Holdvilágos éjszakán / miről álmodik a lány / hogy jön egy királyfi tán / hófehér kocsiján (igen, ez egy modern királyfi). Nos, innentől kis gellert kap a dal a mai világban. Kiderül, hogy a királyfi nem is olyan ritka manapság, szükség esetén jön, csak az álom nem oly mesés, mert hamar kiderül, hogy a hófehér sok paripányi lóerős luxusautó álmodozó lányok futtatásából származik. Ja, és aztán nincs is ébredés az álomból… sajnos.

A királyfivadászat nyomozati munka. Az ilyen típusú emberkereskedelem nyomozásának egyik nehézsége meggyőzni az áldozatot arról, hogy ő áldozat. Ami a rablás, csalás, lopás, zsarolás sértettjeinél egyértelmű, az az emberkereskedelem áldozatainál önmagában embert nyomozót próbáló kihívás. Nem tartják ugyanis önmagukat sem sértettnek, sem áldozatnak.

A kezdő áldozatok általában fiatalok, szépek, naivak, és olyan környezetből, olyan mélyszegénységből jönnek szedetnek össze, amihez képest az új környezet luxus; saját szoba fürdőszobával (naná, a királyfi udvaroncai finnyásak), szép fehérneműkkel, sosem látott kozmetikumokkal. Áldozatvédők története, hogy az itthonról külföldre kiárusított, áldozati mivoltáról nehezen meggyőzött, majd úgynevezett védett házban elhelyezett áldozat az első reggelinél finnyásan húzta el a száját azzal, hogy külhonban a kutyája is jobb eledelt kapott, mint a parizeres zsömle. Sokszor a királyfiba is szerelmesek, és elhiszik, hogy már csak keveset kell dolgozniuk a közös palotán, azután jön a tündérmese.

Sajnos a tündérmese helyett azonban hamar eljön az a fázis, amikor már a vak is látja az áldozatról, hogy áldozat, de ő továbbra sem. Kiöregedett, a szolgáltatásait igénybe vevők köre egyre kevésbé a kifinomult úriemberek, lassan kivész belőlük az úr, majd az ember is. Így már nincs szükség szép fehérneműkre és jó minőségű kozmetikumokra, a bevételből sem telik rá, és a királyfi rég eladta a sokadik alabárdosnak. Az egészsége is sokszor megrendül. Esélye sincs többé rendes életre, rendes munkára, rendes családra.

Hogy lehetséges akkor, hogy ennek ellenére még mindig nem tartja áldozatnak magamagát? Ahhoz, hogy valaki önmagára áldozatként tekintsen, először is az kell, hogy önmagára emberként tekintsen. Csakhogy az áldozat megszűnik emberként látni önmagát. Nehéz kiszakítani a világából. Ekkor már az alkohol meg a drog miatt nem szavahihető tanú, nehéz a vallomására vádat alapozni, mivel kétszer nem tud semmit ugyanúgy előadni.

A társadalom, bár jószívű, de ebben a kérdésben még igencsak, hogy is mondjam, archaikus… „Még mindig könnyebb fekvőmunkát végezni, mint egy gyárszalag mellett robotolni, vagy takarítani, vagy krumplit szedni” – mondják sokan. Igaz, holdvilágos éjszakán ilyenekről sem álmodik a lány. Számtalan fizikai munkát végző nőt ismerek boldog családi háttérrel, ezzel szemben a prostituáltak nemcsak a testüket árulják, hanem a jövőjüket is. A jövőjük azonban nem kell senkinek.

Ez egy ősi mesterség; valljuk be, kiirthatatlan – mondják mások. Ez is igaz. Számos dolog van, ami ősi és kiirthatatlan, mégsem mondjuk rájuk, hogy hagyjuk őket, ahogy vannak. Ilyen a drog, az alkohol, a háború, a koldulás, a szegénység. Valahogy mégsem rendezünk nekik ősi mesterségek ünnepét.       

Világjelenség, hogy a közélet egyre durvul. Lehet elmélkedni arról, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojásrántotta, vagyis azért durvult el ennyire a közélet, mert a világ is egyre durvább, vagy azért durvul a világ, mert a közéleti szereplők sem igyekeznek (jó)példát mutatni. A közösségi médiában mindenesetre az egybites üzenetek előbb célt érnek, mint az összetettebb gondolatok. A komment szekcióban a >durva anyját mindenkinek, aki nem azt gondolja, amit én<, hatékonyabb kifejezési eszköznek tűnik, mint a másik édesanyjának szociálisan hátrányos helyzetéről elmélkedni, és emiatt megbocsátónak lenni vele szemben. A felek legszívesebben egymás torkának esnének, nem ritkán verekedésre is kihívják a másikat a névtelenség homályából, tudva azt, hogy abból úgysem lesz semmi. Hiszen az ugyisenvagyokajani.113@gmail.com kihívó úgysem jelenik meg sehol se névvel, se címmel, sem a maga valóságában.

Gondolhatnánk, régen rosszabb volt a helyzet, amikor az ilyen ügyeket még párbajjal oldották meg. A minap kezembe került Dr. Rácz Vilmos Párbajkódex című könyve, ami 1938-ban jelent meg az „Atheneum Irodalmi Rt. nyomásában”. A szerző előszava szerint „párbajkódexem ezelőtt 15 évvel megjelent első kiadásának előszavában azt írtam, hogy párbajkódexem voltaképpen a lovagiasságért készült, de a párbajok ellen”. Fura érvelés. A szerző így folytatja: „vannak a sérelemnek bizonyos fajai, amelyeket a sértett büntetőbíró elé vinni nem akar, mert a sérelem nyilvánosságra jutása, még a sértő szigorú megbüntetése esetén is, a sértettre nagyobb hátránnyal jár, mint maga az elszenvedett bántalom”. Micsoda hülyeség – gondolhatnánk elsőre, ha nem tartanánk attól, hogy a szerző szelleme elküldi párbajsegédjeit az éjjeli órákban. Azután mélyebben belegondolva, rájövünk, hogy az idézet nem is annyira hülyeség.

Egy becsületsértő komment a mai napig nagyobb károkat tud okozni a sértettnek, mint az elkövetőnek. Ha ugyanis nyilvános tárgyalásra kerül az ügy, először az igazságszolgáltatás mereng el azon, van-e helye valóságbizonyításnak vagy sem. A sértett kézzel-lábbal kapálózik ellene, hogy bizonyítást folytassanak le arról, hogy úgy általában korrupt állat-e, vagy csak korrupt, de nem állat, esetleg állat ugyan, de nem korrupt. Ha a bíró el is utasítja a valóságbizonyítást, a kommentelőt támogató vlogger, blogger, tiktoker vagy egyébker úgyis megírja a nyilvánosságnak, hogy a magánvádló félt attól, hogy a bíróság előtt rábizonyítják az igazságot. Erre már az is fölkapja a fejét, aki az eredeti kommentről sosem hallott. Az elsőfokú ítélet azután arról fog szólni, hogy a közszereplőfélének több kritikát kell tűrnie, így többek között azt is, hogy az emlősök rendjébe tartozó korrupt lénynek titulálják. Ezt már a teljes sajtó megírja, majd amikor a másodfokú bíróság kimondja, hogy ezt mégsem kell tűrnie semmilyen állatfajnak, a közszereplőnek sem, addigra mindenki elfelejti azt is, hogy miről szólt eredetileg a vita. Az pedig, hogy a sértő felet végül próbára bocsátják, a magánvádlót nem kárpótolja. Tényleg egyszerűbb párbajban levágni, lelőni a másikat, vagy levágatni, lelövetni magunkat.

A Párbajkódex 1. cikke értelmében lovagias ember – tehát lovagias elégtételadásra és vételre – képes – a művelt társadalom minden tagja, akit becsületbírósági határozat erre képtelennek nem nyilvánított. A Párbajkódex szabályai szerint a párbajképesség, a hely, az idő, a fegyver kiválasztása bonyolult becsületbírósági, párbajbírósági és választottbírósági eljárást igényelt. Már ennek is volt visszatartó hatása.  A Párbajkódex 179. cikke szerint a vezetősegéd a szembenálló felek előtt a következőket mondja: „Uraim! A törvény tiltja a párbajt! Felszólítom az urakat, hogy béküljenek ki!” Az akkori jogszabályok ugyanis a párbajra kihívót, a párbajozót, a párbajsegédet szabadságvesztéssel rendelték büntetni, akárcsak a maiak.

Ha a felek bátran hallgattak, a vezetősegéd így szólt: „Minthogy erre – hallgatásukból következtetve – nem hajlandók, meg kell verekedniök. Fegyveresen vesznek és adnak elégtételt. Kardpárbajt fognak vívni, a feltételeket ismerik. Ezekből csak egyet emelek ki: azt, hogy szúrni nem szabad.”

A Párbajkódex végülis biztosította a durva elemek távoltartását a közélettől. A korabeli trollt ugyanis vagy összekaszabolták, vagy lelőtték, vagy lecsukták. Háromszor is meggondolta a kommentelést.

A Mesterséges Intelligencia (biztos, ami biztos, nagy kezdőbetűvel írom, mert lehet, hogy ő dönt majd egyszer arról, melyik idősek otthonába rakjanak be engem) használata egyaránt ad okot aggodalomra és reménykedésre az igazságszolgáltatásban. Ami a reményt illeti, ma már világosan látszik, hogy az emberi memória feldolgozási képességét régen meghaladta az informatikai forradalom által nyakunkba zúdított adat mennyisége. Vegyünk például egy olyan hűtlen kezelést, amely több pénzügyi szolgáltatót érint. Egyetlen pénzügyi szolgáltató is ipari mennyiségben ontja az iratokat: számlákat, szerződéseket, elszámolásokat, de ha több pénzügyi szolgáltató is érintett, akkor könyvtárnyi irodalmat elektronikus okiratot kell áttekintenie az igazságügyi alkalmazottnak.

Kezdetben – maradva a fenti esetnél – volt a szaktanácsadó és az excel tábla. Ma már a szaktanácsadó képességét, lehetőségét is meghaladja az adatcunami. Nem beszélve arról, hogy a bankokban, tőzsdéken is Mesterséges Intelligenciát használó programokat alkalmaznak, amelyeknek működési mechanizmusát nemhogy a banki alkalmazott vagy szaktanácsadó, de maga a programozó sem ismeri részleteiben, merthogy a Mesterséges Intelligencia attól intelligencia, hogy titokban maga is tanul. Így azután nehéz egyetlen ügyésztől vagy bírótól elvárni, hogy olyan szinten ismerje meg a bizonyítékokat, hogy azokra vádat vagy ítéletet alapozzon.

Az ügyek többsége persze nem ilyen bonyolult – mondhatnánk – de az igazság az, hogy ma már a legtöbb bűnügy bizonyításához szükség van informatikai eszközökön tárolt adatok feldolgozására. Nagyon sok bizonyíték ugyanis a telefonokban, a laptopon, a felhőben található. Ez nemcsak a terhelő bizonyítékokra, hanem a mentő bizonyítékokra is igaz. Mivel az emberiség egy része ma már profi bloger, influenszer, tiktoker; azaz az élete nagy részét közvetíti a reggeli fölkeléstől, a délelőtti munkahelyi ejtőzésen keresztül, az esti bulin át az éjszakai lefekvésig, és ehhez szöveges, képes, filmes részeket csatol. Elképzelhető vagy inkább elképzelhetetlen, hogy milyen mennyiségű adatot kell(ene) egy nyomozónak átnéznie ahhoz, hogy a nyavalyás telefonon megtalálja a nyúlfarknyi bizonyítékot, ami kell neki. Ha egy terhelő bizonyíték felett siklik át az ember ügyész, az kínos, de legfeljebb eggyel több bűnös szabadul. Ha viszont egy mentő körülmény felett siklik át az igazságszolgáltatás, az justizmord.

Így azután a Mesterséges Intelligencia reményt ad arra, hogy a döntéseket előkészítse, az adatokat kezelje, és azokat az ember által fogyasztható formába tálalja. Csakhogy…

Ha már rábízzuk azt, hogy nagy mennyiségű adatot dolgozzon föl, és döntsön arról, hogy abból mi a bizonyíték és mi nem az, akkor miért ne bízhatnánk rá magát a döntést is? Mennyivel bonyolultabb magát a döntést meghozni, mint a döntést előkészíteni egyesekből és nullákból álló kis barátunknak?

Ami az aggodalmakat illeti, kísérletek alapján az MI 90 százaléknyi pontossággal találja el a már megszületett ítéletet. (Persze egyes vélemények szerint nem eltalálja, hanem megtalálja az interneten.) Az egyik ellenérv pont adatvédelmi jellegű, mivel a Mesterséges Intelligencia a föltett kérdésekből is képes tanulni, így ha egy nyomozati ügyiratot föltöltünk a netre, akkor személyes adatok kerülnek ki – ki tudja hová. Megoldás lehetne az adatok anonimizált módon történő feltöltése, mivel azonban az ügyekről a média ma már napi szinten tájékoztat, a Mesterséges Intelligenciának annyi időbe sem telik azt beazonosítani a netes információk alapján, amíg azt mondjuk: fapapucs. Márpedig Fapapucs F. Péter joggal fogja sérelmezni, hogy a neve kikerült (remélem, nincs ilyen nevű valós személy). Szintén megoldás a Mesterséges Intelligenciát zárt hálózaton kezelni, de ekkor pont a lényegétől fosztjuk meg: a világhálót átívelő tanulási képességtől.

A másik ellenérv, hogy a Mesterséges Intelligencia az embertől is tanul, sőt, a hülye embertől is. Többen csodálkoztak rá MI néhány kifejezetten rasszista megnyilvánulására. Minél több rasszista megjegyzés forog a hálón, annál hajlamosabb maga is előítéletessé válni. Márpedig pont az ellenkezője, azaz a tárgyilagosság lenne a kívánatos az igazságszolgáltatásban.

Nem tudni, mi a jövő, de hadd kockáztassak meg egy jóslatot. Száz éven belül az ítéleteket a Mesterséges Intelligencia fogja meghozni, és az emberi bírónak kell majd rányomnia a pecsétet. Amennyiben az emberi bíró el akar térni a Mesterséges Intelligencia által hozott ítélettől, akkor azt meg kell indokolnia.

Üdvözlettel:

Nos Te Drámus

A troll misztikus, félelmetes lény. A skandináv mitológiában általában antropomorf szereplő, van, amikor gonosz, undorító orkszerű teremtésként jelenik meg, és van, hogy primitív, de emberszerű vagy még inkább óriásszerű szereplő. Mindenképpen bárgyú, rosszindulatú, a kulturált emberi érintkezésre képtelen, agresszív figura. A troll barlangokban vagy hegyek eldugott részein él.

Az internetes troll az internetes fórumokon él, kevésbé misztikus, de primitívségével, rosszindulatával sokban hasonlít a mitológiák szereplőjére. Valószínűleg bunkósbotja jóval rövidebb, mint a mesevilág trolljának, de ezt kompenzálandó gyakrabban és több helyen használja, mint legendás társa. Az internetes troll folyton trollkodik; azaz undort kelt, viszályt szít ostoba megjegyzéseivel, buta beszólásaival, fenyegetőzéseivel. Igyekszik úgy tenni, mint aki erőfölényben van, ezért virtuális bunkósbotjával gyakran le-lecsap.

A jogalkotó most megalkotta azt a varázsigét, amelytől azt reméli, hogy alkalmas a leginkább visszataszító trollok visszaszorítására. Ezek azok a trollok, akik mások megölésével, megnyomorításával fenyegetőznek – kinyúlva az ismeretlenség homályának barlangjából. A varázsigét pedig úgy hívják, hogy internetes agresszió vétsége. Ezt a varázsigét azon troll ellen lehet használni, aki nagy nyilvánosság előtt elektronikus hírközlő hálózat útján olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, amely beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos

• halált okozó, vagy
• különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki.

Ezen varázsige nem olyan halálos átok a trollal szemben, mint az avada kedavra a Harry Potter-sorozatban, nem némítja el örökre a trollt, legfeljebb egy évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegeti. Valószínű, hogy kezdő varázslók első próbálkozásra legfeljebb pénzbüntetést tudnak elérni vele fogházbüntetés helyett. A lényeg az, hogy szerepel a Gonosz varázslatok kivédése tantárgyban.

Miről is van szó? Ha a troll egy nyilvános kommentben például azt írja, hogy „könyörgöm, akasszuk föl az előttem szólót”, csak meg kell suhintani a varázspálcát a feljelentéskor, és hangosan kimondani: internetes agresszió. Ha a troll trükközni próbál, és azzal okoskodik, hogy „bárcsak valaki lelőné ezt a hozzászólót”, vagyis önmagát kihagyja a potenciális végrehajtói körből, úgy is jó, hiszen az ölés, mint kívánság kifejezése is alkalmas az ellenátok kiváltására.

A különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándék vagy kívánság már keményebb dió, hiszen egyetlen troll sem annyira szofisztikált, hogy ilyen tényállásszerű kívánságot csak úgy megfogalmazzon. Az még hagyján, ha azt írja, hogy valakinek „le kéne vágni a micsodáját”; talán lesz bíró, aki ezt különösen kegyetlen műveletre irányuló szándéknak fogja ítélni. Ha viszont a troll úgy fogalmaz, hogy „száradjon le a micsodája az ilyennek”, nos, ehhez találni kéne egy olyan bűncselekményi tényállást, amely a „micsoda leszárítás bűntettének” felel meg. És akkor még nem beszéltünk a „meg foglak b..szni” trollos szakkifejezésről. Ennek használata esetén egyetlen áldozat sem arra gondol, hogy nemi örömöknek néz elébe, hanem minden sértett arra számít, hogy jól meg akarják gyepálni, de hogy a „megb…szásra irányuló szándék vagy kívánság” automatikusan különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez-e ki, ennek megítélése a joggyakorlatra marad. Szegény joggyakorlat.

Az önvádra kötelezés tilalma leegyszerűsítve annyit tesz, hogy nem hallgatjuk ki tanúként azt a személyt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható, különösen nem a feljelentett személyt, hogy azután a hamis tanúzás következményeire felhívva csikarjunk ki belőle beismerő vallomást. Hihetnénk, hogy ez egy egyetemes emberi jogi elv; azonban ez nincs így. Vannak olyan országok, ahol a vádlott is csak egy tanú a sok közül, persze azzal, hogy az ő bőrére megy a játék. Amerikai filmekben látható, amint ügyvédek tipródnak azon, hogy védencüket a tanúk padjára szólítsák-e. Ugyanis, ha a vádlott nem tagadja meg a vallomástételt, akkor neki is az igazat kell mondania, nem úgy, mint a magyar jogrendszerben, ahol hazudhat kedvére, legfeljebb mást hamisan nem vádolhat bűncselekmény elkövetésével.

Az Európai Unióban számos jogrendszer és jogelv keveredik. Ezeket nem könnyű közös nevezőre hozni. Az Emberi Jogok Európai Bírósága több alkalommal pont az önvádra kötelezés tilalmának alkalmazását rótta Magyarország terhére. Vegyük például azt az esetet, amikor valaki olyan feljelentést tesz, miszerint a vele szemben eljárt öt rendőr (börtönőr, vadakat terelő juhász) közül az egyik hátulról megütötte. Ilyenkor a nyomozás hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt indul meg. A nyomozás során meg kell kísérelni olyan tanút felkutatni, aki érdektelennek tűnik, azaz nem húz egyik oldalra sem. Vagy fel kell kutatni más objektív bizonyítékot, például egy kamerafelvételt az eseményekről. Kézenfekvő lenne az öt hivatalos személyt tanúként kihallgatni, hátha többen elmondanák az igazságot, azonban ha a feljelentés igaz, akkor közöttük van a bántalmazás elkövetője, akit az önvádra kötelezés tilalma ellenére arról kellene faggatni; tetszett-e tarkón vágni mostanában valakit az eljárás során.

Mondhatnánk, ott van másik négy hivatalos személy, aki a feljelentő szerint senkit nem ütött meg, vagyis ők igazán nyugodtan tanúskodhatnának. Csakhogy annak a rendőrnek (börtönőrnek vagy vadakat terelő juhásznak), aki látta a tockost, jelentéstételi kötelezettsége keletkezett, aminek elmulasztásával katonai bűncselekményt követett el. Vagyis neki meg katonai bűncselekményt kellene bevallania tanúként.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint az önvádra kötelezés tilalma gyenge érv, ha bántalmazásról van szó, és nem is alkalmazható, azaz tessék minden hivatalos személyt tanúként kihallgatni, sőt, szembesíteni a feljelentővel. Ez a jövőben várhatóan így is lesz. Akár volt ütés, akár nem, akár lesz egyéb objektív bizonyíték, akár nem, valószínűleg megszaporodnak azok a nyomozások, amikor több hivatalos személy vallomása áll egy feljelentőével szemben, és akkor jöhet a hatóság félrevezetése miatti feljelentés az egyik oldalról, a hamis tanúzás miatt tett feljelentés a másik oldalról, és jönnek a parttalan nyomozások. De minek is part, ha az igazság úgyis odaát van…

Az önvádra kötelezés jogi tilalma meglehetősen bonyolult probléma. A büntetőeljárásról szóló törvény alapvető rendelkezései között szerepel: senki nem kötelezhető arra, hogy önmagára terhelő vallomást tegyen vagy önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson, mert a vád bizonyítására a vádló köteles. A terhelt sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Persze, ha a bizonyítékok nagy része a terhelt felé mutat, akkor a terhelt is érdekeltté válhat, hogy önként „beszálljon” a bizonyításba, mert lehetnek olyan tények, amelyeket a vádló a legjobb szándéka szerint sem képes földeríteni.

Előfordult olyan eset, amikor az elkövető azért nem lehetett egy súlyos rablás elkövetője, mert éppen a város másik felén betört egy kisebb boltba, és erre elég meggyőző bizonyítékai voltak: például az eltulajdonított magnókészülék gyári számostul, árcédulástól, alibiként meg a tettestársa, akinek az ujjnyomai is ott maradtak az üzletben. Ciki. Bár váltig állította, hogy nem ő volt a fegyveres rabló, de egy idő után csak elő kellett rukkolnia a farbával, vagyis a lopás bizonyítékaival, hogy hat év börtön helyett megússza hat hónappal, ami az úgynevezett anyagi igazságnak is megfelelt.

Ennél még érdekesebb a tanú helyzete. Lehet a nyomozásnak olyan pillanata, amikor az elkövetőről még nem tudni, hogy ő az elkövető, csak annyit, hogy valamilyen köze lehet a bűncselekményhez, például ott tartózkodott az elkövetési hely közelében, és így láthatta az elkövetőket. Persze, ha a tanú pontosan tudja önmagáról, hogy nem látta a tettest, mert ő maga volt az, az önvádra kötelezés tilalma akkor is él. Ezt a jogalkotó azon szabály beiktatásával oldotta meg, hogy a tanút, kihallgatását megelőzően figyelmeztetni kell arra, hogy a vallomástételt megtagadhatja az, aki magát bűncselekmény elkövetésével vádolná. A gyakorlatban az ilyen megtagadási okra való hivatkozás ritka, mint a fehér holló. Képzeljük el a következő tanúkihallgatási jegyzőkönyvet:

Eljáró rendőr: Adataink szerint a gyilkosság éjszakáján a tetthely közelében tartózkodott. Észlelte azt, hogy ki ment be a sértett lakásába?

Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ.

Eljáró rendőr: Mit tud arról, ki hagyta el a sértett lakását az emberölést követően?

Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ.

Eljáró rendőr: Az Ön tudomása szerint ki ölte meg a sértettet?

Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ, mert nem vagyok köteles önmagamat bűncselekménnyel vádolni.

Eljáró rendőr: Rákérdezhetek: Ön a gyilkos?

A tapasztalat az, hogy az elkövető inkább hazudik valamit, mintsem az önvádra kötelezés tilalma folytán élne a hallgatás jogával: „Nem is voltam ott, ott voltam, de részegen semmit nem láttam”, stb…Persze ilyen esetben hamis tanúzás miatt nem lehet megbüntetni, mert nem büntethető hamis tanúzásért az, aki a valóság feltárása esetén önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná.

Sokszor az elkövető nincsen abban a helyzetben, hogy felfogja azt, hogy egy feltett kérdésre a valóság feltárása esetén tanúként önmagát vádolhatja bűncselekmény elkövetésével.

Tegye föl a kezét, aki arra a kérdésre, hogy vásárolt-e az elmúlt évben a gyerekének a piacon nagy rőzsepatkányt, tisztában van azzal, hogy „igen” válasz esetén önmagát bűncselekménnyel vádolja. Pedig természetkárosítást követ el, aki a vadon élő állat- és növényfajok számára kereskedelmük szabályozása által biztosított védelemről szóló EK tanácsi rendelet A és B melléklete hatálya alá tartozó élő szervezet egyedét jogellenesen megszerzi, tartja, forgalomba hozza, az ország területére behozza, stb… Márpedig a nagy rőzsepatkány szerepel a mellékletben, függetlenül attól, hogy a nyomorult nagy rőzsepatkány esetleg jobb körülmények között él a tanú lakásában, mint vad otthonában.

Ilyenkor jön be a tisztességes eljárás kérdése, vagyis lehetőleg ne hallgassunk ki tanúként olyan személyt, akiről halvány adat merült föl arra, hogy ő lehet az adott bűncselekmény elkövetője….

(folytatjuk)

Az emberölések felzaklatják az állampolgárokat, egy felderítettlenül maradt emberölés jobban rontja az emberek biztonságérzetét, mint ezer felderítettlenül maradt zsebtolvajlás. Ez ténykérdés. A fel nem derített gyilkosság az emberek biztonságérzeténél csak egyes nyomozóhatósági vezetők biztonságérzetét rontja jobban. Nyilvánvaló, hogy az éves statisztikában jól néz ki az a rovat, amely szerint nincsen egyetlen fel nem derített emberölés sem. Az igazságszolgáltatásban viszont egészen rosszul mutat, ha valaki statisztikai okokból nem kapja meg a büntetését egy emberölés miatt.

Tudom, megköveznének érte, de az „átlag” emberöléses ügyek, nyomozás szempontjából, elég unalmasak, aligha lehetne „True detectiv” sorozatot építeni rájuk. A kés egyik végén az elkövető van, a másik végén az áldozat, és sokszor családi dráma és/vagy alkohol áll a háttérben.  Vannak azonban olyan emberölések, amelyeknél első látásra nincsen meg az elkövető személye, indítéka, eszköze, még ha a nyomozót Sherlock Holmes-nak hívják, akkor sem. Az ilyen nyomozások nagy erőket, kitartást, sok munkaórát igényelnek, és egyáltalán nem biztos, hogy egy éven belül meglesz az elkövető. Lehet, két-három, sőt, nyolc év múlva sem. Ez van. Sokszor nem is a rendőrség hibája.

Vannak persze (statisztikai) technikák, amelyek segíthetnek: ilyen például az eset halált okozó testi sértéssé minősítése. Ez a szocializmus idején igen népszerű metódus volt, hiszen a kommunizmusban elhal a bűnözés, különösen annak rút formája: az emberölés. A halált okozó testi sértés az más, hiszen az elkövető csak bántani akarta az áldozatát, megölni nem, csak valahogy így sikerült a dolog. Halált okozó testi sértés miatt lényegében ugyanolyan erőkkel lehet nyomozati cselekményeket végezni, mégsem nyomja a statisztika lelkiismeretét egy fel nem derített emberölés. A technika rákfenéje, hogy az ügy előbb-utóbb a fránya ügyész elé kerül, aki átminősíti az esetet emberölésnek.

A másik (statisztikai) technika az úgynevezett rendkívüli haláleset. Ennek lényege, hogy a nyomozó hatóság nem büntetőeljárásban, hanem közigazgatási eljárásban nyomoz. Az esetek egy részében persze kiderül, hogy gyilkosság történt, de addigra megvan az elkövető is, így már egészen más a büntetőeljáráson kívüli nyomozati bravúr.

A félreértések elkerülése végett: a rendkívüli halálesetek miatti közigazgatási eljárásnak van törvényes, jogszabályi alapja, sőt, létjogosultsága is. Vannak olyan halálesetek, amelyeknél nem merül fel azonnal az emberölés gyanúja. Vannak öngyilkosságok, ahol nem lehet kizárni az idegenkezűséget, de valószínűbb, hogy a dolog az, aminek elsőre tűnt: öngyilkosság. Vannak olyan halálos balesetek is, ahol ugyanez a helyzet (mondjuk, egy építkezésen nem minden haláleset emberölés, a legtöbb foglalkozás körében elkövetett halált okozó veszélyeztetés, vagyis nyomozni kellene).

Sajnos láttam olyan rendkívüli halálesetet, ahol a meztelenre vetkőztetett női holttest fejetlenül, dróthálóba csavarva került elő a folyóból. Ez olyan rendkívüli haláleset, amelyet emberölésnek szoktunk hívni.

Láttam olyan rendkívüli halálesetet, ahol az idős, beteg áldozat előbb magára rántott egy betonoszlopot, majd szorongatott helyzetében kiszórta zsebeiből okmányait, sőt, még saját nadrágja szárát is fölgyújtotta. Ez is olyan rendkívüli haláleset, amelyet emberölésnek szoktunk hívni.

Láttam olyan rendkívüli halálesetet is, ahol a panellakás bejárati ajtaja gyulladt ki benzintől, és egy család égett bennt. Ez olyan rendkívüli haláleset, amelyet már több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölésnek szoktunk hívni.

A félreértések elkerülésére: mindegyik ügyben nagy erőkkel nyomozott a rendőrség, egyiket sem akarták elsikálni. Viszont az ügyészi törvényességi felügyeletet és az emberölésnek minősítést sokáig elkerülték. A jelenleg hatályos büntetőeljárási törvényben föltalálták az előkészítő eljárás fogalmát, éppen az olyan esetekre, amelyekben az emberölés gyanúját sem megállapítani, sem kizárni nem lehet. Törvényességi szempontból annak sincs akadálya, hogy a két eljárást párhuzamosan folytassák. Ugyanakkor előkészítő eljárásnál az ügyész is beleütheti a fejét az orrát a nyomozásba…..

Kivarratta magát egy NAV-ellenőr, hogy kiderüljön, kap-e számlát a tetkószalontól – adott hírt egy internetes magazin januári cikkében. Olcsó poén lenne föltenni a kérdést, vajon kapott-e számlát a fedett nyomozó ellenőr.

Válaszok:

1. Nem kapott számlát – 10 pont. Értékelés: 10 pontos válasz – Magyarországon élsz, ismered a helyi viszonyokat és Te sem számláért jársz a tetkószalonba.
2. Kapott számlát – 0-9 pont. Értékelés: naiv optimista vagy, esetleg gyanakvó természet, már miért lenne hír a mai sajtóban, hogy valaki valahol nem kapott számlát, a hír inkább az, hogy kivarrták az ellenőrt.

Bár adóeljárásról van szó, nem büntető– vagy megbízhatósági eljárásról, azért magából a cikkből jól kivehető, hogy valószínűleg az ellenőrzés indokolt volt.

Mi kell ahhoz, hogy az eljárás ne tűnjön államilag kierőltetett, az emberi jogokat sértő provokációnak, esetleg hivatali visszaélésnek?

A cikk szerint az ellenőr nem véletlenül tért be ebbe a szalonba, nem is a volt mennyasszonya combját ért tetko-vizuális sokk megtorlása érdekében, hanem azért, mert a NAV-nak föltűnt, hogy a szalonnak más szalonok bevallásaihoz képest gyanúsan alacsony a számlaforgalma. Ezt a mai informatikai fejlettség mellett nem nehéz kimutatni.

Persze még mindig fönnállt a lehetőség, hogy a tetováló művész nem egy Rembrandt, hanem egy óvodás kisfiú rajztehetségével megáldott absztrakt zseni. Ez magyarázatul szolgálhatott volna az alacsony forgalomra, egyben dicséretül szolgált volna a NAV ellenőrnek a bátorságáért, amiért oda merte tartani a mesternek valamelyik testrészét. Mindenesetre az ellenőr kiválasztotta a mintát, a méretet, előleget is fizetett (amiről nem kapott számlát), majd elvégeztette magán a műveletet, fizetett, ami után szintén nem kapott számlát.

Az ellenőr ezután kijött a „mélyfedésből”, igazolta magát, és a tisztességes eljárás érdekében készpénzellenőrzést végzett a helyszínen, amely alapján kiderült, hogy több a kolbász, mint a nap, és több az ezres, mint a számla, azaz nem ő volt az egyedüli azon a napon, akinél nem tetováltak ÁFA tartamot a hátsójára a pénztárgépbe.

Az eljárás távolról is korrektnek tűnik, nem úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor egy ellenőr bement a leszakadt nadrággombú gyermekével a szövetboltba, ahol kikönyörgött egy gyors gombfelvarrást, majd miután rátukmálta az eladóra a borravalót, megbüntette számlaadás elmulasztása miatt. Szerencsére azok az idők elmúltak.

Persze minden jogászban fölmerül a kérdés: ha nem sikerül a tetkó, az munkahelyi balesetnek minősül-e.  Ugyanitt mellnagyobbítást, herevasalást vállaló ellenőrök, fedett nyomozók kerestetnek.

Ha lehetek őszinte, egy kutatás (leánykori nevén házkutatás) legalább olyan kellemes az elszenvedőjének, mint amilyen kellemes egy vakbélműtét, akár találnak valamit, akár nem. Vakbélműtétnél és kutatásnál is törekedni kell az érintett kíméletére, előbbit általában altatásban végzik, utóbbinál az altatás szigorúan tilos.

A kutatást főszabályként a napnak a hatodik és huszonkettedik órája között kell végrehajtani, azonban akut esetben mindkettő végezhető éjszakai vagy hajnali órákban. Vakbélműtétnél az akut eset a perforáció, vagy annak közeli veszélye. Kutatásnál is valami hasonlót jelent az akut fogalom, ha például a kutatás tárgya egy menekülő gyilkos megtalálása a lakásban, nem feltétlenül lehet megvárni vele a kakasszót, a nap hatodik óráját.

Hasonló a helyzet, ha az eljárások előkészítését nézzük. Vakbélműtétnél is szükség van előzetes információkra, a kutatáshoz is kell legalább egy bűncselekmény egyszerű gyanúja. Vakbélműtétnél nem árt, ha vannak vakbélgyulladásra utaló tünetek, kutatásnál az elrendelő határozatban meg is kell jelölni, mit keresnek az eljárásban. Mind a kutatást, mind a vakbélműtétet úgy kell dokumentálni, hogy utólag rekonstruálni lehessen, mi is történt pontosan.

Ha vakbélműtétnél az orvos nem találja a vakbelet, mert azt mondjuk korábban kiműtötték, az kínos az elszenvedőnek és az orvosnak egyaránt. Ha a kutatásnál nem találnak semmit, az nem feltétlenül kínos az érintettnek vagy a hatóságnak; lehet, hogy éppen ez bizonyítja az ártatlanságot, és ez mindkettőjüknek fontos. Persze előfordulhat, hogy a kutatásnál nem találnak semmit, és ennek nem örül az érintett. Ilyen eset, ha a kutatás tárgyai olyan nyilvántartások, számlák, amelyeknek meg kellene lenniük.

Mi van akkor, ha az eljárást végzők mást találnak, vagy mást is találnak, mint amit eredetileg kerestek? Fogalmam sincs, mi a teendő ilyen helyzetben vakbélműtétnél. Kutatásnál viszont, ha számlákat keres a hatóság, és kábítószert vagy fegyvert (is) talál, nem hagyhatja ott azzal a fölkiáltással, hogy azok nem szerepeltek a műtéti tervben.

Mindkét esetre igaz, hogy az eljárást végzőn látszani kell, hogy a személyzethez tartozik. Műtét előtt az orvos és az asszisztencia beöltözik és bemosakszik, kutatás esetén az azt végző személynek igazolványt és határozatot kell mutogatnia, az asszisztencia pedig általában egyenruhában van. Ez sajnos azzal jár, hogy a kórteremben a szomszéd ágyakon fekvők is tudják, mi fog történni ketteskével, és a kutatást is viszonylag nehéz titkolni a kíváncsi szomszédság elől. És persze mindkét esetben arra kell törekedni, hogy az avatatlanok a lehető legkevesebb információt kapják a (műtéti) eljárásról, mert biztosítani kell, hogy ne kerüljenek nyilvánosságra az érintett magánéletének, az eljárással össze nem függő körülményei vagy személyes adatai.

Nehéz az érintett kíméletének kérdése a tekintetben is, hogy mennyi ideig tartson az eljárás, és hányan vegyenek részt benne. Vakbélműtét esetén ez orvosi kérdés, addig tartson, amíg szükséges, és annyian vegyenek részt benne, ahánynak szükséges ott lennie. Kutatásnál ezt nehezebb megítélni. Ha hűtlen kezelésnél egy papírozással hivatásszerűen foglalkozó, nagyobb szervezet gazdálkodási adataira, számláira, szerződéseire, teljesítési igazolásaira van szükség, és az eljáráson több rendőr, ügyész vesz részt, akkor az érintettek egyrészt érezhetik úgy, hogy megszállták őket, és ez disznóság. Másrészt, vajon mit éreznének, ha csak egy-két hatósági személy végezné a munkát, viszont hosszú napokra beköltöznének az érintettekhez? Vajon melyik a kíméletesebb?

avagy vasból fakarika

Az el nem évülő bűncselekmények fogalmának megalkotásával (nem magyar találmány) a jogászvilág kivette részét a Teremtésből, kihasított magának egy kis szeletet az örökkévalóságból. Mennyi idő alatt évül el egy el nem évülő bűncselekmény? Száz év alatt? Ezer év alatt? Soha? Amíg világ a világ, sőt, még azon túl sem?

Ha az el nem évülő bűncselekménynek ismert elkövetője ismeretlen helyen tartózkodik vagy ott, ahonnan nem adják ki, akkor még van remény. A halál, a Nagy Büntethetőséget Megszüntető Ok ugyanis megnyugtatóan zárja majd le az eljárást. Ha viszont az el nem évülő bűncselekmény ténye ismert, de elkövetőjének személye nem, na, akkor baj van. A világ legidősebb embere 116 éves korában hunyt el a minap. Ha ennek alapján kerekítve, 120 évet veszünk alapul, és ehhez hozzáadjuk az elkövetési időt (tudom, a kisgyerek éveket meg le kéne vonni), akkor talán egy jövőbeli kolléga egyszer ki meri majd mondani, hogy az elkövető valószínűleg meghalt, és lezárható az ügy. Ha nem lesz ilyen bátor kolléga, akkor az eljárás még túlélheti a piramisokat is. Soha nem találkoztam ilyen üggyel, hiszen olyan rövid idő telt el még…

Értem én, a jogalkotók az el nem évülő bűncselekményekkel üzennek annak, aki a jövőben tervez ilyen súlyú bűncselekményt elkövetni: „ha ilyet teszel, életed végéig üldözni fogunk”, még ha Saulból Paullá válsz is időközben, akkor is.

Azután ha egy elkövető kilencven pluszos éveiben bukik le, a jogalkalmazó vakarni fogja a fejét, hiszen egy nagyapa, dédapa, ükapa áll majd a bíróság előtt, és sokan fogják szánni az illetőt függetlenül attól, mit tett korábban. Különben is, mire ítéljék az aggastyánt: életfogytig tartó szabadságvesztésre vagy a húsz év is elég neki? Mert egy-két évet adni, tekintettel az elkövető korára, egy el nem évülő bűncselekményért, magát az el nem évülést teszi nevetségessé. Ráadásul az el nem évülés a jogalkalmazó számára nem ízlés kérdése, hanem törvénybe foglalt jogi tény.

Ha egy tizenegy éves kisgyereket megölnek, az önmagában szörnyű. A szörnyűséget csak növeli, ha a tettes az elkövetéskor tizenhat éves volt. És bár nem szörnyű, de baj, ha neves jogalkalmazók (rendőrök, ügyészek, jogtudósok) tudnak komoly érveket pro és kontra felhozni arra, hogy a cselekmény büntethetősége elévült-e tizenöt múltán vagy sem. Dicséretes ezért a jogalkotói szándék, amely ezt törvényalkotással kívánja sokkal egyértelműbbé tenni.

Ugyanakkor csodálkozva hallottam (remélem félre) olyan jogászi nyilatkozatot, miszerint ahhoz, hogy az egyébként el nem évülő bűncselekményben bűnösséget mondjanak ki, ki kell lépni az Európai Unióból. Ez egy új jogértelmezési szempont lenne.

Az ügy megjár majd elsőfokot, másodfokot, talán harmadfokot is. Akár így, de akár felülvizsgálati eljárás keretében el fog jutni a Kúriáig vagy még azon túl is, ahol a strasbourgi kismalac is túr. (Ez csak jóslat a részemről.) Minden bizonnyal a döntésekben lesznek eltérő álláspontok, de erre találták ki a jogorvoslati jogokat, a fellebbezési rendszert, hogy minél több és minél képzettebb jogász mondhassa el érveit az ügyben.

Vannak az Emberi Jogok Európai Bíróságának, illetve az Európai Unió Bíróságának olyan ítéletei, amelyekben Franciaország vagy Németország álláspontjával ellenkező döntést hoztak. És nekik nem kellett kilépniük az Európai Unióból.

Akkor meg nekünk már mér’ kéne?