Büntetni nehéz
A jelenleg hatályos büntetőeljárási törvényünk (amit még sokan megszokásból új Be-nek hívnak, pedig már sok-sok éve hatályos) egyik vívmánya volt, hogy nagyobb teret engedett annak, hogy a terhelt ne csak elszenvedője legyen a büntetőeljárásnak, hanem bizonyos korlátok között maga is alakítsa sorsát. Na, nem olyan amerikai módon, hogy gázkamrát szeretnél vagy villamosszéket, méreginjekciót vagy kivégzőosztagot… izé, kerékbetörés nincs már?
Az egyezség vagy az ügyészi intézkedés kilátásba helyezése mind olyan jogintézmény, amelyben maga a gyanúsított is jelezheti, milyen büntetést tartana elfogadhatónak. Például: elfogadnám, ha az ügyészség felfüggesztett szabadságvesztést ajánlana, sőt, még jóvátételi munkát is végeznék. Esetleg pénzbüntetést szeretnék, de megtérítem a sértett kárát, sőt, azon felül is segítenék neki. A baj csak az, hogy ez a „szabadság” a vádemelésig tart, bírói szakban már megszűnik.
Vegyük például a súlyosítási tilalmat. A súlyosítási tilalom egy korszerű, a vádlottak javát szolgáló jogintézmény. Azt jelenti, hogy az elsőfokú bíróság által felmentett vádlott bűnösségét megállapítani, a vádlott büntetését, illetve a büntetés helyett alkalmazott intézkedést súlyosítani csak akkor lehet, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. A törvény meghatározza, mi számít súlyosabb büntetésnek és mi kevésbé súlyosnak.
Vegyünk néhány példát, ügyészi fellebbezés hiányában a másodfokú bíróság nem szabhat ki
– elzárás helyett szabadságvesztést annak felfüggesztése mellett sem,
– felfüggesztett szabadságvesztés helyett végrehajtandó szabadságvesztést,
– végrehajtandó szabadságvesztés helyett hosszabb tartamú szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem,
– lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése helyett szabadságvesztést, annak felfüggesztése mellett sem.
Ez elvben védi a terheltet.
A szigorú büntetési sorrendbe viszont a vádlottnak semmilyen beleszólása nincsen. Ha egyszer a törvény kimondja, hogy a felfüggesztett szabadságvesztés súlyosabb, mint a kilencven napos elzárás, miért okoskodhatna a vádlott, hogy inkább vállalja, hogy a kétéves próbaidőt kibírja bűncselekmény elkövetése nélkül, mintsem, hogy kilencven napra elzárják, amelynek következtében kirúgják a munkahelyéről, édesanyja kitagadja, barátnője elhagyja, és a kutya is éhen döglik a lakásban.
Ugyanez vonatkozik a végrehajtandó szabadságvesztésre is. Ha valakit egy év végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték elsőfokon, ne pampogjon már, hogy inkább vállalna két év börtönbüntetést öt évre felfüggesztve. A vak is láthatja, hogy a két év több az egynél, akár felfüggesztik, akár nem.
Találkoztam olyan vádlottal is (igaz nem sokkal), aki azt az elvet követte, hogy „ne már, ügyészkém, hagyjuk azt a felfüggesztett börtönt, úgyis csinálok valamit a felfüggesztés alatt, és akkor azt is hozzáadják. Inkább leülöm kajakra, és akkor tudom, mennyi az annyi”.
És a vicc az, hogy a súlyosítási tilalommal a jogalkotó a terhelt javát kívánja szolgálni a terhelt akarata és megkérdezése ellenére. Tapasztalatom szerint a legtöbb terhelt a felfüggesztett szereti jobban, feltéve, hogy nem a lámpavasra függesztik fel. Mi volna itt, ha meg lehetne kérdezni a terheltet?
