Isztambuli buli
Gyűjtöm a régi büntetőjogi és kriminalisztikai tárgyú könyveket. Gyűjteményem egyik darabja a szocialista korszakból visszamaradt, szexuális bűncselekményekről írt mű. Az ott szereplő egyik jogesetet valahogy az alábbiak szerint tudnám összefoglalni. A férfi vádlottak bántalmazták, kirabolták, és személyi szabadságától megfosztották a sértett nőt. A bűncselekmény hatása alatt álló nőt berángatták egy kocsiba, kivitték egy elhagyatott helyre, ahol megerőszakolták. A bíróság az erőszakos közösülés vádja alól a férfiakat felmentette, a többi bűncselekmény miatt elítélte. A bíróság kifejtette, hogy a sértett az erdőben egy szóval sem tiltakozott, nem fejezte ki azon szándékát, hogy nem akar közösülni velük. A sértett ugyanis ekkor már az életét féltette, csak túl akart lenni a dolgon, attól tartott, ha ellenkezik, megölik.
Mondhatnánk, hogy az ilyen bírókat …. addig, amíg ….., hogy megtudják……, és akkor majd…. Manapság ezt így szokták röviden elintézni, a kipontozott helyre mindenki képzelje bele internetes olvasmánya valamely gyöngyszemét.
Kénytelen vagyok azonban a bíróságot megvédeni. A bírók a vádlottakat a többi bűncselekményben úgy elítéltek, hogy csak na, amit lehetett, halmazati büntetésként kiszabták. Valószínűleg az erőszakos közösülés megállapítása esetén sem tudtak volna nagyobb büntetést kiszabni, tehát kizárt, hogy az eljáró bírók érzéketlenek lettek volna az áldozattal, vagy hímsoviniszta módon gondolkodtak volna. Sőt, a tanulmányból az jön le, hogy a bírók szinte kívánták, bár mondott volna annyit a sértett, hogy „jaj, ne!” Ne felejtsük, ez egy ilyen kor volt ilyen jogfelfogással. Az erőszakos közösülés tényállása is úgy kezdődött, hogy „aki nőt házassági életközösségen kívül…” Vagyis házasságon belül addig szabadott.
A társadalom fejlődik, és ha a társadalom fejlődik, akkor előbb-utóbb a jog is fejlődik. Ma már házassági életközösségen belül sem szabad megerőszakolni a másikat. A szexuális önrendelkezési jog kiteljesedéséhez kell némi érettség. A „csak nyomultam” védekezés egyre kevésbé elfogadott, ha a partner kifejezte nemakarását. Viszont még mindig nem jutottunk el a kölcsönös beleegyezéséig.
Szinte hallom az ellenvéleményeket: nem mehetünk minden szex előtt közjegyzőhöz vagy ügyvédhez. Megöli a libidót, ha házassági szerződést kötünk „az előtt”.
Mi van akkor, ha a főnök „csak nyomul”, vagy egy tiszteletbeli családi barát „nyomul”. Mi van, ha az alárendelt nem mond nemet, csak ledermed, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel, és paradox módon, még ő nem akarja megsérteni a „csak nyomulót”, vagy nem akarja tönkre vágni a karrierjét, vagy nem akarja, hogy a család őt hibáztassa kihívó magatartásért. Akkor oké a dolog?
A közös megegyezés nem feltétlenül jelent formális megállapodást. Öreg barátom mondta, hogy udvarláskor előbb-utóbb meg kell fogni a kislány kezét, és kockáztatni, hogy esetleg pofán csap. Öreg barátomnak igaza volt, különösen, hogy a kislány kezéről beszélt, és nem más testrészéről. Úgyhogy valószínűleg a közös beleegyezést írásbeli kontraktus nélkül is be lehet szerezni. Nem közös beleegyezés, ha a másik pusztán nem védekezik, csak dermedten hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok.
Kíváncsi vagyok, mikor jutunk el odáig, hogy ratifikáljuk, milyen jó is az az Isztambuli buli.
