El nem évülő elévülés
avagy vasból fakarika
Az el nem évülő bűncselekmények fogalmának megalkotásával (nem magyar találmány) a jogászvilág kivette részét a Teremtésből, kihasított magának egy kis szeletet az örökkévalóságból. Mennyi idő alatt évül el egy el nem évülő bűncselekmény? Száz év alatt? Ezer év alatt? Soha? Amíg világ a világ, sőt, még azon túl sem?
Ha az el nem évülő bűncselekménynek ismert elkövetője ismeretlen helyen tartózkodik vagy ott, ahonnan nem adják ki, akkor még van remény. A halál, a Nagy Büntethetőséget Megszüntető Ok ugyanis megnyugtatóan zárja majd le az eljárást. Ha viszont az el nem évülő bűncselekmény ténye ismert, de elkövetőjének személye nem, na, akkor baj van. A világ legidősebb embere 116 éves korában hunyt el a minap. Ha ennek alapján kerekítve, 120 évet veszünk alapul, és ehhez hozzáadjuk az elkövetési időt (tudom, a kisgyerek éveket meg le kéne vonni), akkor talán egy jövőbeli kolléga egyszer ki meri majd mondani, hogy az elkövető valószínűleg meghalt, és lezárható az ügy. Ha nem lesz ilyen bátor kolléga, akkor az eljárás még túlélheti a piramisokat is. Soha nem találkoztam ilyen üggyel, hiszen olyan rövid idő telt el még…
Értem én, a jogalkotók az el nem évülő bűncselekményekkel üzennek annak, aki a jövőben tervez ilyen súlyú bűncselekményt elkövetni: „ha ilyet teszel, életed végéig üldözni fogunk”, még ha Saulból Paullá válsz is időközben, akkor is.
Azután ha egy elkövető kilencven pluszos éveiben bukik le, a jogalkalmazó vakarni fogja a fejét, hiszen egy nagyapa, dédapa, ükapa áll majd a bíróság előtt, és sokan fogják szánni az illetőt függetlenül attól, mit tett korábban. Különben is, mire ítéljék az aggastyánt: életfogytig tartó szabadságvesztésre vagy a húsz év is elég neki? Mert egy-két évet adni, tekintettel az elkövető korára, egy el nem évülő bűncselekményért, magát az el nem évülést teszi nevetségessé. Ráadásul az el nem évülés a jogalkalmazó számára nem ízlés kérdése, hanem törvénybe foglalt jogi tény.
Ha egy tizenegy éves kisgyereket megölnek, az önmagában szörnyű. A szörnyűséget csak növeli, ha a tettes az elkövetéskor tizenhat éves volt. És bár nem szörnyű, de baj, ha neves jogalkalmazók (rendőrök, ügyészek, jogtudósok) tudnak komoly érveket pro és kontra felhozni arra, hogy a cselekmény büntethetősége elévült-e tizenöt múltán vagy sem. Dicséretes ezért a jogalkotói szándék, amely ezt törvényalkotással kívánja sokkal egyértelműbbé tenni.
Ugyanakkor csodálkozva hallottam (remélem félre) olyan jogászi nyilatkozatot, miszerint ahhoz, hogy az egyébként el nem évülő bűncselekményben bűnösséget mondjanak ki, ki kell lépni az Európai Unióból. Ez egy új jogértelmezési szempont lenne.
Az ügy megjár majd elsőfokot, másodfokot, talán harmadfokot is. Akár így, de akár felülvizsgálati eljárás keretében el fog jutni a Kúriáig vagy még azon túl is, ahol a strasbourgi kismalac is túr. (Ez csak jóslat a részemről.) Minden bizonnyal a döntésekben lesznek eltérő álláspontok, de erre találták ki a jogorvoslati jogokat, a fellebbezési rendszert, hogy minél több és minél képzettebb jogász mondhassa el érveit az ügyben.
Vannak az Emberi Jogok Európai Bíróságának, illetve az Európai Unió Bíróságának olyan ítéletei, amelyekben Franciaország vagy Németország álláspontjával ellenkező döntést hoztak. És nekik nem kellett kilépniük az Európai Unióból.
Akkor meg nekünk már mér’ kéne?
