Párbajkódex
Világjelenség, hogy a közélet egyre durvul. Lehet elmélkedni arról, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojásrántotta, vagyis azért durvult el ennyire a közélet, mert a világ is egyre durvább, vagy azért durvul a világ, mert a közéleti szereplők sem igyekeznek (jó)példát mutatni. A közösségi médiában mindenesetre az egybites üzenetek előbb célt érnek, mint az összetettebb gondolatok. A komment szekcióban a >durva anyját mindenkinek, aki nem azt gondolja, amit én<, hatékonyabb kifejezési eszköznek tűnik, mint a másik édesanyjának szociálisan hátrányos helyzetéről elmélkedni, és emiatt megbocsátónak lenni vele szemben. A felek legszívesebben egymás torkának esnének, nem ritkán verekedésre is kihívják a másikat a névtelenség homályából, tudva azt, hogy abból úgysem lesz semmi. Hiszen az ugyisenvagyokajani.113@gmail.com kihívó úgysem jelenik meg sehol se névvel, se címmel, sem a maga valóságában.
Gondolhatnánk, régen rosszabb volt a helyzet, amikor az ilyen ügyeket még párbajjal oldották meg. A minap kezembe került Dr. Rácz Vilmos Párbajkódex című könyve, ami 1938-ban jelent meg az „Atheneum Irodalmi Rt. nyomásában”. A szerző előszava szerint „párbajkódexem ezelőtt 15 évvel megjelent első kiadásának előszavában azt írtam, hogy párbajkódexem voltaképpen a lovagiasságért készült, de a párbajok ellen”. Fura érvelés. A szerző így folytatja: „vannak a sérelemnek bizonyos fajai, amelyeket a sértett büntetőbíró elé vinni nem akar, mert a sérelem nyilvánosságra jutása, még a sértő szigorú megbüntetése esetén is, a sértettre nagyobb hátránnyal jár, mint maga az elszenvedett bántalom”. Micsoda hülyeség – gondolhatnánk elsőre, ha nem tartanánk attól, hogy a szerző szelleme elküldi párbajsegédjeit az éjjeli órákban. Azután mélyebben belegondolva, rájövünk, hogy az idézet nem is annyira hülyeség.
Egy becsületsértő komment a mai napig nagyobb károkat tud okozni a sértettnek, mint az elkövetőnek. Ha ugyanis nyilvános tárgyalásra kerül az ügy, először az igazságszolgáltatás mereng el azon, van-e helye valóságbizonyításnak vagy sem. A sértett kézzel-lábbal kapálózik ellene, hogy bizonyítást folytassanak le arról, hogy úgy általában korrupt állat-e, vagy csak korrupt, de nem állat, esetleg állat ugyan, de nem korrupt. Ha a bíró el is utasítja a valóságbizonyítást, a kommentelőt támogató vlogger, blogger, tiktoker vagy egyébker úgyis megírja a nyilvánosságnak, hogy a magánvádló félt attól, hogy a bíróság előtt rábizonyítják az igazságot. Erre már az is fölkapja a fejét, aki az eredeti kommentről sosem hallott. Az elsőfokú ítélet azután arról fog szólni, hogy a közszereplőfélének több kritikát kell tűrnie, így többek között azt is, hogy az emlősök rendjébe tartozó korrupt lénynek titulálják. Ezt már a teljes sajtó megírja, majd amikor a másodfokú bíróság kimondja, hogy ezt mégsem kell tűrnie semmilyen állatfajnak, a közszereplőnek sem, addigra mindenki elfelejti azt is, hogy miről szólt eredetileg a vita. Az pedig, hogy a sértő felet végül próbára bocsátják, a magánvádlót nem kárpótolja. Tényleg egyszerűbb párbajban levágni, lelőni a másikat, vagy levágatni, lelövetni magunkat.
A Párbajkódex 1. cikke értelmében lovagias ember – tehát lovagias elégtételadásra és vételre – képes – a művelt társadalom minden tagja, akit becsületbírósági határozat erre képtelennek nem nyilvánított. A Párbajkódex szabályai szerint a párbajképesség, a hely, az idő, a fegyver kiválasztása bonyolult becsületbírósági, párbajbírósági és választottbírósági eljárást igényelt. Már ennek is volt visszatartó hatása. A Párbajkódex 179. cikke szerint a vezetősegéd a szembenálló felek előtt a következőket mondja: „Uraim! A törvény tiltja a párbajt! Felszólítom az urakat, hogy béküljenek ki!” Az akkori jogszabályok ugyanis a párbajra kihívót, a párbajozót, a párbajsegédet szabadságvesztéssel rendelték büntetni, akárcsak a maiak.
Ha a felek bátran hallgattak, a vezetősegéd így szólt: „Minthogy erre – hallgatásukból következtetve – nem hajlandók, meg kell verekedniök. Fegyveresen vesznek és adnak elégtételt. Kardpárbajt fognak vívni, a feltételeket ismerik. Ezekből csak egyet emelek ki: azt, hogy szúrni nem szabad.”
A Párbajkódex végülis biztosította a durva elemek távoltartását a közélettől. A korabeli trollt ugyanis vagy összekaszabolták, vagy lelőtték, vagy lecsukták. Háromszor is meggondolta a kommentelést.
