Áldozathibáztatás
A minap olvastam egy interjút, amely egy olyan áldozattal készült, aki leírhatatlan kegyetlenséggel elkövetett szexuális jellegű bűncselekmény áldozata lett. A bűncselekményt elszenvedő nő később áldozata lett a büntetőeljárásnak, áldozata lett a kártérítési eljárásnak, áldozata lett az orvosi eljárásnak. Nem, nem paranoiás; a legtöbb sértett a közvetlenül a személyét ért bűncselekménynél nem egyszer válik áldozattá, hanem többször is, csak nem mindegy, hogy hányszor és az újabb „inzultusokban” milyen mélyen sérül.
Például a zsebtolvajlás áldozata nemcsak akkor sérül, amikor idegen kezek tapogatják a zsebeit, hanem akkor is, amikor sorba kell állnia az új igazolványokért, le kell tiltatnia a bankkártyát, zárat kell cseréltetnie az ajtón. Izgulnia kell, hogy a zsebtolvajlásból nem lesz-e betörés is. Nemcsak időveszteség éri, de gyakran be kell számolnia az őt ért bűncselekményről, el kell viselnie a sokszor lesajnáló tekinteteket, hogy biztosan óvatlan volt, nem figyelt eléggé az értékeire. És akkor mi egy zsebtolvajlás egy szexuális bántalmazáshoz képest?
Vannak bűncselekmények, amelyeknek a brutalitására nem lehet fölkészülni még az azzal foglalkozó szakembereknek sem. Készülni persze kell, képzések vannak, az általánostól eltérő szabályok is akadnak, a büntetőeljárás például ismeri a különleges bánásmód fogalmát, amelyek szerint a lehető legnagyobb mértékben figyelemmel kell lenni a sértett igényeire. Ugyanakkor annak feltérképezésére, hogy mik is az áldozat tényleges igényei, nincsen túl sok mód, lehetőség, idő. Hogyan szóljon a hatóság például egy megcsonkított áldozathoz? Mik az igényei? Van, akinek az lenne az igénye, hogy hagyják békén, van, akinek az, hogy a szakember élje bele magát a helyzetébe, megint másnak meg az, hogy egyáltalán ne tekintsék különleges bánásmódot igénylő embernek, csak embernek. Ha az áldozatnak van segítője, az megkönnyíti a helyzetet…
A különböző eljárásokban a sértett újra és újra sérül, áldozattá válik. Ez sajnos szükségszerű velejárója az ellenbizonyítást is tartalmazó eljárásoknak. Lehet, hogy a sértett igénye az lenne, hogy a hatóság neki és csak neki higgyen (saját szempontjából ez jogosnak is tűnik), és azt is igényelné, hogy a hatóság gyalulja le az elkövetőt (ezt néhány elkövető meg is érdemelné), de a tisztességes eljárás követelménye ilyenkor az áldozat ellen dolgozik; legyen szó arról, bűnös-e a vádlott, vagy arról, mekkora kártérítés illeti meg a sértettet. A másik félnek is meg kell adni a szót, az ellenbizonyítás lehetőségét, és persze ha valaki megcsonkolja embertársát, annál nehéz elképzelni, hogy nem fog élni valamennyi eszközzel, hogy tetteinek következményei alól kibújjon, vagy a következményeket csökkentse. Lehet, hogy egyes felháborító esetekben ez nem látszik, de a társadalom összességében akkor jár jól, ha a másik felet is meghallgatja, akármilyen felháborító is az, amit tett, és az, amit mondani fog.
Persze ez nem menti föl a hatóságot, hogy az ilyen ügyekben ne a lehető legjobban készüljön föl, és legalább képviselői ne tegyenek föl feleslegesen megalázó kérdéseket.
Az áldozathibáztatásnak ma már nagy szakirodalma van. Minek ment oda? Miért volt rajta kihívó ruha? Miért nem hagyta ott a pszichopatát? Miért kezdett nős férfival? Ezek mind áldozathibáztató kérdéseknek minősülnek, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket maguk az áldozatok is fölteszik egyes szám első személyben. Sokszor az áldozatok a legnagyobb áldozathibáztatók, de ez egy külön téma.
Vajon ilyen érzéketlen a társadalom, és ilyen érzéketlenek a hatóságok? Sokat gondolkoztam ezen. Nyilvánvaló, hogy van még mit fejlődni, és nem akarok az áldozathibáztatók védelmére kelni, de sokszor az áldozathibáztatás önvédelem is. Az ember folyton összefüggéseket keres, és a leírhatatlan bűncselekmények esetén olyan biztonságosnak tűnik azt gondolni; én nem mentem volna oda, én nem vettem volna föl olyan ruhát, én kerülöm a pszichopatákat, és nem kezdek nős pasival, vagy férjes asszonnyal. Így velem ez a bűncselekmény nem történhet meg, biztonságban vagyok. Hamis biztonságban.
