselekmény bizonyításához szükséges valamennyi tény birtokába legyen, tehát ha kiderül, hogy a feljelentett cselekmény nem bűncselekmény, annak sem lesz feltétlenül negatív következménye a feljelentőre nézve.

Nem vitatható el a feljelentő azon joga sem, hogy nyilvánosságra hozza azt, hogy feljelentést tesz „valaki” ellen „valami” miatt, amely „valami” „valamiért” bántja őt. (Ez, a publicitáshoz való jog persze akkor igaz, ha az a feljelentett „valaki” közszereplő.) A feljelentés lényegében azt jelenti, hogy a feljelentő valamilyen cselekmény mögött bűncselekményt vél, sejt, tud, vagy szeretne látni, és kívánja az elkövető megbüntetését. Persze ha e kívánatát a sajtóban is megjeleníti, akkor az ember él a gyanúperrel, hogy a feljelentés mögött más is van, mint az igazság iránti olthatatlan vágy. Hiszen a feljelentett is olvassa a feljelentést, fel tud készülni rá, ha tényleg van vaj a fején, ellenlépéseket is tud tenni. Ha a feljelentő valóban olyan nagyon – nyilvánosan – kívánja az illető megbüntetését, ezzel aligha segíti a nyomozást. Ha más a célja, akkor rendben van, hiszen az újságíróknak meg az a feladatuk, hogy kiderítsék, mit kezdett a hatóság a feljelentéssel.

Ha a sajtóval közölt „feljelentést tettem” múlt ideje csak arra utal, hogy az illető már aláírt egy feljelentés tárgyú dokumentumot, de még nem adta postára, mert nem ért rá, és majd csak egy hét múlva adja föl a feljelentést, annak egészen vicces vagy bosszantó következményei vannak (attól függ, hogy a feljelentő vagy a hatóság oldaláról nézzük-e a dolgot). A sajtó kérdezgeti a hatóságot, hogy mit tett a feljelentéssel, a hatóság bőszen keresi, de nem találja a feljelentést, jó bürokrata még azt sem zárja ki, hogy nála keveredett el, addig is forog a hír, még nincs elbírálva a feljelentés. Egyes feljelentők azt sem árulják el a sajtónak, melyik hatóságnál tették meg a feljelentést, ez még viccesebb, mert sajtóérdeklődésre egész vertikum keresi majd az iratot járási kapitányságtól a Legfőbb Ügyészségig.

Ha a feljelentés alapján nyomozást rendel el a hatóság, akkor kigyulladnak a máglyák. Hiába írta le ezerszer az egyszeri hatóság, hogy a nyomozás elrendelése nem egyenlő a feljelentett bűnösségével, beáll az ártatlanság vélelme sérelme, a feljelentett meg van bélyegezve. Pedig a nyomozás elrendelése csak annyit tesz, hogy a nyomozó hatóság vagy ügyészség tényfeltáró tevékenységbe kezd. A nyomozás még akkor sem a feljelentett személye ellen folyik, ha a feljelentő konkrét személyt nevesített. Nagyon sok feljelentett cselekmény esetében derül ki a nyomozás során, hogy nem történt bűncselekmény, vagy történt bűncselekmény, de azt nem a feljelentett személy követte el. Tipikus eset, ha valamilyen vezetőt jelentenek fel. Egy nagyobb cég, közigazgatási vagy más szerv vezetője nem feltétlenül tud mindenről, ami a cégnél, szervnél történik, vagyis nem ő az elkövető, és ez még akkor is igaz, ha erkölcsi vagy más nem büntetőjogi felelősség (munkáltatói, igazgatási stb…) azért terheli őt.

Ha a hatóság gyanúsítottként hallgatja ki a feljelentett „valakit”, az már többet jelent, de ekkor is „csak” annyit, hogy vele szemben megalapozott gyanú áll fenn, és a hatóság már kíváncsi az ő álláspontjára is. Ekkor már beszélhetünk arról, hogy az eljárás vele szemben folyik, de tényként még ekkor sem állapítható meg, hogy bűncselekményt követett el. A vádemelés, az elsőfokú ítélet még mindig csak a bizonyosság erősödését jelzi, de nem jelenti magát a bizonyosságot. Erre egészen az ítélet jogerőssé válásáig várni kell. Ez persze gyakran évek kérdése, és akkor már kit érdekel az igazság? Csak az értelmes olvasót.

Milyen PR a GDPR?Civilek és az adatkezelés

Szokták mondani, az is prózában beszél, akinek fogalma sincs, mi a különbség próza és vers között. Ennek parafrázisaként az is adatot kezel, akinek fogalma sincs arról, mi is az a GDPR. Amíg egyetlen beszélőnek sem lesz később gondja abból, ha gondatlanul átvált prózáról daktilusokra, jambusokra vagy ütemhangsúlyos magyar verselésre, addig mások személyes adatainak önfeledt megosztása már okozhat némi problémát. Nem is keveset. Vegyünk egy példát:

Beszélő I. : – Képzeld el, hogy a szomszédom, a Példa Pali egy Lamborghini Urus-szal futkározik! De …sszus! Csak csigalassan tud kijönni az udvarból, mert folyton fennakad a tolókapu sínén, olyan alacsonyan van a kocsi alja!

Beszélő II.: – Apám! Minek a magyar utakra ilyen kocsi!

Az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvény alapján személyes adat az érintettre vonatkozó bármilyen információ. Az az adat, hogy Példa Pali rendelkezik egy nagyértékű Lamborghini Urus gépjárművel, személyes adatnak minősül.

A törvény szerint az adatkezelés: „az alkalmazott eljárástól függetlenül az adaton végzett bármely művelet vagy a műveletek összessége, így különösen gyűjtése, felvétele, rögzítése, rendszerezése, tárolása, megváltoztatása, felhasználása, lekérdezése, továbbítása, nyilvánosságra hozatala, összehangolása vagy összekapcsolása, zárolása, törlése és megsemmisítése, valamint az adat további felhasználásának megakadályozása, fénykép-, hang- vagy képfelvétel készítése, valamint a személy azonosítására alkalmas fizikai jellemzők (pl. ujj- vagy tenyérnyomat, DNS-minta, íriszkép) rögzítése”.

Beszélő I. tehát adatkezelőként továbbította Példa Pali személyes adatát Beszélő II-nek, még ha fogalma sem volt arról, hogy ez adatkezelésnek minősül. Ráadásul az adatkezelés célja a pletykálkodás volt, amely törvény szempontjából nem tekinthető a személyes adatkezelés legális céljának. Tegyük a szívünket a kezünkre, bocsánat, a kezünket a szívünkre, ilyen jellegű pletykát már mindenki terjesztett legalább egyszer ezerszer az életben. Különben is, aki látja Példa Palit a közúton vezetni, az tudhatja, hogy fölturbózta egy kicsit a Trabantját. Ez az ártatlan pletyka még nem bűncselekmény. Ha Beszélő II. elfelejti a Példa Pali nevet, akkor itt véget is ért a történet bejegyzés.

Ám tegyük föl, hogy Beszélő II. ezt a pletykát továbbadja Beszélő III-nak, aki történetesen Példa Pali munkatársa, és ő továbbítja a pletykát személyes adatot munkahelyen belül kb. mindenkinek. Akinek mégse, azzal valamelyik újdonsült kis adatkezelő, Beszélő XIII. vagy Beszélő XIV. osztja meg. Példa Pali nem akarta, hogy a munkahelyén megtudják ezt az információt róla, mert oda továbbra is a Trabival járt. Kétségtelenül megsértették a személyes adatkezeléshez fűződő alapvető jogát, hogy a NAIH (Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság) csípje meg őket, és lehet, hogy meg is fogja csípni, ha bejelentés érkezik hozzájuk.

Még nagyobb a gond, ha a pletyka eljut a főnökséghez, amely azon töpreng éppen, hogy az egyformán jól dolgozó Példa Palit vagy Példátlan Pannát részesítsék-e inkább jutalomban. A vezetőség úgy ítéli meg, hogy Pannának van nagyobb szüksége a jutalomra, mert neki otthon nem Lamborghinije van, hanem egy Jámbor Jimmy-je, aki történetesen egy balfék munkanélküli férj. Itt már az adatkezelés megsértése forintban meghatározható anyagi kárt okoz Példa Palinak. Rendszerint nem derül ki, hogy az elismerésről a főnökség a Lamborghinit is figyelembe véve döntött, vagy ha mégis kiderül, akkor is nehezen bizonyítható, mert úgyis letagadják.  Ha viszont kiderül…

(folytatjuk)     

Az újságírók teszik a dolgukat, és ez rendben van. Az igazságszolgáltatás is teszi a dolgát, sok egyéb mellett eleget tesz hiteles tájékoztatási kötelezettségének. Ez is rendben van. Csak éppen nehéz feladat, mert a hiteles tájékoztatás, a véleményformálás szabadsága egyéb jogokkal és törvényes érdekekkel ütközhet; például mások személyiségi jogaival, személyes adatokhoz fűződő jogokkal, jóhírnévhez való joggal, nyomozás érdekeivel, stb… A nyomozó hatóságok és az ügyészségek ilyenkor a média „pengéjének élén táncolnak”.

Vegyünk egy példát. Egy újságban (tévében, rádióban, internetes médiában) megjelenik valakinek a nyilatkozata, miszerint személyes haragosának két anyja van, de azokat is megölte, emellett intim viszonyt ápol a kecskéjével, aki amúgy okosabb nála. Az ilyen személyes haragosnak a börtönben a helye, és a nyilatkozó tudomása szerint idő kérdése, hogy inkvizíciós eljárás keretében felnégyeljék. (Az ilyen jellegű nyilatkozatok manapság még csak nem is a legdurvábbak, sajnos.)

Tegyük föl, hogy az újságírót érdekli, van-e szemernyi igazság abban, amit az illető nyilatkozott. Ha Személyes-Haragos úr közprédának közszereplőnek minősül, akkor még lehet is sajtóetikai szempontból helye annak, hogy az újságíró tájékoztassa a közvéleményt viselt dolgairól, például arról, hogy a híres állatvédelmi szakpolitikus, Személyes-Haragos úr az állatvédelem keretében nemi örömöket próbál szerezni a kecskének. Erről joga van tudni a közvéleménynek, szokták mondani, és nehéz ezt vitatni.

Ilyenkor az újságíró klaviatúrát ragad és fölteszi a kérdést, van-e büntetőeljárás Személyes-Haragos úrral szemben, ha igen, akkor milyen bűncselekmény miatt, milyen nyomozati cselekményeket végeztek idáig, milyen nyomozati cselekményeket terveznek még.

A „milyen nyomozati cselekményeket végeztek?” típusú kérdésre egyszerű a válasz; a büntetőeljárásban a tárgyalás a nyilvános, ott az ügyészség és a védelem nyilvánosan „vitatja meg” a bizonyítékokat, a bíróság is nyilvánosan „elemzi” azokat az ítéletében. Ezzel szemben a nyomozás nem nyilvános, az ügyészségnek, rendőrségnek nincsen törvényes lehetősége a nyilvánosság előtt megvitatni a bizonyítékokat. A „milyen eljárási cselekményeket tervez még a hatóság?” típusú újságírói kérdés esetén elég, ha válaszként elképzeljük az alábbi tájékoztatást: Személyes-Haragos urat lehallgatjuk, amitől jelentős bizonyítékokat remél az ügyészség.

A hiteles tájékoztatás szempontjából az a kérdés, hogy van-e Személyes-Haragos úr ellen, vagy Személyes-Haragos úrral szemben büntetőeljárás, már fogósabb kérdés. Valaki ellen vagy valakivel szemben akkor van nyomozás, büntetőeljárási szempontból, ha a hatóság gyanúsítottként hallgatta ki őt a büntető törvénybe ütköző konkrét tényállás alapján.

Ha az illető közszereplőnek minősül, akkor nincsen akadálya azt válaszolni, hogy a hatóság emberölés bűntette és állatkínzás bűntette miatt hallgatta ki gyanúsítottként. Amennyiben Személyes-Haragos urat a hatóság már idézte gyanúsítottként, de még nem hallgatta ki, akkor a tisztességes eljárás azt kívánja, hogy Személyes-Haragos úr ne a sajtóból értesüljön arról, mivel gyanúsítják, függetlenül attól, hogy az idézés után már ténylegesen „ellene” folyik a nyomozás. Vagyis csorbát szenved a hiteles tájékoztatás.

Minden más esetben nincsen Személyes-Haragos úrral „szemben” vagy „ellene” nyomozás, mert a nyomozás az úgynevezett felderítési szakban nem valaki ellen zajlik, hanem a tényállás felderítése érdekében. És ha a felderített tényállás bűncselekmény hiányára vagy bizonyítottság hiányára utal, akkor sem Személyes-Haragos ellen vagy vele szemben folyt a nyomozás, ha ő maga volt a feljelentett vagy a lehallgatott személy.

Az újságírók többsége okos, és nem könnyű kifogni rajtuk, tehát fölteszik a kérdést: érintett személy-e a nyomozásban Személyes–Haragos úr? Tudjuk, hogy a büntetőeljárásban nincsen érinthetetlen személy, de vajon van-e érintett személy? A büntetőeljárási törvény ilyen konkrét fogalmat nem ismer, így a hatóságoknak találgatniuk kellene, mit is ért a kérdező érintettségen. Azt jelenti-e, hogy mélyen érintette-e Személyes-Haragos urat az ügy érzelmileg, vagy arra kíváncsi a kérdező, hogy lefoglalta-e a hatóság a kecskét, és ez érintette-e meg az illetőt, esetleg a két édesanya hiánya? A hatóságok szerencsére beszűkült képzelőerővel rendelkeznek, és nem találgatnak érintettséget illetően, még ha ez a hiteles tájékoztatás rovására megy is.A szerző ezúton határolódik el saját írásától, egyben a kecskék elnézését kéri.

Több mint tíz éve egy pszichológiai munkában olvastam egy szemléletes példát az emberi kapcsolatok megromlásáról és az együttműködés hiányáról. Kis vitorláshajó szeli a habokat két fős személyzetével. Úticéljuk nagyjából azonos, nüansznyi a különbség, egyikük a homokos parton szeretne kikötni, a másik kicsit arrébb, a sziklás öbölben.

Nos, ha a vitorlázók nem szeretik az értelmes párbeszédet, akkor az egyik kiül a hajó egyik oldalára, hogy módosítson az irányon. Ezt látva a másik, kiül az ellenkező oldalon, jobban is mint társa, mert egyrészt „korrigálni kell, amit az a balfék művelt, másrészt akkor már menjen a hajó oda, ahová én akarom”.

Nos, senki sem nézheti tétlenül ezt az árulást, ezért folyamatosan egyre mélyebben dőlnek ki a vitorlás két oldalán. Végül mindkettőjük feneke a vízbe lóg, mindketten nagyon rosszul érzik magukat, ádáz ellenséggé váltak, és a hajó halad tovább az eredeti útirány felé.

Gyakran eszembe jut ez a hasonlat, és sokáig nagyon frappánsnak gondoltam, akár a politikai világára vetítve is (nemcsak a magyarra, hanem a nemzetközire is).

„Te elloptad a cukrot”. (Dőlés.)

„Te meg összetörted anya vázáját”. (Dőlés a másik oldalon.)

„Te hülye vagy!” (Erőteljesebb dőlés.)

„Te beszélsz, aki egy szocipatába oltott pszichopata vagy?” (Erőteljesebb dőlés a másik oldalon.)

„Te korrupt tolvaj vagy!” (Igen mély dőlés.)

„Te meg inkompetens hazaáruló vagy!” ( Igen mély dőlés a másikon.)

Foglaljuk össze egy frissen ideröppent marslakó szemén keresztül a látszatot: hatalomért küzdő érdekcsoportok kormányozzák az emberiség vitorlását mindenütt.

(Bocsánatért esedezem a vitorlás társadalomtól a pongyola, szakszerűtlen hasonlatért.)

Azt mondanám, nincs ezzel baj, ha a kormányosok hivatásos rajongói nem emelnék vagy süllyesztenék a büntetőjog magasába, mélységébe a riválist. Ezek a rajongók lefordítják feljelentés nyelvre a politikai megnyilvánulásokat.

Mondok egy példát:

Első hajós: „Te csalsz! Bedöntötted a hajót, mert azt akarod, hogy a homokos part helyett az öbölben kössünk ki, ami védett ugyan a hullámzástól, de sziklás. Azt akarod, hogy elsüllyedjünk, te hülye?”

Első hajós feljelentési tolmácsa: „Feljelentem második hajóst terrorcselekmény kísérletéért, mivel megkísérelte csapatunk kis hajóját elsüllyeszteni azért, hogy megfélemlítse a szurkolótábort! Kérem börtönbe zárni!” 

Második hajós: „Te alaptalanul vádolsz itt mindenfélével, hogy lejárass! Tetszett volna a versenybírónál reklamálni!”

Második hajós feljelentési tolmácsa: „Első hajós mindenképpen bűncselekményt követett el. Ha van alapja a terrorcselekmény kísérletének, akkor ő elmulasztotta feljelenteni ezt, amivel terrorcselekmény feljelentési kötelezettsége elmulasztásának bűntettét valósította meg. Ha meg nincs terrorcselekmény, akkor rágalmazott. Mindenképpen vesznie kell!”

A versenybíróság a pártatlan fejét vakarja. Itt van a feljelentés, a feljelentés inverze, és a feljelentés inverzének inverze. Lefordítva ezt a versenybíróságot hivatásosan feljelentgetők nyelvére, a versenybíróság akármit dönt, bűnpártoló lesz.

Meg kell változtatnom az álláspontom. Előfordulhat, hogy a világ hajója nem megy tovább az eredeti irányba, hanem süllyedni fog. Ennek tudományos kivizsgálásáig szélcsendért esedezem!

A drog rossz! Értem? – oktatja a gyerekeket egy népszerű, felnőtteknek szóló, szatirikus rajzfilmsorozat pszichológusa. Nemsokkal később ő is drogfüggővé válik, és egy epizód erejéig széthullik az élete. Az alkohol rossz! Értem? A dohányzás rossz! Értem? A telefonfüggés rossz! Értem? Az idézet azóta ikonikussá vált, az érvelés nélküli érvelés jelképévé. A drog rossz! Értem?

Sokan állítják, hogy a marihuána nem is olyan veszélyes, mint a dohányzás vagy az alkohol, sőt, van, ahol az orvosi kezelés része. Van ország, ahol legális, és nemcsak a gyógyászatban. Megint mások azt állítják, hogy a marihuána kapudrog. Van, aki szerint a brókervilág (a külhoni persze) meg sem lenne kokain nélkül, és Amerikában felnőtt egy nemzedék szerhasználaton, amely mégis IT gurukat, horrorszerzőket, zenészeket nevelt ki. Mások szerint Amerikából eltűnt egy nemzedék, akikből IT guruk, horrorszerzők, zenészek lehettek volna, nem zombik, ha nincs a szerhasználat.  

Jogalkalmazói szempontból a helyzet egyszerű. A kábítószerrel visszaélést a törvény bünteti! Értem? Én személy szerint túl sok drog miatt tönkrement életet láttam, és nemcsak a drogosok életéről van szó, hanem a családtagokéról is.

Volt szülő, aki hálás volt gyereke letartóztatásáért, mert az „életmentő” sitten talán leszoktatják róla.

Más szülő azért volt hálás a letartóztatásért, mert a gyereke minden családi vagyontárgyat ellopott, hogy drogot vehessen. Utóbbi szülőt a drog odáig juttatta (pedig nem is ő szedte), hogy nem érdekli, ha a kölke beledöglik is, csak ne őt terrorizálja.

A drog rossz! Én értem. Ettől persze a társadalomnak szüksége van arra, hogy a droghasználatról beszéljen, és azok is válaszokat kapjanak, akik kételkednek ebben, mert a drog akkor is van, ha mindenki hallgat róla. Értem?

Közgazdasági szempontból a drog (ideértve a pszichoaktív szereket is) helyettesítő termék; az alkoholt helyettesítő árucikk. Az egyre olcsóbb előállítási költség gazdasági szempontból vonzóvá teszi. Ami megdrágítja, az az elosztási lánc költségessége.

Régen, ha a rendőrség elfogott egy nagyobb szállítmányt, ott a maffia bosszúja rettenetes volt; felrobbant rendőr, ügyész, bíró, meg a balfék díler, sőt, a konkurens banda is, mert biztos ők dobták föl. Ma ez a magatartás közgazdasági szempontból irracionális, hiszen a hullák idegessé teszik a lakosságot, politikusokat, rendőrséget, igazságszolgáltatást. Ez az idegesség pedig kihat az előállítási és elosztási költségekre, növeli a drog elleni küzdelemre fordított összegeket, ami növeli a kockázatot, a kockázat meg növeli a költségeket. A dílereknek fegyver és konspirációs eszközök kellenek, hogy megvédjék magukat, az ellátási láncba korrupciós összegeket kell befektetni. Ennél racionálisabb volt belekalkulálni az előállítási költségekbe, hogy bizonyos szállítmányokat elfognak, sőt, olcsóbb volt egyes szállítmányokat eleve elfogásra szánni, mert akkor a rendőr is jóllakik, és a káposzta is megmarad.

A kábítószerrel összefüggő szabályok súlyosítása egyben közgazdasági kísérlet is lesz. A kábítószerrel visszaélők élete veszélyesebb lesz kereskedelmi és fogyasztói oldalon egyaránt, ez nem kétséges. Mit fog okozni a drogdíler feldobásának kötelezettsége? Hány drogdílert fog visszatartani a veszély, és hányan lesznek, akik a dráguló kábítószer miatti nagyobb haszon érdekében beszállnak a bizniszbe? Az elterelési láncból kiesők masszív bűnözővé válnak, vagy tanulnak az esetből? Mi lesz azokkal a drogfogyasztókkal, akik nem cserélnek névjegyet a kábítószerkereskedővel, így önhibából nem tudják feladni őt?  

Emelkedik-e a drog ára, és ha igen, mi lesz ennek a hatása? A magasabb árak miatt a terjesztői oldal befektet-e fegyverekbe, korrupcióba? A „több termék kis haszonkulccsal” közgazdasági elvet fölváltja-e „a kevesebb termék nagyobb haszonkulccsal” elv? Erőszakosabbá válik-e az elosztói oldal, ha súlyosabb büntetési tétel fenyegeti? És ha erőszakosabb lesz a díler, akkor mitől tart majd jobban a fogyasztó: az elterelés hiányában kapott büntetéstől vagy a dílertől? Szervezettebbé válik-e a kábítószerbűnözés ezáltal? Sok kérdés van még…

folytatjuk..

de csak egy év múlva, amikor látjuk a válaszokat

Gyerekkorom kedvenc ismeretterjesztő filmjében, a Sivatagi showban van egy jelenet, amelyben az állatok a túlérett gyümölcsöktől alaposan becsápolnak. Különösen a majmok viselkednek jópofán; ahogy esnek-kelnek, domboldalról legurulnak. Viccesebbek, mint Józsi bá’ hazafelé a kocsmából az elektromos rolleren, pedig azon is lehet mulatni. Gyerekként haragudtam a rendező bácsira, amiért nem szólt a majmoknak, hogy az alkohol öli az agysejteket. Felnőttként meg tudományos cikkeket olvasok arról, hogy egyes majomfélék kifejezetten gyűjtik az erjedt gyümölcsöket, társukat is megkínálják, együtt fogyasztják el azokat. A művelt alkoholista szeme itt fölragyog, hogy lám, lám, a közösségi borozgatásnak évmilliókra visszanyúló, evolúciós gyökere van; fontos lépés az emberré válásban az eszközhasználat és a beszéd mellett. Legalábbis ez jobban hangzik hazatántorogva az asszony előtt, mint az, hogy a haverok erőltették a dolgot.

A Btk. szerinti kábítószereknek azonban (ideértve most a pszichotróp anyagokat is) nincsen evolúciós hátterük az emberi törzsfejlődés szempontjából. Tudom, a sámánok és a törzsi varázslók régóta rajta vannak a szeren szellemi okokból. A mai varázslók a szerhasználattól pörögnek, mint a búgócsiga, vagy magukba roskadva vigyorognak, esetleg meztelenül futkároznak a Duna parton, de a megjelenő látomásukról hamar kiderül, hogy nem szellem, hanem rendőr. Ennek ellenére a kábítószer a közgazdasági racionalitás talaján jelentős konkurenciája az alkoholnak. Mit is lehet kihozni néhány ezer forintból egy szórakozóhelyen? Egy egység SZER + egy egység energiaital = pörgés egész éjjel. Ezzel szemben ugyanennyiből: egy egység whisky + egy egység kóla = lebőgés a csajok előtt. Persze a szerhasználatnak vannak veszélyei, különösen, ha az azokat kotyvasztó vegyész annak idején elhasalt kémiából az érettségin, akkor az éjjeli szárnyalás első „a” betűjéről könnyen eltűnik az ékezet.

Visszatérve a kocsmához, gyerekkoromban nagyszüleim falujában öt is volt belőlük. Volt kettő hagyományos kocsma, egy talponálló a vasútállomáson (nem tellett külön-külön az érkezési oldalra meg az indulási oldalra, igény lett volna rá, de kis községről volt szó), és egy italmérés az önkéntes tűzoltók szertáránál, a belső égések gyors eloltása érdekében. A legbizarrabb itatóhely a falu szélén lévő benzinkúton volt, ahová főszabályként autóval lehetett eljutni.

Manapság egyetlen kocsma vegetál a községben. Gyors közvéleménykutatást rendeztem Pé. Gyurinál, a helység, sőt, a helyiség kalapácsánál az okokról. Pé. Gyuri mélyen a szemembe nézett; bal szemével jobb szemembe, jobb szemével bal szemembe, ahogy kell, és azt mondta: „Figyúlj már! Régen minden jobb volt! Annak idején a fater saját lábával taposta a direkttermő szőlőt, még ki sem forrt a must, már lábon elkelt a kocsmában. Így két deci bor száz forintba került, csakúgy, mint két deci hugyozás a kocsma wc-jében. Száz meg száz, az kétszázötven borravalóval. Ma elrikkantom magam, hogy Kocsmárosné, aranyvirág, ide a legjobbik borát! Hát nem háromezerötszáz forint másfél deci? Mert aranyvirág is a boltból veszi palackját kétezerért, így nem adhatja olcsóbban! Inkább veszek két üveggel a nyolcszáz forintosból én is, és otthon megiszogatom. Régen minden jobb volt! A régi öregek voltak ám az igazi öregek! A mai öregek nyolcvanévesen sem néznek úgy ki, mint a fater ötvenévesen! Na, mindegy. Szóval régen a haverokkal bementünk a kocsmába, ott volt egy tévé egy közvetítéssel. Közösségi élmény. Nem volt vita, csak verekedés. Ma otthon akkora tévém van, hogy a fal adja a másikat, azon megy: angol foci, olasz foci, német foci, magyar foci (?). Inkább nézzük otthon a haverokkal együtt… hogy kinél van a távirányító. Régen minden jobb volt!”

Manapság egyes szórakozóhelyeken leszerelik a hidegvizes csapot, hogy a drogfogyasztók legalább vizet vásároljanak a pultnál, ha már alkoholt nem vesznek. Így nem nagy csoda, hogy egy ismerősöm arra tanítja gyerekét: inkább igyon, mint „kábszerezzen”. Logikus, hisz időt takarít meg azzal, hogy az alkoholfüggőség előtt nem kell a drogfüggőségről is leszoktatni a gyereket. Különben is, ha a büdös kölök drogra ivott alkoholt, nem fogja tudni megmondani a rendőrnek, hogy kitől vette az egyiket, és kitől a másikat. (folytatjuk

A minap olvastam egy interjút, amely egy olyan áldozattal készült, aki leírhatatlan kegyetlenséggel elkövetett szexuális jellegű bűncselekmény áldozata lett. A bűncselekményt elszenvedő nő később áldozata lett a büntetőeljárásnak, áldozata lett a kártérítési eljárásnak, áldozata lett az orvosi eljárásnak. Nem, nem paranoiás; a legtöbb sértett a közvetlenül a személyét ért bűncselekménynél nem egyszer válik áldozattá, hanem többször is, csak nem mindegy, hogy hányszor és az újabb „inzultusokban” milyen mélyen sérül.

Például a zsebtolvajlás áldozata nemcsak akkor sérül, amikor idegen kezek tapogatják a zsebeit, hanem akkor is, amikor sorba kell állnia az új igazolványokért, le kell tiltatnia a bankkártyát, zárat kell cseréltetnie az ajtón. Izgulnia kell, hogy a zsebtolvajlásból nem lesz-e betörés is. Nemcsak időveszteség éri, de gyakran be kell számolnia az őt ért bűncselekményről, el kell viselnie a sokszor lesajnáló tekinteteket, hogy biztosan óvatlan volt, nem figyelt eléggé az értékeire. És akkor mi egy zsebtolvajlás egy szexuális bántalmazáshoz képest?

Vannak bűncselekmények, amelyeknek a brutalitására nem lehet fölkészülni még az azzal foglalkozó szakembereknek sem. Készülni persze kell, képzések vannak, az általánostól eltérő szabályok is akadnak, a büntetőeljárás például ismeri a különleges bánásmód fogalmát, amelyek szerint a lehető legnagyobb mértékben figyelemmel kell lenni a sértett igényeire. Ugyanakkor annak feltérképezésére, hogy mik is az áldozat tényleges igényei, nincsen túl sok mód, lehetőség, idő. Hogyan szóljon a hatóság például egy megcsonkított áldozathoz? Mik az igényei? Van, akinek az lenne az igénye, hogy hagyják békén, van, akinek az, hogy a szakember élje bele magát a helyzetébe, megint másnak meg az, hogy egyáltalán ne tekintsék különleges bánásmódot igénylő embernek, csak embernek. Ha az áldozatnak van segítője, az megkönnyíti a helyzetet…

A különböző eljárásokban a sértett újra és újra sérül, áldozattá válik. Ez sajnos szükségszerű velejárója az ellenbizonyítást is tartalmazó eljárásoknak. Lehet, hogy a sértett igénye az lenne, hogy a hatóság neki és csak neki higgyen (saját szempontjából ez jogosnak is tűnik), és azt is igényelné, hogy a hatóság gyalulja le az elkövetőt (ezt néhány elkövető meg is érdemelné), de a tisztességes eljárás követelménye ilyenkor az áldozat ellen dolgozik; legyen szó arról, bűnös-e a vádlott, vagy arról, mekkora kártérítés illeti meg a sértettet. A másik félnek is meg kell adni a szót, az ellenbizonyítás lehetőségét, és persze ha valaki megcsonkolja embertársát, annál nehéz elképzelni, hogy nem fog élni valamennyi eszközzel, hogy tetteinek következményei alól kibújjon, vagy a következményeket csökkentse. Lehet, hogy egyes felháborító esetekben ez nem látszik, de a társadalom összességében akkor jár jól, ha a másik felet is meghallgatja, akármilyen felháborító is az, amit tett, és az, amit mondani fog.

Persze ez nem menti föl a hatóságot, hogy az ilyen ügyekben ne a lehető legjobban készüljön föl, és legalább képviselői ne tegyenek föl feleslegesen megalázó kérdéseket.

Az áldozathibáztatásnak ma már nagy szakirodalma van. Minek ment oda? Miért volt rajta kihívó ruha? Miért nem hagyta ott a pszichopatát? Miért kezdett nős férfival? Ezek mind áldozathibáztató kérdéseknek minősülnek, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket maguk az áldozatok is fölteszik egyes szám első személyben. Sokszor az áldozatok a legnagyobb áldozathibáztatók, de ez egy külön téma.

Vajon ilyen érzéketlen a társadalom, és ilyen érzéketlenek a hatóságok? Sokat gondolkoztam ezen. Nyilvánvaló, hogy van még mit fejlődni, és nem akarok az áldozathibáztatók védelmére kelni, de sokszor az áldozathibáztatás önvédelem is. Az ember folyton összefüggéseket keres, és a leírhatatlan bűncselekmények esetén olyan biztonságosnak tűnik azt gondolni; én nem mentem volna oda, én nem vettem volna föl olyan ruhát, én kerülöm a pszichopatákat, és nem kezdek nős pasival, vagy férjes asszonnyal. Így velem ez a bűncselekmény nem történhet meg, biztonságban vagyok. Hamis biztonságban.

A bűnmegelőzés rendészeti feladat, és a tudományos-fantasztikus irodalom egyik kedvenc témája: milyen jó lenne olyan világban élni, amelyben a bűncselekményeket elkövetésük előtt meg lehet akadályozni. Vagy mégsem? A sci-fikben mindig jön a morális fordulat vajon tényleg föl lehet-e lépni valakivel szemben, aki még nem követett el semmit, és talán tervez elkövetni valamit? Az emberi akarat szabad, ki tudja, hogy nem gondolta-e volna meg magát akár az utolsó pillanatban. A gondolatrendőrség gondolata mindig ijesztő, különösen manapság, amikor ennek technikai feltételei is egyre valóságosabbak.

Fura mód sci-fi és jog részben összeér. A büntető törvény szerint, ha a Btk. külön elrendeli, előkészület miatt büntetendő, aki a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik, vagy a közös elkövetésben megállapodik. Vagyis az előkészület csak akkor büntethető, ha azt a törvény külön elrendeli, márpedig a törvény csak kivételesen és a súlyos bűncselekmények esetén – mint például az emberölés – rendeli az előkészületet büntetni.

Vegyünk egy példát. XY elhatározza, hogy leszúrja haragosát YX-et egy szép vasárnapi napon. XY külföldre utazik, ott készpénzért vásárol tőrt és maszkot, kideríti, hogy YX hová jár templomba vasárnaponként, ír egy részletes tervet a naplójába (nem azt mondtam, hogy okos, hanem hogy emberölésre készül). Ez a már önmagában bűncselekmény, emberölés előkészülete vagyis ha XY-t szombaton elkapják, akkor megjárta. Mi van akkor, ha XY meggondolja magát, eltelik a vasárnap, nem csinál semmit, sőt, a tőrt és a maszkot a Dunába hajítja? Ezt hívják önkéntes elállásnak, amitől XY nem büntethető még akkor sem, ha megtalálják a naplóját, és megtudják, milyen csúf dolgokra készült az elmúlt héten.

Mi van azokkal az esetekkel, amikor önmagában az előkészületet nem bünteti a Btk.? Azt vajon a rendőrségnek tétlenül kell szemlélnie? Nos, erre találták ki a bűnmegelőzési titkos információgyűjtést, amelyről nem a Btk., hanem a rendőrségről szóló törvény rendelkezik (meg a NAV-törvény). A baj csak ott van, hogy a rendőrségről szóló törvény szépen felsorolja, milyen eszközöket vehet igénybe a rendőrség, de nem mondja ki a mi célból-t. Mit tegyen ilyenkor a rendőrség? Várja meg tétlenül, amíg az előkészület kísérletbe csap át, és próbálja meg megakadályozni, hogy a bűncselekmény elkövetését az elkövető befejezze? Vagy értesítse a sértettet? Esetleg szóljon rá a jövendőbeli elkövetőre? (Vagy szóljon az anyukájának?)

A rendőrség általában a várakozást részesíti előnyben. Ha figyelmeztetné az elkövetőt, akkor az esetleg más bűncselekményt követne el. Így a bűnmegelőzés igen gyakran (sőt, a leggyakrabban) a várakozást jelenti a bűncselekmény elkövetésének megkezdésére, és akkor indulhat a banzáj büntetőeljárás.

Azt hinné az ember, hogy a bűnmegelőzés ott fejeződik be, ahol a bűnüldözés megkezdődik, vagyis múltban elkövetett bűncselekményt nem lehet megelőzni. Ez azonban csak egy rossz nyomozónak akadály. Ha ugyanis valaki egyszer már elkövetett egy bűncselekményt, ebből már következtetni lehet arra, hogy máskor is fog, amit viszont már meg lehet előzni titkos információgyűjtéssel. Ha mégsem lehet megelőzni, valamelyik jövendőbeli bűncselekményt csak meglehet, feltéve, ha az előző megelőzések valamelyikénél figyeltünk, és vártunk, amíg a megelőzendő bűncselekményt elkövette, és ekkor lecsaptunk rá. Ekkor ugyanis egy darabig nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. Ugye mindenki érti? Rajtam kívül…..

Holdvilágos éjszakán / miről álmodik a lány / hogy jön egy királyfi tán / hófehér kocsiján (igen, ez egy modern királyfi). Nos, innentől kis gellert kap a dal a mai világban. Kiderül, hogy a királyfi nem is olyan ritka manapság, szükség esetén jön, csak az álom nem oly mesés, mert hamar kiderül, hogy a hófehér sok paripányi lóerős luxusautó álmodozó lányok futtatásából származik. Ja, és aztán nincs is ébredés az álomból… sajnos.

A királyfivadászat nyomozati munka. Az ilyen típusú emberkereskedelem nyomozásának egyik nehézsége meggyőzni az áldozatot arról, hogy ő áldozat. Ami a rablás, csalás, lopás, zsarolás sértettjeinél egyértelmű, az az emberkereskedelem áldozatainál önmagában embert nyomozót próbáló kihívás. Nem tartják ugyanis önmagukat sem sértettnek, sem áldozatnak.

A kezdő áldozatok általában fiatalok, szépek, naivak, és olyan környezetből, olyan mélyszegénységből jönnek szedetnek össze, amihez képest az új környezet luxus; saját szoba fürdőszobával (naná, a királyfi udvaroncai finnyásak), szép fehérneműkkel, sosem látott kozmetikumokkal. Áldozatvédők története, hogy az itthonról külföldre kiárusított, áldozati mivoltáról nehezen meggyőzött, majd úgynevezett védett házban elhelyezett áldozat az első reggelinél finnyásan húzta el a száját azzal, hogy külhonban a kutyája is jobb eledelt kapott, mint a parizeres zsömle. Sokszor a királyfiba is szerelmesek, és elhiszik, hogy már csak keveset kell dolgozniuk a közös palotán, azután jön a tündérmese.

Sajnos a tündérmese helyett azonban hamar eljön az a fázis, amikor már a vak is látja az áldozatról, hogy áldozat, de ő továbbra sem. Kiöregedett, a szolgáltatásait igénybe vevők köre egyre kevésbé a kifinomult úriemberek, lassan kivész belőlük az úr, majd az ember is. Így már nincs szükség szép fehérneműkre és jó minőségű kozmetikumokra, a bevételből sem telik rá, és a királyfi rég eladta a sokadik alabárdosnak. Az egészsége is sokszor megrendül. Esélye sincs többé rendes életre, rendes munkára, rendes családra.

Hogy lehetséges akkor, hogy ennek ellenére még mindig nem tartja áldozatnak magamagát? Ahhoz, hogy valaki önmagára áldozatként tekintsen, először is az kell, hogy önmagára emberként tekintsen. Csakhogy az áldozat megszűnik emberként látni önmagát. Nehéz kiszakítani a világából. Ekkor már az alkohol meg a drog miatt nem szavahihető tanú, nehéz a vallomására vádat alapozni, mivel kétszer nem tud semmit ugyanúgy előadni.

A társadalom, bár jószívű, de ebben a kérdésben még igencsak, hogy is mondjam, archaikus… „Még mindig könnyebb fekvőmunkát végezni, mint egy gyárszalag mellett robotolni, vagy takarítani, vagy krumplit szedni” – mondják sokan. Igaz, holdvilágos éjszakán ilyenekről sem álmodik a lány. Számtalan fizikai munkát végző nőt ismerek boldog családi háttérrel, ezzel szemben a prostituáltak nemcsak a testüket árulják, hanem a jövőjüket is. A jövőjük azonban nem kell senkinek.

Ez egy ősi mesterség; valljuk be, kiirthatatlan – mondják mások. Ez is igaz. Számos dolog van, ami ősi és kiirthatatlan, mégsem mondjuk rájuk, hogy hagyjuk őket, ahogy vannak. Ilyen a drog, az alkohol, a háború, a koldulás, a szegénység. Valahogy mégsem rendezünk nekik ősi mesterségek ünnepét.       

Világjelenség, hogy a közélet egyre durvul. Lehet elmélkedni arról, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojásrántotta, vagyis azért durvult el ennyire a közélet, mert a világ is egyre durvább, vagy azért durvul a világ, mert a közéleti szereplők sem igyekeznek (jó)példát mutatni. A közösségi médiában mindenesetre az egybites üzenetek előbb célt érnek, mint az összetettebb gondolatok. A komment szekcióban a >durva anyját mindenkinek, aki nem azt gondolja, amit én<, hatékonyabb kifejezési eszköznek tűnik, mint a másik édesanyjának szociálisan hátrányos helyzetéről elmélkedni, és emiatt megbocsátónak lenni vele szemben. A felek legszívesebben egymás torkának esnének, nem ritkán verekedésre is kihívják a másikat a névtelenség homályából, tudva azt, hogy abból úgysem lesz semmi. Hiszen az ugyisenvagyokajani.113@gmail.com kihívó úgysem jelenik meg sehol se névvel, se címmel, sem a maga valóságában.

Gondolhatnánk, régen rosszabb volt a helyzet, amikor az ilyen ügyeket még párbajjal oldották meg. A minap kezembe került Dr. Rácz Vilmos Párbajkódex című könyve, ami 1938-ban jelent meg az „Atheneum Irodalmi Rt. nyomásában”. A szerző előszava szerint „párbajkódexem ezelőtt 15 évvel megjelent első kiadásának előszavában azt írtam, hogy párbajkódexem voltaképpen a lovagiasságért készült, de a párbajok ellen”. Fura érvelés. A szerző így folytatja: „vannak a sérelemnek bizonyos fajai, amelyeket a sértett büntetőbíró elé vinni nem akar, mert a sérelem nyilvánosságra jutása, még a sértő szigorú megbüntetése esetén is, a sértettre nagyobb hátránnyal jár, mint maga az elszenvedett bántalom”. Micsoda hülyeség – gondolhatnánk elsőre, ha nem tartanánk attól, hogy a szerző szelleme elküldi párbajsegédjeit az éjjeli órákban. Azután mélyebben belegondolva, rájövünk, hogy az idézet nem is annyira hülyeség.

Egy becsületsértő komment a mai napig nagyobb károkat tud okozni a sértettnek, mint az elkövetőnek. Ha ugyanis nyilvános tárgyalásra kerül az ügy, először az igazságszolgáltatás mereng el azon, van-e helye valóságbizonyításnak vagy sem. A sértett kézzel-lábbal kapálózik ellene, hogy bizonyítást folytassanak le arról, hogy úgy általában korrupt állat-e, vagy csak korrupt, de nem állat, esetleg állat ugyan, de nem korrupt. Ha a bíró el is utasítja a valóságbizonyítást, a kommentelőt támogató vlogger, blogger, tiktoker vagy egyébker úgyis megírja a nyilvánosságnak, hogy a magánvádló félt attól, hogy a bíróság előtt rábizonyítják az igazságot. Erre már az is fölkapja a fejét, aki az eredeti kommentről sosem hallott. Az elsőfokú ítélet azután arról fog szólni, hogy a közszereplőfélének több kritikát kell tűrnie, így többek között azt is, hogy az emlősök rendjébe tartozó korrupt lénynek titulálják. Ezt már a teljes sajtó megírja, majd amikor a másodfokú bíróság kimondja, hogy ezt mégsem kell tűrnie semmilyen állatfajnak, a közszereplőnek sem, addigra mindenki elfelejti azt is, hogy miről szólt eredetileg a vita. Az pedig, hogy a sértő felet végül próbára bocsátják, a magánvádlót nem kárpótolja. Tényleg egyszerűbb párbajban levágni, lelőni a másikat, vagy levágatni, lelövetni magunkat.

A Párbajkódex 1. cikke értelmében lovagias ember – tehát lovagias elégtételadásra és vételre – képes – a művelt társadalom minden tagja, akit becsületbírósági határozat erre képtelennek nem nyilvánított. A Párbajkódex szabályai szerint a párbajképesség, a hely, az idő, a fegyver kiválasztása bonyolult becsületbírósági, párbajbírósági és választottbírósági eljárást igényelt. Már ennek is volt visszatartó hatása.  A Párbajkódex 179. cikke szerint a vezetősegéd a szembenálló felek előtt a következőket mondja: „Uraim! A törvény tiltja a párbajt! Felszólítom az urakat, hogy béküljenek ki!” Az akkori jogszabályok ugyanis a párbajra kihívót, a párbajozót, a párbajsegédet szabadságvesztéssel rendelték büntetni, akárcsak a maiak.

Ha a felek bátran hallgattak, a vezetősegéd így szólt: „Minthogy erre – hallgatásukból következtetve – nem hajlandók, meg kell verekedniök. Fegyveresen vesznek és adnak elégtételt. Kardpárbajt fognak vívni, a feltételeket ismerik. Ezekből csak egyet emelek ki: azt, hogy szúrni nem szabad.”

A Párbajkódex végülis biztosította a durva elemek távoltartását a közélettől. A korabeli trollt ugyanis vagy összekaszabolták, vagy lelőtték, vagy lecsukták. Háromszor is meggondolta a kommentelést.

A Mesterséges Intelligencia (biztos, ami biztos, nagy kezdőbetűvel írom, mert lehet, hogy ő dönt majd egyszer arról, melyik idősek otthonába rakjanak be engem) használata egyaránt ad okot aggodalomra és reménykedésre az igazságszolgáltatásban. Ami a reményt illeti, ma már világosan látszik, hogy az emberi memória feldolgozási képességét régen meghaladta az informatikai forradalom által nyakunkba zúdított adat mennyisége. Vegyünk például egy olyan hűtlen kezelést, amely több pénzügyi szolgáltatót érint. Egyetlen pénzügyi szolgáltató is ipari mennyiségben ontja az iratokat: számlákat, szerződéseket, elszámolásokat, de ha több pénzügyi szolgáltató is érintett, akkor könyvtárnyi irodalmat elektronikus okiratot kell áttekintenie az igazságügyi alkalmazottnak.

Kezdetben – maradva a fenti esetnél – volt a szaktanácsadó és az excel tábla. Ma már a szaktanácsadó képességét, lehetőségét is meghaladja az adatcunami. Nem beszélve arról, hogy a bankokban, tőzsdéken is Mesterséges Intelligenciát használó programokat alkalmaznak, amelyeknek működési mechanizmusát nemhogy a banki alkalmazott vagy szaktanácsadó, de maga a programozó sem ismeri részleteiben, merthogy a Mesterséges Intelligencia attól intelligencia, hogy titokban maga is tanul. Így azután nehéz egyetlen ügyésztől vagy bírótól elvárni, hogy olyan szinten ismerje meg a bizonyítékokat, hogy azokra vádat vagy ítéletet alapozzon.

Az ügyek többsége persze nem ilyen bonyolult – mondhatnánk – de az igazság az, hogy ma már a legtöbb bűnügy bizonyításához szükség van informatikai eszközökön tárolt adatok feldolgozására. Nagyon sok bizonyíték ugyanis a telefonokban, a laptopon, a felhőben található. Ez nemcsak a terhelő bizonyítékokra, hanem a mentő bizonyítékokra is igaz. Mivel az emberiség egy része ma már profi bloger, influenszer, tiktoker; azaz az élete nagy részét közvetíti a reggeli fölkeléstől, a délelőtti munkahelyi ejtőzésen keresztül, az esti bulin át az éjszakai lefekvésig, és ehhez szöveges, képes, filmes részeket csatol. Elképzelhető vagy inkább elképzelhetetlen, hogy milyen mennyiségű adatot kell(ene) egy nyomozónak átnéznie ahhoz, hogy a nyavalyás telefonon megtalálja a nyúlfarknyi bizonyítékot, ami kell neki. Ha egy terhelő bizonyíték felett siklik át az ember ügyész, az kínos, de legfeljebb eggyel több bűnös szabadul. Ha viszont egy mentő körülmény felett siklik át az igazságszolgáltatás, az justizmord.

Így azután a Mesterséges Intelligencia reményt ad arra, hogy a döntéseket előkészítse, az adatokat kezelje, és azokat az ember által fogyasztható formába tálalja. Csakhogy…

Ha már rábízzuk azt, hogy nagy mennyiségű adatot dolgozzon föl, és döntsön arról, hogy abból mi a bizonyíték és mi nem az, akkor miért ne bízhatnánk rá magát a döntést is? Mennyivel bonyolultabb magát a döntést meghozni, mint a döntést előkészíteni egyesekből és nullákból álló kis barátunknak?

Ami az aggodalmakat illeti, kísérletek alapján az MI 90 százaléknyi pontossággal találja el a már megszületett ítéletet. (Persze egyes vélemények szerint nem eltalálja, hanem megtalálja az interneten.) Az egyik ellenérv pont adatvédelmi jellegű, mivel a Mesterséges Intelligencia a föltett kérdésekből is képes tanulni, így ha egy nyomozati ügyiratot föltöltünk a netre, akkor személyes adatok kerülnek ki – ki tudja hová. Megoldás lehetne az adatok anonimizált módon történő feltöltése, mivel azonban az ügyekről a média ma már napi szinten tájékoztat, a Mesterséges Intelligenciának annyi időbe sem telik azt beazonosítani a netes információk alapján, amíg azt mondjuk: fapapucs. Márpedig Fapapucs F. Péter joggal fogja sérelmezni, hogy a neve kikerült (remélem, nincs ilyen nevű valós személy). Szintén megoldás a Mesterséges Intelligenciát zárt hálózaton kezelni, de ekkor pont a lényegétől fosztjuk meg: a világhálót átívelő tanulási képességtől.

A másik ellenérv, hogy a Mesterséges Intelligencia az embertől is tanul, sőt, a hülye embertől is. Többen csodálkoztak rá MI néhány kifejezetten rasszista megnyilvánulására. Minél több rasszista megjegyzés forog a hálón, annál hajlamosabb maga is előítéletessé válni. Márpedig pont az ellenkezője, azaz a tárgyilagosság lenne a kívánatos az igazságszolgáltatásban.

Nem tudni, mi a jövő, de hadd kockáztassak meg egy jóslatot. Száz éven belül az ítéleteket a Mesterséges Intelligencia fogja meghozni, és az emberi bírónak kell majd rányomnia a pecsétet. Amennyiben az emberi bíró el akar térni a Mesterséges Intelligencia által hozott ítélettől, akkor azt meg kell indokolnia.

Üdvözlettel:

Nos Te Drámus

A troll misztikus, félelmetes lény. A skandináv mitológiában általában antropomorf szereplő, van, amikor gonosz, undorító orkszerű teremtésként jelenik meg, és van, hogy primitív, de emberszerű vagy még inkább óriásszerű szereplő. Mindenképpen bárgyú, rosszindulatú, a kulturált emberi érintkezésre képtelen, agresszív figura. A troll barlangokban vagy hegyek eldugott részein él.

Az internetes troll az internetes fórumokon él, kevésbé misztikus, de primitívségével, rosszindulatával sokban hasonlít a mitológiák szereplőjére. Valószínűleg bunkósbotja jóval rövidebb, mint a mesevilág trolljának, de ezt kompenzálandó gyakrabban és több helyen használja, mint legendás társa. Az internetes troll folyton trollkodik; azaz undort kelt, viszályt szít ostoba megjegyzéseivel, buta beszólásaival, fenyegetőzéseivel. Igyekszik úgy tenni, mint aki erőfölényben van, ezért virtuális bunkósbotjával gyakran le-lecsap.

A jogalkotó most megalkotta azt a varázsigét, amelytől azt reméli, hogy alkalmas a leginkább visszataszító trollok visszaszorítására. Ezek azok a trollok, akik mások megölésével, megnyomorításával fenyegetőznek – kinyúlva az ismeretlenség homályának barlangjából. A varázsigét pedig úgy hívják, hogy internetes agresszió vétsége. Ezt a varázsigét azon troll ellen lehet használni, aki nagy nyilvánosság előtt elektronikus hírközlő hálózat útján olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, amely beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos

• halált okozó, vagy
• különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki.

Ezen varázsige nem olyan halálos átok a trollal szemben, mint az avada kedavra a Harry Potter-sorozatban, nem némítja el örökre a trollt, legfeljebb egy évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti. Valószínű, hogy kezdő varázslók első próbálkozásra legfeljebb pénzbüntetést tudnak elérni vele fogházbüntetés helyett. A lényeg az, hogy szerepel a Gonosz varázslatok kivédése tantárgyban.

Miről is van szó? Ha a troll egy nyilvános kommentben például azt írja, hogy „könyörgöm, akasszuk föl az előttem szólót”, csak meg kell suhintani a varázspálcát a feljelentéskor, és hangosan kimondani: internetes agresszió. Ha a troll trükközni próbál, és azzal okoskodik, hogy „bárcsak valaki lelőné ezt a hozzászólót”, vagyis önmagát kihagyja a potenciális végrehajtói körből, úgy is jó, hiszen az ölés, mint kívánság kifejezése is alkalmas az ellenátok kiváltására.

A különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándék vagy kívánság már keményebb dió, hiszen egyetlen troll sem annyira szofisztikált, hogy ilyen tényállásszerű kívánságot csak úgy megfogalmazzon. Az még hagyján, ha azt írja, hogy valakinek „le kéne vágni a micsodáját”; talán lesz bíró, aki ezt különösen kegyetlen műveletre irányuló szándéknak fogja ítélni. Ha viszont a troll úgy fogalmaz, hogy „száradjon le a micsodája az ilyennek”, nos, ehhez találni kéne egy olyan bűncselekményi tényállást, amely a „micsoda leszárítás bűntettének” felel meg. És akkor még nem beszéltünk a „meg foglak b..szni” trollos szakkifejezésről. Ennek használata esetén egyetlen áldozat sem arra gondol, hogy nemi örömöknek néz elébe, hanem minden sértett arra számít, hogy jól meg akarják gyepálni, de hogy a „megb…szásra irányuló szándék vagy kívánság” automatikusan különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez-e ki, ennek megítélése a joggyakorlatra marad. Szegény joggyakorlat.

Az önvádra kötelezés tilalma leegyszerűsítve annyit tesz, hogy nem hallgatjuk ki tanúként azt a személyt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, különösen nem a feljelentett személyt, hogy azután a hamis tanúzás következményeire felhívva csikarjunk ki belőle beismerő vallomást. Hihetnénk, hogy ez egy egyetemes emberi jogi elv; azonban ez nincs így. Vannak olyan országok, ahol a vádlott is csak egy tanú a sok közül, persze azzal, hogy az ő bőrére megy a játék. Amerikai filmekben látható, amint ügyvédek tipródnak azon, hogy védencüket a tanúk padjára szólítsák-e. Ugyanis, ha a vádlott nem tagadja meg a vallomástételt, akkor neki is az igazat kell mondania, nem úgy, mint a magyar jogrendszerben, ahol hazudhat kedvére, legfeljebb mást hamisan nem vádolhat bűncselekmény elkövetésével.

Az Európai Unióban számos jogrendszer és jogelv keveredik. Ezeket nem könnyű közös nevezőre hozni. Az Emberi Jogok Európai Bírósága több alkalommal pont az önvádra kötelezés tilalmának alkalmazását rótta Magyarország terhére. Vegyük például azt az esetet, amikor valaki olyan feljelentést tesz, miszerint a vele szemben eljárt öt rendőr (börtönőr, vadakat terelő juhász) közül az egyik hátulról megütötte. Ilyenkor a nyomozás hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt indul meg. A nyomozás során meg kell kísérelni olyan tanút felkutatni, aki érdektelennek tűnik, azaz nem húz egyik oldalra sem. Vagy fel kell kutatni más objektív bizonyítékot, például egy kamerafelvételt az eseményekről. Kézenfekvő lenne az öt hivatalos személyt tanúként kihallgatni, hátha többen elmondanák az igazságot, azonban ha a feljelentés igaz, akkor közöttük van a bántalmazás elkövetője, akit az önvádra kötelezés tilalma ellenére arról kellene faggatni; tetszett-e tarkón vágni mostanában valakit az eljárás során.

Mondhatnánk, ott van másik négy hivatalos személy, aki a feljelentő szerint senkit nem ütött meg, vagyis ők igazán nyugodtan tanúskodhatnának. Csakhogy annak a rendőrnek (börtönőrnek vagy vadakat terelő juhásznak), aki látta a tockost, jelentéstételi kötelezettsége keletkezett, aminek elmulasztásával katonai bűncselekményt követett el. Vagyis neki meg katonai bűncselekményt kellene bevallania tanúként.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint az önvádra kötelezés tilalma gyenge érv, ha bántalmazásról van szó, és nem is alkalmazható, azaz tessék minden hivatalos személyt tanúként kihallgatni, sőt, szembesíteni a feljelentővel. Ez a jövőben várhatóan így is lesz. Akár volt ütés, akár nem, akár lesz egyéb objektív bizonyíték, akár nem, valószínűleg megszaporodnak azok a nyomozások, amikor több hivatalos személy vallomása áll egy feljelentőével szemben, és akkor jöhet a hatóság félrevezetése miatti feljelentés az egyik oldalról, a hamis tanúzás miatt tett feljelentés a másik oldalról, és jönnek a parttalan nyomozások. De minek is part, ha az igazság úgyis odaát van…

Az önvádra kötelezés jogi tilalma meglehetősen bonyolult probléma. A büntetőeljárásról szóló törvény alapvető rendelkezései között szerepel: senki nem kötelezhető arra, hogy önmagára terhelő vallomást tegyen vagy önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson, mert a vád bizonyítására a vádló köteles. A terhelt sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Persze, ha a bizonyítékok nagy része a terhelt felé mutat, akkor a terhelt is érdekeltté válhat, hogy önként „beszálljon” a bizonyításba, mert lehetnek olyan tények, amelyeket a vádló a legjobb szándéka szerint sem képes földeríteni.

Előfordult olyan eset, amikor az elkövető azért nem lehetett egy súlyos rablás elkövetője, mert éppen a város másik felén betört egy kisebb boltba, és erre elég meggyőző bizonyítékai voltak: például az eltulajdonított magnókészülék gyári számostul, árcédulástól, alibiként meg a tettestársa, akinek az ujjnyomai is ott maradtak az üzletben. Ciki. Bár váltig állította, hogy nem ő volt a fegyveres rabló, de egy idő után csak elő kellett rukkolnia a farbával, vagyis a lopás bizonyítékaival, hogy hat év börtön helyett megússza hat hónappal, ami az úgynevezett anyagi igazságnak is megfelelt.

Ennél még érdekesebb a tanú helyzete. Lehet a nyomozásnak olyan pillanata, amikor az elkövetőről még nem tudni, hogy ő az elkövető, csak annyit, hogy valamilyen köze lehet a bűncselekményhez, például ott tartózkodott az elkövetési hely közelében, és így láthatta az elkövetőket. Persze, ha a tanú pontosan tudja önmagáról, hogy nem látta a tettest, mert ő maga volt az, az önvádra kötelezés tilalma akkor is él. Ezt a jogalkotó azon szabály beiktatásával oldotta meg, hogy a tanút, kihallgatását megelőzően figyelmeztetni kell arra, hogy a vallomástételt megtagadhatja az, aki magát bűncselekmény elkövetésével vádolná. A gyakorlatban az ilyen megtagadási okra való hivatkozás ritka, mint a fehér holló. Képzeljük el a következő tanúkihallgatási jegyzőkönyvet:

Eljáró rendőr: Adataink szerint a gyilkosság éjszakáján a tetthely közelében tartózkodott. Észlelte azt, hogy ki ment be a sértett lakásába?

Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ.

Eljáró rendőr: Mit tud arról, ki hagyta el a sértett lakását az emberölést követően?

Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ.

Eljáró rendőr: Az Ön tudomása szerint ki ölte meg a sértettet?

Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ, mert nem vagyok köteles önmagamat bűncselekménnyel vádolni.

Eljáró rendőr: Rákérdezhetek: Ön a gyilkos?

A tapasztalat az, hogy az elkövető inkább hazudik valamit, mintsem az önvádra kötelezés tilalma folytán élne a hallgatás jogával: „Nem is voltam ott, ott voltam, de részegen semmit nem láttam”, stb…Persze ilyen esetben hamis tanúzás miatt nem lehet megbüntetni, mert nem büntethető hamis tanúzásért az, aki a valóság feltárása esetén önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná.

Sokszor az elkövető nincsen abban a helyzetben, hogy felfogja azt, hogy egy feltett kérdésre a valóság feltárása esetén tanúként önmagát vádolhatja bűncselekmény elkövetésével.

Tegye föl a kezét, aki arra a kérdésre, hogy vásárolt-e az elmúlt évben a gyerekének a piacon nagy rőzsepatkányt, tisztában van azzal, hogy „igen” válasz esetén önmagát bűncselekménnyel vádolja. Pedig természetkárosítást követ el, aki a vadon élő állat- és növényfajok számára kereskedelmük szabályozása által biztosított védelemről szóló EK tanácsi rendelet A és B melléklete hatálya alá tartozó élő szervezet egyedét jogellenesen megszerzi, tartja, forgalomba hozza, az ország területére behozza, stb… Márpedig a nagy rőzsepatkány szerepel a mellékletben, függetlenül attól, hogy a nyomorult nagy rőzsepatkány esetleg jobb körülmények között él a tanú lakásában, mint vad otthonában.

Ilyenkor jön be a tisztességes eljárás kérdése, vagyis lehetőleg ne hallgassunk ki tanúként olyan személyt, akiről halvány adat merült föl arra, hogy ő lehet az adott bűncselekmény elkövetője….

(folytatjuk)

Az emberölések felzaklatják az állampolgárokat, egy felderítettlenül maradt emberölés jobban rontja az emberek biztonságérzetét, mint ezer felderítettlenül maradt zsebtolvajlás. Ez ténykérdés. A fel nem derített gyilkosság az emberek biztonságérzeténél csak egyes nyomozóhatósági vezetők biztonságérzetét rontja jobban. Nyilvánvaló, hogy az éves statisztikában jól néz ki az a rovat, amely szerint nincsen egyetlen fel nem derített emberölés sem. Az igazságszolgáltatásban viszont egészen rosszul mutat, ha valaki statisztikai okokból nem kapja meg a büntetését egy emberölés miatt.

Tudom, megköveznének érte, de az „átlag” emberöléses ügyek, nyomozás szempontjából, elég unalmasak, aligha lehetne „True detectiv” sorozatot építeni rájuk. A kés egyik végén az elkövető van, a másik végén az áldozat, és sokszor családi dráma és/vagy alkohol áll a háttérben.  Vannak azonban olyan emberölések, amelyeknél első látásra nincsen meg az elkövető személye, indítéka, eszköze, még ha a nyomozót Sherlock Holmes-nak hívják, akkor sem. Az ilyen nyomozások nagy erőket, kitartást, sok munkaórát igényelnek, és egyáltalán nem biztos, hogy egy éven belül meglesz az elkövető. Lehet, két-három, sőt, nyolc év múlva sem. Ez van. Sokszor nem is a rendőrség hibája.

Vannak persze (statisztikai) technikák, amelyek segíthetnek: ilyen például az eset halált okozó testi sértéssé minősítése. Ez a szocializmus idején igen népszerű metódus volt, hiszen a kommunizmusban elhal a bűnözés, különösen annak rút formája: az emberölés. A halált okozó testi sértés az más, hiszen az elkövető csak bántani akarta az áldozatát, megölni nem, csak valahogy így sikerült a dolog. Halált okozó testi sértés miatt lényegében ugyanolyan erőkkel lehet nyomozati cselekményeket végezni, mégsem nyomja a statisztika lelkiismeretét egy fel nem derített emberölés. A technika rákfenéje, hogy az ügy előbb-utóbb a fránya ügyész elé kerül, aki átminősíti az esetet emberölésnek.

A másik (statisztikai) technika az úgynevezett rendkívüli haláleset. Ennek lényege, hogy a nyomozó hatóság nem büntetőeljárásban, hanem közigazgatási eljárásban nyomoz. Az esetek egy részében persze kiderül, hogy gyilkosság történt, de addigra megvan az elkövető is, így már egészen más a büntetőeljáráson kívüli nyomozati bravúr.

A félreértések elkerülése végett: a rendkívüli halálesetek miatti közigazgatási eljárásnak van törvényes, jogszabályi alapja, sőt, létjogosultsága is. Vannak olyan halálesetek, amelyeknél nem merül fel azonnal az emberölés gyanúja. Vannak öngyilkosságok, ahol nem lehet kizárni az idegenkezűséget, de valószínűbb, hogy a dolog az, aminek elsőre tűnt: öngyilkosság. Vannak olyan halálos balesetek is, ahol ugyanez a helyzet (mondjuk, egy építkezésen nem minden haláleset emberölés, a legtöbb foglalkozás körében elkövetett halált okozó veszélyeztetés, vagyis nyomozni kellene).

Sajnos láttam olyan rendkívüli halálesetet, ahol a meztelenre vetkőztetett női holttest fejetlenül, dróthálóba csavarva került elő a folyóból. Ez olyan rendkívüli haláleset, amelyet emberölésnek szoktunk hívni.

Láttam olyan rendkívüli halálesetet, ahol az idős, beteg áldozat előbb magára rántott egy betonoszlopot, majd szorongatott helyzetében kiszórta zsebeiből okmányait, sőt, még saját nadrágja szárát is fölgyújtotta. Ez is olyan rendkívüli haláleset, amelyet emberölésnek szoktunk hívni.

Láttam olyan rendkívüli halálesetet is, ahol a panellakás bejárati ajtaja gyulladt ki benzintől, és egy család égett bennt. Ez olyan rendkívüli haláleset, amelyet már több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésnek szoktunk hívni.

A félreértések elkerülésére: mindegyik ügyben nagy erőkkel nyomozott a rendőrség, egyiket sem akarták elsikálni. Viszont az ügyészi törvényességi felügyeletet és az emberölésnek minősítést sokáig elkerülték. A jelenleg hatályos büntetőeljárási törvényben föltalálták az előkészítő eljárás fogalmát, éppen az olyan esetekre, amelyekben az emberölés gyanúját sem megállapítani, sem kizárni nem lehet. Törvényességi szempontból annak sincs akadálya, hogy a két eljárást párhuzamosan folytassák. Ugyanakkor előkészítő eljárásnál az ügyész is beleütheti a fejét az orrát a nyomozásba…..

Kivarratta magát egy NAV-ellenőr, hogy kiderüljön, kap-e számlát a tetkószalontól – adott hírt egy internetes magazin januári cikkében. Olcsó poén lenne föltenni a kérdést, vajon kapott-e számlát a fedett nyomozó ellenőr.

Válaszok:

1. Nem kapott számlát – 10 pont. Értékelés: 10 pontos válasz – Magyarországon élsz, ismered a helyi viszonyokat és Te sem számláért jársz a tetkószalonba.
2. Kapott számlát – 0-9 pont. Értékelés: naiv optimista vagy, esetleg gyanakvó természet, már miért lenne hír a mai sajtóban, hogy valaki valahol nem kapott számlát, a hír inkább az, hogy kivarrták az ellenőrt.

Bár adóeljárásról van szó, nem büntető– vagy megbízhatósági eljárásról, azért magából a cikkből jól kivehető, hogy valószínűleg az ellenőrzés indokolt volt.

Mi kell ahhoz, hogy az eljárás ne tűnjön államilag kierőltetett, az emberi jogokat sértő provokációnak, esetleg hivatali visszaélésnek?

A cikk szerint az ellenőr nem véletlenül tért be ebbe a szalonba, nem is a volt mennyasszonya combját ért tetko-vizuális sokk megtorlása érdekében, hanem azért, mert a NAV-nak föltűnt, hogy a szalonnak más szalonok bevallásaihoz képest gyanúsan alacsony a számlaforgalma. Ezt a mai informatikai fejlettség mellett nem nehéz kimutatni.

Persze még mindig fönnállt a lehetőség, hogy a tetováló művész nem egy Rembrandt, hanem egy óvodás kisfiú rajztehetségével megáldott absztrakt zseni. Ez magyarázatul szolgálhatott volna az alacsony forgalomra, egyben dicséretül szolgált volna a NAV ellenőrnek a bátorságáért, amiért oda merte tartani a mesternek valamelyik testrészét. Mindenesetre az ellenőr kiválasztotta a mintát, a méretet, előleget is fizetett (amiről nem kapott számlát), majd elvégeztette magán a műveletet, fizetett, ami után szintén nem kapott számlát.

Az ellenőr ezután kijött a „mélyfedésből”, igazolta magát, és a tisztességes eljárás érdekében készpénzellenőrzést végzett a helyszínen, amely alapján kiderült, hogy több a kolbász, mint a nap, és több az ezres, mint a számla, azaz nem ő volt az egyedüli azon a napon, akinél nem tetováltak ÁFA tartamot a hátsójára a pénztárgépbe.

Az eljárás távolról is korrektnek tűnik, nem úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor egy ellenőr bement a leszakadt nadrággombú gyermekével a szövetboltba, ahol kikönyörgött egy gyors gombfelvarrást, majd miután rátukmálta az eladóra a borravalót, megbüntette számlaadás elmulasztása miatt. Szerencsére azok az idők elmúltak.

Persze minden jogászban fölmerül a kérdés: ha nem sikerül a tetkó, az munkahelyi balesetnek minősül-e.  Ugyanitt mellnagyobbítást, herevasalást vállaló ellenőrök, fedett nyomozók kerestetnek.

Ha lehetek őszinte, egy kutatás (leánykori nevén házkutatás) legalább olyan kellemes az elszenvedőjének, mint amilyen kellemes egy vakbélműtét, akár találnak valamit, akár nem. Vakbélműtétnél és kutatásnál is törekedni kell az érintett kíméletére, előbbit általában altatásban végzik, utóbbinál az altatás szigorúan tilos.

A kutatást főszabályként a napnak a hatodik és huszonkettedik órája között kell végrehajtani, azonban akut esetben mindkettő végezhető éjszakai vagy hajnali órákban. Vakbélműtétnél az akut eset a perforáció, vagy annak közeli veszélye. Kutatásnál is valami hasonlót jelent az akut fogalom, ha például a kutatás tárgya egy menekülő gyilkos megtalálása a lakásban, nem feltétlenül lehet megvárni vele a kakasszót, a nap hatodik óráját.

Hasonló a helyzet, ha az eljárások előkészítését nézzük. Vakbélműtétnél is szükség van előzetes információkra, a kutatáshoz is kell legalább egy bűncselekmény egyszerű gyanúja. Vakbélműtétnél nem árt, ha vannak vakbélgyulladásra utaló tünetek, kutatásnál az elrendelő határozatban meg is kell jelölni, mit keresnek az eljárásban. Mind a kutatást, mind a vakbélműtétet úgy kell dokumentálni, hogy utólag rekonstruálni lehessen, mi is történt pontosan.

Ha vakbélműtétnél az orvos nem találja a vakbelet, mert azt mondjuk korábban kiműtötték, az kínos az elszenvedőnek és az orvosnak egyaránt. Ha a kutatásnál nem találnak semmit, az nem feltétlenül kínos az érintettnek vagy a hatóságnak; lehet, hogy éppen ez bizonyítja az ártatlanságot, és ez mindkettőjüknek fontos. Persze előfordulhat, hogy a kutatásnál nem találnak semmit, és ennek nem örül az érintett. Ilyen eset, ha a kutatás tárgyai olyan nyilvántartások, számlák, amelyeknek meg kellene lenniük.

Mi van akkor, ha az eljárást végzők mást találnak, vagy mást is találnak, mint amit eredetileg kerestek? Fogalmam sincs, mi a teendő ilyen helyzetben vakbélműtétnél. Kutatásnál viszont, ha számlákat keres a hatóság, és kábítószert vagy fegyvert (is) talál, nem hagyhatja ott azzal a fölkiáltással, hogy azok nem szerepeltek a műtéti tervben.

Mindkét esetre igaz, hogy az eljárást végzőn látszani kell, hogy a személyzethez tartozik. Műtét előtt az orvos és az asszisztencia beöltözik és bemosakszik, kutatás esetén az azt végző személynek igazolványt és határozatot kell mutogatnia, az asszisztencia pedig általában egyenruhában van. Ez sajnos azzal jár, hogy a kórteremben a szomszéd ágyakon fekvők is tudják, mi fog történni ketteskével, és a kutatást is viszonylag nehéz titkolni a kíváncsi szomszédság elől. És persze mindkét esetben arra kell törekedni, hogy az avatatlanok a lehető legkevesebb információt kapják a (műtéti) eljárásról, mert biztosítani kell, hogy ne kerüljenek nyilvánosságra az érintett magánéletének, az eljárással össze nem függő körülményei vagy személyes adatai.

Nehéz az érintett kíméletének kérdése a tekintetben is, hogy mennyi ideig tartson az eljárás, és hányan vegyenek részt benne. Vakbélműtét esetén ez orvosi kérdés, addig tartson, amíg szükséges, és annyian vegyenek részt benne, ahánynak szükséges ott lennie. Kutatásnál ezt nehezebb megítélni. Ha hűtlen kezelésnél egy papírozással hivatásszerűen foglalkozó, nagyobb szervezet gazdálkodási adataira, számláira, szerződéseire, teljesítési igazolásaira van szükség, és az eljáráson több rendőr, ügyész vesz részt, akkor az érintettek egyrészt érezhetik úgy, hogy megszállták őket, és ez disznóság. Másrészt, vajon mit éreznének, ha csak egy-két hatósági személy végezné a munkát, viszont hosszú napokra beköltöznének az érintettekhez? Vajon melyik a kíméletesebb?

avagy vasból fakarika

Az el nem évülő bűncselekmények fogalmának megalkotásával (nem magyar találmány) a jogászvilág kivette részét a Teremtésből, kihasított magának egy kis szeletet az örökkévalóságból. Mennyi idő alatt évül el egy el nem évülő bűncselekmény? Száz év alatt? Ezer év alatt? Soha? Amíg világ a világ, sőt, még azon túl sem?

Ha az el nem évülő bűncselekménynek ismert elkövetője ismeretlen helyen tartózkodik vagy ott, ahonnan nem adják ki, akkor még van remény. A halál, a Nagy Büntethetőséget Megszüntető Ok ugyanis megnyugtatóan zárja majd le az eljárást. Ha viszont az el nem évülő bűncselekmény ténye ismert, de elkövetőjének személye nem, na, akkor baj van. A világ legidősebb embere 116 éves korában hunyt el a minap. Ha ennek alapján kerekítve, 120 évet veszünk alapul, és ehhez hozzáadjuk az elkövetési időt (tudom, a kisgyerek éveket meg le kéne vonni), akkor talán egy jövőbeli kolléga egyszer ki meri majd mondani, hogy az elkövető valószínűleg meghalt, és lezárható az ügy. Ha nem lesz ilyen bátor kolléga, akkor az eljárás még túlélheti a piramisokat is. Soha nem találkoztam ilyen üggyel, hiszen olyan rövid idő telt el még…

Értem én, a jogalkotók az el nem évülő bűncselekményekkel üzennek annak, aki a jövőben tervez ilyen súlyú bűncselekményt elkövetni: „ha ilyet teszel, életed végéig üldözni fogunk”, még ha Saulból Paullá válsz is időközben, akkor is.

Azután ha egy elkövető kilencven pluszos éveiben bukik le, a jogalkalmazó vakarni fogja a fejét, hiszen egy nagyapa, dédapa, ükapa áll majd a bíróság előtt, és sokan fogják szánni az illetőt függetlenül attól, mit tett korábban. Különben is, mire ítéljék az aggastyánt: életfogytig tartó szabadságvesztésre vagy a húsz év is elég neki? Mert egy-két évet adni, tekintettel az elkövető korára, egy el nem évülő bűncselekményért, magát az el nem évülést teszi nevetségessé. Ráadásul az el nem évülés a jogalkalmazó számára nem ízlés kérdése, hanem törvénybe foglalt jogi tény.

Ha egy tizenegy éves kisgyereket megölnek, az önmagában szörnyű. A szörnyűséget csak növeli, ha a tettes az elkövetéskor tizenhat éves volt. És bár nem szörnyű, de baj, ha neves jogalkalmazók (rendőrök, ügyészek, jogtudósok) tudnak komoly érveket pro és kontra felhozni arra, hogy a cselekmény büntethetősége elévült-e tizenöt múltán vagy sem. Dicséretes ezért a jogalkotói szándék, amely ezt törvényalkotással kívánja sokkal egyértelműbbé tenni.

Ugyanakkor csodálkozva hallottam (remélem félre) olyan jogászi nyilatkozatot, miszerint ahhoz, hogy az egyébként el nem évülő bűncselekményben bűnösséget mondjanak ki, ki kell lépni az Európai Unióból. Ez egy új jogértelmezési szempont lenne.

Az ügy megjár majd elsőfokot, másodfokot, talán harmadfokot is. Akár így, de akár felülvizsgálati eljárás keretében el fog jutni a Kúriáig vagy még azon túl is, ahol a strasbourgi kismalac is túr. (Ez csak jóslat a részemről.) Minden bizonnyal a döntésekben lesznek eltérő álláspontok, de erre találták ki a jogorvoslati jogokat, a fellebbezési rendszert, hogy minél több és minél képzettebb jogász mondhassa el érveit az ügyben.

Vannak az Emberi Jogok Európai Bíróságának, illetve az Európai Unió Bíróságának olyan ítéletei, amelyekben Franciaország vagy Németország álláspontjával ellenkező döntést hoztak. És nekik nem kellett kilépniük az Európai Unióból.

Akkor meg nekünk már mér’ kéne?

Jézus élete tele volt szörnyűségekkel és csodákkal. Élete mai jogászi szemmel nézve is érdekes. Csak néhány példa…

I. Heródes király elrendelte a betlehemi gyermekgyilkosságokat; vagyis minden kétévesnél fiatalabb ottani kisded megölését, hogy Jézust elpusztítsa, és ezáltal Jézus ne lehessen a zsidók királya, ahogy azt megjósolták. Ma ezt simán népirtásnak vagy emberiesség elleni bűntettnek minősítenénk.

Jézus büntetőpere tipikus példája a koncepciós pernek, amelynek célja nem az anyagi igazság kiderítése volt, hanem Jézus személye által megjelenített politikai veszély elhárítása. A büntetés alóli kegyelmet Barabbás, és nem Jézus kapta, és ez sem az utolsó olyan eset volt, amikor a kegyelmet nem az arra méltó kapta.

A keresztfán történő kivégzés olyan kínzás és kegyetlen, embertelen, megalázó büntetés, amit ma a nemzetközi büntetőjog tilt. És láss csodát, Jézusnak köszönhetően éppen a feszület vált a szeretet és megbocsátás szimbólumává: az a kereszt, amely az elítéltnek az izmok és inak elviselhetetlen megfeszülését okozza haláláig.

A feszület a mai napig életünk része, így is úgy is. A hétköznapokban egymásnak feszül politikus és választó, munkaadó és munkavállaló, vádlott, sértett, ügyész és bíró. Megfeszít a gazdasági válság, a háború, a globális felmelegedés, a lét bizonytalansága. Ugyanakkor életünk során a feszületben ott rejlik a család szeretete, az önzetlenség, a melegség, és a remény.

Érdekes, hogy Jézusnak talán a születését követően jutott ki néhány feszültségtől mentes nap. A jászol melege, a betlehemi csillag, a pásztorok csodálata, az angyalok megjelenése, a családi együttlét, a háromkirályok ajándékai mind-mind idillikus életet vetítettek előre a csecsemőnek. Nem így alakult.

Kívánom, hogy az idei karácsony nekünk is legyen feszültségtől mentes!

És végül egy vers a gyerekeknek: 

Karácsony, karácsony

Karácsony, karácsony!
Ki jár a padláson?
Teli a puttonya,
hogy került fel oda?

Télapót megvárom,
ha nem nyom el álom,
kandallómeleget
áraszt a szeretet…

… Télapó járt nálam!
Bár soha nem láttam,
mégis a barátom!
Karácsony, karácsony!

nem minden disznóság jogsértés és nem minden jogsértés bűncselekmény

A gondos fogyasztónak (tehát Önnek) a nagy leárazásokra ajánlott alaposan felkészülnie. Hogy miért?

Mert a vállalkozások ravaszak (próbálnak lenni) a nagyobb bevétel érdekében. Sokféleképpen próbálkoznak:

Vagy meg sem mozdítják az előző napi/heti/havi árcédulát a termékről, csak fölé írják nagy betűkkel, hogy AKCIÓ. Ha Ön nem figyelte már korábban az árakat, nem látja, hogy semmilyen árengedményt nem fog kapni.

Vagy a nagy akciózás előtt egy kicsit megemelik az árakat, és a Black Friday idejére visszacsökkentik az eredeti árra.

Ezek mind tiltott magatartások, de ha Ön nem figyel, és vásárol, a vállalkozók sikerrel apaszthatják le idén (is) a pénztárcáját, és az esetleg emiatt kapott bírságot a kereskedő a nagyobb bevételből könnyedén kifizeti.

Hogy ez ne történhessen meg, kérjük, tegyen meg két apróságot.

Egyrészt, ha nagyobb összeget kíván költeni a karácsony előtti akciók időszakában, már jóval (hónapokkal) korábban nézze, figyelje azokat az árucikkeket, amiket majd akciósan kíván megvásárolni. Ezzel mindjárt két legyet üthet egy csapásra: több webáruházban láthatja az árak időnkénti mozgását (lehet, hogy nem a Black Friday a legkedvezőbb időszak a bevásárláshoz!); és azt is láthatja, hogy a webáruházak egymáshoz képest milyen ravaszságokkal csábítják vásárlásra a vevőket.

Ezt idén elmulasztotta? Sebaj, higgye el, jövőre is lesz Black Friday, és ha a tapasztalatai azt mutatják, hogy októberben olcsóbb volt egy termék, mint Karácsony előtt, jövőre ne várja meg az akciózást!  

Másrészt: ne figyeljen a honlapon azokra a tájékoztatókra, amelyek szerint már csak 5 óra 4 perc és 30 másodperc van hátra az akcióból, és a visszaszámláló gyorsabban pörög, mint a ringlispíl. És persze azt sem szabad figyelni, hogy a honlap szíves közlése szerint épp százezer másik fogyasztó nézi az árut, amit Ön is, de készleten már csak 2 darab van.

Igen, nehéz ezeket kirekeszteni a tudatunkból, és fogyasztóként helyes döntést hozni nem egyszerű, de a későbbi mérgelődés elkerülése legalább olyan fontos, mint a 100 forinttal olcsóbb hűtőszekrény.

Jut eszembe, tudta, hogy több honlapon szokott lenni „Év eleji óriási leárazás/árzuhanás/kiárusítás” is? A fent írtak az éve eleji árzuhanásokra is igazak.

Ne felejtse: nem minden disznóság jogsértés és nem minden jogsértés bűncselekmény, de akármelyikről van is szó, könnyebb megelőzni a bajt, mint helyrehozni!