Világ bűnözői egyesüljetek! III. rész
ellenőrzött szállítás
A globalizáció a határokat előbb felpuhította, majd föl is oldotta, később újra szükségessé tette. A legenda szerint a rendszerváltást követő néhány évben amerikai rendőri küldöttség járt Magyarországon, a magyar hatóságok a kommunizmus szörnyűségét a vasfüggönnyel akarták bemutatni (párhuzamos szögesdrót kerítések, előtte-utána homokos terület, amely néhol lépésre riasztott, néhol akna volt a behatolásjelző). A magyar hatóságok árgus szemekkel lesték az amerikai arcokra kiülő borzadály jeleit, állítólag csak néhány másodperces csönd után tudott az egyik küldött megszólalni: „Hát ez kur durva jó! Ilyen kéne a mexikói határra is!” Ezzel együtt kimondhatjuk, nincs az a virtuális vasfüggöny, ami megállítaná az interneten terjedő nemzetközi bűnözést.
Nem tudom, hogy a globalizációval függ-e össze, de a nemzetközi bűnözésben megfigyelhető egy új jelenség, amely szerint az erőszakot egyre inkább fölváltja a kőkemény gazdasági racionalitás. Több éve olvastam egy közgazdasági tárgyú könyvet a maffiáról, mint szervezeti struktúráról, amely vezetéselméleti szempontból, munkaerőgazdálkodást tekintve, és több más területen hatékonyságban, erőszak nélkül is fölvette a versenyt számos legális sikeres gazdasági társasággal. Most azonban nem erről van szó. Nem mintha az erőszak távol állna a bűnszervezetek vezetőinek gondolkodásmódjától, csak rájöttek, hogyha egy-egy elfogott szállítmány után megölik a futárt, a határőrt, a nyomozást végző rendőrt, az ügyészt vagy a bírót, akkor a fél világ a nyakukban fog lihegni. Ez egyszerűen rontja az üzletet. Inkább az üzleti életből átvették a „káló” fogalmát. Ahogy minden más árunál, úgy a kábítószernél is az áru egy része veszendőbe megy, ezt bele kell számolni az üzleti tervekbe. Tömegtermelés mellett néhány száz kilogramm áru elfogásának egyszerűen bele kell férnie.
A bűnszervezetek néha ennél is tovább mentek. Mi volna, ha egy-egy szállítmánynál kifejezetten bénáznának, hogy a határon megbukjon? A tapasztalat azt mutatta, hogy a hatóságok ilyenkor hosszan ünnepelték magukat, hiszen a bürokratikus racionalitásból meg az következik, hogy megvan az a mennyiség, ami jól mutat a sajtóban és az éves összefoglaló jelentésekben. A többi áru akár vesztegetés nélkül is könnyen átsiklott a határon. A közgazdasági racionalitásból következően megérte az a kis veszteség (amibe beszámították a lúzer drogfutár börtönéveit, családtagjainak eltartását is).
Szerencsére a hatóságok (ha lassan is), de fölébredtek. A nyomozati racionalitás szerint, ha a feladóhoz nehéz eljutni, akkor ki kell szedni a rendszerből a viszonteladókat. Vagyis a határon fölismert szállítmányt nem lefoglalni kell, hanem tovább engedni, hogy a végén a vevő-viszonteladót is le lehessen foglalni tartóztatni. Ehhez azonban a nemzetközi hatóságok példátlan szervezettségű együttműködésére volt szükség. Megjelent az „ellenőrzött szállítás” fogalma. Az ellenőrzött szállításhoz elsősorban a rendőrségek együttműködése kellett. Van-e több országnak arra kapacitása, hogy egy szállítmányt titokban úgy kövessenek, hogy
- ne veszítsék szem elől (ciki lenne, ha a le nem foglalt kábítószer kijutna az utcára),
- bizonyítani lehessen a bíróságon, hogy útközben senki nem tett bele és nem vett el a kamionból semmit?
Ha ez megvolt, akkor kellett néhány ügyészi engedély is. A rendőrségnek ugyanis elsősorban az a kötelezettsége, hogy lefoglalja a kábítószert, és nem az, hogy tovább engedje, hiszen az külső kontroll nélkül bűncselekmény lenne.
A módszer többnyire bevált. Amikor sikerült a viszonteladót kiemelni a rendszerből, akkor az újra veszélyessé tette a bizniszt, hiszen
- a leültetett viszonteladó nehezen pótolható (kinek van annyi pénze, hogy kifizessen százkiló kábítószert, mielőtt az utcára kerülne),
- a jövő viszonteladóinak pedig nagyobb kockázattal kellett számolniuk a trükkös hatóságok miatt.
Persze az áru és a viszonteladó kiesése fölhajtja a kábítószer árát és a keresletet, de – racionalitás ide vagy oda – előbb-utóbb úgyis jelentkezik új vállalkozó….ilyen ez a „játék”.
(folytatjuk…)
