Az utolsó szolgálat
Régen a nyomozók voltak a sztárok, ma az elkövetők. Könnyű ennek valóságát belátni, csak fel kell lapozni (klikkelni) a médiát. A gyilkosság nem más, mint egy közismertséget hozó médiabejegyzés, a sorozatgyilkosság pedig egyenes bevezetés a filmsorozatok világába. A gyilkosok beépülnek a popkultúrába, sztárokká válnak, szemben a rendőrökkel és áldozatokkal, ez utóbbiak szerepe úgyis csak annyi, hogy hétköznapi valójuk irritálta a „nagyembert”. A gyilkosról azonban mindent megtudunk, hogy emberi lény, hogy traumái vannak, mert anyukája nem szerette, apukája ugyan szerette, de nem hétköznapi értelemben… Szar az élet. Gyermekkorában az alig féléves kiscicája is elpusztult, igaz, ő maga fojtotta vízbe. Barátnője sosem volt, mert a lányok nem ismerték föl benne a mély érzéseket, vagy éppen azért, mert szerencséjükre fölismerték. Persze rajtuk kívül is sokan élnek traumákkal telten, akik nem lesznek gyilkosok, de mi érdekes lenne egy gyilkos nélküli áldozatban.
A gyilkos persze érdekes, lehet őt borzongva sajnálni, a társadalmat hibáztatni, megpróbálni megérteni őt, kigyógyítani abból a devianciából, hogy szeret ölni. Könnyű így eljutni „a gyilkos kivégzése is gyilkosság” igazságától (én magam is ellenzem a halálbüntetést), az életfogytig tartó szabadságvesztés tagadásáig. Milyen lehet az élet a cellák között az újrakezdés reménye nélkül… akár az emberölés újrakezdésének reménye nélkül. Vállalja csak a társadalom a kockázatot, hogy aki egykor szeretett gyerekeket, nőket ölni, mert húsz évig nem ölt gyerekeket vagy nőket (olyan helyen volt, ahol nem fért hozzájuk), szabadulva is jól fog viselkedni. Addig is, micsoda dolog, hogy a számos rajongó közül bárkit feleségül vehet, de a házasságot már nem hálhatja el? Hogy nem nyilatkozhat az általa elkövetett borzalmakról? Hogy nincs odabent széles sávú internet? Hogy nem mehet el a róla szóló könyv vagy film bemutatójára? Hogy nincsenek szerzői jogai azon gyilkosságok vonatkozásában, amelyeket ő követett el! Ne mááá, saját gyilkosságaira sincsenek szerzői jogok?
Az utolsó szolgálat című könyv olyan mű, amely nem a gyilkosokról szól, a legtöbb elkövető monogrammal szerepel benne. A könyvben még csak nem is a szerzők számítanak, hanem azok a rendőrök, akik szolgálat közben vesztették életüket az elmúlt harminc évben. Ezek a rendőrök nem sztárok voltak, hanem hősök. Mások életének védelmében adták sajátjukat, pedig nekik is volt életük! Voltak gyerekeik, házastársuk, szüleik. Voltak álmaik, elképzeléseik, jobb és rosszabb perceik. Közös bennük, hogy utolsó szolgálatuk során ezek az álmok a semmibe hulltak, illetve hullottak volna, ha a rendőrség hőseinek történeteit a Ludovika Egyetemi Kiadó nem adta volna ki a Nemzeti Védelmi Szolgálat ötlete és szervezése alapján.
Az itt szereplő rendőrök feláldozták életüket, mégsem tekinthetők áldozatnak, mert hivatásuknál fogva kockázatot vállaltak, szolgáltak és védtek… másokat. Többen közülük még halálos sebbel is azon voltak, hogy ártalmatlanná tegyék azokat, akiknek mások élete semmit sem jelent. Ezzel együtt sem váltak sztárokká, életükben sem törekedtek erre. Nem készült róluk filmsorozat, és remélhetőleg nem készül majd második kötet, de még újabb fejezet sem folytatásként. Ennek ellenére a kötet megjelenése már önmagában siker: mert örök emléket állít a Magyar Rendőrség hőseinek.
