Vagy hallgasson örökre…
Az önvádra kötelezés jogi tilalma meglehetősen bonyolult probléma. A büntetőeljárásról szóló törvény alapvető rendelkezései között szerepel: senki nem kötelezhető arra, hogy önmagára terhelő vallomást tegyen vagy önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson, mert a vád bizonyítására a vádló köteles. A terhelt sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Persze, ha a bizonyítékok nagy része a terhelt felé mutat, akkor a terhelt is érdekeltté válhat, hogy önként „beszálljon” a bizonyításba, mert lehetnek olyan tények, amelyeket a vádló a legjobb szándéka szerint sem képes földeríteni.
Előfordult olyan eset, amikor az elkövető azért nem lehetett egy súlyos rablás elkövetője, mert éppen a város másik felén betört egy kisebb boltba, és erre elég meggyőző bizonyítékai voltak: például az eltulajdonított magnókészülék gyári számostul, árcédulástól, alibiként meg a tettestársa, akinek az ujjnyomai is ott maradtak az üzletben. Ciki. Bár váltig állította, hogy nem ő volt a fegyveres rabló, de egy idő után csak elő kellett rukkolnia a farbával, vagyis a lopás bizonyítékaival, hogy hat év börtön helyett megússza hat hónappal, ami az úgynevezett anyagi igazságnak is megfelelt.
Ennél még érdekesebb a tanú helyzete. Lehet a nyomozásnak olyan pillanata, amikor az elkövetőről még nem tudni, hogy ő az elkövető, csak annyit, hogy valamilyen köze lehet a bűncselekményhez, például ott tartózkodott az elkövetési hely közelében, és így láthatta az elkövetőket. Persze, ha a tanú pontosan tudja önmagáról, hogy nem látta a tettest, mert ő maga volt az, az önvádra kötelezés tilalma akkor is él. Ezt a jogalkotó azon szabály beiktatásával oldotta meg, hogy a tanút, kihallgatását megelőzően figyelmeztetni kell arra, hogy a vallomástételt megtagadhatja az, aki magát bűncselekmény elkövetésével vádolná. A gyakorlatban az ilyen megtagadási okra való hivatkozás ritka, mint a fehér holló. Képzeljük el a következő tanúkihallgatási jegyzőkönyvet:
Eljáró rendőr: Adataink szerint a gyilkosság éjszakáján a tetthely közelében tartózkodott. Észlelte azt, hogy ki ment be a sértett lakásába?
Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ.
Eljáró rendőr: Mit tud arról, ki hagyta el a sértett lakását az emberölést követően?
Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ.
Eljáró rendőr: Az Ön tudomása szerint ki ölte meg a sértettet?
Tanú: A Be. 172. §-ának (1) bekezdése alapján megtagadom a választ, mert nem vagyok köteles önmagamat bűncselekménnyel vádolni.
Eljáró rendőr: Rákérdezhetek: Ön a gyilkos?
A tapasztalat az, hogy az elkövető inkább hazudik valamit, mintsem az önvádra kötelezés tilalma folytán élne a hallgatás jogával: „Nem is voltam ott, ott voltam, de részegen semmit nem láttam”, stb…Persze ilyen esetben hamis tanúzás miatt nem lehet megbüntetni, mert nem büntethető hamis tanúzásért az, aki a valóság feltárása esetén önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná.
Sokszor az elkövető nincsen abban a helyzetben, hogy felfogja azt, hogy egy feltett kérdésre a valóság feltárása esetén tanúként önmagát vádolhatja bűncselekmény elkövetésével.
Tegye föl a kezét, aki arra a kérdésre, hogy vásárolt-e az elmúlt évben a gyerekének a piacon nagy rőzsepatkányt, tisztában van azzal, hogy „igen” válasz esetén önmagát bűncselekménnyel vádolja. Pedig természetkárosítást követ el, aki a vadon élő állat- és növényfajok számára kereskedelmük szabályozása által biztosított védelemről szóló EK tanácsi rendelet A és B melléklete hatálya alá tartozó élő szervezet egyedét jogellenesen megszerzi, tartja, forgalomba hozza, az ország területére behozza, stb… Márpedig a nagy rőzsepatkány szerepel a mellékletben, függetlenül attól, hogy a nyomorult nagy rőzsepatkány esetleg jobb körülmények között él a tanú lakásában, mint vad otthonában.
Ilyenkor jön be a tisztességes eljárás kérdése, vagyis lehetőleg ne hallgassunk ki tanúként olyan személyt, akiről halvány adat merült föl arra, hogy ő lehet az adott bűncselekmény elkövetője….
(folytatjuk)
