Az elmetehetség megzavarodása I.

Pszichológus ismerősöm szerint nincsen normális ember, csak átlagosan hülye és átlag feletti. Elméletét a Gauss-görbével szokta demonstrálni. (Gauss-görbe nem matematikusok számára: egy statisztikai jellegű haranggörbe, aminek két paramétere közül egyik az átlagot mutatja, másik a maximumot. Matematika ellen kifejezetten beoltottaknak pedig: képzeljünk el egy koordináta rendszerben egy harangformát, a harang csúcsához közel esők az átlagot képviselik, lent, a harang két száránál lévők pedig az átlagtól ilyen vagy olyan irányba eltérő szélsőségeket.)

Hogy hol húzható meg a határ, ahol az ember még a normálisak közé sorolható, sokszor inkább megállapodás kérdése, mintsem szakkérdés. A megállapodás alapja gyakran nem a tudomány, hanem az átlag. Például más számít magasnak vagy alacsonynak egy pigmeus bennszülött törzsnél, mint az északi népeknél.

A büntetőjogban a kérdés leginkább a büntethetőségnél és a büntetendőségnél merül föl. Hol a határ, amelynél egy sajátos elmeműködés még a normális közé sorolható, és amely határon túl már nem. És miért van az, hogy a határ néha flexibilisnek tűnik, vagyis ugyanaz a személy lehet beszámítható egy bűncselekménynél, és nem beszámítható egy másiknál?

A Btk. 17. §-ának (1) bekezdése szerint nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen. Hatályos jogunk a kérdést a pszichiátria tudományának világába száműzte (hárította át, tolta át és el). Ezáltal az elmeműködés kóros állapotát óhatatlanul sokan úgy fordítják: hogy bolond az elkövető.

Finkey idejében még nem volt így. A kor büntetőjogászai ismerték ugyan az elmebetegség fogalmát, amelyre mint orvosi szakkérdésre tekintettek, ugyanakkor beszámítási képesség szempontjából az elmetehetség megzavarodása fogalmat alkották: „A Btk. az orvosi tudományoknak az alkotása idején uralkodó felfogását követve, az elmetehetség megzavarodásában s az akarat szabad elhatározási képességének hiányában állapította meg a büntetőjogi felelősséget kizáró elmebetegséget.” (Matematikusoknak: egzakt módon csak a betegség megléte és annak tünetei állapíthatók meg az orvostudomány által. Hogy ez a betegség milyen zavart okoz az egyes bűncselekményre vonatkoztatható beszámítási képességnél, ennek megítélése jogászi feladat.)

Vegyük például a kleptomániát. A kleptománia – mint lopási szenvedély – még a legegyüttérzőbb társadalmakban is kívül esik a Gauss-görbe normalitást jelző határain (becslések szerint a lakosság 0,5 %-át érintheti).  A kleptománia az elmeműködés kóros állapota; személyiségzavar, az ebben szenvedők ugyan felismerik cselekményük következményeit (hogy a lopást büntetik, ezért igyekeznek titokban lopni), ugyanakkor akaratuk nem teszi képessé őket, hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjenek. Akkor is kényszert éreznek a lopásra, ha tudják, hogy rajtakapás esetén megszégyenülnek. Külön tragédiájuk, hogy az ellopott tárgyakra sokszor nincs is szükségük, vagy ha szükségük is lenne rájuk, azokat anyagi helyzetük okán lopás nélkül is meg tudnák venni minden gond nélkül, csak az a fránya akarat elhatározási képesség szabadsága ne lenne… (lásd: Winona Ryder, Lindsay Lohan színésznőket). A kleptománia, mint az elmeműködés kóros állapota büntethetőséget kizáró ok lehet egy lopási cselekménynél, ugyanakkor az ebben szenvedő tökéletesen tisztában van azzal, hogy ölni nem szabad, még a félrelépő házastársat sem. A kleptomán személyiségzavar nem befolyásolja ilyen irányú elmetehetségüket. Ezáltal nem büntethetők egy kisebb súlyú bűncselekmény miatt, de büntethetők egy súlyosabb bűncselekménynél.

Sajnos sok olyan igazságügyi elmeorvosszakértőt kirendelő határozattal találkoztam, amely körül-belül így szól: „Szenved-e a gyanúsított az elmeműködés olyan kóros állapotában, amely korlátozza vagy kizárja, hogy cselekménye következményeit felismerje, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen? Szakértő egyéb észrevétele?” Ha a kirendelt szakértőnek szerencséje van, a határozat rövid tényállást is tartalmaz, ha nincs szerencséje, találja ki maga, milyen cselekménynek milyen következményeiről van szó. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy hülye kérdésre hülye válasz szokott jönni. Nem átlagosan hülye, hanem átlag feletti…

(folytatjuk..)